Csalog Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Szent Este. Már lenyugvóban van a nap, mire a teherautók leürülnek. Az otthon töltött Szent Estének már lőttek, de legalább az ünnep maradék részét szeretnék a családdal tölteni a pilóták – mindenki tudja, hogy éjjel az országutak még veszélyesek, mégis lábra kap az elszánás: a konvoj fordul és megy haza. Hiába a féltés és a marasztalás, már indulnak is (később tudjuk meg, otthon már: nem volt egészen sima útjuk). Csak egy kisebb csoport marad, a Fekete Doboz és köre, Pityesz és Pesti Laci „stábja”. Laciék egy román rendszámú kocsival Bukarestig akarnak eljutni – vad ötlet, de lehetetlen hatni rájuk –, mi Kolozsváron szeretnénk szétnézni, emberekkel találkozni, reggel forgatni még, s ha olyanok lesznek a viszonyok, talán kicsivel tovább is merészkedni Székelyföld felé. A szamosfalvi raktártelepen megkapjuk a címet: az Astoria szálló a segélyszállítmányok kísérőinek rendelkezésére áll, természetesen ingyen. Vissza a városba; egy vadidegen magyar családnál időzünk, családias melegben, kínálás, szép szó; próbálom Kányádit elérni, nem sikerül; a magyar fiatalokkal sem tudunk újra kapcsolatba kerülni, akikkel a raktárnál jöttünk össze – a telefon városon belül is alig működik. Késő is van már, aludni is kellene, gyerünk a szállodára – de éppen nem lehet: pont az Astoriánál lőnek. Kivárjuk. A belvárosban csigalassan haladunk, ötvenméterenként igazoltatás, motozás. A tizenéves fegyveres gyerekek már kóvályognak a fáradtságtól. A motozás végén mindig. – Ne haragudjatok, de értitek: muszáj, a szekusok miatt! – Értjük, tudjuk, és jól csináljátok! V! – V! V! V! – A szálloda kapuja keményen zárva, ott is fiatalok teljesítenek önkéntes szolgálatot, csak résre nyitják a bejáratot, igazoltatás – a kapu mellett az aszfalton csonkig égett gyertyák és virág, jelzik, hogy itt is lelőttek valakit.

– Ez lenne a szobátok, megfelel?

Kelet-európaiasan lepusztult, hajdan jobb hotel, valószínűleg ez a legjobb szobák egyike, fürdőszobája is van – és a forradalom a fűtést is meghozta, meg a meleg vizet; hogyne felelne meg!

– Valami kajátok nem volna? Akármi, éhesek vagyunk.

– Nincs, de majd kerítünk! Később derül ki: házaktól szedtek össze valamit, hozták, ami éppen akadt. Nem is a háborús hangulatú Astoriába, hanem a közeli „Fehér Ház”-ba, egy, szinte luxusszínvonalú étterembe (ugyan kik járhattak ide a múlt héten még?). A konyha nem üzemel ott sem, de a tiszteletünkre csodálatos teríték kerül az asztalra, és csokornyakkendős pincér hozza a hideg ennivalót – kínos is lenne ez a hókuszpókusz, ha nem ilyen sugárzó szeretettel csinálnák. Az étterem személyzete, plusz önkéntes brigád itt is, történetesen mind románok, de kézen-közön összejön annyi magyar szó, amennyi a megértéshez szükséges. Ők nem esznek velünk (félek: azért, mert annyi azért nincsen), de pincérestül körülülik az asztalt, és legalább koccintunk. És mesélnek.

Aztán megosztjuk velük a bukaresti tévé karácsonyi műsorát. Emlékezet óta az elsőt – nekünk is megindító élmény az ő megindultságuk. Rögtönzött, gyarló kis összeállítás, de felvonul benne néhány eddig tiltott művész, és látható egy karácsonyfa is – hát ez hihetetlen! Mámoros szabadságérzet, a szeretet eufóriája, könnyes jövő-hit. Amikor a képernyőn magyarul is megjelenik a felirat, hogy „Boldog Karácsonyt!”, nekünk fel sem tűnne a természetes gesztus – ŐK boldogok: ők tudják, hogy ez mit jelen:

Megint nem könnyű visszajutni az Astoriába: újra csak lőnek. Az utolsó útszakaszt a falhoz lapulva tesszük meg – de ez már semmit nem ront az ünnep meleg érzésén. Most már a bizonyosság fokán érezzük és tudjuk: V!

---

Katonák. Igazán nem hittem, hogy tőlem egyszer még egy öreg román néni könnyezve fog bocsánatot kérni, amiért nem beszél jól magyarul, és zokogva kéri, hogy nagyon, nagyon vigyázzunk az úton! Mert a (román) szekusok állatok, nem emberek! Nehogy bajunk essen! – És amit tényleg végképp nem hihettem: hogy én egyszer még román (!) katonákkal (!) fogok ölelkezni, és a cigarettámat dugdosom a zsebükbe, veszekedetten erőlködve közben, hogy el ne taknyoljak a megindultságtól –

Katonák – vegyük először ezt. Kényszer nyomorította ősállatoknak tartottam őket mindig is (azzal az önmagámmal együtt, aki egykor katona voltam), emberi létformánk szánalmas elfajzásának, ember alatti lényeknek, akik megkérdezésük nélkül és jó esetben akaratuk ellenére állíttattak ellentételül minden normális humán törekvéssel szembe.

Másrészt meg: hogy románok. Becsületemre mondom, hogy soha – mint románokról – rosszat nem gondoltam róluk. De annyit azért gondoltam, hogy korunkban valami szörnyű átok okából Európának épp az általuk lakott részén valósult meg az ember legszégyenteljesebb megkötözöttsége. Depressziós álmatlanságaimban jó ideje ők voltak már a példa, minden természetes optimizmus és túlélésremény durva cáfolata.

És akkor most –

Hihetetlen horderejű történelmi találkozás és példátlan katarzis volt ez: egy nép és az ellene állított saját katonái egymásra ismerése, épp a tömegmészárló sortüzek perceiben – „a katonák velünk vannak!!!” Percekig tartott? Vagy néhány óráig? Nem tudjuk, de mindegy: mindenkepp fantasztikus dráma volt ez. Nem voltam jelen – de karácsonykor még ott fénylett az arcokon ennek a csodának a friss emléke, mindkét oldalon. Elcsigázott, borostás katonaarcok, a szemek alatt a kialvatlanság fekete karikái – meg még valami, amit nem próbálok leírni, mert úgysem lehet. És az ÖVÉIKET csókolgató civilek. Boldogok mind.

Ne felejtsük el ezt a képet – azért sem, mert mai Kelet-Európánk nagyon fontos problémáihoz is kapcsolódik. Ezt az egész „átállás”-kérdést sokat fogjuk még majd vitatni – tegyük is, mert végére kell járni a dolognak. De soha ne felejtsük ki a csomagból ezeket a román katonákat, akiknek az átállása – visszaállása! – vérrel hitelesített, gyönyörű vállalás volt.

Új Európánkban alapemlékmű lesz majd a román katonáé, akit megöltek, mert nem akart lőni az övéire. Ezt a „parancsra tettem”-ügyet még a hitleráj bukásával sem volt képes elintézni nyomorúságos századunk – lehet, hogy végső példázatul ehhez kellett most a román katona. – Remélem, végső példázatul.

Ez, ez talán a legmaradandóbb kép, amelyet őrizni fogok ebből a karácsonyból: a népükhöz visszatért katonák, akik fegyverrel őrzik a népüket. Fáradtan kuporognak a tankon, kicsit fáznak, kicsit szoronganak a közelgő éjszakától, – Fiúk, maradt ez a fél üveg kóla! Igyátok! – elveszik, körbeadják, kiürítik az üveget, és melegen mosolyognak ránk.

---

Lincselés. Merthogy történt néhol ilyesmi is. Állítólag a tévén is lehetett látni a bukaresti felvételt a vaskerítésre nyársalt szekusról, de még olyan szélárnyékos vidékekről is, mint például a Székelyföld, tud néhány hasonló esetről a szóbeszéd. És tény, hogy az alkalmi utcai csoportosulásokban és a spontán tömegmegmozdulásokon is gyakran elszabadulnak az elkeseredett indulatok, harsányan kikiáltják, vagy éppen ütemesen skandálva zengik, hogy X-et vagy Y-t hányfelé kellene vágni, miféle válogatott kínzásokkal kellene kioltani az ocsmány életét. Elég érthetően: olyanokról van szó, akik a kifejezés kategorikus értelmében gyilkosok. Ezeknek az államilag kiképzett és szabadalmazott gengsztereknek a bűnlajstroma iszonyú, áldozataik száma csak halottakban mérve is tízezrekre rúg, testben-lélekben megnyomorítottakban mérve milliókra. A sebek nagyobb része még egészen friss, s a veszett patkányok (a kifejezés a nép ajkáról) még most is tovább öldökölnek – sürgős ártalmatlanná tételük vagy kiirtásuk halaszthatatlan közügy.

Mindezzel együtt jól látható: a szavakban lépten-nyomon megnyilvánuló, nagyon is indokolt népharag a tettek síkján általában már nem realizálódik. Az elkapott gyilkosokat az esetek túlnyomó többségében letartóztatják, és példás fegyelemmel elkísérik – láthattuk a jelenetet, tőlünk pár méterre zajlott, Laci filmre is vette. A szó kemény, de szó marad. Ha majd egyszer országosan összesítik a forradalom napjainak-heteinek adatait, meg leszünk lepve, hogy a Securitate létszámához és rémtetteinek döbbenetes súlyához képest milyen elenyészően kevés volt a népítélet. Ez a vérében megtisztult nép tud a gyilkosaival is lovaglásán bánni.

Milyen szépen rímel ez is a mi ’56-os forradalmunkra –

(Azóta olvastam az Amnesty Internationalnek a diktátor kivégzését elítélő nyilatkozatát – és elfutott a méreg. Melegházi értelmiségiek ostoba nyafogása – sürgősen el kellene küldeni őket Kelet-Európa forradalmának romániai frontjára, legalább pár napos tanulmányútra, hogy megértsenek valamit a világ dolgaiból. Úgy gondolom, hogy ha ezzel a rögtönzött és persze hogy gyarlón sikeredett tárgyalással és a kivégzéssel az új, forradalmi vezetők csak egy icipicit is remélhették a Securitate ellenállásának gyorsabb megtörését, ha ezzel csak egyetlen további áldozat életét is megmenteni remélhették, jól döntöttek a döntők. A magam részéről magánemberként is gondolkodás nélkül beálltam volna abba a kivégzőosztagba, humanizmusom hiánytalan fenntartása mellett.)

(És nem értem, mi fogta le a magyar határőrség kezét, miért nem lőtték le a magyar légtérbe behatolt, a bemutatkozást is megtagadó szekus helikoptereket. Minden nemzetközi norma szerint jogszerű lett volna a lépés – amellett pedig igazi segítség a harcoló barátnak! Azok a mocskos gépek innen újra visszatértek „a hazájukba”, és gyilkoltak tovább!)

Tetszik, hogy a román forradalomban kevés a lincselés – az emberi méltóság jele ez is. De azért a pacifizmussal nem árt vigyázni. Mert néha bizony keresztezi a humanizmus útjait.

---

Arcok. ’56-os veterán vagyok, erre jár a fejem: keresem ott is az ’56-os színeket, szagokat. (Lehet, hogy épp ez a közösségkeresés vitt most oda.) De keresnem sem kell ’56-ot: mindenhonnan rám köszön. Különbségek sora a részletekben, konkrétumokban – és megkapó azonosság a lényegben. Az érzelmek szintén. És az arcok!

Jávor Pista vagy nyolc éve gazdag fotózsákmányt csempészett haza Romániából. Semmiféle látványos dráma nem volt a képeken – csak emberi figurák és arcok. Arcok: az ember megnyomorítottságának páratlanul döbbenetes dokumentációja.

Meg kellene ismételni ma is ezt a gyűjtést, az új képeket oda kellene tenni a régiek mellé. Senki nem hinné el, hogy a mostani portrék ugyanott készültek. Ma: emelt fejek, tiszta arcok. Fáradtak, sokszor könnyesek is – de gazdagon emberiek, és gyönyörűen szépek.

Így ki lehet cserélni egy népet.

Mesélhetnék tovább az erdélyi karácsonyról, rajzolgathatnám tovább az emlékezetemben megőrzött képeket, de úgyis csak ez lenne a lényege: az arcok. A mai Románia legizgalmasabb „turisztikai attrakciója”.

Végig kellene csókolni valamennyit.

Meghatott tiszteletem ennek az önmagát kicserélni és felemelni tudó, nagyszerű népnek.

---

Nemzetté válás. Ez itt Kelet-Európa közös forradalma. Ami a területi részletezést illeti: nagyjából közös börtönünkben valószínűleg ők szenvedtek a legtöbbet, ők voltak a legmélyebbre taposva – és ennek megfelelően nekik került legtöbbe a mostanra kivívott szabadság. Ők voltak közülünk a legdurvábban megalázott nép, és mi többiek már-már el is hittük, hogy olyan is, amilyenné alázták, mert hiszen hitte ő is: olyannak érezte magát, amilyenné tenni akarták – a zsarnokság így működik.

Egyszer még majd megfejtődik, hogyan is volt megvalósítható ez a földbe taposás – de tény: szinte megvalósult. Csak hát itt EMBEREKRŐL van szó, akiktől EMBERI dolgok is várhatók – erre nem számítani nagy hiba. Korlátolt a diktátor, aki földig mer nyomni embereket, mert ott már végképp értékét veszti az élet – és akkor kezdődik egy új folyamat: egyetlen értékké válik a szabadság, az EMBERI LÉT álma. Ha irreális álomként is, és ha már „csak” a mások vagy „csak” az utódok szabad, emberi létének álma is. És akkor aztán jöhet a MINDENT kockára dobó, gyönyörű felemelkedés. Az az emberi mozdulat, amelynek már nem állhat ellen a maga módján „tökéletesen” kitalált patkánycsorda sem.

Akik ezt vállalták és végigvitték – a maguk jövőjéért, a becsületükért, de ne feledjük: mindnyájunkért, a Világért is! –, megérdemlik mindnyájunk hódolatát. Mindent feláldozni készen a legmélyebbről a legmagasabbra léptek, a szemünket kápráztató fehér tisztaság fényességébe.

Persze hogy győztek. Minden idegszálammal reméltem, hogy győznek, próbáltam „tudni”, hogy győzni fognak – és ugyanakkor: valószínűtlen csoda ez a győzelem. Azt hiszem, ezekben a napokban megtörtént a román nemzetté válás. „Mellesleg”, mert amit véghezvittek, az rajtuk magukon is messze túlmutat. Lehet, hogy a maguk felegyenesedésén túl ők vették le véglegesen a világtörténelem napirendjéről a kommunizmust, mindnyájunkra érvényesen. Nem semmi.

Ami elvileg bármelyikünkkel megtörténhetett volna, és Pekingben simán meg is történt: az első emberi mozdulatra közéjük lőttek. És ezzel együtt, mi lett a történet vége? Bevégeztetett, visszavonhatatlanul. Megtisztult lélekkel álltak ki a sortűz elé – et resurrexit Európa.

Sose felejtsük el majd: velük, épp általuk.

---

Zászló. Trikolór, középen kerek lyukkal. Mint a miénk volt harminchárom éve. Mindenhová kitűzve és kézben lengetve – látszik, hogy büszkék rá. Annyi üres humbug és hamis jelkép után: ez most igazán az övék.

Spontán nagygyűlés Nagyvárad egyik terén, tömeg, zászlók – már indulnánk a határnak, de olyan nehéz elszakadni, ezt muszáj még látni, hallani! És annyira szeretnék egy ilyen zászlót! Tizenéves fiatalok egy csoportja lenget egyet mellettem, nem tudom, románok?, magyarok? de mindegy is, odalépek, és mondom magyarul: Pestről jöttünk, már megyünk vissza, és nagyon szeretnék egy lyukas román zászlót. Értik. És a kezembe nyomják. Boldogok, és boldog vagyok.

Beteszem a zászlót a kocsiba. És állok még, várom a többieket, Évát, Pityeszt, akik elvesztek a kamerával, gyönyörködöm addig a tömegben. Valaki észreveszi a magyar rendszámot, bekukucskál a kocsiba, meglátja a kék-sárga-piros zászlót – és elkezdi az ujjával írni a Zsiguli koszos oldalára, meg-megtorpanva, bizonytalanul, keresgélve a betűket, kétszer is javítva – úgy látszik, román –, de végül hibátlanul: ÉLJEN A NEMZETI MEGBÉKÉLÉS! Egy katona észreveszi, hogy a magyar kocsin matat, odajön, szól neki, kiabál, lökdösi, vitatkoznak románul, aztán magyarok is jönnek, olvassák, lefordítják az írást, győzködik a katonát, a katona érti már, mindenkinek fülig ér már a szája – én is előlépek, megölelem a firkáló férfit:

– Éljen! Úgy legyen! Isten áldjon meg benneteket! És nagyon, nagyon boldog új éveket!

Visszafelé jobbára csak hallgatunk már. Van miről. Csak Éva mondja néha:

– A legszebb karácsonyom volt, a legszebb karácsony életemben – Igen, lehet, hogy nekem is.

Eltekeregtem az ünnepeket, karácsonyfám persze nincsen. (Megkönnyebbülés: nem szeretem ezt a fenyőgyilkolást, már előre is csak a januárra tudok gondolni, a pucérra vedlett hullákra, amelyek majd üres szaloncukorpapírral, fázva várják a kapualjban a szemetest.) Karácsonyfa helyett a lyukas román zászló díszíti a szobámat. Sokkal szebb. Nem éppen az enyém: a MIÉNK. És nem fogom kirakni vízkeresztkor, marad. Aki jó lesz és méltó rá, jöhet, és megtapinthatja a selymét.

• Napló