Skip to main content
„Ez lenne tehát a válasz?” (Heinrich Heine)


Már öt vagy hat éve feküdt Heinrich Heine a maga közmondásos matracsírjában, mely csak nekünk közmondásos persze. A kereszt sem annak volt közmondásos, akit ráfeszítettek. A költő hátgerincsorvadása, melyet nem túl aszketikus életvitelének köszönhetett, csak frivol célzattal hasonlítható a megfeszíttetés gyötrelmeihez, ez igaz; de szenvedése kiadósabb volt. Végül már, ha meg akart nézni valamit, fáradságosan mozgó ujjaival húzta fel bénult szemhéját; gennyedző sebeire morfiumot szórtak, hogy ne őrüljön meg. Verseit fejben írta álmatlan éjszakákon. Csillapíthatatlan humora titokzatos zamatokkal gazdagodott; zenekarában, mely a forradalmak bukása után a régi témákat a kozmikussá tágult kilátástalanság disszonanciáival dúsította, Halál úr lett az első hegedűs. Kétségbeesése mégis harmonikusnak mondható, mert egymást erősítették fel benne a személyes lét és az általános létezés baljós perspektíváinak motívumai. Ezért ágyazhatta szabatos gondolati összefüggésekbe a pusztulás nála egyébként sem idilli hangulatait.

Ennek a sok szenvedéssel megteremtett egységnek a csodálata késztetett arra, hogy lefordítsam Lazarus című versciklusához pótlólag – 1853–54-ben – írott költeményei közül a leghíresebbet, az elsőt, melyet Karinthy Frigyes átültetésében méltán sorolunk a legszebb magyar versek közé. Arra törekedtem, hogy a Heine-szöveg témájául szolgáló kérdéseket filozófiailag pontosan adjam vissza. Tehát:

Hagyd a sok szent hipotézist,
Példabeszéddel se fárassz –
Átkozott kérdéseinkre
Válaszolj, ne hímezz-hámozz!

Mért cipeli vérben ázva
Keresztjét az Igaz Ember,
Míg győztesként vígan léptet
Magas lován a gazember?

Hol a baj? Nem teljhatalmú
Mindenségünk teremtője?
Vagy rossz fát ő tesz a tűzre?
Ez szemétség volna tőle.

Így kérdezünk folyton-folyvást,
Mígnem egy maroknyi sáros
Földdel betömik pofánkat –
Ez lenne tehát a válasz?

A harmadik versszakba sűrített dilemma pontos fordításban így hangzik: vagy nem egészen mindenható („nicht ganz allmächtig”) a világ ura, vagy ő maga „helytelenkedik” itt („Oder treibt er selbst den Unfug”), tehát nem egyszerűen „hiába lázad” a Gonosz ellen, és nem is titokban „trafikál” vele, ahogy Karinthy versében olvasható, hanem ő maga a Gonosz, és ebben a minőségében felelős a félresikerült világrendért. Erre az iszonyatos lehetőségre felháborodás (Karinthynál: „Hát ez gyalázat!”) helyett furfangos iróniával („Ach, das wäre niederträchtig”) reagál a költő, hogy ki ne röhögjék a Mennyben, mely Pokolnak is felfogható.

Heine a maga kegyetlen, elutasíthatatlan kérdéssorozatát megtérése után fogalmazta meg, és kikérte magának, hogy ilyen jellegű megnyilatkozásai miatt ateistának nevezzék. Csak a hibbantak gyalázzák azt, akinek a létét tagadják. A blaszfémia, ha szenvedésből fakad, a világ teremtőjébe vetett hitet egyesíti a világrend megsemmisítő kritikájával, és nem lát okot arra, hogy az egyik princípiumot feláldozza a másik oltárán. Megrendít a gondolat, hogy Heine a maga panteisztikus színezetű ateizmusától a matracsírjában ide érkezett el. Én viszont, tizenkét évesen, innen startoltam az ateizmus felé, és e célból, hála a nácizmusnak és a világháborúnak, még szifiliszt sem kellett beszereznem. Hályogkovácsi együgyűséggel magyaráztam el apámnak: ha isten megengedi a bombázásokat, és azt, hogy őt fél vesével elhajtsák munkatáborba, akkor vagy rossz őkelme, vagy nincs, és nekem ez az utóbbi eshetőség kellemesebb. Ez olyan fontos pillanata lehetett életemnek, hogy két-három évente megírom. Azt sem hallgatom el ilyenkor, hogy okfejtésemmel nem nyertem el apám helyeslését. Heinéét sem nyertem volna el: élveteg ember volt ugyan, de a válaszok közül nem a kellemeseket kereste.




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon