Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Én például nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz most a történeti festészettel és az emlékműszobrászattal. Nem azért szeretnék tudni velük kapcsolatban bármit, mert akármelyik is hiányozna, hanem inkább a miheztartás meg a konvenciók miatt.

A logika, a történelem menete – vagyis hát spirálja, ha még nem avult el teljesen ez a geometrico-historiai metafora –, s a tagadhatatlanul szeszélyes prekoncepció azt gondoltatja ugyanis, hogy itt az idő a hősteremtésre és -termelésre, ha pedig az itt van, akkor a héroszokat ismét pigmentbe kell zárni, bronzba kell önteni vagy ki kell őket szabadítani – egyúttal, mint a fájdalmat – a kőből.

Mert utoljára elég régen történt ilyesmi, s azoknak a lánglelkűeknek, akikkel addig vagy eddig be kellett érnünk, nemhogy írmagjuk, de piedesztáljuk is alig maradt, a téli álmát alvó vérmezei kalaplengetőt kivéve.

Ha jól tudom, több mint öt éve nem kaptunk sem új nagy tanítót, sem gondolkodót, de még valami harcost sem, csak üzenet formájában. Pedig olybá tűnik, a hősi posztokon friss silbakok feszítenek, és az aurafonás (bocsánat, -vonás) igencsak lendületes. De valahogy a dolog néni bír materializálódni. Anélkül viszont nem sokat érnek a bálványok: ha csak ektoplazmaként vagy még úgy sem láthatjuk őket, mihez tarthatjuk magunkat?

1986-ban a múltkoriak egy utolsó lendülettel rendesen példát mutattak arra, hogyan kell megbecsülni a példamutatókat: a hatvanas évek végéig tartó élénk és sokakat el- és fenntartó hőskultuszt felújítva, egyszersmind azt felülmúlva állítgatták szobraikat, bizonyítva a hűség reneszánszának erejét és keltve a gazdagság látszatát. (Csak a látványos pannók és freskók ideje nem jött el újra.) Válasz volt ez némiképp a nagy deheroizálási kampányra, mely akkor már nagyjából tizenöt éve tartott, s a memoárok révén gatyára vetkőztetett sok-sok nagyságot, s felelet volt a szegénység vádjára is. A hetvenes évek szapora hőstelenítése folyományaként – vagyis az emberarcúsítási program következményeként – zsebre vágott kezű Leninek, aszténiás Károlyik és Bartókok, gubbasztó József Attilák, foszladozó vízi-Kulich Gyulák ereszkedtek közénk egyfajta popularizált kritikai realizmust sugallva, vagyis hát azt, hogy egyformák vagyunk, mi és ők, ha pedig mégsem egészen, az nem biztos, hogy a mi hibánk.

Tragikus és gondolkodó hősökké váltak tehát az addig kikezdhetetlennek mutatott, tömbösen – vagy finomkodva: lapidárisan – fogalmazott nagyságok, híven követve az ideológia finomodását. Árnyalódott az tovább is, éppen ezért volt meglehetős meglepetés a nyolcvanas évek közepén a neohero megjelenése, az új, tűzijátékos hősértelmezés. Míg a hetvenes évek deherója a pop arttól kölcsönzött külsőségekbe csomagolta a höst (így, rövid ö-vel kellene mondanunk), elfedve nagyságát és kiemelve kicsinységét, addig a nemrégen múlt neohero barokkos finálékban léptette föl idoljait.

Persze már későn. Bár éppen az is meglehet, hogy az operai végzenék hangulatát idéző csoportozatok – rejtve – valamifajta politikai danse macabre ritmusára mozdultak, majd merevedtek bombasztikus manírjaikba, és titkos figyelmeztetéseket, üzeneteket hordoztak magukban a végről, a vég édességéről. Mert hiszen üzen és üzent itt minden és mindenki.

Én például ezért is hittem, hogy hamarosan meglátjuk – hallani már idejében és sokszor hallhattuk – szóval szemügyre vehetjük a poszthero üzenetét is. Hogy megkapjuk az elsöpört (elsodort) hősök helyett az újakat, a jó kis talapzatok, piedesztálok nem maradnak kihasználatlanul.

És nem. Azt ugyan már tudhatjuk, kik nem kellenek nekünk, azt azonban, hogy kik a mieink, csak sejthetjük. Hol ez, hol az. Mindig attól függően, hogy a megtalált, idézett szöveg jól stimmel-e. Egy-két citátum erejéig mindenki példakép mostanában, bölcs és nemzetmentő, hős és fárosz. Csak hát az a baj, hogy jó néhányukat már a vörösök is bírták, s az ilyen hősök meg mégiscsak snasszak, akiket pedig nem bírtak, azok között – kínos, de tagadhatatlan – nem ritka a sáros.

Mindeközben a vágy láthatóan olthatatlan. Széchenyi és Eötvös jók lennének, de némiképp használtak, Deák sem rossz, de nem elég dekoratív. Újak kellenének, makulátlanok, daliásak; olyanok, akiknek hímporát mindenféle mocskos ujjak nem törülték még le. És akiknek a másik mondatuk is jó és tiszta, de főként ugyanarról szól. Pártjukról és kormányukról és magyarul és keresztényül. És az Istennek sincs ilyen. Csak várnak a kitöltetlen, üres helyek, s vár a pénz, hogy kővé, bronzzá, festékké legyen. Mert nem hiszem, sőt kizártnak tartom, hogy az első jó héroszra, aki végre előbukkanna, ne jutna valami suska. Nem hiszem, hogy egy feddhetetlen jellem, egy magasztos, eddig még össze nem maszatolt történelmi pillanat ne szökkenne azonnal a terekre és a dolgozószobákba, vagy ne merevülne a közhelyiségek falaira. De nem tud, mert nem találják. Csak a hősiességet és a hősséget meg azok helyét, vagy ahogy mondják, forrásvidékeit fedezték fel és találták meg a poszthero elkötelezettjei, csak az eszme heroizmusát, nem pedig a héroszok eszméit. Az új történelem protagonistái mondatokhoz kénytelenek hát hasonlítani és hasonulni.

A história képe és szelleme meg a honvédek zubbonyán vitézkötéssé sodródott paszomány révén íródik elénk.

• Kultúra