Csalog Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Konvoj. December 23-án, a követség előtti tüntetésről indul az SZDSZ konvoja. Ha jól számolom, már a harmadik. Néhány komolyabb teherautó, jó pár komolytalanabb, meg valamennyi ilyen-olyan személykocsi, fülig pakolva a segélyszállítmány zsákjaival és dobozaival. A pestiekhez csatlakozik pár tatai teherautó is – MDF-esek –, most ez nem számít: ha hirtelen kell lépni, így fújja el a történelmi huzat a mi belső határainkat is. A pilóták meg: legtöbben címke nélkül — nem tartoznak ők sehová sem, csak a célt értik, azt viszont pontosan.

És ez is milyen jellemző: már a határ előtt megtudjuk a rádióból, hogy az előző, Magyar Bálint vezette konvoj egyik sofőrjét kilőtték (álljon itt a neve újra: Tóth Sándor Hódmezővásárhelyről, úgy mondják, MDF-es volt ő is) – mégsem mondja senki, hogy álljunk meg, forduljunk vissza. Meg a visszáját sem látom: sehol egy patetikus póz, semmi látványos fenegyerekeskedés. Látszik máris: jót tett nekünk is ez a szomszéd-földindulás. Jó érzés: eszünkön vagyunk.

Szóval tényleg nem öngyilkosságra készülünk. A magyar határőrök érvelését is elfogadjuk: ha ennyire nincs értelme, nem megyünk át este. (Megalszunk Berettyóújfalun – mellesleg: ezt is érdemes látni. A segélygyűjtő állomáson púpozott hamutartók előtt karikás szemű önkéntesek, borostás átutazó pilóták, krumpliszsákhegyek és tornyok szaloncukordobozokból, fáradtság ülte, komolyan vett munka. Egy fiatalasszony elvisz minket a lakására, tizenegy embernek ágyaz a szőnyegpadlón, teát hoz, egy néni nagy tál pogácsát tesz elénk – jegyeztessék fel legalább a névtelen emlékük. Már itt kezdődik az a furcsa láz, amelyben aztán odaát megmerülhetünk.) Még alig szürkül, amikor átlépjük a határt. Persze hogy elfogódottan – kinek nincsenek gyomorgörcsös emlékei már ettől a határtól is? De egyből látható: ez most egy más dolog. Innen is, túl is: EMBEREK, köztük szinte már értelmét vesztett határ.

Már a rádió útján is ígérték, hogy katonák fognak bekísérni minket legalább Váradig – csudákat kísérnek: nincsenek elegen, s a szervezés még gyerekcipőben jár. De mire való is lenne, ha előbb egy dzsipre való katonát puffogtatnának le a konvoj elején, és csak utánuk minket? Nem érdekes, megyünk, katonák nélkül. Lassan világosodik. Csak semmi hősködés és önfeledtség, nemcsak a hajnali tájban gyönyörködünk, hanem rendesen figyeljük, nem bújik-e a bokrok közt vadállat, s a horizontot, nem perdül-e fölénk helikopter. Heveder nélkül utazunk, megbeszéltük: ha lövés dördül, ajtókat kilökni, bukfenc kétfelé az árokba – de végül nem kell ugrani egyszer sem. Veszélyes út ez, ismételgeti már az otthoni rádió is, ha nem fontos, ne kockáztassuk – ahogy aztán az élmények sűrű szövetéből fokozatosan kibomlik az összkép, enyhe szégyenérzet jön össze ebből is: MI a mi játszi kalandvállalásunk az Ő totális vállalásukhoz képest? Szinte megnyugvás aztán, hiszen némi önigazolást ad:

Kolozsváron alig az érkezésünk előtt lőttek le két szekus helikoptert, az egyiknek a roncsai még ott füstölnek feketén, olajosan – így hát helikopterek tényleg vannak, akár jöhettek is volna…

Hosszadalmas út, torlaszok, ismétlődő igazoltatások és motozások, ránk szegezett puskák; gumidefekt, az egyik kocsi hűtővize az emelkedőn felforr, várakozás hol ezért, hol azért, valaki bemajrézik, le kell állítani, aztán a katonákat várjuk, megint nem jönnek, gyerünk akkor, mert itt estellik ránk a hegyekben – de mindezzel együtt gyönyörű út. Már Nagyváradtól. Nem a táj! Hanem hogy minket ünneplő falukon haladunk végig. – Jön a magyarországi konvoj! – és integető, síró, boldog emberek állják végig a községeket. Magyarok, akik örülnek nekünk, mint magyaroknak. Meg románok, akik örülnek nekünk, mint magyaroknak. V betűt formáló ujjak lendülnek a levegőbe mindenütt, Victoria!, Romániában most ez a köszönés, így köszönünk vissza mi is – Jönnek Magyarországról! –, és a román falucska templomából kiszalad a pópa, színes ornátusában áll a lépcsőn hívei gyűrűjében, borzolja a szakállát a hideg tél – V! –, mutatja, és összefogott, magasba emelt két kezével, hogy barátok vagyunk és leszünk – engedjetek inkább a volánhoz, hadd vezessek, ha arra figyelek, talán nem bőgöm el magam. Hosszú az út, Szamosfalváig szinte már görcsbe merevedik a kezem, mindörökre V-t formálva, és nem tudom levenni az arcomról az idétlen-boldog vigyort. A hidakat őrző katonák is: V! Meg a sokszoknyás, öreg cigány asszony, aki nem érti pontosan ezt a hirtelen támadt szokást, V helyett úgy hadonászik, ahogy az iskolában jelentkeztünk, de látszik: azt azért érti, hogy miért. V! V! V! Két kezével is mutatja a V-t egy kolozsvári férfi, nyilván román, mert azt ordítja hozzá: Áj láv júúú!

---

Segítség. Kötszer, gyógyszer, ruhanemű, friss kenyér, cukor, liszt, krumpli, konzerváru, csokoládé, szaloncukor – csak a mi konvojunkban közel 30 tonna. Kapkodva pakoltunk, nem is igen tudjuk, mi van a dobozokban, de nekünk igazán mindegy, a szervezők nyilván tudják a dolgukat. Mi csak azt mondogatjuk: nem csak a magyaroknak hoztuk. Ez fontos most. De jó is mondani. A nagyváradi kórháznál azzal fogadnak: köszönik, de ők nagyjából mindennel el vannak látva, jó lenne, ha tovább vinnénk a rakományt, legalább Kolozsvárig, beljebb nagyobb a szükség. (Ettől Demszky annyira meghatódik, hogy kiszúr egy ott ácsorgó, teljességgel fogatlan, öreg embert, fogja az első dobozt, ami a keze ügyébe akad, és a bácsi kezébe nyomja – utóbb kiderül, hogy a konvoj teljes rágógumikészletét adta oda. Komoly, nagykereskedelmi tétel volt.) Irány tehát Kolozsvár. Gondolom, onnan is továbbviszik majd a dobozainkat, még beljebb – de ez már a román katonák dolga, nekünk benzinünk sincs a további úthoz.

Hallgatom aztán a magyar rádióban a magyarországi lakosság megnyugtatására szánt nyilatkozatokat: csak olyan áru megy át, ami itthon nélkülözhető, aminek hiánya itthon nem okoz közellátási zavarokat – és szégyellem magam. Miért, mi lenne, ha ezúttal még az itthoni „közellátási zavarokat” is megkockáztatnánk? Nem bírnánk ki pár hétig zsíros kenyéren, értük? Ők ott nem csak azt dobták be a forradalmukba, ami „nélkülözhető” volt nekik, hanem igazán mindent. Elég sokan még az életüket is.

Figyelj oda, figyelj NAGYON oda!, mondogatom magamnak. Történelmet látsz! Majd el kell mesélned! Az életünket meghatározóan fontos dolgok ezek!

Próbálok hát figyelni. Már fáradt vagyok, eléggé kialvatlan, meg ez a permanens boldogság is úgy elcsigázza az embert – de azért próbálom inni, ami csak belém fér. Púpozásig.

---

Románok és magyarok – …Románia népei, románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek, cigányok, ukránok… – mondja a szónok, és a tömeg még mindig nem elég fáradt hozzá, hogy ne bukjon ki belőle a boldog lelkesedés. Mindenki érti a gyönyörű gondolatot. Mintha mindig is sejtettünk volna valami effélét, csak nem hagyták, hogy végiggondoljuk – na akkor most, ezt is most! Éljen!!! V!!! – és hosszan hullámzik a téren a mámoros indulat.

Románul hangzik a szöveg, de ennyit persze megértek. És rendesen mellbe vág a dolog. Ilyet azért otthon meg nem hallottam!

„Az egyenlőtlen fejlődés lenini törvénye”, ha jól emlékszem. Hogy a később kezdők talán továbbjuthatnak.

Hát jussanak. Ha egyszer érdemlik. Eb, aki rühelli, hogy az ilyenfajta teljes névsort nekünk talán már tőlük kell megtanulni.

Mondják, és tapasztalom: jó ma magyarnak lenni Romániában. De látom: jó románnak lenni is. Van aminek nem jó lenni: szekusnak, volt (román vagy magyar) kollaboránsnak. Ezért, ha pontos akarok lenni, inkább így mondom: jó most EMBERNEK lenni Romániában.

Ezért a mostani győzelemért közös kétségbeeséstől indítva románok, magyarok, németek és mind a felsorolt többiek harcoltak együtt, hibátlan testvériességben, önös hátsó gondolatok nélkül – így vált hatalmas KÖZÖS tőkévé ez a győzelem. Ha megkérdezünk egy puskás civil gyereket az úttorlasznál, akiről véletlenül kiderül, hogy magyar, ha megkérdezem, hogy mit akartok, miért harcoltok, megmondja: a szabadságért, szabad Romániáért. Ehhez tartsuk magunkat. Sokat lehet majd rontani ezen a tiszta helyzeten, mindkét részről. Milyen jó lenne pedig eszünknél maradni, és nem téveszteni szem elől, amit ma olyan világosan tudunk: hogy először, másodszor és harmadszor EMBEREK vagyunk, csak azután románok, magyarok vagy bármi egyebek. Milyen szép lenne nem felejteni, hogy magyarságunknak is csak ez a makacs tudás adhat biztos támaszt!

(folytatjuk)

• Napló