Korsós Jenő

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Lehet-e azt mondani, hogy sortűz-specialista vagy?

Eörsi László: Csak annyiban, hogy néhány sortűzről több ismeretem van, mint más halandónak.

Beszélő: Hogyan keveredtél bele a sortüzekbe?

E. L.: 1988. október közepén, amikor még a „hivatalos” sajtóban jóformán semmi nem kapott nyilvánosságot a témából, a Magyarország közölte Geréb Sándor hivatalos történész cikkét a Parlament előtti sortűzről. A szerző egy halálra rémült amerikai követségi alkalmazott, bizonyos McCormak jelentését „bizonyító erejű adatként” hozta fel arra, hogy a felkelők követték el a Kossuth téri mészárlást. „Még mindig a padlón ülök – írja Geréb »tanúja« –, ez az oka a rossz gépelésnek. Ezt az egész információt a követségi tisztviselők adták.” Én erre vitacikket írtam az Élet és Irodalomba. Mivel nagy sortűz volt – írtam –, valakik nagy mennyiségű gépfegyvert és lőszert hordhattak fel a Kossuth téri épületek tetején és belsejében elhelyezett tüzelőállásokba. Ha felkelők voltak, nagyon ügyesnek kellett lenniük, 24 óra alatt kellett véghezvinniük teljesen titokban, hiszen először a Rádió ostroma során került ki fegyver az utcára. A végső érvem pedig az volt: ’56 után a hatóságok soha nem keresték a tetteseket, holott minden „ellenforradalmi cselekményt” – amit csak tudtak – megtoroltak. Bekerültem a „leg”-ek könyvébe: a „kik lőttek?” kérdése körül forgott a legelső nyilvános vita ’56-ról. Leveleket kaptam szemtanúktól – közülük néhányat közölt az ÉS a vita során -, íróikat felkerestem, volt, aki más szemtanúkhoz is elirányított; és ami érdekes: névtelen telefonhívások és levelek jöttek volt ÁVH-soktól, akik arról próbáltak információt adni, ki adhatta ki a tűzparancsot.

Beszélő: És ki?

E. L.: Ez mindmáig homályban maradt. (Mint ahogy az is, hogy pontosan hány áldozata volt a sortűznek; szerintem 200-300 halott valószínűsíthető.) Annyit tudunk, hogy a Rádió ostroma után Piros László belügyminiszter és Fekete Sándor ÁVH-ezredes elrendelte a legfontosabb középületek védelmét, a rendelkezésükre álló erők még azon az éjjel lezárták és megszállták a környező épületeket, megerősítve a 24-én vidékről megérkező karhatalmi alakulatokkal. Hogy ők lőttek, az ma már bizonyosnak tekinthető. Mécs Imre tanulmánya szerint az Akadémia utcai pártközpontban tudtak arról, hogy a Földművelésügyi Minisztérium tetején tüzelőállást helyeztek el, és a tűzparancs is ki volt adva. Tény, hogy innen, az FM tetejéről adták, le az első lövéseket…

Beszélő: A sortűzzel egy időben az Akadémia utcai pártközpontnál is drámai események játszódtak le…

E. L.: Ez egyelőre még kevésbé ismert epizód: az Akadémia utcában kékávósok lőttek zöldávósokra. A kádárista történetírás úgy állítja be a dolgot, hogy a Parlament előtt az „ellenforradalmárok” provokációja nyomán súlyos harcok kezdődtek, az MDP KV kérésére az ekkorra már ostromgyűrűbe került pártközpont védelmére rendelték a pécsi határőrkerület zászlóalját. Amikor ez elérte gépkocsijaival az Akadémia utca sarkát, a metróépítkezés palánkjainak fedezékéből lőni kezdték őket az „ellenforradalmi banditák”.

A Kossuth téri és az Akadémia utcai események között azonban legfeljebb csak annyi összefüggés lehetett, hogy a pártközpontban tárgyaló Mikojan és Szuszlov jelenléte mindkét helyszínen rejtőző karhatalmistákat rendkívüli lázba hozhatta. A pártház védelmére kékávósokat, a Zalka Máté Híradótiszti Iskola növendékeit, egy folyamőr- és egy határőregységet helyeztek el. Ezenkívül az utca mindkét oldalát két-két szovjet tank védte. Palásti Pál akkori zalkás szakaszparancsnok Kiss Károly erkélyéről látta az eseményeket: ahogy feltűnt a Géza (Garibaldi) utcában a pécsiek dzsipje, a pártházból tűz alá vették. A legénység leugrott a kocsiról, és mögé vagy alá menekült. A lövések nem szűntek meg. Végre ordításra, segélykiáltásra megszűnt a lövöldözés. (Palásti arról tud, hogy egy tiszt sebesült meg.) Csak ezután derült ki, hogy ők a pécsiek, a HM-ból küldték őket, csak a pártházbeliek hitték róluk, hogy honvédek (akik nem voltak „megbízhatók”, sokan közülük átálltak 23-án a Rádiónál). De nincs kizárva, hogy a két alakulat tűzharcba került egymással; a kádárista történetírás a pécsiek közül több, a pártháziak közül egy áldozatot nevez meg, aminek lehet, hogy van alapja. Mindenesetre itt, ellentétben a Kossuth térrel, fegyveresekre lőttek, bár itt halt meg az arra járó Tóth Zoltán történész, a mellette haladó Hanák Péter történész pedig a lábán sebesült meg. A Gyöngyösi Hírek ’89. augusztusi számában egy akkori, Pécsen besorozott határőr úgy emlékezik, hogy október 23-án negyven teherautóval Pestre indultak; leírása szerint a Kossuth térre érkeztek meg, majd a szomszédos házakba menekültek a lövöldözés elől. De ez a Kossuth téren nem sikerülhetett volna, mert az ottani épületekre folyamatosan lőttek. Csak a Garibaldi utcai házakba menekülhettek; ide azután – emlékezik a volt határőr – követték őket a pártházvédők, valamelyik kékávós még kézigránátot is utánuk akart hajítani a lépcsőházba, de társai megakadályozták…

Beszélő: Mivel magyarázod ezt az esztelenséget?

E. L.: Arra nyilván volt parancs, hogy meg kell védeni a pártházat, de hát ezt különbözőképpen lehet értelmezni. Ők úgy értelmezték, hogy aki arra jön, bele kell lőni. Nyilvánvalóan pánikban voltak, amihez hozzájárult, hogy Szuszlovék bent voltak a pártházban. De főleg azért voltak megrémülve, mert nem voltak hozzászokva az ellenálláshoz, csak ártalmatlan emberek lehallgatásához, megfélemlítéséhez, kínzásához.

Beszélő: Hogyan illeszkedtek bele a Kossuth téri események a sortüzek sorozatába?

E. L.: 23-án, a Rádiónál vereséget szenvedett a rettenthetetlennek hitt ÁVH, amely egy darabig igyekszik helyre tenni ezt a kisiklást. 24-én lezajlik az ún. „lánchídi csata”, amely esetben egy, a Lánchídról érkező százfőnyi fegyveres csoportba lőttek a BM épületéből (Gosztonyi Péter Svájcban élő történész tanúja szerint több mint 30-an haltak meg). 25-én délelőtt a Blaha Lujza téren kicsiben lejátszódtak a Parlamentnél történtek: itt is fraternizálásba kezdtek a pestiek az orosz tankok legénységével (mint az Astoriánál, ahonnan aztán a Kossuth térre vonultak), és az EMKE épületének egyik ablakából matrózruhás fegyveresek rájuk lőttek. Akár a Parlamentnél, itt is visszalőttek az oroszok az orvlövészekre. Ugyanezen a napon a Kiskörúton a járókelők egy csoportjába szintén belelőttek, hárman meghaltak. Valószínűleg a város más pontjain is történtek atrocitások. 25-e után viszont Budapesten az ÁVH szétszóródott, mint szervezett erő megszűnt létezni. 26-án zajlott le az ismert mosonmagyaróvári és miskolci sortűz. Ezután már a megtorlás és megfélemlítés időszakában, december 10-én, Salgótarjánban lőtt a karhatalom ismét a fegyvertelen tömegbe.

Beszélő: Majd Egerben, amiről igen keveset tudunk…

E. L.: Valóban, az ’56. december 12-i egri sortűzről kevesebb adatunk van. A forradalom napjaiban nem történt Egerben lincselés vagy más erőszakosság, sőt azok a pártfunkcionáriusok, akik nem kompromittálódtak, megtarthatták vezetői pozíciójukat. Fontos szerepet játszott a város forradalmi eseményeiben a Pedagógiai Főiskola és Színház Forradalmi Bizottsága, itt katonák is részt vettek, a katonai tanszék a főiskolásoknak fegyvert adott, hogy nemzetőrséget alakítsanak. Felbukkant a főiskolán bizonyos Lintallér József is, akit korábban menesztettek a hadseregből idegbetegsége miatt; a főiskolai mozgalomban azonban senki nem támogatta, s így kiszorult onnan.

December 10-én, az országos sztrájk napján tüntetés volt, a rendfenntartó erők fellépése következtében két személy lőtt sebet kapott. 12-én tömeg ácsorgott a főutcán levő mozi előtt; fentről, a domb felől 30-40 karhatalmistából álló csoport közeledett, néhányan korholták őket, olyanféleképpen, hogy „Nem szégyellitek magatokat?” Állítólag egy almacsutkát is a fegyveresek közé dobtak. A válasz: sortűz, géppisztollyal, 8 halálos áldozat, 27 sebesült. A tűzre a parancsot a csoport vezetője, Lintallér József adta. A tömegben megsebesült a városi párttitkár, ami nem arra utal, hogy a karhatalmisták hideg fővel előre megszervezték a vérengzést. Más forrás szerint megfélemlítésről volt szó, mivel november 4. után nem haladt jól előre a városban a pártszervezés. Lintallér felelősségéről három forrásból szereztem tudomást: először egy Csémi Károly nyugalmazott tábornokkal készült riportból (Visszaemlékezések, Zrínyi, 1986), amelyben Csémi az akciót „ellenforradalmárokkal” szembeni önvédelemnek állítja be, Lintallért karhatalmista őrnagynak jelöli meg; majd egy, a”Kik lőttek?”-vita folyamán kapott névtelen levélből, végül az akkor a városban tartózkodó Mikus Gyula pszichológussal folytatott beszélgetésből. Utóbbi szerint Lintallér külföldre szökött, nem tudjuk, mi van vele.

Beszélő: Most, hogy ’56 jóval kevésbé izgalmas az aktuálpolitika számára, miért fontosak számodra a sortüzek?

E. L.: Az ’56-kutatásnak mindenképpen van aktualitása, így természetesen a sortüzeknek is. Még mindig időszerű, hogy nyilvánosságra kerüljön a tettesek neve, időszerűek a kegyeleti szempontok, az, hogy kiderüljön az igazság az áldozatok hozzátartozói és azok számára, akiknek életében e tragédiák meghatározó szerepet játszottak. Keveset lehet tudni még a karhatalom és más fegyveres erők szervezettségéről, működéséről ezek alatt az események alatt; olyan emberek is voltak közöttük, akik a 12 évvel korábbi fegyveres ellenállókból a legborzalmasabb karhatalmisták lettek. Az ő személyes drámájuk is egyike az örök kérdéseknek.
 
Eörsi László köszönettel venné, ha jelentkeznének szemtanúk, segítve további kutatásait. Várja Olvasóink leveleit a Beszélő szerkesztőségébe vagy lakáscímére: 1054 Budapest, Lengyel Gyula utca 4., telefon: 131 2873.

• Kultúra