Petri György

Költői kérdés ez a javából. Olyannyira, hogy Petőfinek, aki pedig mindig feltalálta magát, eszébe sem jut, hogy nevezhetné imádottját – az egyszerűség kedvéért – Petőfi Sándorné, szül. Szendrey Júliának. De nem teheti, mert a költő par excellence feladata éppen a megnevezhetetlen megnevezése. Nomen est omen. Vagyis a név: végzet, sors. Léda elképzelhetetlen, mint Dióssyné, Brüll Adél. Ady a név anagrammatikus átalakításával mitológiát teremt, ahol is ő szükségszerűen Zeusz, aki hattyú képében csak tizennyolc éven felülieknek. A megnevezés mindig a költői stratégia része (amiben elemezhetetlenül vegyülnek poétikai megfontolások és nagyon is személyes üzenetek). Meggyőződésem például, hogy Vajda János, amikor fantomszerelmét Ginának nevezte, akkor, a nyelv mestereként, belehallotta a „va” előtoldalékkal vagy a kezdő mássalhangzó megváltoztatásával előidézhető markánsan genitális jelentés-holdudvart. Amivel egyrészt természetes vágyainak adott kifejezést, másrészt költői bosszút állt a vonakodó hölgyön. József Attila Flóra-verseiben a szeretett nő gyakori és hangsúlyos megnevezése (címben és rímhelyzetben) a költő azon törekvésére vall, hogy legalább a poézis birodalmában létrehozza, valósággá tegye a tények evilágában nem létező kapcsolatot. Számomra, mint oly sok mindenben, Arany János a példaadó: – amúgy egyetlen – szerelmes versében nevén nevezi nejét (elnézést az alliterációért; szakmai ártalom): „Harmincéves, Julim édes, / Lelki frigyem teveled…”


Én is, méltatlan, korcs utód, mindig nevükön neveztem gyarló költői kísérleteimben respektív hitveseimet. Persze, van más megoldás is. T. S. Eliot egyáltalán nem írt szerelmes verset.

• Költői kérdés