Már öt vagy hat éve feküdt Heinrich Heine a maga közmondásos matracsírjában, mely csak nekünk közmondásos persze. A kereszt sem annak volt közmondásos, akit ráfeszítettek. A költő hátgerincsorvadása, melyet nem túl aszketikus életvitelének köszönhetett, csak frivol célzattal hasonlítható a megfeszíttetés gyötrelmeihez, ez igaz; de szenvedése kiadósabb volt. Végül már, ha meg akart nézni valamit, fáradságosan mozgó ujjaival húzta fel bénult szemhéját; gennyedző sebeire morfiumot szórtak, hogy ne őrüljön meg. Verseit fejben írta álmatlan éjszakákon. Csillapíthatatlan humora titokzatos zamatokkal gazdagodott; zenekarában, mely a forradalmak bukása után a régi témákat a kozmikussá tágult kilátástalanság disszonanciáival dúsította, Halál úr lett az első hegedűs. Kétségbeesése mégis harmonikusnak mondható, mert egymást erősítették fel benne a személyes lét és az általános létezés baljós perspektíváinak motívumai. Ezért ágyazhatta szabatos gondolati összefüggésekbe a pusztulás nála egyébként sem idilli hangulatait.
Ennek a sok szenvedéssel megteremtett egységnek a csodálata késztetett arra, hogy lefordítsam Lazarus című versciklusához pótlólag – 1853–54-ben – írott költeményei közül a leghíresebbet, az elsőt, melyet Karinthy Frigyes átültetésében méltán sorolunk a legszebb magyar versek közé. Arra törekedtem, hogy a Heine-szöveg témájául szolgáló kérdéseket filozófiailag pontosan adjam vissza. Tehát:
Hagyd a sok szent hipotézist,
Példabeszéddel se fárassz –
Átkozott kérdéseinkre
Válaszolj, ne hímezz-hámozz!
Mért cipeli vérben ázva
Keresztjét az Igaz Ember,
Míg győztesként vígan léptet
Magas lován a gazember?
Hol a baj? Nem teljhatalmú
Mindenségünk teremtője?
Vagy rossz fát ő tesz a tűzre?
Ez szemétség volna tőle.
Így kérdezünk folyton-folyvást,
Mígnem egy maroknyi sáros
Földdel betömik pofánkat –
Ez lenne tehát a válasz?
A harmadik versszakba sűrített dilemma pontos fordításban így hangzik: vagy nem egészen mindenható („nicht ganz allmächtig”) a világ ura, vagy ő maga „helytelenkedik” itt („Oder treibt er selbst den Unfug”), tehát nem egyszerűen „hiába lázad” a Gonosz ellen, és nem is titokban „trafikál” vele, ahogy Karinthy versében olvasható, hanem ő maga a Gonosz, és ebben a minőségében felelős a félresikerült világrendért. Erre az iszonyatos lehetőségre felháborodás (Karinthynál: „Hát ez gyalázat!”) helyett furfangos iróniával („Ach, das wäre niederträchtig”) reagál a költő, hogy ki ne röhögjék a Mennyben, mely Pokolnak is felfogható.
Heine a maga kegyetlen, elutasíthatatlan kérdéssorozatát megtérése után fogalmazta meg, és kikérte magának, hogy ilyen jellegű megnyilatkozásai miatt ateistának nevezzék. Csak a hibbantak gyalázzák azt, akinek a létét tagadják. A blaszfémia, ha szenvedésből fakad, a világ teremtőjébe vetett hitet egyesíti a világrend megsemmisítő kritikájával, és nem lát okot arra, hogy az egyik princípiumot feláldozza a másik oltárán. Megrendít a gondolat, hogy Heine a maga panteisztikus színezetű ateizmusától a matracsírjában ide érkezett el. Én viszont, tizenkét évesen, innen startoltam az ateizmus felé, és e célból, hála a nácizmusnak és a világháborúnak, még szifiliszt sem kellett beszereznem. Hályogkovácsi együgyűséggel magyaráztam el apámnak: ha isten megengedi a bombázásokat, és azt, hogy őt fél vesével elhajtsák munkatáborba, akkor vagy rossz őkelme, vagy nincs, és nekem ez az utóbbi eshetőség kellemesebb. Ez olyan fontos pillanata lehetett életemnek, hogy két-három évente megírom. Azt sem hallgatom el ilyenkor, hogy okfejtésemmel nem nyertem el apám helyeslését. Heinéét sem nyertem volna el: élveteg ember volt ugyan, de a válaszok közül nem a kellemeseket kereste.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét