Szalai Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

A nagyvállalatok erős alkupozícióját és érdekérvényesítési lehetőségeit a Kádár-korszakban számos kutató kizárólag az állampárt-pártállam monopolisztikus politikai és gazdasági szerepével és a nagyvállalatok, valamint ágazati minisztériumok ebből levezethető ellátási felelősségével magyarázta. E gondolkodásmód szerint a nagyvállalati túlsúly következmény volt, annak a gazdasági mechanizmusnak a következménye, amelyet a vertikális irányú, nem piaci, egyedi informális különalkuk rendszere jellemez. Ha majd felbomlik az állampárt – vélekedtek –, természetszerűen bekövetkezik majd az állam gazdasági szerepének csökkenése, és így szinte automatikusan megszűnnek a nagyvállalatok erős alkupozíciói. A magam részéről már annak idején vitattam ezt a nézetet, azzal érvelve, hogy mindaddig, amíg a nagyvállalati vezetők kezében erős gazdasági hatalom összpontosul, komoly érdekérvényesítési lehetőségekkel is rendelkeznek.

Érdekbeszámítás vagy érdekbeszámítódás?

Korábban kutatásaim alapján az 1968-tól a politikai rendszerváltásig terjedő időszak gazdasági mechanizmusát érdekbeszámítódásos gazdasági mechanizmusnak neveztem – szemben azokkal a nézetekkel, melyek szerint a kádárizmus kifejlett szakaszában (bár nincs valódi pluralizmus) a párt- és állami bürokrácia képes a részérdekek felismerésére és döntései során azok bekalkulálására, beszámítására. Az érdekbeszámítódásos gazdasági mechanizmus kategóriája több elemből tevődik össze, de ezek közül a legfontosabb az alábbi gondolatmeneten alapul.

A társadalomban jelentkező és a gazdaságban ható részérdekek érvényre juttatása számos esetben nem a párt- és állami bürokrácia tudatos elhatározásának eredménye volt, és utólag sem feltétlenül ismerődött fel. Az érdekcsoportok részben a párt- és állami bürokrácia csatornáin belül és atomizált, dekoncentrált, informális össznyomások útján, részben az övékénél általánosabb érdekek álruháját öltve fejtették ki erejüket. Így a párt- és állami bürokrácia már viszonylag kis közvetlen kényszerítettség esetén sem volt képes – sőt sokszor egyáltalán nem volt képes – az adott részérdek felismerésére és tudatos bekalkulálására, valamint arra, hogy a gyengébben ható részérdek előtérbe helyezésével kontrollálja az erős nyomáscsoportokat. A párt- és állami bürokrácia tagjai olyan nyomásoknak engedelmeskedtek, olyan részérdekeket közvetítettek, amelyek valódi természetét és erejét számos esetben nem ismerték fel. Nem beszámították a részérdekeket, hanem azok beszámítódtak. Ebben a rendszerben a párt- és állami bürokráciával leginkább összefonódott nagyvállalati szférának szükségképpen felülreprezentált szerep jutott.

Az ily módon elidegenedett gazdasági kormányzat nem volt képes elég ellenállást kifejteni a részérdekek érvényre juttatásával szemben. Ezért nem tudott gátat szabni a túlelosztásnak, ami válságba sodorta a kádárizmust, és a politikai rendszerváltás egyik döntő tényezőjévé vált.

A posztkádári időszak kezdetén (1988 májusától 1989 tavaszáig) a korábbi korszak normái a meghatározóak. A hatalom szerkezete nem változik lényegesen, a képlékeny politikai helyzetre apelláló nagyvállalati vezetők folytatják már korábban megkezdett offenzívájukat erőforrásaik kibővítéséért. Részben dekoncentráltan és közvetlenül igyekeznek hatni a párt- és állami bürokrácia tagjaira, részben közvetetten, az állami bürokrácián kívüli érdekképviselőik útján gyakorolnak nyomást. De nem nevezik meg magukat, és nem is nevezik meg őket.

A politikai rendszerváltás időszakában (1989 tavaszától 1990 tavaszáig) a hatalom szerkezete jelentősen módosul. Az állampárt lebomlásával a kormányzat légüres térbe kerül, az újraelosztható források szűkülnek, az állami bürokrácia meggyengül. A nagyvállalati érdekképviselők háttérbe szorulnak, gyengül a nagyvállalati szféra belső kohéziója. Mindennek következtében lazul az állami bürokrácia és a nagyvállalati vezetők közötti egyedi, informális alkukapcsolat, és bár helyét átveszi a nagyvállalati vezetők és a döntően állami kézben lévő nagy kereskedelmi bankok fő vonásait tekintve hasonló jellegű kapcsolata, a bankok által folytatott monetáris restrikció miatt a korábban jellemző kapcsolatrendszerek, érdekérvényesítési módok nem tudnak teljesen regenerálódni. Pontosabban, az egyedi, informális alkukapcsolatok döntő része a nagyvállalati szférán belülre kerül azáltal, hogy a sorban állások (a körbetartozások láncolata) miatt a vállalatok egymás között intézik el a hitelátütemezéseket. A hatalmi centrum és a nagyvállalati szféra kapcsolatát inkább a „nagy alku”, mintsem a korábbról ismert, egyedi, informális alkuk jellemzik. A „nagy alku” lényege: a tulajdonjogok átadása a nagyvállalati vezetőknek, cserébe azért, hogy azok a képlékeny politikai viszonyok közepette is fenntartsák a gazdaság működőképességét. A nagyvállalati érdekek most nem neveztetnek meg, de empirikus tapasztalataim szerint a hatalmon lévők számára világos, hogy a nagyvállalati vezetők felé tett engedményről van szó. Elmozdulás ez az érdekbeszámítás felé.

A választási harcból olyan párt kerül ki győztesen, mely a kampány során legkeményebben fogalmazott meg nagyvállalat-ellenes ideológiát. Első és sikertelen, majd kiszámíthatatlanul ismétlődő nagyvállalat-ellenes lépései közepette azonban a problematikát cinikusan kezeli, de még inkább elhárítja. Az MDF–SZDSZ-paktum lehetetlenné teszi, hogy az ellenzék gazdasági kérdésekben érdemben befolyásolni tudja a kormányzat döntéseit, támadásai csak a kormányzat gyengítésére elegendőek. Különösen meggyengül politikailag a kormányzat a taxisblokád után. A kormányzat tagjai és intézményei egymással versengve keresik a kapcsolatot a nagyvállalati vezetőkkel, a nagyvállalati vezetők pedig szintén tapogatóznak a kormányzat felé. A nagyvállalati érdekképviselők megerősödnek, a nagyvállalati szféra kohéziója növekszik – minden intézmény és attitűd készen áll az állami bürokrácia és a nagyvállalati vezetők közötti, mindkét fél számára átláthatatlan kapcsolatrendszer újratermelődésére, az érdekbeszámítódásos gazdasági mechanizmus regenerálódására. (Már csak azért is, mert bár megindul a túlcentralizált nagyvállalati szerkezet bomlása, ez a folyamat meglehetősen lassú, ez számos ponton visszafordítható.)

Az ellenzéki pártok és a nagyvállalati vezetők kapcsolata jelenleg gyengének tűnik, de információim szerint az új választások előtti időszakban kölcsönös közeledés várható – ami még áttekinthetetlenebbé teheti a fent vázolt képet.

Melyik fél erősebb?

Jogos a kérdés: az állami bürokrácia és a nagyvállalati szféra kapcsolatában melyik a meghatározó, melyik szereplő rendelkezik nagyobb hatalommal?

Szemben a Kádár-korszakkal, amikor alapvetően stabilak voltak a hatalmi-politikai viszonyok, a párt- és állami bürokrácia és a nagyvállalati szféra közötti hatalmi viszonyok tartósan (3-4 évig) módosulhattak egyik vagy másik fél javára – mint egy libikókajátékban –, a most vizsgált időszakban az erőviszonyok képlékenyek, egyik fél sem tud tartósan megerősödni a másik rovására. Az ingatag politikai háttér és a központilag újraelosztható források csökkenése gyengíti az állami bürokráciát. De a politikai vákuum a nagyvállalati szférát is gyengíti – korábbi érdekképviselője, az MSZMP felbomlik, az új pártok közül viszont egyik sem hajlandó egyértelműen felvállalni érdekeit. Gyengíti a nagyvállalatokat a szocialista piac összeomlása és a volt KGST-reláció politikai leértékelődése is. A két egymással küzdő felet gyengítő tényezők végül is kiegyenlítik egymást. Még fontosabb, hogy erősödtek az egymásra utaltság motívumai – mert színre lépnek a közös riválisok, a külföldi tőke és a hazai burzsoázia. Ez teszi empatikussá az állami bürokráciát és a nagyvállalati vezetőket egymás iránt, és ez teszi kiegyenlítetté kapcsolatukat. (És ez a szövetség annak ellenére meghatározó, hogy a nagyvállalati vezetők időnként éppen a külföldi tőkével és a hazai újburzsoáziával összefogva érvényesítik érdekeiket az állami bürokráciával szemben vagy fordítva: az állami bürokrácia és a külföldi tőke, illetve a hazai burzsoázia „szövetkezik össze” a nagyvállalati vezetőkkel szemben.)

Miért mutatkozik stabilnak a kölcsönkapcsolat kiegyenlítettsége?

A Kádár-korszak gazdasági mechanizmusában a kölcsönkapcsolat változása több tényező együttes hatásának az eredője volt. Változás akkor történt, amikor jelentősen megváltoztak – mégpedig a korábbi időszak jellemzőivel ellentétes irányba – a párt- és állami bürokrácián belüli erőviszonyok, változott a kezdeményezések centruma, valamint a nagyvállalatok helyzetértékelése, várakozásai, aspirációi és taktikája. Ezekre a változásokra hirtelen kritikussá váló külső egyensúlyi helyzetben, illetve közvetlenül azt követően került sor. Nos, a külső egyensúlyi helyzetben a most vizsgált időszakban nem következett be a korábbiakhoz hasonló megrázkódtatást jelentő változás. Nagy kérdés, hogy a külkereskedelmi egyenleg 1991-ben bekövetkező jelentős romlása – mely ugyanakkor az általános külső egyensúlyi helyzet (a fizetési mérleg) javulása mellett következett be – hogyan fog hatni az arra nagy befolyást gyakorló nagyvállalatok alkupozícióira és ezzel összefüggésben vélekedéseire és magatartására. Azt valószínűsítem, hogy a nagyvállalati pozíciók legalábbis valamelyest gyengülni fognak, mert a javuló általános egyensúly mellett a romló külkereskedelmi mérleg konstellációja olyan irányba formálhatja a gazdaságirányítók véleményét, hogy a nagyvállalatok gazdasági teljesítményére már nincs olyan nagy szükség.

Mindazonáltal ez nagy valószínűség szerint nem lesz más, mint a libikóka mozgásba lendülése.

Bizonyos vagyok benne, hogy ameddig kiterjedt állami bürokrácia és nagyvállalati szerkezet létezik, addig a két szféra kölcsönösen újratermeli egymást és az egymás közötti viszonyokat. A politikai vákuum – az, hogy az állami bürokrácia is, a nagyvállalati szféra is alig tud politikai támogatást maga mögött – csak a politikai átmenet időszakában eredményezi a két érdekcentrum kapcsolatának gyengülését – mindkét szféra tagjai bizonytalannak és főként átmenetinek érzik egymás (és saját) pozícióit. Mihelyt azonban a hatalmi viszonyok alapjai és a személyes pozíciók stabilizálódnak, a politikai támogatók hiányának az a következménye, hogy hatalmi harcaik ellenére a két érdekcentrum még intenzívebben érdekelt az egymás felé fordulásban, az egymásra támaszkodásban.

Erőforrásra várva

Ez persze jelenleg még csak főként lehetőség – ha tovább csökkennek a központilag újraelosztható források, akkor jórészt maradnak az egymás felé fordított tekintetek. A gépezet csak olajjal működik. Központi pénzeszközök hiányában nem vagy csak részlegesen épül vissza az érdekbeszámítódásos mechanizmus. Az érdekbeszámítódásos mechanizmus regenerálódása ellen hat az is, hogy a vállalkozói szférában több érdek-képviseleti szervezet működik, és ez lehetővé teszi, de készteti is a Gazdasági Kamarát, hogy a nagyvállalati érdekeket a maguk nyersességében képviselje. Ma már a közvélemény egy része is tisztában van azzal, hogy a Gazdasági Kamara nagyvállalati érdeket közvetít. Ily módon a nagyvállalati érdekek artikuláltabbá, így ellenőrizhetőbbé válnak. Végül a privatizáció folyamatában a nagyvállalati szerkezet decentralizálódhat, ami módosíthatja a tulajdonosok és a menedzserek motivációit.

A központilag újraelosztható források újbóli növelésének – a gépezet mozgásba hozatalának – esélye azonban továbbra is fennáll. Többek között ezért igen erősek a több érdekcsoport által is generált „gazdaságélénkítési” törekvések. Ami a privatizációt illeti: Voszka Éva kutatásai szerint ennek hatása a nagyvállalati szerkezetre nem egyértelmű. (Az Állami Vagyonügynökség például számos esetben a nagyvállalatok egyben eladásában érdekelt.) Végül – és ez a legfontosabb – az állami bürokrácia fiskális centrumának gyengülésével erősödhetnek – és erősödnek is – az Állami Vagyonügynökség, a Versenyhivatal és az átmeneti helyzetben és állapotban lévő nagy kereskedelmi bankok, mely szervezetek a nagyvállalati szférával szintén egyedi, sok esetben informális és számunkra is áttekinthetetlenül szövevényes alkukapcsolatban vannak.

A Kádár-korszak gazdaságának eddig nem említett jellegzetes működési mechanizmusa az egyedi szabályozás spirálja. Ez azt jelenti, hogy ha az egyedi, informális szabályozás és a ráépülő alkuk a gazdasági folyamatok szabályozásában egy bizonyos kritikus tömeget elérnek, akkor a gazdaság minden szereplőjének érdekévé válik a bekapcsolódás, ezért a folyamat önmagát tartja fenn, sok esetben erősíti.

Az egyedi szabályozás spiráljának elemei az általam most vizsgált időszakban is működnek – csak nincs elegendő központi erőforrás a spirál felpörgéséhez. (A spirál létére utal a Kövesdy Tamás–Rétfay Attila–Rév István–Várady Balázs szerzőgárda azon megállapítása is, mely szerint az Antall-kormány erős centralizációs törekvései és a gazdasági folyamatokba való beavatkozásai újabb és újabb beavatkozásokat szülnek.)

Másrészt ugyanakkor a spirált mozgásban tartó gazdasági hatalmi centrumok is szaporodnak – a már említett Állami Vagyonügynökség, Versenyhivatal, nagy kereskedelmi bankok –, és különösen a politikai átmenet időszakában a spirál működése a nagyvállalati szférán belülre kerül. Ez azt bizonyítja, hogy az adott nagyvállalati szerkezet mellett a gazdaság működési zavarai a monetáris szabályozás klasszikus eszközeivel csak gyengén korrigálhatók.

Egy újabb dinamizálási kísérlet „tartalommal töltheti meg” az állami bürokrácia és a nagyvállalati vezetők kapcsolatát azáltal, hogy pótlólagos erőforrásokat „teremt”. De ez egyedi szabályozás spirálja az állami bürokrácián belüli, a réginél több nyomáscentrum miatt dinamizálás, pótlólagos központi erőforrások nélkül is felpöröghet.

Erős dinamikát vihet a spirál a működésébe a libikóka mozgásba lendülése is, mely – mint arról szó volt – nagy valószínűség szerint az állami bürokrácia megerősödését fogja jelenteni a nagyvállalati szféra rovására. Az állami bürokrácia és a nagyvállalati szféra kölcsönkapcsolatának eddigi történetében ugyanis a dominanciaviszony megváltozása minden esetben az egyedi, informális alkuk és szabályozás jelentős kiszélesedését jelentették. Ennek általános magyarázata, hogy bár az egyedi szabályozás bővülése a két szféra közös érdeke, egyben a domináns, kezdeményező pozícióba kerülő fél hatalmának (egyik) célja, kifejeződése és potenciális forrása is.

(A cikk alapjául szolgáló tanulmány az MTA-Soros Alapítvány támogatásával készült.)

• gazdaság