Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

A kínaiakkal szembeni honi fellépés ugyanakkor nem áll példa nélkül. Mi több, azok az országok, ahova a korábbi évtizedekben százezrével, milliószámra áramoltak az emberek, az utóbbi években rendre becsukták kapuikat a kínaiak előtt, limitálták az ázsiai negyedek befogadóképességét, és ma elég drasztikus módszerekkel toloncolják vissza azokat, akik az elrettentő példák ellenére mégis megpróbálkoznak a bevándorlással.

Kik is azok a bevándorlók?

Az 1989-es Tienanmen téri vérengzést követően Kínában nemcsak a politikai légkör romlott meg vészesen. A reformok látványosan megfeneklettek, ráadásul a korábbi piaci liberalizálás visszavonása nem is annyira a „különleges övezetek” ipari, kereskedelmi beruházásait sújtotta, mint inkább azokat a kisembereket, akik megtakarított pénzüket valamilyen vállalkozásba próbálták volna fektetni. Így az utóbbi időben elég sok pénz halmozódott fel a lakosságnál – különösen délen –, s ez a helyzet nemcsak erőteljes inflációt indított el, hanem lényegesen megváltoztatta a kínai magántőke mozgásának irányát is.

Azonban elhamarkodott lenne mindebből arra következtetni, hogy Európa kapujában most azok az egyének kopogtatnak, akik megtakarított pénzükkel nem tudnak mit kezdeni. Egyrészt a belső magántőke „paralízisét” gyorsan felismerték a hongkongi, makaói, dél-koreai, sőt strómanok közvetítésével a tajvani üzletemberek, akik – tekintettel a kínai olcsó munkaerőre – olyan, bérmunka jellegű megrendelésekkel álltak elő, melyekbe, ha nem is egészen legálisan, de könnyedén bekapcsolódhatott a helybeli tőke is. Nem kis haszonnal persze.

Ezen túl az utóbbi másfél évben újra felmelegített reformok valamiféle felemás privatizációt mégiscsak elindítottak, s akik kimaradtak az említett vegyes vállalkozásokból, azok most mindent elkövetnek, hogy az üzemi részvények minél nagyobb százalékára rátegyék a kezüket.

Ma már korántsem csekélyek azon lehetőségek, melyek révén egy kínai haszonnal fektetheti be pénzét. Igaz, a tőkével rendelkezők száma nem mondható túlságosan tágnak, ráadásul tevékenységüket a legutóbbi időkig szinte teljes jogi vákuumban kellett bonyolítaniuk. Nem csoda hát, ha e vállalkozások körül tényleges maffia alakult ki, s ezek az összefonódások legalább oly mértékben hivatottak oltalmazni a tőketulajdonost az állammal szemben, miként magát a vállalkozást a konkurenciától. Peking, Sanghaj vagy Kanton piacára betörni s ott megmaradni komoly kihívásnak számít, megszerezni egy-egy üzletet, bekapcsolódni egy-egy árufajta (selyem, bőr) kereskedelmi láncába nemcsak tetemes összegekbe kerül, de még komolyabb, üzleten túlmutató elkötelezettségbe is. Akinek tehát nincs pénze, és emellett nem volt képes idejekorán csatlakozást találni e háttérben húzódó, igen erős érdekcsoportokhoz, annak ma Kínában valóban nincs esélye felszínen maradni, s nem csoda, ha egyre gyakrabban gondol arra: a tényleges megoldást a kivándorlás jelentené.

Az a bűvös tízezer dollár

A pekingi emberek – nem is beszélve a sajátos életet élő déliekről – nem tudnak arról, hogy a kelet-európai államok bármit is terveznének a kínai bevándorlás megakadályozására. Meggyőződéssel szövögetik terveiket, hogy miként is fognak bele majd azokba a vállalkozásokba – s itt főként szolgáltatások jönnek szóba –, amelyek a nyugati világban egyeseknek busás hasznot hoztak, s a szocializmustól most szabadult világban még vadonatújnak számítanak.

Viszont azok, akik történetesen hozzánk szeretnének jönni, nem rendelkeznek sok pénzzel; legfeljebb, ha 10-15 000 dollárból terveznek Ázsia-boltot vagy -éttermet nyitni itt. Amit ténylegesen meg tudnának valósítani, a legjobb esetben sem lenne több, mint valamiféle családi vállalkozás, melyet a háttérből szervezett kapcsolatrendszer segít talpon maradni.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az eddigi kevéske külhoni lehetőséget főként a vállalkozásokból igen hamar kiszorult déliek próbálták megragadni. Félő azonban, hogy e déli példát az északi területek kiábrándult értelmiségije is követni fogja, s ha eddig a kantoni háziasszony nagy hongkongi vagy szolidabb, de biztosabb bangkoki üzletről álmodott, addig ma a pekingi földrajztanár vagy villamosmérnök Budapesten, illetve Prágában szeretne – meglehetősen szerény anyagiak mellett, ám bőséges illúziók kíséretében – vállalkozásba kezdeni.

Mit szólnak ehhez a mandarinok?

A pekingi hatóságok látszólag érdektelenül szemlélik az elvándorlást. Eszük ágában sincs akadályozni, minthogy életlehetőséget, értelmesebb létcélt e vezetés amúgy sem tudna adni. A pillanatnyi sértődöttség a magyar vízumkényszer újólagos bevezetése miatt – amint egyik sanghaji újságírótól megtudtam – presztízsokokkal magyarázható. Ezt alátámasztani látszik, hogy Peking nagyon gyorsan és feltűnően könnyen tért napirendre a dolog fölött. A hivatalos sajtó – Kínában márpedig egyelőre csak ilyen létezik –, illetve a még hivatalosabb közlemények lényegében alig foglalkoztak a dologgal.

Nem mellékes szempont persze, hogy az egyre markánsabban – és egyre ellenségesebben – liberálisokra és baloldali konzervatívokra bomló vezetés kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy saját politikai pozícióit a kivándorlás napi problémáival terhelje, s ha a közeljövőben a nyilvánosság előtt föl is vetnék e kérdést, alighanem csak azért tennék, hogy kölcsönösen egymásra hárítsák a felelősséget. Sem Teng Hsziao-ping liberálisai, sem pedig Li Peng miniszterelnök rejtőzködő héjái nem fognak emberjogi kérdést csinálni a kivándorlásból. És az sem érdekük, hogy természetes, okszerű folyamatot, megoldandó társadalmi problémát lássanak benne. Az előbbiek ugyanis, a reformok támogatása végett, minden vállalkozó szellemű kínait otthon akarnak tartani, akár van pénze, akár nincs. A konzervatívok viszont azért nézik gyanakvó szemmel ezrek távozását, mert számítanak visszatértükre, s nem igazán szeretnék bővíteni azok körét, akik külföldi, alkalmasint reformtapasztalatokkal rendelkeznek.

• Külföld