Farkas Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Rob740917 : silence

00Barbie00 : silence???

00Barbie00 : hey bobby dont u hear me singing

Rob740917 : hey barbie how RU!!! what RU singing

Rob740917 : ?

00Barbie00 : „I Feel Like Cry” Ozzie Osbourne

QteGuyInDC : barbie i die 4 listnin 2 yir pformns of tha ozburn #

00Barbie00 : hey Qte

QteGuyInDC : U make me krazy bAB

Vi0LeNs666 : This rum sux.

00Barbie00 : lets sing together Qte

Rob740917 : what about me, Barbie?

QteGuyInDC : 666 sux

00Barbie00 : go ahead Rob

QteGuyInDC : barbie rulz!!!

Vi0LeNs666 : fuck u Q

Rob740917 : though I like Beethoven more

00Barbie00 : hey violence any problem?

Vi0LeNs666 : fuck betoven

QteGuyInDC : 666 u know the # „Get Outta Here”?!!!

Rob740917 : let the little 666 kid play alone

Vi0LeNs666 : barby your a guy and a faggot

hi810121 : hi every 1

QteGuyInDC : 666 dont flirt with her she’s mine

Rob740917 : so Qte you’re in DC

Vi0LeNs666 : gotta go u lewzerz

QteGuyInDC : you bet bob

00Barbie00 : at long last

hi810121 : hello room! whatsup?

00Barbie00 : Violence split

Rob740917 : I hate racists

QteGuyInDC : what’s your question, hi

Vi0LeNs666 : whats your color nigger

QteGuyInDC : violin is still here

QteGuyInDC : but i luv ya barbie

hi810121 : 16/m

00Barbie00 : I love you too Qute

És így tovább. That’s the style of da kool guyz & grrrlz in AOL chat. Majd mindjárt, távolról közelítünk. Tehát. Ma Magyarországon tizenegynéhányezer egyéni internet-előfizető van összesen. Az America Online-nál (AOL), az Egyesült Államok legnagyobb internet-szolgáltatójánál hét és fél millió (97 február). A korlátlan hozzáférés annyiba kerül, mint Magyarországon a legkisebb, 10 órás csomag (csak éjszaka használva a telefonvonalat). Az AOL népszerűsége azonban elsősorban olyan belső szolgáltatásoknak köszönhető, amelyek sajnos a kis magyar szolgáltatóknál csak 1000 év múlva lesznek, s amelyeknek semmi köze a mindenki számára hozzáférhető www-(gopher-, ftp- stb.)hez, csak az AOL-előfizetők számára érhetők el. Ezek közül a legfontosabb és legkeresettebb az ún. „People Connection”, vagy „chat”. Ez az AOL-tagok online, egyidejű kapcsolata. Valódi beszélgetés, írásban. Az egészet úgy lehet elképzelni, mint egy „virtuális” várost, amelyben bazi nagy, némiképpen specializált épületek vannak, alapvető érdeklődési területek szerint címkézve, pl. „Művészetek és szórakozás”, „Sport”, „Üzlet”, „Számítógép”, „Randevú”, „Országok”, „Privát” (ami erős eufemizmus, a helyes név „Dirty Talk In Couples” vagy „Virtual Fuck-Suck-Lick & Whatever You Can Imagine” lehetne, nem is lehet bemenni semmilyen menüről, csak úgy, ha beírod a szobának a nevét, de bármilyen nevet beírsz, az létrehoz egy szobát, s a „privacy” úgy biztosítható, hogy ide csak azok tudnak belépni, akikkel megbeszélted a szoba nevét). És az épületeken belül van a hihetetlen mennyiségű szoba. A Chat Room. Ezeknek is mindnek külön neve van, végtelen hosszan lehet tallózni közöttük. Ebonics, HealthCareSystem, NativeAmerican, VisualArts, Cars (Chevy, Oldies etc.), LifeAfterDeath, Gays&Lesbians 532, PC-dummies, MeeseCommission, MacBlasterUsers, EthiopianCousine, ChildAbuse. Minden szobánál le lehet csekkolni, hogy hányan és kik vannak benn. És be lehet lépni. És ott mindenki azt pofázik, amit akar. Hogy néz ki az „alkalmazás” „felülete”. A kép alján van egy kis rubrika, mellette egy enter gomb, a kis rubrikába írhatod a saját szövegedet, az enterrel beküldheted a nagy rubrikába, a publikusba, azt mindenki olvashatja, aki a szobában van. A nagy rubrikának olyan a képe, mint egy dráma szövegkönyvének: (login) név, kettőspont, szöveg. (Lásd e cikk elejét.) Itt gördül a csevegés. A jobb oldalon van egy lista azok nevével, akik épp a szobában tartózkodnak. Ha kettőt kattintasz egy névre, megjelenik a „Profile”-ja, személyi adatlapja, amit minden AOL-tag maga tölt ki, vagy nem tölt ki (ezek a gengszterek). Az adatlapon ilyen rubrikák vannak: rendes név, lakóhely, születési év, nem, családi állapot, foglalkozás, hobbi, személyes megjegyzés. Itt aztán mindenki tombolhat. Ráadásul egy AOL-előfizetőnek 5 db login neve lehet, és mindegyiknek külön adatlapja. (Sajnos/hál’ istennek egyszerre csak eggyel lehet online lenni.) Felül meg néhány más opció van, pl. exit, továbbá az „Instant Message” gomb, amelynek révén a kiválasztott névvel egy kis pop-up felületen csak kettesben lehet társalogni. (Ha azt mondják neked a chat roomban, hogy IM ME, az nem az új duma, I’m me, én vagyok én [az ’-ok kihagyása a legtermészetesebb a chat-helyesírásban]. Azt jelenti: instantmessage me.)

Egy szobában max. 23-an lehetnek. Furcsamód azonban ritka az olyan szoba, ahol 5-6-7 embernél többen beszélnek folyamatosan. Ha mégis előfordul, az követhetetlenné válik, csak baromi gyorsan gördül a nagy rubrika szövege, mindenki összevissza beszél, az újonnan jött beszédesek hamar kimenekülnek az ilyen szobából. Jóval több olyan szoba akad, amelyben hosszú percekig senki nem szólal meg. Ez nagyon változó, ahogy a napszakok is. Este minden van, néha percekig be se lehet logolni. Délelőtt nem tudom, mi van, akkor aludni szoktam. Éjszaka a szex és a filozófia, ez a két, egymáshoz igen közel álló domínium dominál. Kora délután a tinézserek tombolnak, 8-tól 14 éves korig, és az nagyon súlyos. Az össz szómennyiség felét a hi és a hello teszi ki. További 45%-át az age/sex check. A fennmaradó 5%-ban előfordul még: helymeghatározás (i’m in la. u?), időjárás-jelentés (cold here), a szoba sebessége (amely rendszerint „very slow” nekik, hát persze, minél lassabb valaki, annál inkább) (és milyen sebesen tudnak menekülni a lassúságuk elől, bámulatos) („Ruuun away! Ruuun away! Ruuun awayayay!” – ahogy az Arrowsmith énekli), popkedvencek egyeztetése (axl rulz!!!) (axl sux!!!), mozilátogatás kölcsönös ellenőrzése (a filmekről magukról ugyanis sohasem esik szó), számítógépes játékok (In „MegaMen II”, sixth world, third part, where to find the Red Key, and how do you defeat the Blobs in Dr. Wiley’s castle? Someone please help!) Nehéz lehet a pedofilek élete. Az idősebbek – 14-től 45-ig, az ennél idősebb ritka – késő délután indulnak szobára. Hajnalig az övék a terep. Náluk se mindig jobb a helyzet. Vagy sokat kell járkálni szobáról szobára. Persze a legfontosabb szabály, hogy minél passzívabb vagy, annál ritkábban jutsz élvezetekhez. És az extrovertált amerikaiak többsége valamiképp passzívnak bizonyul. Vagy aktivitásuk abban merül ki, hogy passzívnak találják az egész világmindenséget. Anybody here? Semmi válasz. Hey, there are 21 people lurkin in this room. Semmi. & no 1 wanna talk? Semmi. I’m bored. Semmi. This room is slooowwwwwww... Semmi. OK gotta go. Viszont ha az ember aktív, akkor minden előfordulhat. Erre mindenféle megnyilatkozás alkalmas, ha provokatív és szeretetteljes. Ez most így sikerült, de tényleg, sőt, ez a legfőbb szabály. Ha bejön valaki és félperces várakozás után, mialatt semmi sem történt a szobában, nem gördül a szöveg a nagy rubrikában, megjegyzi, hogy this room is slow, azt kell neki válaszolni, hogy ok bud then make it fast. A köszöngetősökkel egy jól összeszokott, fél vagy másfél órája beszélgető, némi humorérzékkel bíró team gyönyörű dolgokat tud csinálni. Ez az ő warholi tizenöt percük. Különbözőképpen dolgozzák fel, sokan sértődötten távoznak, de sokan fejlődőképesnek bizonyulnak, s a legközelebbi köszönőgépet úgy osztják le, hogy nyugalomra kell őket inteni. Az agresszívek szintén kitűnő prédák. Kicsit könnyebb őket szívatni, viszont nehezebb kirúgni. A felnőtteknél szintén jellemző alaptörténés, amely mennyiségileg alig marad alatta a köszönésnek, az „age/sex check”, vagy még tömörebben fogalmazva: „27/m” (olvasd: „Én 27 éves vagyok és hímnemű. És ti?”) vagy „14/f” (!). (Éjjel fél egykor!) Furcsamód, az emberek ritkán hazudnak életkorukat és/vagy nemüket illetően, ezek jobbára kezdők. Én is így kezdtem. De hamar rájöttem, hogy nem igazán éri meg. Egyrészt egy fiatal lány rengeteg zaklatásnak van kitéve, nem is tudom, hogy bírják az őszinte fiatal lányok a sok horny male rohamát. Talán sikertelenek illetőleg/valamint frusztráltak a valódi valóságban, és idejönnek reménykedni, a virtuálisba. Másrészt egy idő után, vagyis elég hamar, nem tudom, hogy vannak ezzel az őszinte fiatal lányok, kezd kurva unalmassá válni az udvarlás, vagyis egyszerre unalmassá és idegesítővé, ami azért „valahol” komoly teljesítmény. Tulajdonképpen azt sem értem (kivéve ha nagyon erőltetem a Lacant), hogy a chat roomokban, ahol nincs fizikai közelség, érintés, arcok, testek látványa, csak betűk és szavak, miért marad mégis meghatározóan fontos a nem. Helyesbítek, a legeslegfontosabb. A fiúk nagy többsége bármikor nyitott a virtuális szexre, a dirty talkra, ám az érdekes az az éjszaka bizton fellelhető női jelenség, aki mindig szexuális utalásokban utazik, s ha nem, akkor azért, mert néven nevezi. Tökös dumája van, tudja, mitől döglik a légy, slágfertig, mindig irányít, mindig (le)kezeli a férfiakat. Velük érdemes egy darabig shynak lenni, azt nagyon élvezik, az éltes, szűz-fiúnak-örökreszóló-élményt-adó, beavató matróna figuráját, aztán bekeményíteni valami naturálisan részletezett extremitással, az nagyon működik. Vagy van a nehéz nap éjszakáján a chat roomokban matató családanya típusa, aki abban a perverzióban utazik, hogy mindig siet leszögezni, hogy fantasztikus férjével és öt tüneményes gyermekével éli boldog házaséletét; az ilyenekről úgy pattannak le a screen nevek, hogy még. Egymással nyilván jól elvannak. Meg velem, legalábbis LaMorJack [at] aol [dot] com (aki első drámai találkozásunk után azonnal el is mentett a „Buddy List”-jére, ami automatikusan jelzi neki, hogy online vagyok-e, és melyik szobában talál). Aztán a PC people. A vakbélgyulladás is komoly dolog, de azért egy rutinműtéttel megoldható. A PC-mentalitás viszont ezerszer komolyabb, és gyógyíthatatlan. Azért nem mondom, hogy rák, mert az nem fertőző. Az AIDS viszont eleve rossz metafora. Mindig meg kell vitatni a társadalmi problémákat. A kommunizmusban ezek..., nem is tudom, mik lettek volna. A rasszizmust szeretik a legjobban, de arról tudnak sajnos a legkevésbé beszélgetni („I like diversity”, „I hate racists”), kivéve, ha egy fasiszta van a szobában, illetve az se beszélgetés, hanem lövöldözés, fröcsögés, adrenalinkúra, végtelen humortalanság és játékképtelenség. Többet ígérő témák a date rape („a férfiak mindent úgy értenek”, „és ennek az országnak a jogrendszere is férfi”, „nem elég, hogy megerőszakolják, utána még meg is szégyenítik”, „de hát a viktimológiai statisztikák azt mutatják, hogy...”), öngyilkosság („nem megoldás”, „gyávaság”, „mindig van remény”), abortusz („gyilkosság”, „szerinted mikor kezdődik az emberi élet?”, „vannak fenntartásaim a ProLife-fal szemben, de”), klitoritómia („child abuse”, „de ha igazán liberális vagy és multikulturalista, akkor inkább azon fáradozol, hogy megteremtődjenek a civilizált, biztonságos és steril feltételei”). Ezek a dumák úgy kínálják fel magukat, mint a megrépelt leányok, ahogy csak a legcsúnyább, legprűdebb és legvadabb feministák el bírják képzelni, hogy a legpaternalistább, legfallo(go)centrikusabb macsók hogy bírják elképzelni őket. Itt megint csak: provokáció, de őszintén, és legjobb tudásunk szerint, plusz szeretetteljesség, szívből, szívből, igazán. Akinek az alakoskodás, megtévesztés (benne: cenzúrázatlan egyenesség), hazugság, igazság, elbizonytalanítás a kedvenc időtöltései közé tartozik, annak a chat room: utopia achieved. (Igen, az igazság időtöltés.) A gátlásosnak nincs többé oka az óvatosságra. A sikertelen ember még sikertelenebbé válásáért, a hibáit feldolgozni nem tudó személyiség leépüléséért felelős identitáselv itt érvényét veszti. Ha nem vagyok boldog (ie. happy) a szobában, várhatok a messiásra, dolgozhatom önfeláldozóan az üdvösségemért; de le is léphetek, hogy máshol próbáljak szerencsét, és hacsak valami titkos szerelmem fel nem tett a Buddy Listjére, ezek már soha meg nem találnak a szobák millióiban; de ha ezt a produkciómat végképp el akarom törölni, akkor nem kell szenvedő istenként minden „szörnyű véletlent” „így akartam!”-má változtatni át, sem reaktív ideologémákkal, sem „kacagva”, mint egy eszelős Zarathusztra: letörlöm a „lewzer” screen nevet. Pusztuljon. (De én őt akarom, csak ilyen mélyről lehet igazán nagynak lenni, satöbbi.) Minden időben legalább 20 zsúfolt metafizika-szoba üzemel. Hogy akkor mi volt. IstenAldja [at] aol [dot] com belépett a Metaphysics17-be. 10 percen keresztül hallgatott. Négyen-öten beszélgettek, nem másról, mint (a) mindenről, a fény kettős természetéről, a gravitáció mibenlétéről, a GUT (a négy alapvető fizikai kölcsönhatás közös elméleti modellbe illesztése) esélyeiről. Aztán IstenAldja megkérdezte, hogy eltévesztette-e a szobát, azt hitte, hogy meta- és nem mikrofizika szobába jött. Leszarták. Újabb pár perc hallgatás után feltette az újabb keresztkérdést: „What is metaphysics?” Egy csávó azonnal válaszolt, halálos korrektséggel, egyenesben, legjobb tudása szerint, de szerényen. Közben ketten-hárman zavartalanul vitatták tovább a gravitonok létének problémáját, majd egy perc múlva egy másik screen name (profile-ja szerint orosz származású usert takart) is válaszolt a kérdésre, miszerint „Metafizikus az, akinek nincs profile-ja”. Aztán próbálták bevonni a társalgásba („Isten, age/sex?”), de nem szólalt meg. Később, mikor kezdtek megfeledkezni jelenlétéről, ismét megszólalt: „Was ist Metaphysik?” Ez már inzultus volt. Kíváncsi volt, jön-e valaki a mi Martinunkkal, továbbá próbálta kicsit áthelyezni azt a képzetet, amelyet a metafizika szó jelentését tudakoló fiú/lány alapján alakíthattak ki róla. Aztán még néhány nyelven feltette ugyanezt (?) a kérdést. A korrekt csávó magyarázatot követelt viselkedésére. Az orosz kiszállt az atomháborúból, és elkezdett komoly érdeklődést tanúsítani iránta. Természetesen elhallgatott. (Volt néhány lány is a szobában.) Megint elfelejtették. 10 perc múlva..., de nem folytatom, (nem) biztos, hogy IstenAldja lenne a történet hőse. Mindenesetre dekonstruálódott a (meta)fizika a szobában. Az amerikai néppel tulajdonképpen az a baj, hogy vagy túl kevésszer felszínesek, vagy túl komolyak. És velem mi a baj. Nem tarthatatlan általánosítás-e ez. Mi. Hát ez a „velem”. Egy 15 éves lány egy tinizenekarra akar rábeszélni. Mindent megígérek neki. Azért megkérdezi, én milyen zenét szeretek. Mondom, Nirvana, Eric Satie, Schubert, Szorenyi Levente. Mondja, ebből csak a Nirvanát ismeri. Közben IM-el nekem egy csávó, valami Harvard screen-nevű, és teljesen odavan, beszélgetni akar a komolyzenéről, komolyan, ezzel a névvel, végre egy komoly ember, ő is ismeri Eric Satie-t. Mondom neki, miért nem beszélgetünk a szobában, osztott figyelmem van. De mit akarok attól az üres kis csirkétől. Ha visszajössz a szobába, bemutatom neked, és ki fog derülni, hogy a legradikálisabb filozófus. Nem hiszi. (A történelmi hűséghez tartozik, hogy fél óra múlva arra lettem figyelmes, hogy Harvard udvarol az „üres kis csirkének”.) Egyszer hagytam magam bevinni egy private roomba, egy magát bi-nek mondó júzerrel. Azzal kezdte, hogy hány inches a faszom. És hogy hány font vagyok. Nem tudom, ki hogy van vele, én képtelen vagyok ráállni az angolszász mértékegységekre. Mialatt bőszen osztottam-szoroztam, megkérdezte, hogy „May I suck your cock”, mondom neki: „Please”, aztán megadtam neki fáradságos számolásaim eredményét, ez egy kissé kibillentette, de azért kisvártatva megkért, hogy „Would you please stick your royal – ezt a jelzőt használta, pedig szerintem jól számoltam át – dick into my ass”, mire szintén a fenti egyszerű felelettel éltem, majd azt mondta „How hard it is”, mire mondtam neki, hogy „Not really, this dirty writing somehow doesn’t work in a language which is not your native one”, mire szó nélkül lelépett. Így esett a kutyavásár Budán. Aztán állandóan jönnek a kalózok. Időről időre befutnak olyasféle üzenetek, látszólag az AOL Staff nevében, hogy a szerver rendszerhibája (vagy valami hasonló) következtében adjam meg a screen nevemet és a passwordömet. (Ezzel nyilván az én kontómra tudnak belogolni.) Amikor az első ilyen IM-et kaptam, gondolkodás nélkül beírtam a korrekt választ, ám a következő pillanatban leesett, hogy biza nem kellett volna. („Stirlitz tudta, hogy tévedett.”) Gyorsan megnéztem a helpeket, és elég gyorsan megtudtam, minthogy minden lehetséges felületre ki van írva, csak addig nem vettem észre, hogy az AOL Staff soha, semmilyen körülmények között nem kéri a személyes infóimat online, és ha mégis elkövetted, azonnal változtasd meg nevedet, passwordödet, élted, a régit teljesen kitörli a rendszer, ill. csak annyira jegyzi meg, hogy azt (egy évig) senkinek nem lehet használni. Azután, ha ilyen üzenetet kaptam, csak annyit válaszoltam, „motherfucker i report you”, merthogy van egy ilyen részleg, ahol feljelentheted a különböző típusú vájolétöröket, AOL-KGB, persze (Moral:) kommunista múltamból adódóan nem igazán csempionáltam ezt a műfajt, de igazi jenki válasz. Gyakran mire begépeltem, a vájolétör már nem is volt online. Riszki biznisz, gyorsan kell cselekedni. Hogy a virtuálisban nem lehet megsimogatni, megcsókolni, meg..., meg egyebeket, ezt mondják. Mit mondjunk ezeknek. Egyébként ez pragmatikus fajta, vagy milyen? Romantikus? Mi az, hogy fajta. Mondjuk, ha pragmatikus, azt lehet mondani, mondd a szempontjaidat, ennél jobb hely nincs a randi megszervezésére, a tökéletes nő/férfi kiválasztására. Tehát New Yorkban vagy, férfi, és max. egy hét múlva olyan nővel akarsz találkozni, aki 30 év alatti, New York-i, él-hal Foucault és Dosztojevszkij munkásságáért, és mivel nem szereted a zsákbamacskát, előzőleg teljes alakú JPEG image-et küld magáról, és a Frick múzeum átriumában a szökőkút mellett szeret üldögélni, akkor nincs más teendőd, mint belevetni magad a több tízmilliós AOL profile adatbázisába a kitűnően megalkotott, komoly precizírozásokra képes search engine-nel, és egy perc alatt rá(juk)bukkansz. Ha nem, akkor nincs is ilyen nő. Kicsit lejjebb kell szállnod, misimókus. Néhány kritériumot visszavenni. Hát nem azt mondtad, hogy pragmatikus vagy? Ha meg romantikus, akkor kapcsold ki a gépet. Egy idő után úgyis rájössz, hogy tévedtél. Visszakapcsolod, belogolsz, és rákattintasz a „People Connection” ikonra. Jelenlét-metafizika. Hogy szeretkezel-e és hogyan, hányszor, hánnyal, mennyi ideig, gyakorisággal, hogy érzed-e azt az érzést, amikor találkozik a tekintetetek, vagy amikor a LaLanternában véletlenül összért a térdetek az asztal alatt, hogy könnybe lábad-e a szemed a boldogságtól egyszerűen azon, hogy létezik és te szeretheted, és itt van, és hozzád beszél, és nem is tudja, milyen drága kincs – abban téged nem fog megakadályozni semmilyen technikai innováció, informational superhighway, agyonmediatizált nemlineáris virtualitás, a létfeledettség világéjszakája, de nem erőszak, ha úgy érzed, hogy minden szar, ne menj a chat roomba se.

DottiDotti [at] aol [dot] com

• Kultúra