Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

„Minden magyar ember Pista – aki mégsem, azt azzá kell tenni” – hallottam egyszer az ismert és alpárian nőgyalázó mondás mintájára. Vajon vetítik-e most valahol a Veri az ördög a feleségét, András Ferenc legjobb filmjét 1977-ből, melyben minden férfi szereplőt nagyapától unokáig Pistának hívnak, és a Pisták meg a Pistánék óriási sütés-főzéssel, vendégséggel ünneplik az István-napot? Új kenyér ünnepe? Alkotmány napja? Azt csak a rádió meg a tévé mondta így, s ők bizony, bár másképp hívták e napot, bólogatva nézték a tévét a zsíros ebéd meg vacsora előtt, alatt, közben, után. Boldogan söröztek a tűzijátékig. Tunya örömüknél csak bénító fáradtságuk volt nagyobb: hétköznaponként halálra dolgozták magukat, s ráadásul ezt természetesnek is tartották.

„Aki becsületesen dolgozik, az nálunk boldogul.” Az érett, sőt túléretten aranyló Kádár-korszak évente legboldogabb, legtunyább, legbutább napján, augusztus huszadikán játszódó kesernyés komédia volt ez a film, a Veri az ördög a feleségét? Időnként, így nyárutón újra kellene nézni. Magunkra ismerünk-e tükrében? Ha filmtörténész volnék, amitől isten mentsen, még azt is megvizsgálnám, melyik korszakban hogyan ábrázolták augusztus huszadikát híradóban és játékfilmben. Mintha a Rákosi-éra bolondító komédiája, a Dalolva szép az élet felvillantott volna belőle valami római-parti, csónakházi, latabáros blődlit; mintha a tsz-szervezés viszontagságait ravaszkodó humorral figyelő Felmegyek a miniszterhez című 1961-es kordokumentum végefelé is ünnepelt volna a falu derék népe. Mintha az első amerikai–magyar koprodukciós kalandvígjáték, az 1964-es Aranyfej is részben akkor játszódna, de mindez háttér maradt csupán, „couleur locale”, megannyi színpompás és hamis epizód.

„Kordokumentum” – nem véletlen ez a szó.

A filmnek, gyakran a fikciós játékfilmnek is idők múltával hatalmasra nő a dokumentumereje. Műalkotásként, művészetként minden értékét elveszítheti, amikor még mindig jobban megvilágítja a kort, melyben készült, az eseményt, melyet ábrázol, mint tudós könyvek garmadája. Még a percéletűnek hitt tévé-limonádé is. Egy emlékezetes augusztus huszadikán például, 1968-ban, az ünnep estéjén például valami „Rejtélyes labdacsok” című zenés krimi-bohózat előtt ült az ország sörözgető népe. Míg a testvéri tankok már dübörgésre készen ágaskodtak, az esti főműsor számomra feledhetetlen dalának refrénje ekképpen zengett: „Csábos csók nekem úgysem kell, csak a csókos csáb, nem a csábos csók…”

Rio de Janeiróban extatikus trópusi ünnep a szilveszter, sokan halálba táncolják magukat. Párizsban július 14-én tűzijátékos utcabálokon ropja a gazdag, a szegény. A mi tavaszi-őszi országunknak a vallási emléknapokon kívül egyetlen nyári vigalma, légiparádés, félmeztelenül söröző ünnepe augusztus huszadika, az Istvánok napja.

Amikor András Ferenc filmjét bemutatták, a szélcsendesnek mondott érett, kádári években jártunk (helyben): verte az ördög a feleségét, eső is volt, meg napsütés egyszerre, az égen csalóka szivárvány. A hetvenes években csak néhány keserű és ismert értelmiségi, meg jó néhány darabbérrel megfenyített és teljesen ismeretlen gyári munkás nem érezte úgy, hogy gazdagodik és boldogul. Mindenki holtfáradt volt a munkától, de főtt a tyúkleves, sült a pecsenye, habzott a sör, épült a hétvégi ház és sütött a nap, a régi viharok feledve, új viharfelhők nem látszottak. Gyakorló futballszurkoló koromban sem értettem pontosan, mit is jelent a bírónak ordított mókás szidalom, hogy: „te nyári Mikulás!” Valóságos kerti törpét is később láttam, miután már futballmeccsek tucatjain kiabáltam a bíróknak, és fogalmam sem volt, hogy ilyesmi a valóságban is létezik. Ezt is varázsos szitokszónak hittem… De ha sétálni támadt kedvem a hetvenes évek budai vagy balatoni újonnan épült házacskái előtt, hát láthattam rengeteg kerti törpét, ott bent, a kerítés mögött. Tulajdonosaik, gazdáik bizonyára örültek társaságuknak.

Nem emlékszem, hogy valóságos kerti törpe látható-e András Ferenc filmjében, de nagy erénye, hogy nem maró és megvető gúnnyal, hanem megértő iróniával ábrázolja a kerti törpékhez és nyári mikulásokhoz egyre inkább hasonulni kezdő, három műszakba, éjjel-nappali robotolásba a maguk akaratából menekülő, Trabantra és telekre vágyó hőseit.

Kertész Ákos és Bereményi Géza kiváló forgatókönyve alkalmat adott a valóság érzékeny megközelítésére. A Balaton menti falu gazdagodó magyarjait játszó kiváló színészek, Szabó Lajos és Pásztor Erzsi, Sarlai Imre bácsi (a filmben egykori vöröstengerész, majd Szent Jobbot hordozó kurzusvonat-masiniszta és sörhasú nagypapa), Spányik Éva, Pécsi Ildikó, mindent értettek és mindent megéreztettek a nézővel. Ezek az István napi emberek nem bűnösök és nem áldozatok, nem okosak és nem buták. Csak emlékezni nem akarnak, csak tudni nem akarnak semmiről, ami a telken, családi házon, borpincén, nyári mikulásokon és kerti törpéken túl van.

Pisták és Pistánék. Pisták országa? Fül kell hozzá: ha akarom, sértőn, ha akarom, cinkos barátsággal hangzik. De hiszen ezt Örkény is tudta, jelképes hősének nem véletlenül adta a Pisti nevet, s a darabbeli Pisti nem véletlenül gyilkos is, meg áldozat meg bamba és tehetetlen bámész is. Jelentős és szép ez a színmű, a hatalom sokáig tiltotta előadását, de Örkény megbocsátónak vélt szemléletét néhányan, távol a hatalomtól, vitatni próbálták.

András Ferenc röntgen-filmje után eltelt aztán egy évtized. A nyolcvanas évek végén egy Jancsó-film kezdődik augusztus huszadika képeivel. „Szörnyek évada” – hangzik a cím. Már ez is mást ígér, nem békés sörözést és nem kerti törpés nyári mikulásos vigalmat. A film az első kockától kezdve baljós és fenyegető jelektől, rejtélyes és titkolt bűnöktől zsúfolt. Itt halottak, tűzvész és apokaliptikus vízió készülődik

A szélcsend véget ért.

• Kultúra