Skip to main content

Foglalkozása: klakőr

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A „klakőr” francia eredetű idegen szavunk. Leginkább a régmúlt korok színházi világában volt honos. Azokat a fizetett színházi alkalmazottakat nevezték így, akik előadásról előadásra azért kaptak némi javadalmat, hogy amennyiben a „normál” fizető nézőtéri közönség egy-egy poénnak szánt színpadi eseménynél nem tört ki dörgő tapsviharban, tapssal és ujjongással riasszák föl őket lagymatag szundikálásukból. Magyarítására már a reformkor purista nyelvújító buzgalma is figyelmet fordított ekkor keletkezett „tapsonc” szavunk.

A nagy múltú foglalkozásnak ma már nem is a színházak, hanem a tévé az igazi gyakorló terepe. Klakőrök – tapsoncok – jól kivehetőleg utólagosan alájátszott tapsviharai, lábdobogásai, hahotázásai révén szokták a rendezők fölhívni a lassú fölfogású és silány humorérzékű nézők figyelmét arra, hogy éppen valami förgeteges poénnak voltak rezzenetlen arcú szem- és fültanúi.

Betlen János és Havas Henrik Össztűz műsorának vendége január 7-én Kónya Imre, az MDF parlamenti frakcióvezetője volt. Főhőse azonban ennek a negyvenhetedik Össztűznek (akárcsak az emlékezetes Kónya–Pető-vitának), nem is ő volt, hanem a Közönség. Pontosabban az a tapsonchad, amelyet a „közönségnek” nevezett gyülekezet összetoborzója beidomított. Mondhatni, avantgárd, sőt posztavantgárd rendezői produkciónak lehettünk a képernyő előtt ülve tanúi, melyben a néző nem passzív szemlélő, hanem cselekvő részese a színi történéseknek. Mert mit is láttunk-hallottunk?

Bejön a két közismert sztárriporter (illemtudóan mérsékelt taps). Aztán bejelentik az est mai vendégét, Kónya Imrét – és (a Rákosi-beszédeket tartalmazó kötet állandó szóhasználatával) „percekig tartó, szűnni nem akaró, dörgő taps, éljenzés, hurrázás”. Még szerencse, hogy a már első szava előtt agyonvivátozott vendég néhány perc után baráti, de határozott mozdulattal egy pillanat alatt véget vet a személyének szóló zajos tetszésnyilvánításnak; enélkül esetleg az egész ötvenöt perces műsoridőt ez töltötte volna ki. Így csak az egyharmadát.

De az igazi muri csupán ezután kezdődik. Havas vagy Betlen – amint ezt tisztjük diktálja – kérdésre nyitja ajkát –, erre a közönség egyik fele harsány háborgásba, a másik fele legalább ilyen harsány pisszegésbe kezd. A Vendég mosolyogva, egy újabb kézmozdulattal és a riporterekhez intézett pár bátorító szóval ismét csendet teremt, majd megadja a szót a két kérdezőnek. Ők, ettől elszemtelenedve, olyan trágárságokat elegyítenek lopva kérdéseik közé, mint „Hankiss”, „Gombár” vagy „Göncz Árpád”, sőt kiejtik szájukon a „szabad demokrata” vagy a „liberális” jelzőket is. A közönség ezek hallatán végképp nem tud uralkodni felháborodásán, és hangos befütyülésekkel, lábdobogásokkal kísért „pfujolás”-ba kezd, amely részben az elhangzottaknak, részben a kérdezőknek szól. Betlen egy idő után fölteszi a kérdést Kónyának: nem találja-e föltűnőnek, hogy a zsöllye ilyen mérvű aktivizálódására mindig olyan alkalmakkor kerül sor, amikor az Össztűz vendége történetesen az MDF valamelyik prominens politikusa? A közönség felháborodottan ordít, Kónya Imre már-már szégyenlősen mosolyogva felel. Válaszának lényege: tehetünk mi róla, ha bennünket ennyire szeret a Nép?

A kamera közben időnként végigpásztázza a nézőteret. Egy arcon különösen hosszasan elidőz – ő az egyik leglelkesebb éljenző, hahotázó, tapsoló és pfujoló. Horváth Béla MDF-képviselő az, MDF-politikusok tévészerepléseinek állandó közönségszervezője. Aztán fölfedezek más ismerős arcokat is. Hol is láttam őket? Megvan: az egyik valamilyen tévéjátékból ismerős, statisztaként szerepelt benne, a másik ugyanilyen minőségben egy nyolcvanas évekbeli magyar filmből.




Záradék, aminek a föntiekhez semmi köze.

Egy régi filmgyári ismerősöm néhány hete panaszolta, hogy mostanság azért jár a korábbinál kevesebbet a Kékfrankos borozóba, mert a korábbiaknál sokkal kevesebb magyar film meg tévéjáték készül. Ezért a statisztálásból származó egykori mellékeseinek is lőttek. Legföljebb akkor futja neki egy kancsó borra, amikor sikerül „tapsoncként” szerepet kapnia egy-egy olyan nyilvános Össztűz-fölvételen, ahol a rendező nem csupán ingyenjegyet juttat neki, hanem ötszáz forint közreműködői honoráriumot is. „Nem túl sok, de a munka se túl nehéz: mindössze morgolódni, pisszegni, tapsolni, pfujolni kell érte időnként egy órán keresztül. Ha gyakrabban és rendszeresebben kerülne ilyen Össztüzekre sor, összejöhetne belőle havonta annyi, amennyiből akár mindennap leugorhatnék egy köcsög veresre a Kékfrankosba.”

















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon