Könczöl Csaba

Nyomtatóbarát változat

S hogy milyen irányba tette meg ezt a nagy utat? A lap tavaly novemberi számában a szerkesztőbizottság egyik tagja „abban a reményben teszi közzé megfontolásra szánt észrevételeit”, hogy ezek „segíthetnek visszatéríteni a Nyugati Magyarságot arra az útra, amelyen jó darabig minőségi magyarság-szolgálatot végezve haladt, és amelyről az utóbbi időben letért”. Konkrétabban: „a Nyugati Magyarság átalakulása színvonala hanyatlását, mértékletessége feladását eredményezte. Az utóbbi évben egyre több militáns korteskedés, agresszív védő-támadó hangvétel, néha bulvársajtó színtű konfrontációs, provokáló, sértő stílus és szóhasználat jellemzi” (Nagy Károly).

A föntiek közlését fölfoghatnánk önkritikának és az önkorrekció szándékának – ha a cikket követő főszerkesztői jegyzet, a következő számban várható válaszra utalva, nem sejtetnie valami egészen mást. S ha a lap többi cikke nem azt valószínűsítené, hogy e válasz sokkal inkább azt a koncepciót fogja megerősíteni, hogy a nyugati magyarság egészének „hiteles” tájékoztatása egyet jelent a koalíciós jobbszél nézeteinek gépies szajkózásával.

A példák?

Novák Gábor (szintén szerkesztőbizottsági tag) szívszorongató riportban számol be a Magyar Nemzeti Szövetség (?) Parlament előtti tizennégy fős tüntetéséről; a megszólaltatottak – történetesen – mind az FKgP olyan tagjai, akik szerint a kárpótlási törvény országgyűlés által megszavazott formája „orgazdák országává” teszi a magyar földet, ahol „még mindig tart a kommunista hatalom, romboló ereje nem fogy”. Ugyanezen az oldalon közli újra a lap Szokolay Zoltánnak a Nyilvánosság Klub sajtószabadsággal kapcsolatos nyilatkozatára reagáló egyszemélyes ellenfelhívását. Ez önmagában rendjén is volna – ha az olvasók ismerhetnék a szöveget is, melynek révén – úgymond – „egy, a legnagyobb liberális párthoz közelálló szemléletű csoportosulás ki akarja sajátítani és propagandaeszközzé kívánja lealacsonyítani a közszolgálati médiumot, a Magyar Televíziót és a Magyar Rádiót”. A Nyugati Magyarság csatlakozik a felhíváshoz, és fölszólítja erre az emigráció tagjait is. A szerkesztőség más, itthon megjelent elvi fontosságú közlemények megjelentetését azzal utasította vissza, hogy újraközlésekre nem vállalkozik.

Kivétel erősíti a szabályt. S még egy kivétel még jobban erősíti: a lap nemcsak Szokolay fölhívásának adott utánközlésben teret, hanem a Magyar Szellemi Védegylet Szellemi honvédelem című deklarációjának is. Ez egy olyan törvény megalkotását és az alkotmányba való bevételét javasolja az országgyűlésnek, amelynek „visszatartó ereje” lenne mindazokra a cselekedetekre nézve, amelyekkel „szándékosan, rosszindulatúan vétenek a magyar nemzet ellen, olyan alapértékeit (műveket, alkotókat, karizmatikus történelmi személyiségeket stb.) sározva be, amelyek és akik a számára létfontosságúak, emlékezetének kedvesek, s azonosságtudatának nélkülözhetetlen részét alkotják”. E (kommentár nélkül újraközölt) követelés, túl szabatos jogi definiálhatatlanságán, szerfölött érdekes módszertani kérdések elé állítja a magyar történelem és irodalomtörténet kutatóit. Hisz ezen az elven Szemere Bertalan Kossuthról, Görgeyről, Batthyány Lajosról írott Politikai jellemrajzait, Németh László Petőfit le-„hígmagyarozó” esszéjét, Petőfi, Vörösmarty, Széchenyi, Kemény Zsigmond, Szekfü Gyula stb. számos megnyilatkozását olyan nagyjainkról, akik „azonosságtudatunk nélkülözhetetlen részét alkotják”, Fülep Lajos, Kassák vagy Krúdy Adyról írott visszaemlékezéseit habozás nélkül tilalmi listára kellene helyezni.

Göncz Árpád, a hazaáruló

A Nyugati Magyarság szerkesztői, úgy látszik, nem osztják maradéktalanul a Magyar Szellemi Védegylet álláspontját: az ország első kormányzóját, első független kormányának miniszterelnökét, hadseregének főparancsnokát gyalázó kortársi vélemények betiltandóságának kérdésében nem foglalnak ugyan állást – viszont annál tágabban adnak teret egy olyan hangvételű írásnak, amelyik a Magyar Köztársaság mai elnökével szemben alkalmaz útszéli rágalmaktól hemzsegő hangot.

Miket is olvashatunk a novemberi szám utolsó oldalán Göncz Árpádról? Azt, hogy 1944-es magatartása „segítségnyújtás volt a bolsevista győzelemhez”. „Én bizony hazaárulásnak tartom az ilyen tevékenységet” – szögezi le a kanadai szerző. E magatartás indítéka? „Érvényesülési lehetőség kommunistáéknál”, – s ha ez Göncznek mégsem „jött be”, az egyáltalán nem az ő érdeme, hanem egy számítási hiba a következménye; kommunistáék ugyanis „a legjobb elvtársaikat is irtották, mint a gyomot”. ’56? Göncz „a dicsőséges szabadságharc eltiprása után” azért lett súlyos büntetésre ítélve, mert nemcsak a hősöket dugták börtönbe, hanem azokat is, „akik nem támogatták szívvel-lélekkel a Kádár-féle moszkovita-kommunista vonalat. Így került be 35 évesen Göncz Árpád is a börtönbe”. Hogyan lett elnök a hazaárulóból? „A kozmopolita sajtó és tőke támogatásával (a liberális ellenzék – K. Cs.) sikeres ellentámadásba tudott kezdeni (az MDF ellen – K. Cs.); sikeres zsarolási kísérlete következtében a győztes MDF kompromisszumra kényszerült, aminek egyik folyománya volt Göncz Árpád kinevezése (?) az elnöki székbe.” Azután pedig: „Göncz Árpád (…) alkotmányellenes felfogáson alapuló működése súlyosan akadályozta Antall József miniszterelnököt az ország vezetésében.” Összegezésül: „Visszagondolva hazánk utolsó negyven-egynéhány évére, volt már a magyarságnak elég felülről ráerőszakolt atyja; Rákosi, Sztálin és Kádár után most Göncz Árpád van soron. – De ha nekünk csak ilyen »atyára« telik, akkor inkább maradunk árvák!”

Igaz, Farkas Barna kanadai honfitársunk Atyai látogatás című eszmefuttatása a Nyugati Magyarság „Fórum” rovatában látott napvilágot, így véleménye „nem feltétlenül esik egybe a szerkesztőség álláspontjával”. (Sőt, „a magyarságot sértő, olykor porig alázó sajtómerényletek” ellen kirohanó, közvetlenül mellette olvasható szellemi védegyleti állásfoglalással sem – talán.) Ám hogy épp ezt tartotta a szerkesztőség a közlésre legérdemesebbnek, valamit mégis jelez. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanekkor intézett hasonló hangnemű kirohanást Göncz ellen a Naptévében, majd a Pesti Hírlap november 22-i számában egy bizonyos dr. Kovách István, szintúgy a tengerentúli magyar emigráció összessége nevében, az AMOSZ (Amerikai Magyarok Országos Szövetsége) budapesti képviselőjeként. Még ha róla, személyéről a több száz emigráns szervezet egyikének, az AMOSZ-nak egy általam megkérdezett bostoni vezetőségi tagja nem is tudott semmit. Nem kevesen háborodtak fel azon, hogy valaki bármiféle fölhatalmazás nélkül az összes amerikai magyar nevében nyilatkozik. Nyilván ugyanonnét merítette az ihletet az elnököt lemondásra fölszólító leveléhez dr. Kovách, valamint megjelentetéséhez a Pesti Hírlap itthon, ahonnét a „nyugati magyarság” egésze nevében szóló ”„olvasói levél” publikálásához a hasoncímű újvilági magyar újság.

Minderről bizonyára további adalékokkal szolgálhatna a magyar külügyminiszter, aki amerikai utazása során időt szakított arra is, hogy a Nyugati Magyarság vezető szerkesztőivel személyesen vitassa meg a lap kormánytámogatásának és hazai terjesztésének a feltételeit.

• Belföld