Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

I. „Kellér Andor 1903-ban született Budapesten, 1963-ban halt meg, Budapesten; nemcsak ez a két lexikális adat, hanem egész élete, érdeklődése és hírlapírói működése, minden műve a magyar fővároshoz köti. Még tizennyolc éves sem volt, amikor riporterként egy laphoz került… utolsó napjaiban is dolgozott, az Esti Hírlap népszerű »Déli posta«-cikkeit írta. Rövid emlékező írásai – József Attila, Nagy Lajos, Krúdy Gyula, Hunyady Sándor, Szomory Dezső, Szép Ernő barátja volt – jóval többet jelentenek napi életű cikkeknél: kötetbe rendeződve” (Az élet édes tarkasága) „élvezetes olvasmánnyá és irodalom- meg kortörténeti adalékká emelkednek…” Etc., etc. Réz Pál ezzel a lexikonba illő cikkellyel tömören elmond mindent. Regényei, „kisregényei” is voltak Kellérnek, ezek egyikével foglalkozunk itt.

II. Tudtommal megírásra vár még a Kellér Andor-kismonográfia, s így Réz Pált idézhetem csak újfent (neki kéne megírnia!) a könyv fülszövegéről: „Kellér Andor remek korrajza, a Zöld gyep, zöld asztal Szemere Miklóst választja hőséül. A zöld gyep a lóversenyek világa” (ahol Szemere is csak ráfizetett: tenyésztő, futtató, fogadó, szerelmes) „melynek… koronázatlan királya volt” (na ja), „a zöld asztal pedig a hatalmas kártyacsatáké, melyek során birtokok, vagyonok cseréltek gazdát néhány óra alatt” stb. Miért érdekel ez minket?

Ó, és ne feledjük: irdatlan vagyonát Szemere hazárd kártyajátékban szerezte!

III. Miért erről, tehát?

Kizárólag, mert regény. Mert ily rövid idő alatt is szinte elfeledett, „titkos tipp” könyv. Mert regény, vizsgálódásom első szempontja ez lesz: 1. hogyan regény ez az alak- és korrajz?

Folytatom: 2. miféle alak a főhős?

Végezetül: 3. mit mond nekünk, Kellér alig pár kis „szabómesteri rántása” nyomán, ez a ki nem igazított, nem romantizált Szemere Miklós, aki császári udvart, mágnáskaszinót, botrányos operabáli szereplést élt meg sok egyéb mellett, akit Bécsből, Budapestről kitiltogattak, aki… aki… aki. Semminek nem akarok azonban elébe vágni.

IV. Kezdjük.

1. „Mi volt a titka a halk beszédű, szomorú szemű, örökké fázó embernek?” Ezt kérdi Kellér nyomban, s kiről? Egy emberről, aki egyre foglalkoztatja a képzeletet. Mert nyert stb. (Jaj, ma már alig foglalkoztatja! Ezért írom mindezt. Por nincs a regényen. Csak vélt gazdagságunk van, hogy akkor vagyunk nyertesek tovább s tovább, ha mind többet-többeket mellőzünk.) Nem törődünk most a kártyaszerencse elemzéseivel (Kellér első fejezetének címe: „A játék varázslója”, s mi itt a Kellérétől kicsit eltérő szempontokból nézzük a főhőst, mintegy egzisztencialistán, varázslatok s más isteneskedések nélkül), inkább azt rögzítjük, hogy a játékszenvedély rabja és ura volt, s ez a szerves fonal talán, Kellér szerint, a gyerekszobából gombolyodik. Jókai valamelyik regényének hőse lehetett volna… hát tessék. És „romantikus volt, de a tények romantikusa”. Csak vélt (valós?) egészen magas nemesi származásának mulatságos erősítgetése (Szemere de genere Huba) mutat enyhén más árnyalatot.

„Sűrítetten élt”, s a regény is tömör. Jellemző, hogyan volt városi ember. Igazán jól csak a pesti Pannóniában, a bécsi Sacherben és a lóversenytéren érezte magát. (Megj. érdektelen, de kedves adalék: magam és a Sacher… ahová Bródy Alexander író-közgazdász barátom elzarándokoltatott; Szemere lakosztályában szállt meg éppen. Erről egy „lókönyvemben írtam”.) (Szintén leporolandó szinte máris.)

Jószerén ő is szállodákban élt. Sosem nősült meg. Szerelmei rejtélyesek maradtak. De tartsunk sort. A lóversenyen még mindig jelen van, írja Kellér, s az őszi szél, a sárgult levelek jönnek elő stb. Nincs jelen. Csak a róla elnevezett díjjal, meg hogy a nekem antireklám szpíker (az egyik) a II. világháború előtti idők nagy alakjának teszi meg tájékozatlanságtól reszketegen.

1919. augusztus 19-én halt meg.

Egy későbbi fejezetben rokonával beszélget, s azt mondja: „Te… nem furcsa ez? Lovas nemzet lennénk, s mi ketten semmit se értünk a lóhoz.” (Mondta ezt, miután abrakmesterére hagyta, bölcsen, az efféle teendőket, a kérdéseire csak bólogatott. És: „Soha nem tenyésztett…” Máris visszavonom egy állításomat! Tessék, ismétlem. „…vérvonalakhoz nem értett, a leszármazás tudományához nem is konyított. Néha meghallgatta a fontoskodó papírszámítókat, de ő maga nem foglalkozott efféle haszontalanságokkal.”

Ő a nagystílűséget élte a lóversenyben. Magam azt mondom: egy másik világ volt az. Vitték neki az értesüléseket (erről is: majd később), a kávéházi élet alakjai járultak elébe, sündörögtek körötte tisztelettudón, s ő bőkezőleg adakozott. (Kicsit régiesen írok, benne vagyok az aurában.) Magam, mikor külhoni pályákon, s néha derekasan játszhattam, és ennek öt éve örökre vége, sosem kaptam füleseket. Az írói elhatározásomra, mámoromra, megsejtésemre, ergo az istenségre (én!) bíztam dolgom. Az egzisztenciálisan átélt pillanatra. Szemerénél mindezt a) nem tudjuk, b) nem így hisszük. Persze, ugyanegy évben nem vagyok, nem vagyunk említhetők vele. Igaz, óriási tétekben mások is játszottak akkor, csak az Üchtritz meg a Csekonics báró etc. nem volt regényhős. [Egyelőre ilyesmi nem derült ki róluk, csak Jockey Club-tagságukról, becsületbíróságaikról, vagyon (ki)forgat(ód)ásaikról tudunk.]

Szemere volt „az egyetlen, aki kártyán és lóversenyen” (a lóverseny ellenére! TD) „sokszoros dollármilliomos lett” (ez ma = milliárdos, jó, de ma már a „milliárdos” fogalom értéke is alászállt nálunk), „…s ez az ember se kártyához, se lóhoz nem értett”. A fentebb idézettek után, látjuk, ez a regényíró eszköze.

Kellér igen egyszerűen ír. Sallangtalanabbul, mint Szép Ernő, sosem olyan sugallatosan; korrajzon át jellemrajzokat ad, a jellemrajz pedig a „Rejtelem” kapujához vezet, s fantáziánkra hagy minket.

Tulajdonképpen dokumentumregénnyel van dolgunk, melyet írója kicsit meghangszerel.

Időrendben halad. A könyv hangulatvilágát csak összefoglalásokban hordozzák a már említett ősziességek. Tehát nem Krúdy! Róla Az élet édes tarkaságában olvashatunk remekmívű tanulmányocskát. Kellérnek volt honnan hoznia korismeretét (Szemere jellegzetesen XIX. század végi, századfordulói alak volt, az I. világháború előtt, alatt). A könyvet főleg a sok-sok konkrét adalék tünteti ki regényformáló elemként. Kellér végtelenül finom varratokkal dolgozza eggyé, élő „szerveződéssé” a sokfélét.

Eleinte utálta s megvetette a kártyát.

A csendes pihenőórákat – és anyját – imádta. Diplomatakarrier várta, ezt kártyázta el (hatalmas összeget nyerve egy orosztól) Pétervárott. Áthelyezik Rómába. Ott máris versenylovakat vásárol. 1888-ban már az ő Sir John Falstaff nevű négylábúja nyeri az ottani nagy „akadályversenyt” (steeple chase). Kellér: „A társasági életben nevezetes jelenség, félelmes kártyás, versenylovai is szerencsésen szerepelnek.” Kellér fa hangjának hasonló, de végletesebb művészi rokona Nagy Lajos.

Csak apja temetésére tér haza. Botrányt kever Pesten azonnal. A „Gotterhalte” (a császári himnusz) helyett a Rákóczi indulót rendeli meg. Repül. (A diplomáciából.) Szabadfoglalkozású lesz. (Haha.)

Megszáll, szabadon, mint a madár, az Arany Sasban.

A nagy remeték életmódját nem másolja. Belőle sarjad az. Mint – s Kellérrel nem szalad el az anekdota lova, de beépít egy-két ízes történetet a regénybe! – Áldássy Ignác, aki ’48-at, ’67-et is szállodai szoba függönyei mögött élte meg (Arany Sas), fogalma sem volt a világról. „A régi vármegyében” élt 93 éves koráig. Ott.

De Szemere a társasági életbe vetette magát.

Csudás – és sokszor, nagyon sokszor ellenszenves – figurák közt forgolódott. Ez az örökké fázós, télen is, nyáron is ugyanolyan öltözetben járó (inkább bérkocsizó), rejtélyes ember. A teljes fényben.

Hamarosan bejelentette versenyszíneit a Lovaregyletnél. Akkoriban, s még 1901-ben is (miért ne?) Czeglédtől Lembergig, Szarajevótól Alagon át Pardubicéig terjedtek a „magyar” (monarchiás) lópályák. Akkor is zajlott az élet; a lóélet meg: „sőt, akkor”!

Szól-e igazán a lóról, lovazásról Szemere regénye? Miről szól? Kellér bravúrja, hogy (s erről majd a 2. pont szól itt) főhősét ennyiben is rejtélyesnek tartja. Körülrajzolja, de nem illetéktelenkedik. S nem hangzatos kijelentésekkel árulja el, tanúsítja „az ember” megfejthetetlenségét, de egzisztencialista-regényírási eszközökkel: tények rejtelmei, s nem rejtelmek tényei!

Szemere mondása, arra, bízik-e sikerében: „Feltétlenül. Azon fogok igyekezni, hogy én a legjobb társaságokba járjak, a lovaim pedig a legrosszabbakba.”

Persze, ez kedves élc, de nem más. Ő maga valóban a császár hölgyeivel konverzál; Sacher Annával stb. Mindenhová bejáratos. A roppant nagy pénz megadja öntudatát. Nem is találom épp, azt írja Kellér, egy jómódú polgárlányt akkoriban 300 forintból (?) házasítottak ki, Szemerének akkor milliói lehettek. (Hagyjuk a számokat. Ezekre a könyv tragikomikus befejezésekor visszatérünk.)

„Az egyetlen úr, aki soha senkinek egy percig sem tartozott, Szemere Miklós volt.” (Kicsit a 2. alá illik.)

A lóverseny rizikósport. „Mások keverik a lapokat.” Szemere is bőven vesztett. Sokan, írja Kellér, azért nem fogadnak, mert a kártya nem annyira „máskezűség”. Jó, s ld. az én „isteni sugallat”-elvemet. Nincs ilyen, abbahagytam.

Szemere végig kitartott. Sok saját lova futott már, közben cs. és kir. kamarás volt, tehát a dolgok becsületét nem érte folt, csorba. Szórakoztató történetekkel (zsokék, félvilági alakok) gördül a regény, drámaibb fordulatok felé. Potocki, az a lengyel főúr, akit Szemere ama bizonyos milliókra kifoszt. Ferenc József felháborodik. Ezek a magyarok megint! S összetéveszti ezt a Potockit az ő miniszter-Potockijával. A regény vége felé, már a II. világháború után Szemere Potockija a deauville-i (kaszinó, lószíntér) országúton hajt. S fának; közben főbe is lövi magát. Vagyonának harmada legalább maradjon gyermekeire. Ő úgyis csak elverné.

Kitiltás a Potocki-ügy után Bécsből. De Szemere, aki (a most megszűnő, viktoriánus épületű-tribünű) Freudenaut, az ottani galoppot úgy imádja, nem bírja elviselni ezt. Jól forgolódik. Ő, akinek hölgy-kalandjairól alig tudunk, írja Kellér, ügyesen gálánskodott Ferenc József hölgyei körül (adósság-kifizetés Monte Carlo kaszinójában; arcképfestetés – Schratt és „Sissi”), s visszaküzdötte magát a császárvárosba.

Azt írja róla a képét címlapján közlő A Hét (mérvadó századfordulói lap): „Amit nem tudott elérni könyveivel és beszédével, a kártya révén egyszerre megnyerte, s aki politikában, társadalomban is kiválóság lett volna, a francia pakli területén lett azzá.”

Igen, a liberális Szemere arcképe is kirajzolódott – ennek szokványos kudarcbukdosásaival egyetemben. (Vagy sikerbukdosásaival…)

A politika. Örök álma. Mikszáthi história. (Nemcsak Jókai-hős volt ez a Szemere Miklós.)

De nem volt hasadt személyiség. Kártyás pályája kevésbé látványos már (miért lenne e megnyert, ismétlem, akkori milliók, mai milliárdok után az?), a lópályákon ütemesen, zajos sikerek és szépséges bukások tarkálló útján halad előre. Hogy örökzöld alak legyen… egészen tegnapig.

Mély érzelmeket rejt a fakó, fa-rezzenetlen arc, a feltűrt teveszőrgallér. Az ütőér érző lüktetését. Csodaszép történet az ő kedvenc lovának, Confusionariusnak halála. Emlékoszlopát gyakran kerestem a bécsi Freudenauban, áll-e még? Most már biztos nem fog.

Modernizálódik a világ. Elmúlt Szemere felett is az idő. De ez szinte halála után rögvest elkezdődött.

Rokona nem volt. Azaz olyat nem ismert, akire hagyhatta volna irdatlan, megőrzött vagyonát. Végül egy (a nevét „Szemeje, Szemeje” gügyögéssel ejtő) kisfiút szemelt ki, Szemere Istvánt, aki jámbor polgárember lett, és 1919 után fezőrök, tőzsdealkuszok, aranyszavú hazárdőrök, kenetes okostónik javallataira a teljes összeget elvesztette. Nem lovazott, nem kártyázott, nem züllött. Ellenben a II. világháború után igen boldog lett New Yorkban, mint egy gazdag ember kertésze.

Ez a könyv kellemes cselekményének vége.

Ami több mint kellemes: a holtbiztos profi tudás, ahogy meg van írva. Kellér volt talán az az újságírónk, aki zsurnalizmus nélkül, mégis valami picit ily „ördögkonyhafüstös” ízzel-bájjal tudott regényeket írni. Az Író a toronyban Szomory-története (ld. Az élet édes tarkasága) 1980–83-as verskötetemhez (A feltételes megálló) adott ihletést vendégszövegeivel, sok egyéb mellett van egy ilyen ciklus is a verskötetben. A Confusionarius-történetet pedig rádiójátékká kavartam meg, Ködös iker című könyvemben megtalálható (1997 után).

2. Hogy a főhős miféle alak? Ellentmondásos. Itt a legegyszerűbb megfogalmazásokra törekszem. Liberális főúr, aki azért bajlódik némi „fajkérdésekkel”. De semmi szélsőség. Bőkezű mágnás, aki a becsületes szegény emberekkel gyengéd, segítőkész, jószívű. Rejtelmes figura: a lóverseny főleg (a kártya csak anyagilag) eléggé „kitesz mindenkit a kirakatba”, és amikor Szemere szilajul elereszti magát, a gyeplőt, látszik, mi minden forrong a hideg külszín mögött. Giccsig érzelmes (lovának halála; jó, ezt épp én mondom? tán magam is vagyok néha giccsig érzelmes), számítóan rideg, kimért, „behajtja” követeléseit a rangos „viszonylatokon”. (Anyja az egy szál kivétel.) Szeretett-e rajta és lovain kívül mást? Félek túlzó lenne e szó. Átvezet ez ide:

3. Mit mond itt és ma, miért érdekes számunkra ez a Szemere? Feltétlenül a szélsőségei miatt. A mindhalálig végigvitt eltökéltség, a szenvedélyszolgálat több mint lenyűgöző: figyelemreméltó. S Kellér pontosan elmondja nekünk, közli velünk, mi itt a „Néked szól” (Szép Ernő verse címe). A matt, fakó titok. Iszonyú erős kontraszt-elem a gyep zöld színe… a sok kavargó, lumpen történés… mögötte megfejthetetlenség lapul. Ezért neveztem egzisztencialistának ezt a regényt. Fura, de megkockáztatom: Szemere alakja (főrangúban) a Camus-féle kisemberéhez (Meursault) hasonlít. Lényegét tekintve ahhoz.

Elsősorban az a nagyszerű Kellér-bravúr, hogy végigszórakoztat minket a történettel. Sehol nem megy bele túl mélyen a lelki háttér dolgaiba (találgatások volnának azok), magas szintű élet-újságírásnak őrzi meg könyvét. Hogy e két műnem egyeztethető, nekem ezt is mondja e könyv. Azóta sincs párja. S ez alakján sugárzik át, aki így mond nekünk mindenfélét… a mai fejlett korban nem is lenne szabad kiemelnem „mondanivalókat”.

---

Toldalék és visszacsatolás

Miért e könyvet (szemelvényeztük, szemléztük)? Pár éve megpróbálkoztam hasonló dologgal másutt. A rangos folyóirat abszolút kiváló irodalomtörténész-esszéista főszerkesztője azt mondta: ugyan! aki akarja, elolvassa magát a könyvet!

De a könyv homályokban lebeg. Hol kapható? Van-e újabb kiadása? Kellér születésének 100. évfordulója van. Biztosan sok megemlékezés látott napvilágot, én eggyel sem találkoztam. 40 éve halt meg. Por nincs a könyvön, ugyan! Csak a könyv, ismétlem, nem nagyon lelhető.

Van Az élet édes tarkaságában egy csuda történet, bizonyos Palásthy nevű örökígéret, soha meg nem valósult hírlapíró-íróról. Szemere is megforog az elbeszélésben. (Tippek, persze… Szemerétől a főúrra jellemző gőgös viselkedés… majd hálája… majd a sors iránt hálátlan Palásthy. Etc.) Az elolvasandó remeklésben aztán Palásthy közelgő halálát abból látják látogatói, hogy aznap nem vágta fel már a Turfot. (Az össze-oldalakat.) S halála után gyűjtenek néki koszorúra, melynek végső tételét az ügetőn az utolsó futamban épp eljátszani készül a kegyeleti szolgálattal és a pénzzel megbízott újságíró. Mert Palásthynak mindig nagy összegű nyeremény kellett volna, hogy egyáltalán feltörjön, hiába voltak jó „favorit-tippjei”, azokat nem lett vón értelme játszania. A kollégát így figyelmezteti szaktársa, aki a pénztárnál lecsap rá: „Az elhunyt szellemében nagyon kérem, kedves barátom, ne játsszon favoritot.”

Tehát jó viccekkel tarkázódik a kelléri életmű, a század harmadik, negyedik évtizedében is oly eleven pesti bohémfigura dolgaival. Szívszorító és szép, s születésének évfordulójára is (az elhunyt szellemében!) hadd fejezzük be egy vallomásának töredékeivel (lelőhely: Az élet édes tarkasága. Kiadandó szintén).

„A bohémségről vitatkoznak mostanában: elgondolkozom, mennyi mindenféle bohémet ismertem életemben. Jó előre leszögezem: nem minden bohémság ártalmas.” (Jaj, de szeretem én Kellérnek ezt a körültekintő, tömörségre törő stílusát!) Fejtegeti, micsoda balek művészek adták el 10 pengőért halhatatlan dalukat „Bárd atyó”-nak, aki háromemeletes házat épített a nyereségből stb. Leírja a századforduló (?) világát. Amikor, előlegért, remek első felvonások születtek, aztán összecsapott másodikak-harmadikak. Pár jó fejezet volt csak egy regényben. Bizony, Bródy Sándor, Krúdy etc. sem kivétel mindig. Kellér végül önmagára tér át.

„A bohém ki…esik hivatása áramköréből, társai világából.” (Személyes érintkezések rizikóit tekintve ma nekem ez nem baj! Inkább feltűrni a teveszőrgallért…) „Hányszor kérdezgették fiatalok, milyen ember volt Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György… Radnóti Miklós? Vállamat vonogatom, nem tudom, egyiket sem ismertem személyesen, pedig… valamennyien kortársaim voltak.” (Ezt az egy kifejezést: vki. nekem kortársam, még Kellérnél is kiszúrom; kiszűrném.) „Csakhogy ők nappali életet éltek, akkor keltek fel, amikor én lefeküdtem. Mindenkit ismertem, de a szolidak közül – mennyire sajnálom ezt ma! – egyet sem.”

Ez gyönyörű, szívsajdító! S a befejezés megfejeli:

„Az alkotás”, írja Kellér, s Füst Milán híres Gallimard-bevezetőjét idézi fel képzetemben, a Feleségem-történetből, könyvből, ahol F. M., már „dúsan”, megáll nyomorúságos ifjúkorának kopottas színhelyén, s a lemenő nap oly vörösen (szabad idézés), amilyen az ő bundája, megfesti a köveket: fény, fény, fény. Aki a munka szürke poklából jön, milyen fénybe juthat az, mindazonáltal? Ezt kérdi Füst. „Semmilyen fénybe”, igen, az alkotás „legnagyobb ellensége a könyörtelen, haladékot nem adó, pazarlást nem tűrő Idő. Persze a fiatalok időmilliomosnak érzik magukat, de egy napon rádöbbennek: az évek leperegtek. Márpedig higgyék el: nincs keservesebb, mint a sietve pótlás gyötrelme” (ismerhette!), „az örökös számolás: mennyi lehet még hátra?” Kellért nem hajrázta le az Idő, fejhosszal győzött, holott a „távoszlopnál” nyilván hosszakkal volt még lemaradva. „A viaskodás az eltékozolt múlt rémképeivel, és az aggodalmas kérdés: »El tudom-e még mondani azt, ami életem értelme volt?« Egyszer minden művész eljut oda, hogy esténként verejtékezve megkérdezi magától: »Elvégezted-e ma a dolgodat?« – ”

Megírni Szemerét? Íme, az ő dolga volt. Mit érezhetett a ló- és kártyakirály? Elvégezte minden nap a dolgát? Élete értelme Kellértől függött, rajta múlt. Meglett. Élete maradt.

Kell-e több? Csak Ottlik Géza Hajnali háztetők című mondén kis regénye fogható a Kelléréhez. Hanem hát Ottlik hajtogatta is mindig: „A magyar irodalom mondén erezete nagyon hiányzik.” Egy-egy Evelyn Waugh-ra gondolt… sokakra.

Kellér Szemere-regénye azért zseniális, mert habkönnyű. Mert prózája szinte épp-hogy-igényes. Mert…

Mert zseniális, no.

„Az elhunyt szellemében” rövidre is fogtam mondókámat.

2003. október végén


Nem ússzuk meg azonban egy jegyzet nélkül. A Kellér-féle (montaigne-i) intésből is tudom: kérdeznem kell magamra most már, jócskán a 7. ikszben, hogy: „Megpróbáltál mindent megtenni azért, amit, azokért, akiket becsültél?” És: „Megpróbáltad egy kicsit megint pontosabb fénytelenségbe állítani a magad ily-oly igyekezeteit?” Olvasóm a Beszélőben ezt azonban úgyis rég sejti. Hogy ennyi az egész.

• Kultúra