Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Fiatal, tehetséges író könyvéről fanyalgó kritikát írni nem szép és nem hálás feladat. Nem szép, mert elkedvetlenítheti a szerzőt, nem hálás, mert csöppet sem kizárt, hogy az utókor, sőt, a közeljövő süketnek bélyegzi a bírálót. Ráadásul a kritikus önbizalmának sem tesz jót: az igazán új mű megértéséhez és értelmezéséhez kénytelen régebbi konvenciókhoz folyamodni, így mindig ingoványos talajon lépked: ő értetlen, az ő olvasói stratégiái használhatatlanok, vagy megalapozottan fanyalog?

A tárgy – hát, legalábbis, nem egyszerű.

Jó: amiről szó lesz, az Németh Gábor műve, mondjuk regénye(?), A Semmi könyvéből, fiatal, kétségkívül tehetséges szerző szövege. Megjelentette az ízlésről és az új irodalom iránti elkötelezettségéről nevezetes Holnap Kiadó. Rövid írás, alig 80 lap. Története aligha rekonstruálható: történetfoszlányok, beszédtöredékek, elbeszéléskezdemények sora.

Két dolog (legalább annyi) tagadhatatlanul rokonszenves Németh írásában. Az egyik a műgond. Talán nem tévedek, ha a következő részletet a mű tervezetének metaforájaként értelmezem: „…Ez a tér volt meg legelőször; aztán a lépcső anyaga, mélybarna, nemes, dúsan erezett fa, az aggályos tökéletességig csiszolt illesztésekkel. Azon kell majd a padlástérbe fölmenni, a titkos kis szobákhoz, a mánia celláihoz. A falak terméskőből, de hogy szinte kötés nélkül megálljának, úgy kiválogatva. Váratlanul kiszögellések, összeegyeztethetetlen ablakok…” A titkos kis szobákhoz magam nem találtam el, de észrevenni vélem a kötés nélkül megálló nagy kövekből való építkezési módot, meg a csiszolt illesztéseket. Németh másik rokonszenves vonása, hogy érezhetően nem a végérvényes, Nagy Opust kívánja letenni az ászaira, többnyire hiányzik belőle az örök igazságok kimondásának vágya, vagy az igazi, egyedül érvényes forma megalkotásának dühe. Inkább kismesteri, szorgos, aprólékos munka ez, sok érdekes részlettel és részletmegoldással.

Ennyi (be)mosakodás után ideje kevésbé szívderítő dolgokról is szót ejteni. Sajnos, Németh Gábor könyve unalmas. Nem a történet izgalmát kérem én számon, vagy érdekes eszmék felvonultatását. Azt hiszem, az olvasót maga a megcsináltság, a szerkezet, a kimódoltság is felajzhatja: ne becsüljük alá azt, ha egy szöveg jól van megírva, furfangosan van összeeszkábálva. Végül is, ez az irodalom. (Vagy ez is.) Mármost elismerem, hogy ez a könyv különös gondot fordít a struktúrára, ki van itt eszelve minden, vagy sok minden – mindez valahogy mégis kevésnek bizonyul.

A könyv bekezdésekből áll. Ez talán nem megrendítő újdonság írni-olvasni tudó olvasóm számára, csakhogy ennek a műnek egyik rendező elve az elszigetelt, alanyában, helyszínében, idejében és minden elképzelhető tekintetben különböző, bekezdésnyi egységek egymás mellé rendelése, mintha egy sok szálú történet párhuzamos felvezetéseit olvasnánk. Mintha, mondom: mert nemcsak, hogy a cselekményszálak nem találkoznak (vagy mégis? ha igen, akkor e könyvön kívül), de az elbeszélés hangja és módja is folytonosan változik, a bekezdések ábrázolta tér és idő azonossága, vagy közelsége is kérdéses.

Legtöbbször az elbeszélő szövegét olvassuk, de bizonyos rendszerességgel átadja a szót: hol úgy, hogy tudjuk is, ki beszél (elbeszélői szövegekbe illesztve tehát), hol meg idézőjelek határolta önálló bekezdésekben, a beszélő kilétét homályban tartva. Az írás legelején, egyetlen bekezdésben, megszólal maga az elbeszélő is, egyes szám első személyben: a könyv egyik szereplőjét és helyszínét találja ki a szemünk láttára.

A bekezdések koherenciáját néhány szereplővel tehető azonossága teremti meg. Magyarán: úgy véljük, hogy „a lány”, „a férfi”, „az öregember” és még néhányan, akik több bekezdésben is szerepelnek, szereplőknek tekinthetők, van (vagy lehetne) valamiféle történetük. Van ezen kívül némi koherens időszerkezet is: a szöveg kezdetén forró nyárról olvashatunk, a közepe tájától pedig sokasodnak az utalások novemberre, Mikulásra, a karácsonyra, végül szilveszterre. Motivikus azonosságok is összefűzik a bekezdéseket: közülük kiemelkedik a zuhanás és a repülés.

Van azután egy külön, sajátos – s hangsúlyos – vonulata a könyvről szóló részeknek. Ha lehetne beszélni középpontról ebben az igen sok szálú műben, ez volna az. Az első bekezdésben egy „semmiről se szóló és senkinek se való könyvről” olvashatunk – aztán „bejön egy nő a könyvbe… Átmegy a kidolgozatlan kerten…” Nem sokkal később megtudjuk, hogy „a könyvben van egy pince” – és így tovább. Folyton-folyvást belebotlunk a könyvre vonatkozó utalásokba, főként a szöveg elején és végén – sőt, még a hátsó borítón is. Mi ez a könyv? Mindenekelőtt persze éppen az, amit az olvasó a kezében tart – olykor talán valamilyen másik könyv.

Mindez lehetne mulatságos. Az önreflexió hagyománya, az önmagát jelző szöveg toposza a humorral s az iróniával szokott együtt járni. E humor forrása talán abban rejlik, hogy a jelektől azt várjuk: arról „szóljanak”, amik nem ők, ehelyett az önreflektív szövegek (jelek stb.) éppen önmagukról „adnak számot”. Ugyanebbe a körbe tartozik az a fogás is, hogy a szöveg saját elkészüléséről, eredetéről, megalkotásának folyamatáról számol be. Németh keze alatt mindez nagyon óvatos, elfedett, alig kibogozható és esetleges, így elveszti erejét: el sem idegenít (a nagy, szent irodalom mítoszától), és be sem von (a találjuk-ki-együtt-játékba). Igen, lehet, hogy több harsányságot várnék – anélkül, attól tartok, a szürkeség kerekedik felül.

S ez nemcsak erre a rétegre vonatkoztatható. Meglehet, azért érzem unalmasnak Németh regényét, mert túlságosan tétova, visszafogott jelzéseket ad olvasójának – sem a szerkezet, sem a történet, sem a motívumok, sem más nem csal lépre, nem hív ki, nem kényszerít a bogozgatásra. Ráadásul ellent is kell mondanom a korábban írottaknak. Műgond ide vagy oda, sok mondatot érzek sutának, túlbonyolítottnak vagy nyakatekertnek, kibicsaklónak. Nem hiszem, hogy az én stílusérzékem csalhatatlan lenne, meg hát jórészt ízléskérdésről van szó, amikor stílusról formál véleményt az ember. De kérdezem az olvasót: megnyugtatóan jónak találja ezeket a mondatokat: „Mosolyog a nedves és hibátlan szájával”; vagy: „Megérkezik a karmester, nyikorgó cipőkkel, elfojtva egy apró köhintést a kézfejével”? Most akkor mit mondhatunk az ehhez hasonló megoldásokról? Hogy jelentésteli, jelentőségteljes megcsikordulásokról, gondosan tervezett „váratlan kiszögellésekről” van szó?

S hogy folytassam az önellentmondást: ha igaz is, hogy Németh alaposan megtartóztatja magát a nagy igazságok kinyilvánításától, azért nem mindenkor sikeresen. A szöveget olvasmány-, látvány- és hallgatvány-élményekre való utalások szövik át, ezek azonban nem kalauzolnak (legalábbis engem) sehová, még kedves tévutakra sem. Funkciójuk számomra nem világos – csak ugyanoda tudom tenni őket, azon levetkőzendő modorok körébe, ahová néhány „költői”, kamaszosan sokatmondóskodó passzusát.

Nyilván sokkal tovább, sokkal mélyebbre is el lehetne jutni Németh könyvének értelmezésében. Lehetne, de az értelmező – mi tagadás – ellustul, feladja, kétli, hogy volna értelme a küzdelemnek. Durván fogalmazva: leblokkolja az unalom. A szöveg, sajnos, nem szorítja rá az értelmezésért folytatott harc végigvitelére. Nem akarom lebeszélni az olvasót arról, hogy elolvassa ezt a könyvet (és nem is csak a Balázs Béla-i „menj és szenvedj te is” jegyében – bocsánat, ez rossz vicc volt), jó volna, ha értelmes párbeszédben derülne ki, hogy nincs igazam. Mert nem volna szerencsés, ha csak a hallgatás vagy csak a lila köd venné körül Németh és nemzedéktársai műveit. Amiket szeretnünk kellene.

• Kultúra