Könczöl Csaba

Nyomtatóbarát változat

– Nemrég olvastam Michel Foucault-tól, Nietzsche kapcsán, hogy alkatilag két filozófustípus van: az egyik - úgymond - a „tiszta igazság filozófusa”, a másik az igazság érvényre juttatásának a filozófusa. Nem véletlen, hogy ez veled kapcsolatban eszembe ötlik: a 60-as, 70-es években a magyar szellemi közéletben – amíg onnan ki nem szorítottak – a „Lukács-iskolán” belül te voltál az a filozófus, akit általában jobban ismertek a „budapesti iskola” érvényesítéséért való harcai, mint a saját művei alapján.

– Nagyon fennkölten fogalmazol. Talán pontosabban fogalmazott egyik egykori rosszakaróm, aki azt mondta, hogy a Lukács-kör iskolamestere” vagy „pedellusa” voltam. Én bizonyos értelemben valóban vállaltam ezt a feladatot, hogy „kijáró” embere legyek egy szellemi körnek. A félreértés elkerülése végett: ez számomra mindig a filozófia létezési jogainak az elintézését jelentette, nem pedig személyes előnyök kijárását.

Engem is meglepett, hogy amikor fölfedeztem magamban azt a képességet, hogy e két véglet – az igazi filozófusok és a hatalom – között közvetíteni tudok. Így alakult ki az a szerepem a 60-as évek közepére, hogy amire észbe kaptam, már mindenki bennem látta a kör „kijáró pedellusát” vagy „iskolamester”-ét, ami elől én nem is tértem ki. Pedig érzékeltem, hogy ezzel önálló filozófusi imázsomnak nem használok. És hogy van-e valami maradandó abban, amit én e szerep mellett esszéistaként, filozófusként, irodalomtudósként akkoriban írtam? Nos, az alkotó ember, főleg ha igazi filozófiát művel, nem „szappanreklámban” utazik; nem az ő dolga, hogy eladja, amit csinál. Voltak, akik jó néven vették, hogy ennek a körnek az ügyeit harcosan képviseltem, úgy, hogy nem tettem semmiféle tartalmi kompromisszumot ennek érdekében, és voltak, akik elhúzódtak a közelemből, ha megjelentem, mert ha az ember kellő határozottsággal lépdel egy cél felé, akármi is az, akkor akaratlanul is megeshet, hogy rálép tyúkszemekre.

– Mint „kijáró embernek” akkor köröd többi tagjánál sokkal több személyes kapcsolatod alakult ki a kultúrpolitika vezetőivel. Minek volt ez köszönhető?

– Sok tényezőnek. Az egyik az, hogy abban a körben, amelyikben Lukács akkor élt, kialakultak mindenféle munkamegosztások. És az ő meglátása szerint én voltam az, aki a politikai kérdésekben a legjobb érzékkel vagyok megáldva. Tehát ő, valahányszor közvetítő kellett közte meg a hatalom között, rendre engem kért föl. Erről tudtak a pártközpontban is, és ezért „visszafelé” ők szintén engem kértek fel. Persze voltak itt már a kezdetek kezdetén furcsa szereptévesztések. Így amikor Aczél György az első alkalommal kurtán-furcsán magához rendelt – nagy urak voltak ők, én pedig egy senki –, akkor ironikusan végignézett rajtam, és azt mondta: Mi kell? Állás? Lakás? Útlevél? Én erre azt mondtam: „Téves a kapcsolás, nem én kéredzkedtem, engem hívattak.” Ezzel meg volt adva egy tónus a későbbiekre is közöttünk.

– Ez mikor volt?

– 1967-ben. Ebben a regiszterben körülbelül 3 évig tudtunk egymással érintkezni: világos volt, hogy ő nem tud nekem semmit ajánlani, és én nem kívánok semmit sem kapni vagy elfogadni. Szóval, így festett „belülnézetből” ez a személyes érintkezés.

Manapság igen sokan a totalitárius rendszerben lévő mozgási lehetőségeiket visszamenőlegesen nagy előszeretettel valahogy úgy tüntetik föl, mintha itt léteztek volna búvóhelyek, amelyekben illegális hősök egy csapata folytatott a világtól – értsd: a rendszertől – elszakadva harcot, nem érintkezett a hivatalossággal, amit gyűlölt és megvetett. Hát ez bizony az ellenzék nyílt megjelenéséig – a 80-as évek közepéig-elejéig – mese habbal. Amíg a Kádár-rendszer elég erős volt, addig két választás volt: valaki vagy nem csinált semmit, vagy megpróbált cselekedni, tényként véve tudomásul, hogy a cselekvés legminimálisabb és mégoly autonóm útjai is a pártközponthoz és a pártközponton keresztül vezettek. Aki azt állítja ma saját magáról visszamenőleg, hogy ezt másképp is lehetett csinálni, az hazudik. A jobbik esetben csak magának.

Ennek a legtorzítottabb formáját a közelmúltban Antall Józseftől láttam.

Mi valamikor huszonévesen ha nem is barátok, de egymással rokonszenvező ismerősök voltunk. Ennek alapján talán van jogom egy kritikai kommentárt fűzni ahhoz a megjegyzéshez, hogy „ő utálja, ha azok oktatják liberalizmusra, alak annak idején Marxot olvastak lépten-nyomon”.

Antall Józseffel egyetemista korunkban, 1953-ban találkoztunk. Vagyis még a Rákosi-korszakban. Az általános bizalmatlanság légköre ellenére idővel rájöttünk, hogy egymásban bízhatunk, és ettől kezdve 1956-ig rendszeresen és sokat beszélgettünk. Az ő személyében találkoztam életemben először egy valóban konzervatív liberális meggyőződésű magyar emberrel, akiben mind a két mozzanat, a konzervatív is és a liberális is őszintén átélt volt, és aki ugyanakkor egy tökéletesen világos nyelvet tudott és – velem – mert használni a kommunizmusról. Antall már akkor azt mondta nekem: „A kommunista diktatúra történelmileg megbukott, a kérdés csak az, hogy három év vagy harminc év.” Én meg mondtam neki a magamét, amit Antall József – ma már belátom – sok igazsággal csak romantikus álomnak és a kör négyszögesítésének tekintett. Ennek a beszélgetéssorozatnak a forradalom vetett véget. A forradalom után egyetlenegyszer találkoztunk, az utcán. Akkor azt mondta nekem: „Tévedtem, nem három év, hanem harminc. Én most alámerülök, és kibekkelem őket.” így fogalmazta meg betű szerint. „Kibekkelte őket”, hallgatott, és harminc éven át azon ügyködött, hogy a rendszer magasan dekorált középfunkcionáriusa legyen. Én viszont nagyon sokáig osztottam a rendszer hivatalos ideológiájának bizonyos elemeit. Pontosabban, a rendszer ideológiájától tartalmilag idegenkedtem, viszont megtanultam használni azt a nyelvet, amellyel a rendszer – ünnepnapjain – szerette magát kifejezni. Tartalmi szempontból mindvégig rebellis voltam – olyannyira, hogy végül is a magyar életből engem kitessékeltek, először szellemileg, ’77-ben fizikailag – őt viszont 1982-ben kitüntették, „a szocialista kultúra érdekében kifejtett munkálkodásáért”. Most azt kérdezem: ha Antall József egyszer esetleg megint mint történész és nem mint pártpolitikus beszél, akkor hogy fogja leírni ezt a kétfajta magatartást? Azét, aki a „kibekkelésre” és azét, aki a nem igazodás nyelvi leplezésére rendezkedett be? Mondható, hogy a két magatartás közül történetileg már évtizedekkel korábban tudhatóan az övé volt a biztos nyerő, és ennélfogva abszolút joga van a jelenhez? Igazolja-e történetileg és morálisan visszamenőleg az ő lapulásra berendezkedését magasabbrendűként a jelen, szemben a hozzám hasonlók magatartásával, akik egy csomó kérdésben távolról sem láttak olyan tisztán, mint ő, de mindvégig mertek nyíltan is rebellisek lenni? Ha egyszer Antall megint mint történész és nem mint miniszterelnök és pártpolitikus lesz képes gondolkozni és beszélni, akkor ő sem vonja kétségbe erkölcsileg a hitelét egy olyan magatartásnak, amelyik a mindig többesélyes jövő jelenné válása előtt volt egy másféle, de az övénél nem kevésbé autentikus magatartás. És akkor nem egy „én már akkor tudtam”-alapon fog múltat kozmetikázni, másokat, a politikában „nem befutottakat” inszinuálni. Fogadjunk el egy egyszerű tényt: az elmúlt harmincvalahány évben a totalitarianizmus mindannyiunkban élt. Antall Józsefben, a múzeumigazgatóban, aki tisztán látott, de hallgatott és „kibekkelt”, éppúgy, mint bennem, a rebellisben, aki sok kérdésben nem láttam olyan tisztán, mint Antall József, de a marxizmus nyelvén mertem nem lapítani.

A totalitarianizmusnak éppen az a veleje, hogy nincsenek benne emberek, akik mindent „abszolút tisztán” előre látnak, és kívül helyezik magukat a totális társadalmon, mert ez épp attól „totalitárius”, hogy benne „mindenki szem a láncban”.

Ennyit arról, hogy én ’67–71 között valóban szót tudtam érteni Aczél Györggyel: én is, ő is ugyanazon a helyen mondtuk – a magunkét.

– Eszerint ennek alapja csupán nyelvhasználati és taktikai kérdés volt?

– Pontosan. Én tudtam ’53–54-től kezdve, hogy nekünk, marxistául tudóknak, van egy helyzeti előnyünk. A végén akármennyire a nyakunkat fogják törni, akkor is csak a végén törik a nyakunkat, nem az első mondatnál. Ha Antall azelőtt kinyitotta volna a száját, mielőtt a rendszer összeomlik, az első mondat végén elvitték volna. Engem esetleg csak a tizediknél. Éppen ez volt a marxista ellenzék helyzeti előnye. De azért ehhez hozzá kell tennem két dolgot. Az egyik: nem úgy kell ezt érteni, hogy mi mindössze taktikai megfontolásokból voltunk éppen marxista filozófusok. Amikor én Marx filozófiája mellett választottam, akkor hittem is benne. A másik: szerintem a szintén marxizmusra meg a szocializmusra hivatkozó hatalom képviselői előtt sem volt valami nagy titok, hogy ez köztünk csupán egy minimális szótárbeli egyetértés. Ha konfliktusra került a sor, hajtogathattuk mi akármennyit, hogy ugyebár mindketten marxisták vagyunk, rögvest kimondták ránk a verdiktet: mi valójában „revizionisták” vagyunk, és ekként gyanús és kétes elemek.

– Ma már magad sem azt a nyelvet beszéled, amit ebben az időben. Akkor viszont jól használtad. És ez különösen alkalmassá tett arra, hogy mások érdekében is közbenjárjál. Feleségedtől, Heller Ágnestől hallottam: Jancsó Miklós filmjei ügyében is te jártál közben Aczélnál. Milyen konkrét és eredményes példát tudsz még említeni Jancsón kívül?

– Ilyesmiről – gyerekkoromban erre tanítottak – nem ildomos beszélni. És hát nem is jótétemények voltak ezek. Két más dologról volt szó. Az egyik: az elnyomással szemben szolidárisnak kell lennünk, bárhogy különböznek is gondolataink. Ezért jártam én közben olyan dolgok, műalkotások, emberek érdekében is, amelyek és akik nem mindegyike állt hozzám igazán közel.

A másik dolog: én elég hidegfejűen tudtam, hogy amikor Aczél György a kezembe ad egy beszédvázlatot, amelyben mennydörgő szavak vannak Illyésről, és hagyja, hogy a szemébe mondjam: ez egy végzetes balfogás, amire ő azt színpadiasán az orrom előtt kettétépi, akkor nem én voltam az, aki most egy sorsfordító döntést hozattam a magyar kultúrpolitika uraival. Ez nem tanácskérés volt a részükről, hanem információszerzési technika arról, hogy mi az a határ, amelyen nem tanácsos vagy célszerű túlmenniük. Ilyen értelemben ez egy silány és szegényes közvéleménypótlék volt, amelyik egyszer-egyszer az én személyemben kopogott be a Fehér Házba.

• Belföld