Farkas Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A színészek iszonyatosak tudnak lenni, ha színészkednek. Ennél rosszabb már csak az, amikor az amatőr szerepel. Szinte hihetetlen, hogy Jeles András A kis Valentino című filmjében – mely benne van az én „brüsszeli tizenkettőmben” – hogyan volt képes technikailag megoldani amatőrökkel, hogy ne szerepeljenek, hanem létezzenek. Muszáj kimondanom, sajnos, hogy: legyenek természetesek. Olyanok legyenek, mint az életben. Még ha ez itt művészet is, nem az élet, ugye, meg minden. Nincs nekem ilyen előzetes elvárásom, realizmusvágyam, csak ha azt látom, hogy arra akar kifutni a dolog, ha tényleg hasonlítani akarnak, úgy akarják megcsinálni, ahogy az életben, természetesen, de nem megy az istennek se. A kis Valentino ebben (is) tökéleteset alkotott. Nem az amatőrségen múlik egyébként: Fassbinder a Miért lett R. úr ámokfutó? című filmjében – egy másik a 12-ből – ugyanezt a hihetetlen valószerűséget csinálja meg színészekkel. Mind a két film sokkoló szembesülés azzal, amiben élünk, és amivel – talán egészséges önvédelemből – nem szeretünk sűrűn szembesülni. S mindezt mindenféle nagyszerűsködés, nagyotmondás, mindentudó hunyorgás, nyál és művészkedés nélkül. Egyszerűen (milyen bonyolult!), természetesen.

Persze, természetesen. Mi az, hogy természetes. Maga a kultúra eleve nem természetes dolog. Vagy, ami ugyanaz, az ember természete a kultúrája. Na. Summa summárum, Jeles egyetlen más játékfilmjében sem járta többé ezt az utat, úgy értem, valami nagyon más „színészvezetést” gyakorol, színpadi darabjaiban pedig még másabbat. A legkevesebb, amit el lehet mondani, hogy figurái stilizáltak. Semmi jellemfejlődés, viharzó érzelmek, valósághű condition humaine. Inkább bábszerűek, gépszerűek. Valami elemi indulat és irónia marionettjei. De nem úgy hasonlítanak – mert azért, ezt előre elárulhatom, hasonlítanak – arra, ami van, mint A kis Valentino szereplői. Nincs többé „élethű alakítás”, amihez pedig, a jelek szerint, ő értett legjobban. És épp ez teszi érdekessé azt, ami felé fordult, ha ezt a képességét (ami persze egy sokkal komplexebb valóságérzékelő képesség; az, hogy a „színészt” ilyen jól oda tudja tenni, csak része annak, hogy a, pardon, valóságot hogy tudja odatenni) olyan könnyedén odadobta érte. Úgy látszik, más kezdte érdekelni, illetve, és ezt akarom elmondani, ez tulajdonképpen ugyanaz.

Na, hát ennek itt négy flekknek kell lenni, úgyhogy kapkodni fogok (ha eddig nem azt tettem volna), és csak egy-két apróság érintésére lesz idő. Szóval, Jelest alapvetően érdekli a természetes és a nem természetes – úgy a különböző kultúrák összeütközésére vonatkozó használatukban e szavaknak, mint extrakulturális vonatkoztatási keretben. A nevető ember előadása alatt majdnem végig ott áll a színpadon egy tévé (a természetellenes civilizáció legfőbb rekvizituma), és folyamatosan (vízi) természetfilmek mennek rajta, cápauszony, szopik a kisfóka, milliárdnyi egyszerre mozduló apró hal, ilyesmik, illetve egy ízben egy végtelenített pornójelenet, premier plánban egy pina lelkiismeretesen sikál egy faszt, végeérhetetlen, a teljes komikumig és abszurdig. Közben meg megy a darab, a romantikus élet, érzelmek, sorsok, hatalom, árulás, csillogás, nyomorúság, jelzésszerűen. Értelem. The dirty little secret, tessék csak, az állat az emberben, igen, az ember a társadalmi viszonyok összessége, tovább, a kis halat megeszi a vagina dentata, oké, melyik a kegyetlenebb és az abszurdabb, a kultúra vagy a natúra, kitűnő, mi mozgatja az embert, ezt az esendő lényt, oly hévvel és úgy átélve a pillanatot, mintha nem lenne halál, és így tovább. Ja, és minden hiúság. Egy másik erős konfrontáció természetességügyben, hogy A nevető ember, Victor Hugo regénye a 100% Pure Romantics Juice, minden benne van, ami (nem pre)romantikus, márpedig a romantika a huszadik század érzelmi anyanyelve, vagy legalábbis alapszókincse – de Jeles stilizációja látszólag valami nagyon más nyelven szólal meg. Egy technicizált nyelven. A felvilágosult racionalizmus karikatúrája? Miért gondolom, hogy karikatúra? Miért gondolom, hogy minden „elidegenítő” effekt, minden látványos dehumanizáltság, ahhoz az otthonosságképzethez képest érzi az elidegenedettséget, ahhoz az emberképhez képest érzi embertelennek, amit; ti. a romantikáéhoz képest? Miért gondolom, hogy az elidegenítés reflektáltsága és a stilizáció többszörös áttételei dacára Jeles mindazt élesben mondja, amit a színház-a-színházban jelenetnél Ursus mond el? A darabban mindenki gép, marionett és karikatúra, torz módon beszél, mozog, kivéve Ursust (Végvári Tamás), aki mindenképp a főszereplő a Jeles-féle átiratban. Az egyetlen emberszerű figura. Sőt. A „humanizmus” (M. H.) képviselője.

Érdekes megfigyelni, hogy a közönség, a humánetológiailag képzett okosokat kivéve, hogyan reagál egy másik ütköztetésre, arra ugyanis, hogy a – jóllehet, távolságtartással kezelt, de azért mégiscsak – romantikus szüzsé kellős közepén az eddig drámaian színtelen hangú narrátor (Tímár Andor, kitűnő) belekezd egy intimbetét-reklámba, majd a többi szereplő is, elkezd egymásnak reklámszövegeket mondani, mintegy drámai párbeszédként, ráadásul a darab egyik legéletszerűbbre hangszerelt színészialakítás-módjában. A közönség röhög, kell-e keresni, hogy min/kin, valószínűleg nem a két kulturális kódrendszer puszta össze nem illése a humor forrása; esetleg némi zavar is vegyül a röhögésbe, hátha Jeles úgy érti ezt, szóval hogy odaátról beszél, a romantikából, nekünk, akik már a felvilágosodáson is túl vagyunk, belefásultunk, cinikusak vagyunk és decensek. „Már csak egy Isten menthet meg minket” – mondta Heidegger 1976-ban. „Én már csak az Always Ultra védelmében bízom” – mondja egy nő 1995-ben. Ez a haladás. Klee és Benjamin nyomorult angyala, annak idején, fogalma sem volt, mi vár rá. No de tényleg tragédia-e ez? Katasztrófák sorozata, növekvő romhalmaz. Az a megjósolhatatlan, de megjósolhatóan nagyon más világ, ami eljövendő, alighanem éppúgy következik a romantika vad, reflexív, örök ressentiment-jából mint a felvilágosult racionalizmus reflektálatlan masinériájából. Mindkettő iszonyatosan szubverzív erő. Forgatókönyvükbe „bele van írva” (J. D.) a „humanizmus” bukása. Színre vivője a szentimentális és kegyetlen kispolgár, aki mindent túlél, bármi jön.

És Jeles, bár nyilván benne is lakozik, fél tőle, fél attól, ami jön, amikor a létezést legyűri a birtoklás, az isteni törvényt a világi, a zsidó–keresztény moralitáson alapuló messianizmust a „posthistoire” jogilag legitimált szociáldarwinizmusa, a valóságot a szimulakrum, a személyes jelenlétet a telematika, a szexet a pornó, a drága vágyat az olcsó kielégülés, a termék hatásosságát a reklám hatásossága, amikor annak már nem engedünk, ami csak elcsábítja figyelmünket, annak viszont egyre inkább, ami megerőszakolja.

Egy igazán realisztikus jelenet van, hogy végképp zavarba hozzon és összekuszáljon, a nagy stilizáció közepette, egy az elidegenítő stílustól elidegenítő effekt, csukd be a szád, öcsi, színházban vagy: váratlanul felpattan az egyik zenész, és felháborodottan kiáltja, hogy ez tűrhetetlen, a másik állandóan böködi őt a vonóval satöbbi, jobbra el.

És legalább egy tökéletesen koreografált jelenet van, amikor a Hercegnő (Szirtes Ági) két férfi által mozog a színen. Minden mozdulatát azok irányítják. Ez a nagyon egyszerű technikai fogás elementáris erejű. Az ember, amelynek a reflexió minden mozdulatát ellehetetleníti, amely egóvá szervezi magát, és hisztérikusan követeli jogait, emberséget és rendőrséget, hogy élhetővé tegye lényegi bizonytalanságát, Hassliebe szociális érzületét, hogy mindenkit belekényszerítsen a saját törvényébe, egymással való törődésként legitimálva egymás totális kontrollját – ez az ember darabjaira hullott, teste részlettárgyak ideiglenesen összetákolt halmaza, az-ami, őszinte, természetes és rémületes. Mozdulatait az a tökéletes „grácia” jellemzi, amely „két végletben válik láthatóvá: a bábuvá s az istenné lett emberben, mivel a tudat értéke az egyikben zérus, a másikban végtelen” (Kleist).

Ez volt az a jelenet, amelyik átviszi A kis Valentino magasságába tett lécet, és, fogalmam sincs, miért érzem így, ugyanakörül az igazság körül matat, de az ellenkező irányból. Merthogy a darab (akárcsak a korábbiak) egyébként hullámzó, vannak nem (jól) koreografált részek. Az a stílus, amit Jeles művel, iszonyatosan kényes és sérülékeny. Minden ízében tökéletesnek kell lennie, mert itt – nem tudom, miért – sokkal kirívóbbak a gyenge pontok és az üresjáratok, mint a hagyományos, realisztikus színháznál. Talán azért, mert az sosem ennyire egyszemélyes színház, a stáb tagjai kiegyensúlyozhatják egymást, feledtethetik egymás gyengébb produkcióit – itt pedig minden a darab egyedüli és totális urán, a marionettek masinisztáján múlik: Jeles Andráson. De legyen elég ebből az agymenésből, ugye, különben is már vagy hat flekknél tarthatok, szóval összegezve: mindenki menjen el, és nézze meg, nemcsak azért, mert ebből az írásból nem tudta meg, hogy érdemes-e, hanem azért is, mert érdemes.

• Kultúra