Bihari Péter

Nyomtatóbarát változat

„Wie es eigentlich gewesen?” – hogyan történt valójában? Erre a kérdésre kell választ adnia a történettudománynak – tartotta a múlt század nagy historikusa, Ranke Lipót. Azóta a történettudomány szerepéről sok mást is elmondtak, de az biztos: enélkül, illetve e kérdés megválaszolása nélkül a többit sem érdemes föltenni.

Az egyetemen úgy tanultuk: 1948 és környéke a magyar történelem legjobban feltárt időszaka. Most, 1990 végén megkockáztatható: 1956 és közvetlen környéke eseménytörténete felzárkózik a leginkább ismert periódusok közé. Döntő szerepe lesz ebben a napjainkban megjelent, „már-már elviselhetetlen hiányt” pótló kronológiának és bibliográfiának. A Századvég Kiadó, az Atlanti Kiadó, valamint az 1956-os Intézet kiadványát minden magyar általános és középiskola ingyen kapja meg – ennek jelentőségét aligha lehet túlbecsülni.

1985 és 1989 között többször tanítottam „’56-ot”. Szerencsémre a liberális hagyományairól ismert „mintagimnáziumban” soha senki nem avatkozott be a tanórákba. Így nem kellett hősnek éreznem magam, amiért nem az ellenforradalom, hanem – talán Hegedűs András „repülő”-előadása nyomán – a nemzeti felkelés kifejezést használtam az események összefoglaló leírására.

A dolgot érdekesebbé tette, hogy a padokban csaknem mindig ott ült egy-egy főszereplő csemetéje, unokája. A gyönyörű s – nagyapjához hasonlóan – briliánsan okos R. V. osztályában úgy láttam a dologhoz, hogy megkértem őket: ne kérdezzék meg, mi volt ’56. Miután elég részletezően ismertettem a tényeket (illetve azokat, amelyeket akkor tudtam), csodálkozva fordultam az osztályhoz: miért nem kérdezitek meg, minek tartsuk ezek után 1956-ot?

– De hiszen a tanár úr mondta, hogy ne kérdezzünk!

– Tényleg, de úgy értettem, hogy előbb jöjjenek a tények, s utána az értékelés!

Azóta is igyekszem így csinálni.

Jó volna tudni, hogy lesz ezután? Vajon az ellenforradalom forradalommá változása, hivatalos ünneppé minősítése (a kötet idézi az 1990. május 2-án elfogadott I. törvényt) nem halványítja-e el a diákok szemében 1956 fényét? Hiszen éppen a tilalom, a hallgatás okozta izgalom vész el. Bizonyára így lesz, de azért, hogy átadja a helyét a közelmúltat racionálisan vizsgáló szemléletnek. Ebben nyújt hatalmas segítséget a Király Béla előszavával, Varga László szerkesztésében megjelent kötet.

Mint a bevezetőből megtudhatjuk, az 1986-os sokszorosított szamizdatot 1987-ben követte a párizsi Magyar Füzetek kiadása, s e mostani – „új, harmadik, bővített és immár legális” – publikálás az utóbbi években feltárt adatokat is felhasználja. A kronológia mellett kb. 280 címet tartalmazó, annotált bibliográfiát és – nagy örömünkre – névmutatót találhatunk a 180 oldalas munkában.

Mivel ajánlhat a nem szakértő recenzens egy kizárólag kronológiát és bibliográfiát kínáló segédkönyvet?

Felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy tíz év 1956 ősze köré rendezett eseménytörténetét kapjuk, 1953 márciusa – Sztálin halála – és 1963 márciusa – az amnesztia között. Hogy 22 oldal foglalkozik az október 23. és november 4. között történtekkel. Hogy a vidéki és a nemzetközi események kellő hangsúlyt kapnak, s oldják a régebbi monográfiák Budapest-centrikusságát. Hogy a forradalmat követő megtorlást kimerítően, pontosan ismerteti.

Jó volna hinni, hogy ezt a könyvet – mint ’56-os alapot – minden tanár használni fogja. Hogy csak ezután kezdődik az ő munkájuk: a különböző erők elkülönítése, felsorakoztatása, viszonyuk ábrázolása, a szereplők szándékainak megértetése.

S talán egyszer eljutunk oda, amit egy huszadik századi történész, G. M. Young fogalmazott meg a történettudomány feladatáról:

„Miről szól a történelem? Arra a következtetésre jutottam, hogy a történelem igazi, központi témája nem az, hogy mi történt, hanem az, hogy mit éreztek és gondoltak az emberek, miközben megtörtént.”

• Kultúra