Skip to main content

A történelemhamisítás rossz szokása

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ki ne emlékezne rá, politizáló országlakó – s ki nem politizált akkoriban –, hogy micsoda, a legrafináltabb drámaszerzőt is meghazudtoló fordulattal zárultak öt esztendővel ezelőtt, 1989. szeptember 18-án a történelmi Háromoldalú Politikai Tárgyalások? Hogy hogyan nem írta alá Tölgyessy Péter (SZDSZ) és Kövér László (Fidesz) a megállapodást, hogyan jelentette be Tölgyessy (volt-e, ki e nevet nem ismeri?): népszavazást kezdeményezünk a békés rendszerváltás útjában álló akadályok eltávolításáért a munkásőrség teljes megszüntetéséről, az MSZMP vagyonelszámoltatásáról, kivonulásáról a munkahelyekről, s arról, hogy milyen módon választassék köztársasági elnök – azaz adjuk-e hitbizományba e posztot az MSZMP-nek?

Van, aki minderre nem emlékszik: Kónya Imre. Legalábbis a parlamentben szeptember 19-én elmondott napirend előttije szerint. Ő azt ásta elő memóriájából, hogy ezeknek a kérdéseknek az akkori parlament ment elébe előzékenyen. (Igen, némelyiknek. A népszavazást követelő 114 470 aláírás összegyűjtése után.)

Érdemes ezt a kis amnéziát szóvá tenni? Kónya Imre – aki mellesleg szintén a ’89-es tárgyalások révén robbant be a politika színpadára az ismeretlenségből csakúgy, mint Tölgyessy – politikai tanulságokat von le az akkori eseményekből. A demokratikus erők teljes konszenzusának áldásos példájáról beszél, a „valódi nemzeti érdek” győzedelmeskedéséről a „rövid távú pártérdekek” fölött éppen egy olyan esemény kapcsán, amikor a példás önmérséklettel egyben tartott Ellenzéki Kerekasztal kettészakadt. (Ha ez a szakadás nem következik be, akkor ma talán Romániához hasonló politikai állapotok közepette élnénk, de hát erről már eleget elmélkedtünk.) Éppen az előző kormánykoalíció tündöklése és bukása bizonyította legutóbb, hogy politikai stratégiát nem szerencsés a hamis emlékezet talajára alapozni. A történelemhamisítás előbb-utóbb megbosszulja magát, még akkor is, ha egy egész politikai közösség gyakorolja. Talán célszerűbb és biztosabb szembenézni a valósággal, a hamis mítoszok gyártása helyett. Ha a mi új demokráciánk 1990-től nem is bizonyult tövis nélküli rózsának, ezt a mérgezett fullánkot – az önbecsapás ártalmait – kispórolhatnánk belőle.






Megjelent: Beszélő hetilap, 38. szám, Évfolyam 6, Szám 39


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon