Lipták Béla

Nyomtatóbarát változat

A bázisközösségek prófétája

A 80-as évek elején lobbantak fel Magyarországon a szabadság első lángocskái. A szabad sajtó a szellem, a bokrok (bázisközösségek) a lélek szabadságát hirdették, s most ezen a szerdai reggelen, augusztus 22-én, végre megismerhettem a bázisközösségek alapítóját, a lánglelkű piaristát, Bulányi Györgyöt. Rám az ő igehirdetése tette a legmélyebb benyomást az egész ITT-OTT-on.

Bulányi szerint a kereszténység a IV. század óta eltér a krisztusi tanoktól, s napjainkra teljesen visszakanyarodott az Ószövetség „Szemet szemért, fogat fogért” szelleméhez. Ma már megint szabad ölni: olajért is, ideológiáért is, na meg a népsűrűség csökkentéséért is, ártatlant is, magát védeni képtelen embriót is. Bulányi komolyan gondolja az „Amikor éhes voltam, ennem adtál” tanítását, s Solt Ottiliával együtt eteti az éheseket. Keresetünk egytizedét kéri az éhezők számára.

A tábortűz

Az előadások után lemegyünk a tóra, elviszem Mártát egy kenuútra. Hat körül átöltözünk, egy kicsit melegebb holmit veszünk, s lemegyünk a tradicionális szerda esti piknik tóparti épületébe. Korán érkezünk, mert Ludányiné (Nádas) Panni ránk bízta a víz meg a jég beszerzését, s azt időben akartuk leszállítani. Kovács Béla már ott van, ő a maga lőtte (nyíllal), halakból már készíti a tradicionális halászlét. Halvadász druszám különben kitűnő karikatúrarajzoló is, meg az atomerőművek szakértője is. Tőle tudom meg, hogy a paksi erőműben „megdöglött” az aktivizált szén, s mivel annak kilója $6, nem vesznek újat, inkább vállalják a környék megmérgezésének veszélyét.

Amíg lassan gyülekezik a nép, mi Mártával elmegyünk nyársat vágni az erdőbe. Visszaérve Debreceni Ferivel elegyedünk szóba. Ő még Kiss Sanyi barátai közül való, előtte nincs titkom. Megkérdezi, hogy miért hidegedtem el az ITT-OTT-osoktól? „Tudod, 1983-ban engem a BM-esek majdnem kinyírtak, s utána azt terjesztették, hogy nem ők, hanem cigányok támadtak rám a nyíregyházi vonaton. Én olyanoknak, akikről azt hittem, barátaim, elmondtam, mi történt, reméltem, kiállnak mellettem. Nem tették! Ezt soká tartott megemészteni.” Feri arcán látszik, hogy ezt nem tudta.

Arrébb Borbándi Gyusziba botlok. Fiatalos, csillogó szemű, kisportolt, senki nem hinné, hogy jó 15 évvel idősebb nálam. A somogyi választásról faggat. Nem tudta, hogy a drávai vízlépcsőt megakadályozni meg a kettős állampolgárok jogait igazolni indultam el a választáson. Elszomorodik, amikor a somogyi cigányság sorsáról meg az otthoni környezetvédelem állapotáról mesélek. Míg mi beszélgettünk, közben össze is gyűlt a kb. 200 főnyi közönség, kezdődik a szalonnasütés.

A harmadik út

Csütörtökön, augusztus 23-án, Borbándy Gyula, az Új Látóhatár volt főszerkesztője az első előadó. Szerencsétlen témát választott magának, a „harmadik út” aktualitását igyekszik bizonyítani, de nincs sok sikere. A hallgatóság Gombos Gyulával ért egyet, aki szerint a harmadik út ma már a múlté. Az, ami alternatívát jelenthetett Hitler és Sztálin között, vagy az, ami valamikor az egyéni és közösségi érdek, a szabadelvűség és kollektivizmus egyeztetését szolgálhatta, az ma már aktualitását vesztette. Ma már csak egy út van – mondja (Püski Sanyi bácsi kivételével) a sok hozzászóló. Ma már megoszt és szétválaszt a harmadik út emlegetése, s annak kell örülnünk, hogy ezt a magyar nép vezetői is látják. Az a jó, hogy Kis János és Antall József is egyetértenek abban, hogy az „európai társadalomba” csak egy út vezet, egyetértenek még akkor is, ha azon más sebességgel haladnának.

Ezen a vitán megint jó formában van az ITT-OTT. A precíz, tömör és értelmes hozzászólások pörölycsapásai alatt, szinte szemünk előtt formálódik a közvélemény. Nemcsak a harmadik út aktualitását vonja kétségbe a hallgatóság, megkérdőjelezik Gyuszi (különben precíz) szóhasználatát is. „Miként definiálná 1990-ben a népi vagy népiség fogalmát, miben különbözik az a magyartól vagy nemzetitől?” – hangzik az egyik kérdés. Mikor Borbándi bevallja, hogy nem tudja definiálni e jelzőket, halk moraj fut végig a termen. „Márpedig olyan szavakat nem használnék, melyek jelentését magam sem tudom!” – mondja mögöttem valaki.

Visszatérő ciklusok


A következő előadó Sándor Iván, budapesti író, aki 1956-ban a Műegyetem lapjának, a Jövő Mérnökének volt a szerkesztője. Hangvétele csendes, fogalmazása csiszolt, szabatos. Beszél a magyar történelem visszatérő ciklusairól: a reformkorokat követő zsákutcákról. Megemlíti, hogy az 1848-as reformkor a Bach-korszakba, az 1930-as évek reformjai a világháborúba, a ’45-ös reform a Rákosi-korba torkollott, s ezért joggal aggódik, hogy ki tudjuk-e majd védeni a jelen reformkort veszélyeztető zsákutcákat, képesek leszünk-e kihasználni a 90-es évek történelmi alkalmát. Fél a kontraszelekciótól, az érzelmi alapon való politizálástól, s kiáll a kossuthi szabadelvűség patinás tradíciói mellett. Sándor Iván szerint az új korszak nyitásához új, toleráns gondolkodásmód szükséges. És szükség van arra is: „hogy ne csináljunk mindenből nemzeti ügyet”. Nem francia tett Párizs vizének megtisztítása, nem angol ügy a londoni földalatti tisztasága, mi se nemzeti, hanem a szakmai alapon kell hogy nézzük az élet praktikus vonatkozásait.

Diaszpóra lett az emigrációból?

Sándor Iván előadása után gyorsan megebédelünk, s indulunk is hazafelé, mert a hétvégén Mártának kiállítása van (keramikus), s arra még be kell csomagolni, fel kell készülni. Berregve mászik a kis dízel VW a zöld dombok övezte szerpentinen, mi meg elemezzük az elmúlt napok élményeit:

„Valami megváltozott, valami alapvetően megváltozott” – mondja Márta. „Többen is említették, hogy más a légkör, valami megszűnt, valami elmúlt az ITT-OTT-ról, de nehéz megfogalmazni, mi az.”

„Én sejtem, miről van szó: tudod, itt valamikor olyan torinói, olyan rodostói atmoszféra volt. Mi azt hittük magunkról, hogy mi vagyunk a Nagyságos Fejedelem bujdosó talpasainak, Kossuth hontalan veressipkásainak utódai, XX. századi megfelelői. Na meg célunk is volt: mint szemtanúk őriztük az igazságot a történelmet hamisító győztesekkel szemben, őriztük a lángot, a szabadság, a hazaszeretet mécsesét. Ez a tévhit, ez az álomvilág, pontosabb szóval a honvágy tette a régi ITT-OTT-ot olyanná, amilyen volt… Idén már hamisan cseng a honvágytól fűtött beszéd. Azok, akik valóban emigránsok voltak, azok már hazamentek, vagy útban vannak hazafelé. Akik meg itt maradtak, azok már nem emigránsok, azok már nem sokban különböznek a nyaralni, piknikezni összejáró amerikai magyaroktól, azoktól, akik bálakat meg vacsorákat rendeznek Erdély védelmében.”

Párbeszédek az antiszemitizmusról

Közben már az Ohio folyó mellett kanyargó 7-es út vége felé járunk. Átadom a vezetést Mártának, s előkerülnek a mappámban lapuló, a folyosókon és kabinokban feljegyzett magánbeszélgetések naplószerű jegyzetei. Persze nem írtam fel az időrendet vagy a beszélő hangnemét, s azt sem, hogy mit ki és hol mondott, egyszerűen csak A-val jeleztem az antiszemita és B-vel a zsidóságot egyenértékű magyarnak elfogadókat. Mártát persze az érdekli legjobban, hogy mit ki mondott, s hosszan totózik azon, hogy az egyes párbeszédekben melyik volt az én véleményem. Nincs könnyű dolga, mert az „A” és „B” táborok határai nem faji vagy vallási határok mentén húzódnak. Az „A” táborban sokan vannak olyan antiszemiták, kiknek ereiben semita vér is folyik, míg a „zsidóbarát” „B” csoport hangadói között sem mindenki „hazabeszél”. Míg Márta vezet, én felolvasom a mappámban felgyűlt jegyzeteket két csoportba osztva, mert külön írtam azokat a párbeszédeket, ahol „A” vetette fel a témát s adta meg a hangnemet, s „B” csak válaszolt, s külön írtam azoknak a párbeszédeknek vázlatát, ahol fordított volt a sorrend.

A1: Magyarországon nincs antiszemitizmus. Annak hírét csak az a mocskos Haraszti meg a barátja, a Tamás Gáspár Miklós terjesztették el, s a zsidó lap, a New York Times meg annak a zsidó riportere, a Henry Kamm verték nagydobra. Nem más ez, mint árulás, népünk bemocskolása! S ami a legfelháborítóbb az az, hogy hiába bizonygatjuk, hogy Harasztiék hazudtak, hogy Henry Kamm hamisan tájékoztatta az olvasót, nem vonják vissza, nem helyesbítik állításaikat.

B1: Régi szokás, hogy lefejezzük a hírnököt, ha rossz hírt hoz. Régi szokásunk, hogy csodálkozunk, ha a zsidó lapok érzékenyek az antiszemitizmusra. Talán a magyar lapok nem érzékenyek a magyar-ellenességre? Ha azt akarjuk, hogy szavunknak hitele legyen, hogy odahallgassanak arra, amit mondunk, akkor nem szabad hazudni, akkor bizony azt kell mondanunk, hogy: „Igen, van Magyarországon is antiszemitizmus, jelentéktelen, de van.”

Aztán, amikor már odafigyelnek ránk, akkor hozzátehetjük: „Miért, önöknél nincs?”

A2: Igaza van Csengeynek, hogy csak az a zsidó érdemli meg, hogy befogadjuk, aki magyar. Az én barátaim között sok a zsidó, mi már észre se vesszük, hogy ki a zsidó, ki nem. De azt bizony elvárom minden zsidótól, hogy elsősorban hazája, népe felé legyen lojális.

B2: Nem látok nagy különbséget Csurka „valódi magyarja” s Csengey jelző nélküli „magyarja” között. Szerintem mindenki magyar, aki magyarnak tartja magát, s én nem hatalmaznám fel sem a Csurkákat, sem a Csengeyket, hogy más ember helyett elhatározzák, hogy ki a magyar, s ki nem az. Azt pedig egyenesen sértőnek tartom, ha valakiről „nem veszed észre”, hogy kicsoda.

A3: Tudod, én az egészet reménytelennek tartom. A zsidók kozmopoliták. Ők unják és lenézik a mi parókiális, provinciális kultúránkat. A te zsidó barátaid hátán nem fut a hideg sem a Himnusz, sem egy ősi népdal hangjaira. Bennük nem visszhangzik Arany vagy Ady, ők nem tudnak úgy érezni, úgy és azt szeretni, mint mi.

B3: Gondolod, hogy tényleg csak lenézik a magyar kultúrát, s nem beemelni szeretnék azt a világirodalomba? Csak fuss végig a XX. századi magyar írókon! Hisz annyi köztük a zsidó, mint Amerikában. Ma már a magyar irodalom az övék, az ő irodalmuk is. Azt meg bízzad csak a Radnóti Miklósokra, hogy mikor borsóddzon a hátuk, jól borsódzik az!

Miközben böngészem jegyzeteimet, Márta meg-megállít azzal, hogy „Ezt te mondtad?”, s én gyakran már nem is tudom, mivel az én reakcióimat általában a vitapartner előítéletei váltják ki. Most továbblapozok mappámban, s idézek pár olyan párbeszédet, hol „B” volt a vitaindító, s „A” válaszolt:

B4: Az SZDSZ-t nem lehet zsidó pártnak nevezni már csak azért sem, mert a magyarországi zsidóság létszáma kevesebb, mint 100 000, tehát a lakosságnak kevesebb, mint 1%-a, míg a választásokon az SZDSZ több mint 20%-át kapta a szavazatoknak.

A4: Ez igaz, de nézzed a vezetőségüket. A tíztagú elnökségből, kettő 100%-os, kettő 50%-os, kettő 25%-os zsidó, s csak Demszky, Göncz, Hodosán meg Mécs keresztények. (Hogy igaz-e, ami itt elhangzott, nem tudom!)

B5: A magyar ifjúság bölcsességét mutatja, hogy őket nem tudták a komcsik megosztani „népire” meg „urbánusra”, „ellenzékre” meg „ellenségre”, a Fideszt nem tudták kettéválasztani.

A5: Ez igaz, de vedd észre azt is, hogy ahol együtt maradunk, mint a Fideszben, ott ők veszik át a vezetést, ott mi háttérbe szorulunk.

Itt kifogytak a jegyzetek, na meg be is sötétedett. Pennsylvania közepén, valahol arrafelé, ahol Chászár Ede (Duray Miklós meghívója) tanít, a lendületünk is elfogyott, s megaludtunk. Pénteken, úgy déli egy körül értünk aztán haza, s én örömmel fedeztem fel a hasbeszélőmön egy meghívást a Harvard egyetem Kennedy Intézetébe, ahol a magyar kibontakozás alternatíváiról kell majd beszélnem október 17-én. Miközben ezt a hírt tolmácsolom Mártának, megjegyzem:

„Hát azért mi nyugati magyarok is új partjára érkeztünk a Reménység tavának: elértünk az emigrációból a diaszpórába!”

• Napló