Nagy András

Nyomtatóbarát változat

A magyar avantgárd mindent elveszített a konzervatív politikai hatalommal vívott harcában – fejtette ki 1982 legvégén Birkás Ákos festőművész az akkoriban megnyitott, nem hosszú életű „Rabinec” maszek galériában. A hatalom megfosztotta követelőző, kritikai és utópisztikus ellenségét a terétől és idejétől, nyilvánosságától, intézményes hatáslehetőségeitől. Lényegében kiiktatta a művészettörténetből.

Az az igazság, hogy Birkás avantgárdsirató, posztmodern-keresztelő beszéde maga sem igen került volna be a művészetek történetébe, ha alkalmasint nem ül ott Galántai György és Klaniczay Júlia, és nem teszik be az első igazi művész-szamizdat, az AL (Aktuális Levél, előkelőbben Artpool Letter) legelső számába.

Anti-Orwell

Ekkor még jó esztendő volt hátra ugyan 1984-ig, az Orwell-évig, amikor is a nagy történelemkiiktatás írója előtt tisztelegtünk, de Galántaiban már korábban elhatalmasodtak a dokumentáló, raktározó, archiváló, mondhatni, anti-orwelli hajlamok. Az AL, mely egyébként igen baljós időben indult, éppen akkor, mikor a politikai rendőrség megrohamozta az ellenzéki szamizdat fellegvárát, a Rajk-butikot, csak egy volt a Galántai-szülte földalatti kultúrintézmények hosszú sorában. A magyar avantgárd sok jó grafikusa, festője, szobrásza, performere között talán Galántai volt a legkreatívabb intézménycsináló. Akár az avantgárd szállásmesterének, múzeumigazgatójának, főraktárosának, főszerkesztőjének is mondhatnánk. Úgy látszik, valami rendíthetetlenül optimista előérzet töltötte el. Talán ez okozta a mindent rögzítni akaró szenvedélyt. Reméljük, ez az optimizmus sugárzik képünkből is, melyen ifjú, még pueril-infantilis személyiségromantikáját élő művészünket az avantgárd mekkájának számító balatonboglári templomocska ormán látjuk díszelegni. Sugárzik belőle a hit, hogy ő iktatja ki majd a hivatalos művészetpolitikát a történelemből. Pedig röviddel később pontosan őt szedték le a templomtetőről. Leszedték, hogy visszaiktassák a közép- és későkádárizmus–aczélizmus e világába. E világ mámorító izgalmát és változatosságát fejezi ki másik képünk, Galántai „Féltlépő” című alkotása, mely a művész fémcipő-alsórészekből megszerkesztett univerzumának egyik darabja.

Most, hogy nemcsak a féltlépkedő cipőalsók, de maga a politikai szerencsekerék is nagyot fordult, az

archivista és raktáros 

Galántai gyorsan feltalálta magát. Élesztgetni kezdte a félmúltat. Sorra bemutatja a kultúrdiktatúra nagy fojtogatásainak és betiltásainak tárgyi bizonyítékait. Aki például 1989. december 9. és 21. között a Fiatal Művészek Klubjában járt, megnézhette, mit tiltottak be jó fél évtizede, 1984. január 27-én. A „Magyarország a tiéd lehet” elnevezésű Galántai-szervezte pályázatból megrendezett kiállítást a hatalom úgy ítélte meg, ha teljesülnének a pályázó birtokháborítók vágyai, kis Magyarországunkból túl kevés maradna meg őneki és a Szovjetuniónak. Ezért hát betiltotta. Ez a betiltás azonban már a fejlett későkádári–aczéli cenzúra műve volt. A felelősséget diszkréten megosztották. A zsűri tisztjét ellátó szerencsétlen művészek kapva kaptak rajta, hogy azt mondták nekik, a belügy már úgyis betiltotta az egészet. Az egyik művész – ne bántsuk már a nevével! – maga is részt vett a kiállításon, s ilyenformán, figyelemre méltó aczélista önfegyelemmel magamagát is betiltotta. Ilyen kellemesen lefedezve, a felügyeleti és engedélyező szervek nagyfőnökei – akik persze óvakodtak a kiállítás közelébe menni – mi mást tehettek, mint hogy kezeiket mosva jóváhagyják az alulról kezdeményezett betiltást. A pártközponti illetékesek mindeközben házon kívül voltak, s csak utólag hallottak az esetről. Ráadásul a képek még napokig ott maradtak a falon; aki nagyon akarta, megnézhette őket.

Mennyivel egyszerűbb, világosabb módon dobták ki Galántait a boglári kápolnából! Ez azonban még más időkben, 1973-ban történt. Ezt a korábbi és sokkal súlyosabb eseményt Galántai február 2-tól kezdve, két héten keresztül, a Kossuth Klubban, más avantgárd-rendezvények kíséretében tárja majd a nagyközönség elé.

A magyar avantgárd számára a romos balatonboglári kápolna, melyet az ifjú, kezdetben teljesen óvatlan, még afféle kiszes-közösségi álmokat is kergető Galántai fedezett fel és hozott rendbe, a talpalatnyi föld büszkeségét és az otthon melegét ígérte. Beleélte magát, hogy legalább ez a kis dombtető az

övé lehet.


Mert addig csak szétszóródva, bujdokolva, színlelve, a hivatalos intézményrendbe besurranva és persze minduntalan leleplezve, megosztva, kiűzetve létezhetett kritikai és követelőző művészet Magyarországon. Nyilván, hogy az akkortájt még inkább totalitárius, nem pedig abszolutisztikus kultúrhatalom nem nézhette ölbe tett kézzel az avantgárd területfoglaló próbálkozását. Miután rájött, mi az ellenség szándéka, mintaszerű sorban követték egymást a represszív akciók.

Fenyegető alsószint. Például: „Törvénytelen úton néhány avantgárde”, Somogyi Néplap, ’71. júl. 8.

Az ijedtséget azonban nyájas felsőszint oszlatja. A párt támogatja az értékes kultúrvállalkozást, csak hát zsűrizni és lektorálni kéne.

Az Állami Lektorátus azután a jóknak megengedi, hogy kiállítsanak, a rosszaknak nem engedi meg.

Mindez addig ment így, mígnem a megosztásra ítélt avantgárd testvérközösség nyílt színi lázadásban tört ki. A kápolnát műteremnek kiáltották ki, ahol nem kell zsűriztetni a műveket. Ekkora szabadságvágynak bizony már rendőr jár. Megszűnt a kulturális argumentáció, jött először a közegészségügyi ellenőr, a tanácsi előadó; a tűzrendész, s aztán jött a rendőr is.

Megvizsgálják és megállapítják, hogy Galántai engedély nélkül egy négyzetméter alapterületű árnyékszéket létesített. Megállapítják, hogy az ecseteket, festékeket és hígítókat szabálytalanul, nem anyagnemenkénti elkülönítésben tárolja. Megállapítják, de most már rendőrök, akik kénytelenek heti két alkalommal hajnali négykor helyiség-ellenőrzést tartani, hogy többször is idegenek, még kimondani is iszonyú, férfiak és nők éjszakáztak a kápolnában. Jönnek a kilakoltatási felszólítások. Galántai, hogy húzza az időt, igyekszik ezeket nem átvenni. A kézbesítők a rácson keresztül igyekeznek benyomkodni a küldeményeket. Galántai megint csak, hogy az időt húzza, az utolsó pillanatban adja postára a fellebbezéseit. A hivatal ezekre percek alatt válaszol, s felszólítja, hagyja el a kápolnát. Ezek Galántai első ujjgyakorlatai a

Mail Artban, 

vagyis postai művészetben, melynek később ő maga lesz a legnagyobb magyarországi művelője. A hatalom viszont, mely az Inconnu csoport tanítása szerint maga is nagy politikai művész, széles ívben felrajzolt, romantikus-realista csoportképpel válaszol. Egy szép nyári napon vagy negyven rendőr és katonai rendőr (!) érkezik, elveszik a fényképezőgépeket, kikutatják a táskákat és zsebeket. Galántait kidobják, az avantgárd szentély bejáratát erős vasráccsal zárják el. Úgy látszik, a hatalmi elit addig-addig riogatta magát, míg végül tényleg elhitte, hogy a boglári kripta környékén éjjelente avantgárd lidércek és drakulák bolyonganak. A végső adu, a hadsereg kellett hozzá, hogy újból nyugodtan éjszakázzon. A szétszórt, itt-ott még feltünedező drakulák ellen azután a magyar sajtótörténet egy frankensteini jelentőségű tényezőjét, Szabó Lászlót vetették be, aki megírta az avantgárdokról, hogy egyfelől az imperializmus ügynökei, másfelől pedig erkölcstelenek (lásd: Happening a kriptában). Alighogy Erdély Miklós, Halász Péter, Szentjóby, Baksa-Soós, s az ifjoncból veteránná edzett Galántai nyomán eloszlott a kénköves bűz, a boglári dombok felett valóságos tündérmese bontotta ki szárnyait. Állami, társadalmi szervek fogtak össze, hogy a lakosság támogatásával az elhagyott bűntanyát a szabadidő kulturált eltöltésének színterévé tegyék.

„A faluból felvezető útnál őr áll, aki nem engedi fel ide a kocsikat, hogy ne zavarják a nyugalmat, a csendet, fent pedig teremőr vigyáz a rendre. Vendégkönyv várja a látogatókat, kellemes sétát tehetünk a dombon, gyönyörködhetünk a pompás kilátásban” – írja Takács István a Magyar Ifjúságban, 1974. augusztus 16-án.

E nagy, nyugodalmas harmóniában még Galántainak is jutott egy kis pihenőhely a lombos gesztenyefák alatt. Rendesen lerobbant ugyan, megélni csak egy maszek szitásmester jóvoltából tudott, s közben arra gondolt, esetleg disszidálni kéne. De amúgy békén hagyták, alkalmasint még ki is állíthatott. Miért is ne, ha már kivették az agresszív, lázongó agyvelőrészt? „…A boglári háttér nélkül legendája szertefoszlik… Ha hőbörgésnek tekintjük a hőbörgést, marad hőbörgés, amelyre előbb-utóbb senki sem figyel” – írja Vadas József, ’76. aug. 14-én az ÉS-ben Galántairól.

Tévedett a fiatal művészettudós. Galántai összeszedte magát, és újból lázadozni kezdett. Újfajta ellenintézményeket kreált a hivatallal szemben. Mondtam, van benne valami anti-orwelli. Ilyen az is, hogy segítő élettársát nem előbb, hanem csak azután ismerte meg, hogy ráhúzták fejére a patkányketrecet vagy micsodát. Klaniczay Júlia rengeteget segített Galántainak, hogy a Mail Art szárnyain bekapcsolódjék a hivatalosságból és elitkultúrából kiszorult vagy kiszorulni vágyó művészek eleven nemzetközi hálózatába. Amiből azután Galántai felforgató energiákat is importált, amint a „Magyarország a tiéd lehet” kiállítás mutatja. Asszonyi segédlettel készült az AL

művész-szamizdat


11 száma is 1983–84-ben. Azon persze már semmiféle munkatárs-feleség sem tudott segíteni, hogy a politikai rendőrség bemérje a sokszorosító helyeket, s a személyzetet megfélemlítve eldugaszolja a kijáratot a szépen kivitelezett lapocska előtt. S főleg rengeteg asszonymunka fektetődött az Artpoolba, abba az egyedülálló avantgárd archívumba, ami túlélte a házkutatástól és elkobzástól való szorongás éveit, s ami háttere Galántai mostani vállalkozásainak is.

Még megérhetjük, hogy Birkás Ákosnak csak félig lesz igaza, és a művészettörténetből kiutasított magyar avantgárd visszaiktatódik a művészet történetébe. Ha nem is annak jelenébe, de legalább befejezetlen félmúltjába. Ez ügyben továbbra is számítunk Galántai Györgyre.

• Kultúra