Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Tárgyszerű és „hűvös” észrevételeim ezért néhány sorra szorítkozhatnak: Rainer M. János hidegvérű szakszerűséggel számol be a torz kapcsolatról. Afféle „pozitivista” módszerrel, mintegy lexikálisán, felsoroló jelleggel, nyugodtan és tárgyilagosan halad előre. Jó arányérzékkel foglalja össze, amit érdemes, saját kommentárt, észrevételt, netán érzelmet alig enged meg magának. A hattyúdalt szeretem és érdekel, a hattyúdalt fogadó (vagy megrendelő) görénymorgás nemcsak viszolyogtat: fikarcnyit sem érdekel. A szerzőnek és az effajta szemléletmódot kedvvel hasznosítható olvasóinak tehát csak két „konstruktívnak szánt” ötletem, kiegészítő javaslatom van:

A „dallamlezárás” problémái

Rainer M. János néhányszor jó érzékkel említi meg, hogy 1953 után a magyar film szerepe is átalakult, körülötte is érdekes viták zajlottak. Talán még bővebben lehetett volna a filmmel foglalkozni, megemlíteni például egy 1954. őszi Szabad Nép-beli Méray-cikket, mely fontos állomása volt a filmes „olvadásnak”. A másik: Rainer meglepően röviden tér ki az írószövetség 1956. december végi Gond és hitvallás című szövegére (melyet széles körben terjesztettek kéziratos formában), s mely természetes, „dallamlezáró” befejezése is lehetne könyvének. De hát az 1956. október 23. után történtek valóban csak könyvének „Kitekintés” fejezetébe kerültek. Figyelemre méltó egyébként, hogy épp ez a fejezet tartalmazza leginkább a szerző saját gondolatait, összegezéseit, tanulságait – egészen eddig, mint holmi nélkülözhetetlenül hasznos, de száraz jegyzőkönyv, csak ismertet és összefoglal, összefoglal és ismertet.

Szakrecenzensek számtalan, az enyémnél fontosabb és pontosabb kiegészítendőt vagy vitatandót fognak találni a könyvben. Mindez nem az olvasók dolga lesz, hanem a tudósoké. Az olvasó a kislexikonok mellé helyezheti ezt a kötetet, amivel egyrészt azt mondom, hogy könyvtára legfontosabb helyére, másrészt azt, hogy leghaszontalanabb helyére. Ezt a könyvet, mint egy matematikai, kémiai avagy az anapesztusok mibenlétét boncoló részesztétikai könyvet, tudományos műnek vélem. Én magam örültem, hogy túl vagyok rajta, semmi kedvem újra kinyitni. Mindez élesen, és – akaratom ellenére – még sértően is hangozhat. Érzéketlen és buta vagyok a tudományokhoz, tisztelem, ám nem szenvedhetem egyik válfaját sem, legkevésbé azokat, melyek a művészettel foglalkoznak. Mit kezdjek tehát ezzel, mely még csak nem is a művészettel és irodalommal hanem a politika által diktált irodalmi vitákkal, és az íróknak nem műveivel, de jegyzőkönyvekben vagy újságcikkekkel dokumentált vitatevékenységével foglalkozik?

A pöcegödör tartalma

Idegenkedésem és viszolygásom azonban, nem győzöm ismételgetni, korántsem egy okos szerző (tudós) okos könyvéből (kislexikonából) fakad vagy táplálkozik, hanem e kislexikon tárgyából. Undorom nem a pöcegödör-feltárót érinti, nem a derék „szippantót” (Örkény Tótékjában is van egy efféle derék és hasznos mesterember), hanem a pöcegödör tartalmát. S ha csak bélsár hullámzana ott, istenem. De nem, nem: repülésre, dalra született hattyúk vonaglanak, forgolódnak benne, ettől undorodom. Ráadásul mindegyik, kivétel nélkül mindegyik önként, felajánlkozva került arra a tisztának hitt lapátra, mely ide juttatta őket? Azok az írók, akiket a párt kirekesztett az irodalomból 1948 után, vagy akik maguk álltak félre, nem szerepelnek ebben a kötetben, csak olyan, figyelemre méltó kivételes esetben, szinte tanulság nélküli (összefüggés nélküli) majdnem lábjegyzetként, amikor 1954 őszén valamelyik folyóirat – titkos szenzációt keltve – közölte egy versüket vagy novellájukat. De az irodalmi életben, a „vitákban” továbbra sem vettek részt, következésképp ezek az írók és költők nem lehettek tárgyai a kislexikonnak.

Az irodalmi vitákat, összejöveteleket, az egész irodalmi életet még egy példásan elképzelt, „normális” demokráciában is felesleges ostobaságnak tartom, olyasminek, mint amikor a művészek (alkotók) mondjuk, „szkanderező versenydélutánt” vagy „fülmozgató zsúrt” tartanának. Mivel azonban 1953 és ’56 között másról volt szó, a dolog hányingert keltő és vérlázító is a szememben. Annyira abszurd ez a história, hogy már-már érdekes. Rainer M. János hangneme kicsit a leghíresebb sztálinizmus-kutató, az angol Robert Conquestére hasonlít (gondolom, ez meglehetős dicséret). Conquest The great terror című könyvében azonban milliókat és világtörténelmet érintő és meghatározó, soha nem látott bűnözők Lucifer-rémítő gaztetteiről van szó, s ezeknek elviseléséhez vagy lajstromozásához valóban a híres angol hidegvér és hűvösen szárazkás stíl illik. A magyar irodalmi bélsárviták és -termékek felidézéséhez azonban én használhatóbbnak érzem a londoni Sárközi Mátyás gunyorosabb hangját (lásd: „Neved, ki diccsel ejtené…” – a Rákosi-korszak irodalma; London, ezerkilencszázhetven-valahány).

Komikus „felfedezések” és „tanulságok”

Elkalandozom. Pedig így nem fog kiderülni, hogy sokat köszönhetek ennek a kis könyvnek. Először is, természetesen, hogy most már mintegy „tudományosan” is igazolódott eddig ösztönös, zsigeri viszolygásom az írói vita-összejövetelektől, s ami fontosabb: az írók politikai szerepvállalásától. Tanulatlan falusi nagyanyám mondta – és mondaná, olvasva Örkény vagy Déry, Kuczka vagy Kónya, vagy Sarkadi könyvbéli vitameghurcolásáról: „Hát mért ment oda?” Nagy tehetségű és tehetségtelen írók szerepelnek a fönti felsorolásban, s nem véletlenül így együtt: összekerültek a bosszantóan groteszk vagy ostobán naiv mocsokvitákban. Semmi valóban irodalmat-művészetet érintő tanulságra nem bukkanhatunk e vitatörténetből, taggyűlés-legendáriumból. A pöcegödörbe zuhanás, majd az onnan való kikapaszkodás heroikusan bűzös igyekezete a tehetségtelenek pályáját éppúgy kettétörte, mint a tehetségesekét. Kommunista korszaka után a fűzfapoéta Kónya Lajos éppúgy nem született újjá, mint a tehetségesebb Kuczka Péter. Benjámin László megjárta az önvizsgálat purgatóriumát, de előző pokolkalandjai (mert csak bűzös, de nem tüzes pokolban járt) nem tehetették igazán nagy költővé. Háy? Zelk? Déry? Örkény? A pártban és annak „irodalmi életében” töltött önfeladó évek-évtizedek irtózatosan, végzetesen rongálták, mérgezték nagy tehetségüket. Komikus, használhatatlan „felfedezések” és „tanulságok”: nem a szerző, magunk kényszerültünk efféle ráismerésekre. Elég is: egyetlen Örkény- vagy Déry-novellábol inkább feltárul a kor lényege, mint a hasznos lexikonokból.

A „fel nem foghatom”-élmény

S most még a legfontosabbról. A csodálkozásról. A „fel nem foghatom”-élményről. Idézetek következnek: „A Déry regényében jelentkező polgári moralizálás …” „Kaput nyit az irodalom pártirányítását kétségbe vonó nézeteknek …” „Az új szakasz nem jelenti az eszmék londoni vásárát, ahol szabadon lehet árusítani az ellenséges eszmék dugáruját is…” (Ezt például Darvas József mondta) „Az ideológiai kérlelhetetlenség kommunista álláspontjáról való letérés veszélyét rejti magában.” (Ez Király István hangja.) Minden gyávaságot megértek, minden félelemben osztozok. De hogy írók vagy annak készülő emberek hattyúdal helyett önként görénymorgást hallgattak – sőt hallattak –, fel nem foghatom. Írni akartak, s művészetről vitázni – ebben a stílusban?

Egyébként köszönöm a könyvnek és szerzőjének, hogy feldühített.

• Kultúra