Balla D. Károly

Nyomtatóbarát változat

„Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?”
Kosztolányi:






Hajnali részegség

Közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, az ember már kevéssel beéri. A világmegváltásról régen letett, jó ideje arról is, hogy közvetlen környezetét üdvözítse. Saját magának, privát használatra még őrizgeti valami halovány mását a végső nagy megváltásnak, de azzal tisztában van, hogy sokkal jobban jár, ha apránként veszi magához az üdvösséget és nem vár az utolsó nagy katarzisra.

Időnként még felteszi a fölösleges kérdéseket: miért vagyunk a világon?, mit kerestél ezen a földön?, az élet célja a küzdés maga?, lenni vagy nem lenni? – de már nem gondolja, hogy gondolkodással, logikával, okoskodással olyan érdemi eredményre juthat, amelyet az előtte járó bölcsek meg ne fogalmaztak volna.

Ha az ötvenhez közel járó ember történetesen költő, a fentiek ellenére időnként mégis megjelenik írásaiban valamiféle „életbölcselet”. Ez azonban – annak a költőembernek az esetében legalábbis, aki én vagyok – soha nem aprólékos elemzés vagy hosszas latolgatás-fontolgatás eredménye, hanem sokkal inkább váratlanul felbukkanó spontán felismerés. Nagyképűbben: megvilágosodás. Olyan tiszta képzet, amely addig ismeretlen összefüggésbe helyez akár egészen egyszerű dolgokat. Mindehhez pedig, mutatja saját tapasztalatom, nem az okok és okozatok végiglépkedésével jutunk el, hanem maga az alkotói folyamat avat be a titkok világába.

Igen, az írás számomra jó ideje a megismerést is jelenti. A beavatódás egyszerre keserves és felemelő folyamatát, az elhárítások és visszafogadások, tagadások és cáfolatok, szétválasztások és egybefűzések, oldások és kötések, hitek és kételyek nem annyira gondolati, hanem sokkal inkább lelki, érzelmi, hangulati, sőt stiláris egymásutánját, amelyek végén ott találok egy szemernyi csodálkozással vegyes megrendülést: igen, igen, amit most megtaláltam, amit jelzőimmel most körbeültettem, amin igéimmel átgázoltam, amit főneveimre felszúrtam – igen, alighanem ez lenne, ez lehetne a válasz a fel nem tett kérdésre, ez lehetne a súlyos kételyre magyarázatot adó felismerés, ha tetszik: ez lenne az a kis katarzis, amelyre a „szemembe tűnő estély” rádöbbent.

Az ember ilyenkor hátradől a székében, egyszerre rémült és elégedett (hasonló pillanatban írhatta JA, hogy Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!), egyszerre érzi magát üresnek és túltelítettnek, talán mint az asszonyok gyermekszülés után. Örül annak, hogy megismert valamit a világból, és elborzad attól, amit eközben önmagáról megtudott. Elégedett azzal, amihez eljutott, de kudarcként éli meg, hogy nem jutott többre.

Én régóta kudarcom alkatrészeiből építem fel boldogságomat, és elégedettségem darabjai állnak össze keserűséggé. Annyi hendikepet gyűjtöttem magamnak, hogy már fölénnyé kristályosodnak, és olyan erényekkel büszkélkedem, amelyek egyben legnagyobb hibáim. Emelkedem, miközben süllyedek, és aláhullok magasröptömben. Vétkezem, hogy erényes maradjak, és megtartóztatom magam, hogy legyen miért vezekelnem. Attól leszek áldozat, hogy elfogadom az elfogadhatatlan áldozatot. Kiközösítem magam, hogy befogadjanak, és bebújok az akolmelegbe, hogy a nyáj kivessen. Hasonlóságomban különbözöm, különcségemben hasonlítok. Egy vagyok önmagam közül.

Egy, aki már nem tesz fel kérdéseket, mert így izgalmasabb megtalálni a válaszokat.

Akkor mégis: mit kerestem ezen a földön? Talán épp ezeket a pillanatokat, amikor anélkül, hogy ezt különösebben kutattam volna, valami feltárult előttem, hogy ezer másvalami rejtve maradjon. A pillanatok, amikor éreztem, hittem, tudtam, hogy kiemelkedtem a semmiségből, a közönyből, az elkoptatott hétköznapok szürkeségéből. Igen, ha érdemes, ha egyáltalán érdemes még bármit is, akkor ezekért a pillanatokért, amikor sikerül a szabadulási kísérlet, amikor lepattan kezemről a lánc, nyakamról a lakat, lábamról a kaloda. Amikor minden ellenkező jóslat ellenére szerencsés véget ér a mutatvány.

Nem nagy dolog, mondhatná bárki. Valóban. Tizenhat évesen én is többre vágytam. Ám így, közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, az ember már kevéssel beéri.

• Kultúra