Skip to main content


„…valódi érdem íly sikert mikép arathat?”
G. E. Lessing:
Egy bizonyos költőre (Soltész Gáspár)

A minap a tévéhíradó záróriportja, slusszpoénja arról tudósított, hogy Gyuszi bácsi fogadta a gyerekeket. Régi jó hagyomány ez. Persze lényeges különbség is van ama régi szlavjanooszmán keletbolsevikhoz képest, imhol Európa. Nem volt, vagy legalábbis nem mutatták, hogy virágot adnak át a nép első férfijának, és a dicső vezér sem nyomott csókot a zabálnivaló édes kisgyerek orcácskájára, mint annak idején Joszip bácsi – vagy legalábbis nem mutatták. Mutattak viszont egy másik bácsit, sőt beszélni is hagyták, aki elmondta „a társadalomnak” (ez – apró, kb. százezer fős kiegészítéssel – az a feltétlenül a mi vezetésünkre szoruló csőcselék, akit az előző turnus „a magyar népnek” hívott), nyíltan bele a szemébe, a kamerába, hogy bizony a gyerekek is panaszkodtak (demokrácia van, még nekik is szabad) (de hát itt vagyunk mi, a közt szolgáló közszolgálati közszolgák, és minden idegszálunkkal azon vagyunk, hogy segítsünk), szóval azt mondta ez a bácsi, nem a Gyuszi, hanem a szolgája, hogy „és volt egy pont, amikor Horn Gyula elérzékenyült”, és azt mondta, mármint a Gyuszi, hogy nahát ez az a terület, ahonnan nem engedek lefaragni.

Amint arról az igeragozás is tanúskodik, Gyuszi bácsi nagy ember, személyesen diszponál a területek fölött. Ne legyünk demagógok. A demokrácia nem azt jelenti, hogy abba mindenki belepofázik. És főleg nem a gyerekek ellenségei, akik mindenüket arra tették fel, lefaragjanak az ő területükről. És reméljük, odaszól Keleti ezredesnek, hogy az egész katonai elhárítást állítsa rá ezekre az elvetemült gaztevőkre, akik el akarják venni a pénzt a gyerekektől.

Ennek a fenti riportnak különösen nagy – úgy a jelentősége, mint a hírértéke. Hírül adja ugyanis, hogy izmosodni látszik az oly hőn áhított konzervatív újságírás, legalábbis a gazsi értelemben. TGM nemrégiben azt a költői kérdést intézte nemzetéhez, hogy miféle konzervatív kormány az, ti. ez az előző, amelyik mínusz perc alatt százezer törvényt hozott. Tehát ez egy teljesen ávángárd-forradalmi kormány volt. Nem úgy a médiája, benne a boldogult emlékezetű MDF-Híradóval. Ők számos hírközlési technikát konzerváltak az ancien régime-ből. És most fel-felbukkannak ugyanezek az állítólagosan baloldali-liberális Híradóban. És másutt. Hiába festi a falra az ördögöt a gazdag hagyományok aggódó, nagy szószólója, mégiscsak létezik kontinuitás, higgadt konzervativizmus.

TGM persze most is meghaladta korát. Ő már leteremtette azt a még nem is létező baloldali értelmiséget, amely e nagyon szép, formális definíciója értelmében vett konzervativizmusnak a legtöbb ellenfele lehet; amely a gyanú filozófiájának mákonyától bódult; amely megátalkodott makacssággal le akarja leplezni, amit a konzervatív konzerválni akar; amelynek különös, perverz esztétikájából adódóan sosem tetszett a szentek kezének íve; és amelynek – némely nyugat-európai és észak-amerikai képviselője szerint – mindenkori feladata lenne, hogy a mindenkori hatalom kritikáját adja, mert ez nézete szerint természetéből következően hatalma konzerválására tör, ami persze természetes, de legalább szembesítse őket valaki azzal, hogy a mandátumuk nem egészen erre szól.

De, hál’ istennek, az előző, forradalmi kormány megbuktatásában elévülhetetlen érdemeket szerzett „igen tisztelt” sajtó tényleg, a legcsekélyebb mértékben sem baloldali. Szépen, higgadtan, mindennapi kanalas orvosságként beadja nekünk a kormánypolitikát. A pokolba az állandó kritikával és elégedetlenkedéssel, elég volt ez a négy év anarchia, az országnak nyugalomra van szüksége. A szent hírt szabad vélemény rostálja, szerkeszti és adagolja. A hatalom is sokkal intelligensebb, mint volt. A gyerekeket szeretik. Már Lezsákkal se lehet ijesztgetni őket: nyilván a mi pénzünkből fizetett píármenedzsere javaslatára időközben megcsináltatta a fogsorát, a mi pénzünkön, mindegy, túl vagyunk rajta, kibírtuk, Curkaštefi, Der Stürmer 28 milkójával, Pálfi Tisztességes G. István 5 milkójával együtt, de hagyjuk.

Tiszta szívből kívánjuk, hogy megbuktatása után Gyuszi bácsi is igénybe veszi majd a Péter bácsi egyik utolsó rendelete által önmagának megszavazott és jól megérdemelt apanázsát, az utolsó tételéig, a szolgálati autóig a 30 000 km benzinpénzzel, biztosítva azt is, hogy halála esetén mindezek a feleségre automatikusan átszálljanak. Hiszen láttuk, a gondoskodás és a jóság egyszerűen a természetéből következik. Minden rendben tehát, érdemek és sikerek sohasemvolt összhangja, bel cantója ez, s nekünk, írástudóknak nincs más feladatunk, mint hogy zengjük a dalt üde, mámoros ajkkal.














Hasonló cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon