Lipták Béla

Nyomtatóbarát változat

Szombaton, augusztus 18-án már reggel 7-kor kocsiban ültünk. Idén Márta is eljön velem az ohiói állami parkban tartott ITT-OTT konferenciára.* Jól megpakoltuk a kis Volkswagen nyulat: ha nem lenne vendéglő, akkor sem lesz hiányunk ételben, italban a következő héten. Felváltva vezetünk, messze van az ohiói Lake Hope (Reménység tava) a connecticuti Stamfordtól. Több mint 15 éve itt töltöm a vakációm egy hetét. Barna hajú, szakállas ember voltam, amikor először beállítottam ide.

Most viszont már ősz a maradék kis hajam, s a fenekem meg úgy fáj, hogy az nem mindennapos. Fejemen a vezetéshez használt görög halászsapka, rajta a somogyi választásból visszamaradt egyetlen emlékem: a Kossuth-címerrel feltűzött lobogó kócsagtoll. Este 8-ra jár az idő, mire felkapaszkodunk a „faluba”. Engem ezek a nyaralókabinok mindig is az egyetlen hosszú utcából álló tót falu, Kerepes házaira emlékeztettek. Már vagy két évtizede annak, hogy minden év augusztusában egy hétre magyar falu éled a Reménység tavának partján.

Kezdődik a konferencia

A mi kabinunknak két hálószobája, felszerelt konyhája, nappalija s fedett terasza van. Jó a levegő, szól a tücsökzene, a távoli égzengés ellenére úgy alszunk, mint a tej. Vasárnap reggel beugrunk Athensbe: egy írásom megjelenését várom a The New York Timesban, s azt csak ott tudom megvenni. Útközben Márta érdeklődik, hogy melyik előadások lesznek érdekesek.

„Hát az érdekesek, azok nem lesznek!” – mondom erőltetett szójátékkal, arra célozva, hogy Csoóri Sándor, Balla D. Károly és Király Béla nem lesznek itt. Sándort és Béla bácsit Márta ismeri, róluk többet nem is kell mondanom. Balla D. Károly kárpátaljai író, az ő beszámolóját is érdeklődéssel vártam az ungvári életről, de hát hiába, nem kapott útlevelet. Csoóri helyére Csengey Dénes ugrott be, az ő előadására vissza is érünk a 100-150 személyt befogadó s idén kellemesen hűtött, de kellemetlenül kemény székekkel felszerelt előadóterembe. Csengey 40 alatti, izmos, szép beszédű író, ki 1988–89-ben a Duna védelmében is sokat tett, s most képviselő az MDF színeiben. Előadását az ügyesen választott írói képek s a pártpolitikai elkötelezettség jellemzi.

Csengey Dénes előadása

„Ma lélekben máshol van ez a konferencia, mint volt az elmúlt évben” – mondja, majd pár másodperces, hatásos szünet után így folytatja: „mert azóta a magyarság átúszta a Reménység tavát!” Később a kialakult otthoni helyzetet, a rendszerváltásban bekövetkezett megtorpanást, eltanácstalanodást egy viccel teszi érzékelhetővé: „A bolondokházából szökni akaró bolondok megtanultak rudat ugrani, s elérkezett a perc, amikor rúdjaik segítségével átlendülhetnek a magas kerítés felett, a szabad világba. Már-már indulnának is, amikor befut a rémült hírnök a szörnyű hírrel: lebontották a kerítést!” Ezeket a színes képeket leszámítva az előadásból újat nem tudunk meg, legfeljebb azt, hogy míg Csoóri mindig nemzetben gondolkozott, helyettesítője, Csengey, bizony gyakran pártban gondolkozik. Történelmi visszatekintése inkább tűnt MDF-apológiának, mint tárgyilagos felmérésnek. Dénes az ellenzék születését Lakitelekre teszi, elfelejtve ezzel azt az öt évet, melynek során megszületett a szabad sajtó, melynek során egymást érték a házkutatások a Kis Jánosoknál és Nagy Jenőknél, míg az utcán és a börtönben a BM-esek verték a Demszkyket és Harasztikat. Persze a legfontosabb – amit Lakitelek ilyetén beállításával felejtetni igyekszik Csengey Dénes –, hogy itt szakította szét az ellenzéket (a Grósz kikötéseit Csurkának tolmácsoló) Pozsgay, itt vettek részt a „mérsékeltek”, és ide nem kaptak meghívást a „radikálisok”, s ettől a találkozótól kezdve vezette be a BM az „ellenzék” és „ellenség” külön fogalmait. Az elsőből lett később az MDF, míg az utóbbiból az SZDSZ. Ki tudja, lehet, hogy ha nincs Lakitelek, akkor az MDF nem a nosztalgiapártokkal köt kiskoalíciót, s akkor nem ennek a labilis kormánynak az egyensúlyozásával lenne elfoglalva. Ha így hozza a sors, úgy a nagykoalíció biztosította stabil kormány talán már átvezette volna a népet a „bolondokháza ledőlt kerítésén”.

Csengey Dénes örömmel számolt be arról, hogy 1990 júliusában a lakosságnak csak 14%-a vett részt az MSZP által kierőszakolt s a többi párt, így az MDF által is ellenzett népszavazáson, azt viszont már elfelejtette, hogy az 1989. novemberi népszavazáson még egy platformon állt az MDF az MSZP-vel. Akkor még beletörődött volna az MDF Pozsgay Imre államelnökké való megválasztásába, s csak a magyar nép bölcsességén s pár ezer szavazaton múlott, hogy ez nem következett be. „Selective memory” – mondaná az angol, míg a magyar ezt kicsit tömörebben fogalmazná.

Mire tapsolunk?

Az előadás alatt egyszer robbant ki spontán taps a teremben. Érdekes taps volt ez, az tette érdekessé, hogy kevesen tapsoltak, de azok nagyon. Akkor csattant fel ez a taps, mikor Dénes kifejtette, hogy az MDF-ben mindenki helyet kap, „aki magyar”, hogy neki Csurka jó barátja, s hogy Magyarországon nincs antiszemitizmus. Vártam, hogy a hozzászólások folyamán őszintén megbeszéljük, hogy mennyi ebből az igazság, de sajnos nem voltunk készek erre, mint ahogy a szélesebb magyar közvélemény sem az. Elhangzott néhány ködös célzás, néhány kódszó (mint a „népi”, illetve a „népies”), melyeket mint megállapodás szerinti jeleket használunk hovatartozásunk kimutatására. Dühöngött az eufemizmus, de egy lépést sem tettünk előre egymás megértésének, elfogadásának, megbecsülésének útján. Az őszintén ki nem mondott gondolatok, érzelmek később a folyosókon és a kabinokban fogalmazódtak meg.

Szlovén vagy szlovák?

Hétfő, Szent István napja kicsit rázósan indult, ugyanis a Timesban megjelent egy írásom, s abban egy helyen a szlovén szó helyére szlovák került. Felhívom a szerkesztőt. „Who cares? What’s the difference?” (Ki törődik vele? Mi a különbség?) – hangzik az általam megzavart szerkesztő válasza, aki úgy különben pontosságára is meg műveltségére is sokat ad. És tényleg! Hát mi a különbség? „Mi ezer év, költészet és zene?” – ugrik be Máray verssora, s a jövőbeni jő viszony érdekében nem is erőltetem a dolgot. Ha neki úgy jó, hát csak éljenek szlovákok Jugoszláviában…, leteszem a kagylót.

Elérem Süli-Zakar István kitűnő előadását a kárpátaljai és felvidéki magyarság sorsának alakulásáról. Az előadást színes grafikonok, táblázatok és térképek illusztrálják. Ilyen tartalmas, tömör és színvonalas előadást talán még nem is hallottam az ITT-OTT-on. A hozzászólások is hasznosak. Megtudják a hallgatók, hogy a választáson több mint 300 000 szavazatot kapott a magyar koalíció. Nagyfokú politikai érettségről tanúskodik ez az eredmény, elvégre sok párt nyitott magyar részleget csak azért, hogy így megossza a magyar szavazatokat. Nem sikerült! Ma 18 pozsonyi és 12 prágai képviselő dicséri a felvidéki magyarság politikai érettségét, no meg az egymással kibékült két pártvezér, Janics Kálmán és Duray Miklós hazafiságát, emberi nagyságát.

Öröm, őszinte öröm számomra, hogy a debreceni egyetemen ilyen emberek tanítanak, mint Süli-Zakar István, aki ugyene nap délutánján az ifjúsági műsor keretében a magyarországi „cigányproblémáról” beszélt ugyanolyan bölcs emberséggel, mint délelőtt a felvidéki helyzetről. Így kell ezt csinálni! Így hiteles a szó, ahogy Süli-Zakar mondja, mikor egy nap és egy helyen követeli a magyarság jogait a Felvidéken, s a cigányság jogait Magyarországon. A kocsiban Márta és Csilla a gyerekekről mesélnek, míg én vezetés közben a cigányokra gondolok.

Van-e cigánykérdés?

Emlékek ötlenek fel bennem: A Csepelre menő buszon ülök, velem szemben pirospozsgás, szép gyermek-mama, karján csillagszemű, göndör hajú csecsemő. Máriát, a gyermek-anyát meg Illyés Gyula „itt megy a hazám” sorát juttatja eszembe; rámosolygok. A mellettem álló testes asszonyság felháborodottan, rendreutasítóan néz rám. Nem értem! Aztán belép a peronról egy barna bőrű, nagy bajuszú, libatollas kalapú férfi. Megoldódott a talány: a kismama cigány!

Más emlék: Margit mesél. Ő már kint született, s csak rokont látogatni ment a pesti kórházba, karján egy kosár narancs. A folyosón három év körüli, gyöngyszemű kislány totyog felé, szeme áhítattal tapad a narancsokra. Margit megsimogatja, s kezébe nyom egy narancsot. Már menne is tovább, mikor ráripakodik egy fehér köpenyes némber: „Miért ad narancsot annak? Nem látja, hogy cigány?”

Most Somogyban vagyunk, választási körzetem 33 falva közül háromban csak cigányok laknak. Ezek közül mutatok meg egyet a connecticuti Public tévériportereinek. Az egyszobás, repedt falú, összedőlni készülő vályogházikó mellett életéről, sorsáról mesél egy nagymama. Szoknyáját egy 3-4 éves kislány rángatja; a ház előtti kispadon öreg ember üldögél, néha megtántorodik, s majdhogy le nem zuhan a padról, nyakán dinnyényi daganat. A nagymama havi 450 forint szegénységi juttatásból tartja el a rá maradt unokát meg a halálosan beteg férjét, s közben attól is retteg, hogy rájuk dől a repedt falú házikó. A férfi számára nincs a kórházban hely. Mikor átmegyünk a következő házhoz, odaszólok Tömösváry Tibornak – a Zöld Párt Somogy megyei elnökének, ki „civilben” muzeológus Kaposváron: „Ha Édesapád lenne ilyen állapotban, felvennék a kórházba?” Tibor kicsit furcsán néz rám, nem érti, nem látja a párhuzam jogosságát „De ez cigány!” – válaszolja. Nem így kéne gondolkoznunk a cigányságról! Tanulhatnánk történelmünk sok példájából, például a török vérű kunok esetéből. A XII. században ők, a kunok voltak az ország cigányai, róluk mondták az emberek, hogy civilizálhatatlanok, vadak, paraziták. Aztán mi történt? Elkezdett hatni a Szent István-i gondolat, elfogadtuk őket úgy, ahogy voltak, s a szeretet, a megbecsülés magyarrá tette őket.

Nobel-díjat Tőkés Lászlónak!

Augusztus 21. kedd reggele négy rövid előadással kezdődik. Közben az előadóterem táblájára felkerül a norvég Nobel-díj Bizottság címe: „Nobel Peace Prize Committee Drammensveien 19, Oslo, Norway”, és Sass Marci, a mai vitavezető, megkéri a jelenlévőket, hogy minél több levelet írjanak arra, Béke-Nobel-díjra javasolva Tőkés Lászlót. Marci egy aláíróívet is körbead, mely arra kéri Kiss Gyulát, az Antall-kormánynak a nyugati magyarsággal való kapcsolattartásra megbízott miniszterét, hogy:

„1. Javasolja a Magyarok Világszövetségének és az Anyanyelvi Konferenciának alulról szervezett, demokratikus megújulását.

2. Amíg ez meg nem történik, javasolja azok anyagi támogatásának megszüntetését.”

A konferencia 65 résztvevője (köztük az MBK gondnoka) aláírja ezt a petíciót. Nagy változás ez, elvégre nem is olyan régen még ezeknek a szerveknek tisztségviselői voltak az ITT-OTT hangadói. Persze ők meg lapjuk (A Nyugati Magyarság) szerkesztői ma sem írják alá a petíciót, de a légkör mégis megváltozott, kiegyensúlyozottabb lett.

A közgazdasági vita

Jónás Pali és Szekeres Szabolcs indítják a vitát. Rövidek, tömörek, van mondanivalójuk is meg előadókészségük is. Pali mondandójának lényege (a Csengey Dénes használta bolondokháza-hasonlatot újrafogalmazva) az, hogy ha a ledőlt kerítés miatt megtorpannak a bolondok, ha nem indulnak el, át a kerítés romjain a szabad és önrendelkező világba, akkor tényleg, akkor igazán bolondok. Azért bolondok, mert a nyugati tőke nem fog beáramlani még a ledőlt kerítésű bolondokházába sem! Bolond lenne! Pali képei egyszerűek, világosak. „Egy út van” – mondja. „Ez az út visszavezet Európába, a biztonsági hálótól védett szabad piac társadalmába. Nem kell megépíteni ezt az utat, mert készen áll, nem kell kitalálni a közlekedési szabályokat, mert megvannak, évtizedek óta működnek azok. Csak egy dologra van szükség, uraim, el kell indulni!” Pali nyaka kivörösödött, keze, mint a prédikátoroknak, az égbe lendül. Itt most a régi, a Petőfi körös Jónás üvölt: „Ne tévesszük össze a tehetetlenséget a megfontoltsággal! Uraim, el kell indulni!”

Az előadások után kitűnő vita kerekedik. 20-30 rövid, tömör, okos hozzászólás formálja, alakítja a közvéleményt a teremben. Nincs „könyök” és nincs „tömjén”, a népe sorsán aggódó, a jövő útját egyengető régi ITT-OTT adja itt legjobb formáját. Érdemes odafigyelni arra, amit végeredményként kiizzad magából ez az ITT-OTT-kagyló. Gyöngy az, talán igazabb, mint amivel az Antall-kormány áll majd a nemzet elé a 100 nap türelmi idő leteltével. A megegyezés lényeges elemei a következők:

Öt pontban egyeztünk meg:

1. Nem azon kell vitatkozni, hogy lassú vagy gyors legyen a változás! Van, amit azonnal meg kell tenni (a biztonsági háló felállítása, az infláció leállítása, a szubvenciók és ártámogatások megszüntetése, a forint konvertibilissá tétele, a nyugati tőke maximális behozatala stb.), van, amit mint átmeneti megoldást kell alkalmazni (a nemzeti tartozás „honosítása”, az állami vállalatok bérbeadása, az erkölcseiben megromlott társadalomhoz szabott adórendszer felállítása), s vannak teendők, melyeket csak lassan, több év alatt szabad végbevinni (igazságszolgáltatás a tulajdon és a föld dolgában, az 5%-os magánszektor felemelése 50-75%-ra stb.).

2. Nincs szükség egy, a régi ötéves tervek mentalitását idéző hároméves tervre. Az állam dolga nem az, hogy parancsoljon, hanem az, hogy félreálljon, hogy engedje a szabad kezdeményezést érvényesülni, s közben megvédje a gyengéket, az öregeket. A piac dolga az, hogy eldöntse, mibe kerül a kenyér, az államé meg az, hogy a szegényeknek is juttasson a közvagyonból annyit, hogy minden asztalra jusson kenyér. (Érdekes vita formálódott a „Miből?” kérdéséről: az egy főre eső évi magyar átlagkereset $1,400, míg az egy főre eső GNP $2,500 és $6,800 között van – attól függően, hogy a Világbank, a CIA vagy a magyar forrásokat vesszük-e alapul. A biztonsági hálóhoz a pénzt a GNP és az átlagkereset közti különbség adja, s örömmel láttuk, hogy ez az összeg akkor is elegendő, ha a GNP csak $2,500. Persze javul a helyzet, ha sikerül adókötelessé tenni a ma még feketén működő második meg harmadik gazdaságokat is.)

3. Hasznos vita alakult a nemzeti tartozásról is, ami már elérte az egy főre eső $2000-t. Az USA-ban ugyanez a szám $16,000 mégsem hat bénítóan a közgazdaságra, mert a tartozás kamatai az országban maradnak, mivel a nemzeti tartozás kötvényeit 90%-ban amerikai polgárok birtokolják. Azért van szükség az 1-es pontban már említett „honosításra”, hogy nemzeti kötvények kibocsátása révén mi is „magunknak” fizessük a tartozás utáni kamatokat. Persze az is felmerült, hogy az első világháború után Franciaország és Anglia egy fillért nem adtak meg Amerikának tartozásukból, s a mai Dél-Amerika is csak 25% körüli megadási hányadosban gondolkozik. Így az sem valószínű, hogy nekünk a Kádárék által felvett tartozás 100%-át kellene megadni.

4. Abban is egyetértettek a jelenlevők, hogy nem szabad a Rákosi-féle veszett fejszék (sztálinvárosi vasmű stb.) nyelének megmentésére gondolni, hanem a magyar gazdaság bevált s ma is működő motorját: a mezőgazdaságot kell talpra állítani, modernizálni, s olyan termékekre beállítani, mint a kemikália nélkül termelt hús és növényi élelem, melyre Nyugaton is nagy az igény.

5. Az „ország kiárusításának” kérdését is helyére tette ez a vita. Megállapítottuk, hogy jelenleg az iparnak alig 1%-a van külföldi kezekben, míg a háború előtt 25% volt, s Nyugat-Európában az átlag 30%. Így ez önmagában nem gond! A gond az, hogy: a) Ki adja el a nemzeti vagyont, s kinek a zsebébe megy a bevétel? b) Mennyiért adjuk el? – ugyanis addig, amíg szubvenció és ártámogatás zavarja a piac működését, addig nem tudjuk, mi a vállalat értéke, elvégre azt sem tudjuk, hogy melyik a profitáló s melyik a ráfizetéses üzem, s végül az is gond, hogy c) kinek fizet adót az új tulajdonos? Ugyanis, ha Magyarországon elengedik az adóját a külföldi vállalatnak, attól a vállalat még nem fizet kevesebb adót, csak máshol fizeti azt Budapest helyett Washingtonban vagy Tokióban.

Mikor a vita után a folyosón valaki összefoglalta a fenti 5 pontot, rákérdeztek: „Ez MDF- vagy SZDSZ-program?” Okosan válaszolta: „Ez a józan paraszti ész pártjának programja!”

* Az egyesült államokbeli ITT-OTT Kör egyik célja, hogy kapcsolatot létesítsen a világ legkülönbözőbb részein élő magyarok között. Évente egyhetes konferenciát tart augusztusban az ohiói Lake Hope partján, és újságot is kiad.

• Napló