Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Az áldozatok nagy száma, a szívfacsaró tény, hogy közöttük kisgyerekek is vannak, részben magyarázatul szolgál az egész Amerikát fejbe kólintó megrendülésre. De ha egy hurrikán okozta volna mindezt, vagy egy garantáltan őrült ámokfutó, a hatalmas, annyi más problémával küzdő ország – shit happens – gyorsan túl tudná tenni magát a tragikus incidensen.

Terrorizmus: nem Amerikában!

Csakhogy ezt az „ördögi, vérforraló, aljas tettet” – így jellemezte a merényletet Oklahoma kormányzója – nagy valószínűséggel terroristák követték el, egy ilyen-olyan mértékben szervezett, politikailag motivált csoport tagjai. Márpedig Amerikában, ahol egyébként túlteng az erőszak, a terrorizmust eddig alig ismerték, de legalábbis alig vették tudomásul. És oklahomai párhuzamokért tényleg az archívumok mélyére kellett nyúlni az újságíróknak. 1920-ban negyven ember halt meg a New York-i Wall Streeten. A tett elkövetelésével gyanúsított „anarchisták” a Szovjetunióba menekültek. 1927-ben Michigan államban egy férfi, aki vehemensen ellenezte a jövedelemadó bevezetését, negyvenöt ember halálát okozva felrobbantott egy iskolát.

Persze ott volt a World Trade Center elleni merénylet 1993-ban. Lehet úgy érvelni, hogy ennek a hat emberéletet követelő és jelentős anyagi kárt okozó merényletnek rá kellett volna ébresztenie az amerikaiakat: naiv álom, ha azt hiszik, hogy politikai és vallási fanatikusok nem merészkednek Amerikába. Nem így történt. Az illetékes hatóságok gyorsan és eredményesen dolgoztak. Ráadásul New York az amerikaiak többsége szemében nem igazán Amerika, ebben a részben csodált, részben pedig félelmetesnek, sőt gyűlöletesnek tartott metropolisban szerintük sok olyan őrültség megtörténhet, amely a „normális” emberek életére nincs hatással. Így aztán terrorizmustól való félelem a World Trade Center után sem játszott szerepet az amerikai mindennapokban: a több európai országban is megszokott állapotoktól eltérően az amerikai repülőtereken nem sétálnak, a középületek és más veszélyeztetett objektumok előtt nem posztolnak géppisztolyos kommandósok golyóálló mellényben.

Egy illúzió vége

Annál inkább derült égből villámcsapásként érte Amerikát a múlt szerdai véres merénylet. Oklahoma City nem New York. Bár a város legnagyobb látványossága – az állami törvényhozás épülete mellett zavartalanul bólogató olajkút mellett – a Cowboy Hall of Fame („Cowboy-dicsőségcsarnok”), még nem számít Nyugatnak. Noha kicsit délre fekszik az ország közép-nyugati magvától, kulturálisan nem Dél, hanem Közép-Nyugat, a legamerikaiabb középső – érthetjük úgy is: védett – Amerika, heartland, az ország szíve.

„Ilyen dolgok nem történnek itt. Itt semmi sem történik. Oklahomába még hangversenyeket sem szoktak hozni” – mondta egy döbbent helybéli hölgy a manchesteri Guardian tudósítójának. Erről a nagyon vidéki Amerikáról a magyar közvéleménynek elsősorban a keleti vagy nyugati parti szofisztikált értelmiségi elit szemüvegén keresztül vannak benyomásai: Oklahoma (és Kansas, és Nebraska…) mint bigottságtól sem mentes amerikai Mucsa – és ez nem feltétlenül aljas rágalom. De ennek a közép-nyugati, vidéki Amerikának van egy másik, hízelgőbb image-e is, amely lehet ugyan mítosz, de az értelmiségi fanyalgásnál sokkal mélyebb gyökeret eresztett az amerikai lelkekben, és amelynek – mint minden hatékony mítosznak – némi igazságmagva is van.

E mítosz szerint az amerikai vidék az a hely, ahol még kerek a világ, ahol még nem bomlott föl a társadalom morális szövete, ahol az ifjúság nem kábítószerezik, és nem merül el perverz kicsapongásokban, mert elég neki a „good clean fun”, a kellemes, tiszta szórakozás. Olyan hely, ahonnan a szél egy kislányt ropogósra vasalt ruhájában bármikor elfújhat a csodák országába – mint Dorothyt Kansasból, Oklahoma tőszomszédságából, az Óz, a csodák csodájában. Aztán persze vissza is hozza – a szélnek is van szíve –, hiszen mégiscsak legjobb otthon.

Az oklahomai bombamerénylet először is azt jelentette, hogy már a bukolikus prériidill sem zavartalan – és ezen a New York-i East Village-ben is lehet sajnálkozni. Elég nagy baj lett volna ez akkor is, ha az elkövetők „csak” muszlim fundamentalisták lettek volna. Amerika akkor is szegényebb lett volna egy illúzióval: hogy van hová menekülni általában a világ, de különösen a kaotikus, őrült, kozmopolita amerikai nagyvárosok bajai elől. A merényletre való reagálásokból az derül ki, hogy ez az illúzió azoknak is támaszul szolgált, akik egyébként nagyon is tudnak mit kezdeni az állítólag infernális metropolisok nyújtotta lehetőségekkel.

De ennél sokkal nagyobb csapás érte Amerikát. A gyanúsítottak fiatal fehér amerikai férfiak, a vidéki Amerika szülöttei és neveltjei, nem nyilvánvalóan őrültek, és külsejükben annyira megbízható amerikaiak, hogy személyazonosságuk igazolása nélkül voltak képesek teherautót bérelni.

Patinás értékek, hagymázas hitványságok


Motívumaikról hivatalosan egyelőre nem sokat lehet tudni: „Az ügy még nagyon aktív” – mentegetőzött a CNN-en lapzárta előtt az FBI szóvivője. De szomszédaiktól, ismerőseiktől az újságírók hada éppen eleget megtudott. A merénylet – legalábbis egyik – motívuma a bosszú volt: Tim McVeigh, a huszonhét éves első számú gyanúsított rendkívüli módon helytelenítette, ahogy a gyűlölt feds, a szövetségi kormány, ügynökei két évvel ezelőtt David Koresh szektája ellen felléptek. (A hatóságoknak a szektatagok letartóztatására irányuló kísérlete a texasi Wacóban véres tragédiába torkollott.) Nincs támpont arra, hogy vallásos elvakultság vezette volna. Valószínűbb, hogy a szekta iránti szimpátiát az „ellenségem ellensége a barátom” elve ébresztette fel benne.

Tim McVeigh és társai valószínűleg egy olyan zavaros – a tősgyökeres amerikai demokráciát és szabadságjogokat mindenek fölé helyező – szélsőjobboldali ideológiától megrészegedve követték el tettüket, amely kisebb-nagyobb mértékben tagadhatatlanul gyökeret eresztett a legamerikaibb Amerikában. E nézetrendszer tiszteletre méltó magját a távoli és túlzottan hatalmas szövetségi kormánnyal szembeni gyanakvás, az alkotmányban biztosított fegyverviselési jog melletti kiállás és – ha köszönő viszonyban marad az ésszerűséggel – az adóztatás mértéke elleni tiltakozás képezi. Ezek valóban patinás – bár talán elavult – amerikai értékek, elvégre az Egyesült Államokat azok a dühös fehér férfiak csinálták meg, akik fegyverviselési joguk védelmében és a távoli anyaország adókivetései ellen keltek fel.

De ezek az elvben vitára bocsátható ideológiai elemek a náci fajelmélet és hagymázas összeesküvéselméletek kotyvalékában úsznak. A feketék nem emberek. A zsidók a sátán ivadékai. A Wall Street-et „nemzetközi bankárok” (ezt magyarul nem kell desifrírozni) uralják, Washingtonban a ZOG (Zionist Occupational Government – Cionista Megszálló Kormány) van hatalmon. A ZOG célja, hogy az „új világrend” keretei között az ENSZ – a „világkormány”! – és a Szovjetunió igájába hajtsa az amerikai népet. A Szovjetunió csak színből szűnt meg, ezt apokrif Gorbacsov-idézetekkel bizonyítják. A fegyverviselés korlátozását a szövetségi kormány azért szorgalmazza, hogy az amerikai nép ne tudjon ellenállni. Éppen ezért készülni kell a végső összecsapásra.

Ami kevésbé vicces, hogy vannak – nem is kevesen –, akik készülnek. Az oklahomai gyanúsítottak legalábbis laza kapcsolatban álltak a michigani Polgárőrséggel. Ez a félkatonai szervezet hétvégeken egy Olson nevű prédikátor és fegyverkereskedő vezetésével gyakorlatozik. Állítólag több mint tízezer tagja van. De kapcsolatba hozták a gyanúsítottakat az arizonai patriótákkal is, amely hasonló szervezet.

Egyes liberális és baloldali kommentátorok (a kettő Amerikában gyakorlatilag ugyanaz) a merényletet követően megpendítették, hogy a Republikánus Párt új, populista retorikája táplálékul és igazolásul szolgálhat az őrült jobboldali szélsőségesek számára. A szintén liberális Washington Post vezércikkben tiltakozott az „alattomos rágalmazás” ellen. Való igaz, a morbus conspirationisban szenvedő, erőszaktól sem visszariadó eszement szélsőjobbnak a Reagan- és Bush-adminisztráció is csak ZOG volt, és minden kétséget kizáróan az lenne egy esetleges Gingrich-adminisztráció is.

De az egyelőre csak félig kimondott baloldali-liberális vádak egy dologra ráirányítják a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy a sok tekintetben jótékony, amerikai kormány- és államellenes politikai hagyományok veszélyessé is tudnak válni. „A kormány nem a megoldás, a kormány a probléma” – hangzott a híres reagani jelszó. Lehet. De nem az egyetlen probléma.

• Külföld