Nyomtatóbarát változat
A „klakőr” francia eredetű idegen szavunk. Leginkább a régmúlt korok színházi világában volt honos. Azokat a fizetett színházi alkalmazottakat nevezték így, akik előadásról előadásra azért kaptak némi javadalmat, hogy amennyiben a „normál” fizető nézőtéri közönség egy-egy poénnak szánt színpadi eseménynél nem tört ki dörgő tapsviharban, tapssal és ujjongással riasszák föl őket lagymatag szundikálásukból. Magyarítására már a reformkor purista nyelvújító buzgalma is figyelmet fordított ekkor keletkezett „tapsonc” szavunk.
A nagy múltú foglalkozásnak ma már nem is a színházak, hanem a tévé az igazi gyakorló terepe. Klakőrök – tapsoncok – jól kivehetőleg utólagosan alájátszott tapsviharai, lábdobogásai, hahotázásai révén szokták a rendezők fölhívni a lassú fölfogású és silány humorérzékű nézők figyelmét arra, hogy éppen valami förgeteges poénnak voltak rezzenetlen arcú szem- és fültanúi.
Betlen János és Havas Henrik Össztűz műsorának vendége január 7-én Kónya Imre, az MDF parlamenti frakcióvezetője volt. Főhőse azonban ennek a negyvenhetedik Össztűznek (akárcsak az emlékezetes Kónya–Pető-vitának), nem is ő volt, hanem a Közönség. Pontosabban az a tapsonchad, amelyet a „közönségnek” nevezett gyülekezet összetoborzója beidomított. Mondhatni, avantgárd, sőt posztavantgárd rendezői produkciónak lehettünk a képernyő előtt ülve tanúi, melyben a néző nem passzív szemlélő, hanem cselekvő részese a színi történéseknek. Mert mit is láttunk-hallottunk?
Bejön a két közismert sztárriporter (illemtudóan mérsékelt taps). Aztán bejelentik az est mai vendégét, Kónya Imrét – és (a Rákosi-beszédeket tartalmazó kötet állandó szóhasználatával) „percekig tartó, szűnni nem akaró, dörgő taps, éljenzés, hurrázás”. Még szerencse, hogy a már első szava előtt agyonvivátozott vendég néhány perc után baráti, de határozott mozdulattal egy pillanat alatt véget vet a személyének szóló zajos tetszésnyilvánításnak; enélkül esetleg az egész ötvenöt perces műsoridőt ez töltötte volna ki. Így csak az egyharmadát.
De az igazi muri csupán ezután kezdődik. Havas vagy Betlen – amint ezt tisztjük diktálja – kérdésre nyitja ajkát –, erre a közönség egyik fele harsány háborgásba, a másik fele legalább ilyen harsány pisszegésbe kezd. A Vendég mosolyogva, egy újabb kézmozdulattal és a riporterekhez intézett pár bátorító szóval ismét csendet teremt, majd megadja a szót a két kérdezőnek. Ők, ettől elszemtelenedve, olyan trágárságokat elegyítenek lopva kérdéseik közé, mint „Hankiss”, „Gombár” vagy „Göncz Árpád”, sőt kiejtik szájukon a „szabad demokrata” vagy a „liberális” jelzőket is. A közönség ezek hallatán végképp nem tud uralkodni felháborodásán, és hangos befütyülésekkel, lábdobogásokkal kísért „pfujolás”-ba kezd, amely részben az elhangzottaknak, részben a kérdezőknek szól. Betlen egy idő után fölteszi a kérdést Kónyának: nem találja-e föltűnőnek, hogy a zsöllye ilyen mérvű aktivizálódására mindig olyan alkalmakkor kerül sor, amikor az Össztűz vendége történetesen az MDF valamelyik prominens politikusa? A közönség felháborodottan ordít, Kónya Imre már-már szégyenlősen mosolyogva felel. Válaszának lényege: tehetünk mi róla, ha bennünket ennyire szeret a Nép?
A kamera közben időnként végigpásztázza a nézőteret. Egy arcon különösen hosszasan elidőz – ő az egyik leglelkesebb éljenző, hahotázó, tapsoló és pfujoló. Horváth Béla MDF-képviselő az, MDF-politikusok tévészerepléseinek állandó közönségszervezője. Aztán fölfedezek más ismerős arcokat is. Hol is láttam őket? Megvan: az egyik valamilyen tévéjátékból ismerős, statisztaként szerepelt benne, a másik ugyanilyen minőségben egy nyolcvanas évekbeli magyar filmből.
Záradék, aminek a föntiekhez semmi köze.
Egy régi filmgyári ismerősöm néhány hete panaszolta, hogy mostanság azért jár a korábbinál kevesebbet a Kékfrankos borozóba, mert a korábbiaknál sokkal kevesebb magyar film meg tévéjáték készül. Ezért a statisztálásból származó egykori mellékeseinek is lőttek. Legföljebb akkor futja neki egy kancsó borra, amikor sikerül „tapsoncként” szerepet kapnia egy-egy olyan nyilvános Össztűz-fölvételen, ahol a rendező nem csupán ingyenjegyet juttat neki, hanem ötszáz forint közreműködői honoráriumot is. „Nem túl sok, de a munka se túl nehéz: mindössze morgolódni, pisszegni, tapsolni, pfujolni kell érte időnként egy órán keresztül. Ha gyakrabban és rendszeresebben kerülne ilyen Össztüzekre sor, összejöhetne belőle havonta annyi, amennyiből akár mindennap leugorhatnék egy köcsög veresre a Kékfrankosba.”
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét