Csalog Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A „gyűjtő”: kultúránk küldötte egy másik kultúrába. Információk beszerezésének küldetésével érkezik. Egy immanens módon élő másik embercsoporthoz, egy szuverén vagy – többnyire – kevésbé szuverén másik világba. A küldött küldetése nem éppen titkos – de gyakorlatilag mégis az, hiszen célja, értelme alig is elmagyarázható a másik félnek. A találkozás mindenképp roppant problematikus aktus. Majdnem: konfrontáció – esetenként valóban az. Mindkét fél – „gyűjtő” és „adatközlő” – helyzete dilemmákkal terhes. És napjainkban ezek a dilemmák egyre csak sokasodnak. (Szerencsére. A bonyolult dolgok: szép dolgok.)

Mi készteti a gyűjtőt a küldetés vállalására? A természetes ismeretvágy. Jó esetben nemes indíttatás: „tudományos ethosz”. És mi készteti az „adatközlőt” önmaga feltárására? Ideális esetben: egyfajta természetes nyitottság. És rossz esetben? Szervilizmus. A „fentről” jött küldött felsőbbrendűségének ösztönös vagy kényszerű elfogadása. De hát nemcsak az önfeltárásra, a feltétel nélküli önfeladásra érezhet késztetést a megszólított, balul is kiüthet a találkozás, elutasítással. Hiszen a küldött félig-meddig titkos, de mindenképp homályos értelmű küldetésének nagyon is lehetséges háttere egyfajta kolonizációs koncepció: letagadhatatlanul „felsőbbrendű”, akkor pedig miért is ne akarna gyarmatosítani? Most kikémleli a kiszolgáltatott másik természetrajzát, hogy aztán otthon kifundálja: miképpen formálhatja áldozatát legkényelmesebben a maga formájára, hasznára. „Onnan” nézve ez bizony kézenfekvő gyanú. Annyira, hogy „innen” nézve is foglalkozni érdemes vele. És annál is inkább, mivel valójában a gyűjtő fejében sem igazán kristálytiszta saját küldetésének célrendszere.

Nos, csakugyan, mi a csudát is akarunk azzal a másik kultúrával, miért keressük fel, miért kutatjuk, babráljuk?

„Csak úgy?”, pusztán, hogy csillapítsuk tudásszomjunkat? Ne mondja nekem ezt senki! Manapság, amikor az „alapkutatás” úri passziójára szánható vágott dohányunk már réges-rég elfogyott, amikor igazán nagy és konkrétan gyakorlati oka kell legyen annak, hogy bármire is ráirányítsuk nem éppen ingyen üzemeltethető figyelmünket? Hagyjuk ezt a sódert!

Akkor hát? Talán hogy „megfürödjünk egy friss vizű patakban”? Hogy e lubickolás eredményeként aztán olyanná – vagy legalább valamivel olyanabbá – váljunk, mint ennek a másik kultúrának az alkotói-használói? Ne csapjuk be magunkat! A folklórkultúra – így egészében – régibb konstrukció, mint a mi kultúránk, a „patak” „friss” voltáról nagyon is lehetne vitatkozni. És dehogy akarunk mi olyanok lenni és úgy élni, mint a folklórkultúra nehéz sorsú, kényszerpályán tengődő hordozói. Dehogy is akarnánk mi felszedni városaink aszfaltjait, lebontani házaink emeleteit, kidobálni az ablakon tévénket, hűtőszekrényünket, bojlerünket a szemétbe, visszaöltözni magunk szőtte vászongúnyába, ganyés csizmába, és így tovább – ugyan már! Amiképpen a hangyászsünök nemi életének tudós kutatója sem szeretne hangyászsün lenni, ugyanúgy – valljuk be – mi sem készülünk sem parasztnak, sem pákásznak, sem honfoglaló, hátrafelé nyilazó lovas harcosnak.

Vagy talán most készülő, új mitológiánk gyurmájához kell a matéria? Komfortosan civilizált lakásunkba a dekoráció? Hogyan? Valami, ami a maga természetes életében nem mitológia volt és nem dekoráció, hanem húsbavágó kényszerek szorításában, jobb híján kreált, földhözragadton praktikus holmi, az legyen a mi mindennapjaink dekorációja és vallása? Nincs itt egy súlyos ficam, legalább az ízlés színijén? Kisülhet ebből az igyekezetből egyéb, mint oltári giccs?

A szokványos koncepció szerint a paraszti kultúrát azért kutatjuk, mert

– a paraszti kultúra egy kultúránkkal rokon képződmény, tehát egy speciálisan ránk vonatkozó jelenségegyüttes. „Speciálisan”: tudniillik genetikusan, mármint hogy mi őbelőle lenünk;

– történelmi stúdium is ilyenformán a paraszti kultúrát kutató néprajz: a gyűjtő feltárta matéria múltunk értelmezhető adaléka, fontos történettudományi forrásanyag;

– ismét más megközelítésben: nélkülözhetetlen tanulságokkal szolgálhat ez a stúdium általában a kultúra élettanára, mozgásának, változásának, változásainak törvényeire nézve;

– és újfent másfelől: rendkívüli értékek tárháza a paraszti kultúra, így a magyar paraszti kultúra is, egyebek mellett esztétikai értékek gazdag kincsestára; olyan értékeké, amelyek etalonszerepet is kaphatnak jelenünk, jövőnk kultúrájában;

– és ha még hozzátesszük, hogy múlandó értékekről van szó, egy nem írásbeli, tehát önnön regisztrálására képtelen kultúráról, fokozottan veszendő értékekről, akkor valóban sok okunk van a gyűjtésre.

Ám itt következik még jó néhány kérdőjel.

Vagy negyven éve vagyok már „gyűjtő”. És nem akarom abbahagyni. Mint ahogy másokat sincs szándékomban lebeszélni a gyűjtésről. De fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy gyűjtőként (is) mindig igyekezzünk tudni, mit csinálunk.

Hogy mi az, ami a kezünkbe kerül. És hogy mit akarunk kezdeni vele.

A magam részéről azt gondolom: egészséges önismeretünkhöz nélkülözhetetlenül szükséges, hogy szembesüljünk egy másik kultúrával – még pontosabban: másik kultúrákkal –, valami mássággal, másságokkal. Én ezért „gyűjtök”. Önértelmezésünk és orientációnk fontos szemléleti bázisa a bármiféle értelmű másság, amelynek szemlélését nem színezik, deformálják hierarchikus értékrögeszmék – gondolom. A „gyűjtő”, a másság professzionális kíváncsija rendelkezzék empátiával, szeresse munkája tárgyát. Vagy, ugyanez más szóval: a kutató mozgásának alapvető feltétele a józan önismeret. És a kutatás profitja ugyan mi lehet? Aligha egyéb, mint a másság, a másságok iránt érzett alázatos tisztelet. Éppen a hierarchikus szemléletünk leépülése. Tehát innen, az eredmények felől nézve is: egy realisztikusabb önismeret. Ami pedig a dolog hogyanját illeti: a gyűjtés aktusa során találkozó két kultúra viszonya mindenképp aszimmetrikus (hiszen a helyzet még játékból sem megfordítható!) – feltétlen kívánatos tehát a helyzetet egy őszinte demokratizmus jegyében maximálisan tompítani. Kézzel-lábbal szimmetrizálni! A másságnak kijáró tisztelettel, alázattal nyúlni ahhoz, amihez nyúlunk. Ha nem így járunk el, bamba rezervátumvizitálók leszünk csak, vagy pökhendi konkvisztádorok, sunyi CIA-ügynökök, kémkedni érkezett, szenvtelen, komputeragyú Mars-lakók.

Néha úgy tűnik: múltunk mostanság rákos burjánzásnak indult, és fenyegetően eluralja jelenünket. Miközben kétségtelen: jelenünknek (és jövőnknek) szüksége van múltjára, múltunk jelene ma eléggé aggasztó: elmeháborodott szereptévesztéssel nyomul be jelen idejű életünkbe, és komoly egyensúlyvesztés rémét vetíti jövőnkre is.

Mit kell tudnunk egy ilyesfajta történelmi helyzetről? Röviden ennyit:

Minden kultúra inventárja aktuálisan értelmes, funkcionális elemekből áll. Meg ezenkívül még valamennyi olyan elemből, amely már elvesztette aktualitását, amelyet csak ballasztként hurcolunk magunkkal. Kultúránk egy-egy eleme vagy racionális, funkcionális – és akkor észre sem nagyon vesszük (független például korától). Vagy inaktív, már diszfunkcionális elem, amelyet már csak kegyeletből szidolozunk – és akkor úgy hívjuk, hogy tradíció. Igen, a „tradíciók”: a kultúrák már valójában szerepüket vesztett, irracionális elemei. Ha nem így lenne, nem kellene őket a többi, értelmes elemtől elkülönítve, külön kategóriaként megneveznünk. És nem mindegy, hogy egy kultúra inventárja milyen arányokat mutat. Az élet első számú parancsa az előremenés, a szakadatlan innováció – minden élőlény előrenéz és előrehalad. Egy kultúra leltári készletében megvannak a konstans, a napi funkcióknak megfelelő elemek – ez a többség; meg ott vannak mellettük az újak, ha úgy tetszik, a kísérleti értékű elemek. És harmadsorban: a már diszfunkcionális, de meg ki nem dobott, mert hátha még valamiképpen aktualizálható elemek (ez is egy kísérlet!): a „tradíciók”. Ha pedig egy kultúra valamitől, leginkább egy történelmi zsákutcahelyzet következtében elveszíti innovációs lehetőségeit, képtelen modernizálódni, fellép egy kór: inventárjában felhalmozódnak a funkciójukat vesztett tradíciók. Majd - „csináljunk a szükséghelyzetből erényt!” – létrejön a kultuszuk, sőt: a mitológiájuk. Létrejön ezzel egy torz értékrend, amely szerint az érték non plus ultrája nem az újság, a versenyszférában mérhető tényleges eredmény, hanem a „specifikum”, a „tradíció”. Erről szól Kelet-Európa kultúráinak időről időre zsákutcákba forduló története. Fontos, hogy jól értsük: a paraszti kultúra, amelyről itt végig beszélünk, a magyar paraszti kultúra is, egy a normális fejlődés kényszerű akadályoztatása miatt konzerválódott – majd: mesterségesen mitizált – világ.

Ekként kell bánnunk vele. És mégsem egyszerűen csak elutasítva, ellökve magunktól. Mert még ha csak ilyen megcsavart módon, ilyen „másodszinten” is, de: létezése realitás. Vagy, pontosabban: létezése része Kelet-Európánk történelmi-társadalmi realitásának.

És mivel – épp elegendő történelmi figyelmeztetést kaptunk már erre nézve! – vágyott és remélt előrejutásunk nem szakadhat el a realitásoktól, járhatatlan út, hogy nem veszünk tudomást róla. Az előrejutás soha nem lehet talajvesztett szárnyalás: minden fejlődés csak organikus, a kontinuitásra figyelő, körültekintően figyelmes mozgásként képzelhető el. Nem könnyű feladvány ez: óvakodjunk mindenfajta önfélrevezető, romantikus múltmitológiától – ugyanakkor: a jövő felé vezető határozott lépéseinket igazítsuk mindig a pontosan ismert és helyesen értelmezett jelenhez és múlthoz.

Barátaim, „gyűjtő” – és gondolkodó – sorstársaim! Végig- és újragondolnivalóink, ambivalenciáink számosak, hiánytalan felsorolásuk túllépné a mára adatott kereteket. Elég legyen csak néhányat kiemelnem még közülük. Olyanokat, amelyekkel nap mint nap találkozunk:

1. „Ősi”, halljuk untalan, guzsalyra, szerelmi dalra, pruszlikra, hiedelemre. Henye, tartalmatlan frázis. Kultúránk minden egyes elemének konkrét története van, meglehetős pontossággal megnevezhető kora. A baltás szőlőmetszőkést a római idők óta használják a pannóniai szőlőművelők; azt a fajta fanyerget, amelyet még e század elején is készítettek Tiszafüreden, a népvándorlás hozta keletről (magyarok? avarok? mások?), a birkahús elkészítésének nagykunsági módját hasonlóan (talán a kunok?); az ácsolt láda középkori; balladakincsünk régibb darabjai a XVI., XVII. századból eredeznek, a fiatalabbak csak a múlt századból vagy akár a század elejéről; az esztergályos készítette rokka nálunk csak múlt századi, a hímzett falvédők divatja a század elején indult – s így tovább. Ne blöfföljünk és ne csaljunk, délibábból ne fonjunk nemzeti mitológiát – holnap úgyis összedől, s az öncsalás áldozata csak a magunk ép önismerete lehet. A kultúra épülete lépésről lépésre, szervesen épült – ahogy ezután is épülni fog. Ha felelőtlen mitologizálással gáncsot nem vetünk normális fejlődésének.

2. „Régi = érték.” Nos, nem feltétlenül, de legalábbis nem minden értelemben. Ami régi, lehet nagyon is érdekes: történelmi tanulság. De semmiképp nem, másolható minta jelenünkhöz. Vagy jövőnkhöz! A „magyar” ház vagy a „magyar” lakáskultúra máig túllépett fejlődési fázisai, vagy archaikus mezőgazdasági technológiák: fontos adalékok a „honnan, hogyan jöttünk” kérdéshez – és izgalmas, megfejtendő rejtvény, hogy a maguk idejében mennyire voltak korszerűek, vagy mennyiben voltak kényszer szülte szükségmegoldások csupán. De hogy mai embert olyan házban, lakásban lakassunk, valamiféle múltglorifikáló ideológiák jegyében, vagy hogy újból faeke elé fogjuk az ökröt, sarlóval arassuk a gabonát? Aki ezt ma kitalálja, maga vállalná?

3. „Létezőnek” mondtam fentebb a paraszti kultúrát, feltételesen – de ide különösen elkel egy jókora kérdőjel. Amióta csak kutatjuk a paraszti kultúrát, egyfolytában jajgatunk: munkánk tárgya múlékony, napjai meg vannak számlálva, a huszonnegyedik órában járunk! És időről időre meglepődtünk, ha tapasztaltuk: meg mindig van mit gyűjtenünk. Mígnem most már valóban be kell vallanunk: kifutottunk az időből. Az a társadalmi osztály, amely a paraszti kultúrát teremtette-használta, megszűnt: a magyar parasztság, ez a meghatározható tól–ig történetű képződmény nincs többé, helyén földműves foglalkozású vagy falulakó, de kultúrájukat már egészen más elvek szerint szervező és elő embercsoportok élnek. Az a történelmi feltételrendszer, amely a családi-kisközösségi tradálás mechanizmusával működő folklórkultúrát éltette, visszafordíthatatlanul átalakult. Lássunk tisztán és józanul: a falusi pedagógus vagy a városi orvos lakásában ékeskedő „magyaros” hímzésű díványpárna vagy székely szőttes – még ha eredeti is! – már nem élő parasztkultúra, hanem vásárolt dekorációvá, jobb esetben műtárggyá transzformálódott, eredeti környezetéből, való életéből kiragadott, átplántált, élettelen vagy új, más életre támasztott relikvia. Emlék egy halottról. Mint ahogy nem „népzene” Bartók Tizenöt magyar paraszttánca sem, hanem műzene. De nem népzene a szó valódi értelmében a mai falusi „hagyományőrző” körök műsora sem. A rádióban az „Élő népzene”: kegyes – vagy talán nem is olyan kegyes – hazugság.

Más kérdés, hogy ilyen-olyan művi módszerekkel befőzött emlékeinkhez jó dolog ragaszkodnunk. Ez az alázatos kegyelet nem is egyszerűen csak illem kérdése, hanem a szerves fejlődés, az egészséges jelen és jövő egyik fontos záloga is. Emlékezzünk és ápoljunk – de mindenkor tisztázott alapfogalmak szilárd talaján. Mert élőnek álmodni vagy hazudni a holtat: végső soron mentálhigiénés defekt, ami jóra nem vezethet.

(A „gyűjtő” pedig más, új tennivalók – gyűjtenivalók – után nézhet. Fürkészheti, hogy mai társadalmunk mely csoportjainak életében mely részszektorok miképpen konzerválnak még az egyszervolt paraszti kultúrára valamiképpen utaló elemeket; vizsgálhatja, hogy modern kultúránkban hol és hogyan működik még – vagy újra – valami a valahai paraszti kultúra mechanizmusaira emlékeztető módon; vagy tanulmányozhatja a halott utóéletét – és így tovább. De asztaltáncoltatók módjára halottidézéssel és halottélesztéssel lehetőleg ne foglalkozzon, mert ez a fajta szemfényvesztés igen kártékony is lehet.)

4. És végül még egy jól megtermett kérdőjel: a tradicionális kultúrákhoz kapcsolt nacionális hangsúlyokat illetően. Az európai paraszti kultúrák kutatása nem igazolja a kultúra nacionális határainak, valamiféle etnikai keretrendszernek a meglétét. Ezeknek a kultúráknak az életmódja: egy folyamatos és szakadatlan, nacionális határokat nem ismerő csererendszer. Való igaz, hogy a kultúra bizonyos műfajai nyelvhez kötöttek – és mégis: aligha állítható, hogy a szó originális értelmében létezne például „magyar” népballada. Úgy gondolom, hogy amikor szüntelenül magyar népi kultúráról, szlovák, ukrán és egyéb népi kultúrákról beszélünk, sokkal inkább egyfajta értelmiségi gondolkodási sablont vetítünk és erőltetünk rá azokra a tényekre, amelyek valójában jórészt másról szólnak.

Hiszem, hogy a nagyrészt már inaktív paraszti kultúrák modern kultúránk igen fontos – talán legfontosabb – etalonját jelentik. De nem úgy, hogy „a magyar kultúrának” az egyszervolt magyar paraszti kultúra, a modern szerb kultúrának a (létező vagy már nem létező) szerb paraszti kultúra jelentené ezt a nacionálisan „privát” etalont – hanem általános értelemben, egy európai vagy legalább kelet-közép-európai egyetemesség értelmében. Valahogy úgy, ahogy Bartók látta ezt a kérdést. Aki pedig minden kétséget kizáróan magyar volt. Egy nagyon fontos magyar.

Kedves barátaim, hosszan beszéltem. Mit érdemes megjegyezni az elhangzottakból? Azt hiszem, keveset, néhány címszót mindössze:

Gyűjtsünk. Kell. Érdemes. Tisztelet az értéknek! A másságnak – és a „rokonnak” is, az „ősömnek”. Önismeret. Tárgyilagosság, józanság – kalandor mitológiák helyett. Innováció, modernizáció – és ezzel együtt: törekvés a kontinuitásra. Egyensúlyra. És egyáltalán: alázat.

És még valami, hogy el ne felejtsem. Nagyon vigyázzunk a harapós kutyákkal! Egyik-másik figyelmeztető felirat a falusi kapukon valóban azt jelentheti, hogy esetleg a nadrágunknak ugorhat az eb! De ezzel tényleg nem azt akarom mondani, hogy ne lépjünk be azon a kapun, hogy ne gyűjtsünk. Gyűjtsünk! Csak vigyázva. Magunkra is. Meg úgy általában.

• Múltunk jövője