Kovács Eszter [Szalai Erzsébet]

Nyomtatóbarát változat

Számos részlete mellett a Négymillió állampolgár... (Beszélő 11.) alap-mondanivalójának „egyik felével” egyetértek: „A mai Magyarországon – ha valahol – leginkább a munkahelyi érdekvédelem alulról épülő sejtjeiből szerveződhetne olyan mozgalom, amely társadalmi támogatást nyújtana a lehetséges (de ma még inkább csak elméletileg lehetséges) reformoknak.” Következő állításával azonban már vitatkoznék: „Egy ilyen fokról fokra kialakuló érdekvédelmi mozgalomnak nem volna szüksége elkülönült szervezetre, és semmiképpen sem kellene párhuzamos szakszervezetté alakulnia.” Ezt alátámasztandó, a cikk egyik vezérgondolata: a piaci viszonyok kiterjesztése, lényegében változatlan politikai intézményrendszer mellett is oda vezet, hogy megnövekszik a munkaadó és munkavállaló közötti egyezkedés lehetősége. Ezzel a cikkben sokkal összetettebben kifejtett állítással a következő problémáim vannak:

1. Az egyezkedési lehetőségek alapvetően attól függenek, hogy kik kerülhetnek alkupozícióba. A munkásság összetétele azonban ebből a szempontból korántsem homogén. A szakirodalom centrum és periféria viszonyaként jellemzi az alkupozíciókkal rendelkező és nem rendelkező munkások viszonyát. A centrumba tartozók magas szakmai képzettséggel és többnyire különböző politikai funkciókkal rendelkeznek, míg a periférián lévők munkája könnyen betanítható, helyettesíthető, nem gyakorol jelentős hatást a vállalati tevékenységre. A periférián lévők alkupozíciói gyengék. Úgy gondolom, a javasolt új munkavédelmi jogokkal – más feltételek változatlansága mellett – majdnem kizárólag csak a centrumhoz tartozók tudnának élni. A kevésbé szakképzett, tájékozott, személyes kapcsolati rendszereken kívül maradó munkások csak kevésbé lennének képesek rá, hogy jogszabályok adta lehetőségeiket kihasználják. (Ez kifejeződik abban is, hogy a periférián lévők esélyei a vgmk-ba való bejutásra – jogszabály ide, jogszabály oda – lényegesen kisebbek, mint a centrum tagjaié. Ezt a jelenséget mutatja be Makó Csaba Szervezeti innováció című cikke – Valóság, 1985/2.) Erre a gondolatmenetre persze azt is lehetne mondani, hogy a centrum-periféria-viszonyban valójában a piac értékítélete tükröződik vagy legalábbis fog tükröződni, ha a piaci viszonyok tényleg hatni fognak. Az ellenérv azonban csak részben fogadható el. Valójában arról van szó, hogy a periférián lévők még azokat a lehetőségeket sem tudják kihasználni, melyeket a piac „megítél” nekik – többek között azért, mert a centrum tagjai nem pusztán piaci alapú privilégiumokat élveznek, és ezt a helyzetüket fenn is kívánják tartani. A periférián lévők akkor lennének képesek érdekeik érvényesítésére, a jogszabályok adta lehetőségek kihasználására, ha létezne egy olyan érdekvédelmi intézmény, mely független lenne a jelenlegi privilégiumokat osztó állami és társadalmi szervezetektől – társadalmi kontrollt gyakorolva felettük –, ugyanakkor a privilégiumokkal nem rendelkezőket különös figyelemmel, egyénileg is segítené érdekeik érvényesítésében, az érdekérvényesítés megtanulásában.

2. Egy piaci mechanizmus szabályai szerint működő gazdaságban természetes jelenség, hogy egyes szakmák időnként leértékelődnek. Az átmeneti munkanélküliség és munkanélküliségi segély jogilag biztosított lehetőségét, alternatív átképzési lehetőségekkel kombinálva emberségesebb megoldásnak tartom, mint ha valakit csak úgy megtűrnek a munkahelyén, és nap, mint nap éreztetik vele kiszolgáltatott helyzetét. Igen ám, de a munkanélküliség problémája a már „bejáratott”, folyamatos strukturális változásban lévő piacgazdaságokban is jelentős feszültségek forrása. Mi történhet akkor, ha egy olyan gazdaságban kezdenek ténylegesen hatni a piaci viszonyok, mely korábban védett volt ennek kontrolláló hatásától? A piaci viszonyok felszabadítása olyan hirtelen, lökésszerű strukturális változásokat indíthat el, melynek nyomán valóban nagyarányú munkanélküliség alakulhat ki. Egyes becslések szerint ez az ipari munkásság kb. 30 százalékát érintené. Olyan problémával állunk tehát szemben, ami a reformok folytathatósága szempontjából alapvető jelentőségű. Egyes politikusok és közgazdászok ugyanis erre hivatkozva állnak ki a status quo mellett, mások pedig valóban a társadalmat féltik a hirtelen megrázkódtatástól és attól, hogy a társadalom úgy válik ketté, hogy az esélyegyenlőtlenségek tartóssá válnak. A probléma megoldásához kevés a munkanélküliség és az átképzési lehetőségek elvi biztosítása, valamint az államilag garantált munkanélküli-segély. Gondoljunk csak a nyugdíjasokra, akik többek között azért szorultak a perifériára, mert míg az aktív dolgozók számára legalább a munkahely nyújt valamiféle érdekérvényesítési erőteret, addig ők egy szál magukban, egymástól elszigetelve, közvetlenül az állami elosztó intézményekkel állnak szemben. A munkanélküliek érdekeinek védelme szempontjából is fontos független érdekvédelmi intézmények létrehozása. Különösen abból a szempontból, hogy mivel a piaci viszonyok érvényesülése nagy valószínűség szerint nem járna azonnali gazdasági fellendüléssel – sőt, mert a gazdaság viszonylag nagy része leértékelődne, inkább átmeneti visszaesésre kell számítani – csak komoly harc árán lehetne emberi léthez méltó munkanélküli-segélyt biztosítani az arra rászorulóknak. A független érdekvédelmi szervezet emellett más fontos feladatokat is elláthatna a munkanélküliekkel kapcsolatban. Ellenőrizné az átképzéssel foglalkozó intézmények működését, vagy maga is szervezne ilyeneket. Ügyelne arra, hogy az átmenetileg munka nélküli ember helyzetének megoldására több alternatíva között választhasson. Előre is jelezhetné, mely területeken várható szakmák leértékelődése, így időben elkezdődő átképzéssel a munka nélkül töltött idő lerövidíthető lenne stb.

3. Az eddigi gondolatmenet során lényegében elfogadtam azt a feltételezést, hogy fő elemeiben változatlan politikai intézményrendszer keretei között is végbemehetnek komoly, a piaci viszonyokat valóban felszabadító reformok. Azért csak lényegében fogadtam el, mert arra is utaltam: a centrum-periféria-viszonyt nemcsak a piac, hanem a privilégiumokat osztó, jelenleg monopolhelyzetben lévő társadalmi és állami intézmények sajátos értékrendje is alakítja. Ezen a ponton továbbhaladva és az eddigi általános tapasztalatok alapján az a kérdés merül fel, hogy egyáltalán mennyire tekinthető igaznak e kiinduló feltételezés. A ’68-ban elinduló reformfolyamat azért döcög, mert a reform vívmányait nem védik intézményes biztosítékok. A reformban érdekelt társadalmi csoportok nem artikulálják érdekeiket, elszigeteltek egymástól, nincsenek önálló intézményeik, illetve a létező intézményeken belül őket képviselők pozíciói labilisak. Az ellentábor tagjai viszont kész, stabil intézményekkel és kialakult kapcsolati rendszerekkel rendelkeznek. A döcögés, illetve döcögtetés sajátos jellege ugyanakkor már azt is akadályozza, hogy a reformfolyamat legalább egy hallgatólagosan egyetértő, de viszonylag egységes társadalmi bázisra támaszkodhasson: a megvalósuló reformötletek mindig csak a társadalom egy – kisebb-nagyobb – része számára kínálnak kibontakozási lehetőséget, ez viszont azokat is szembeállíthatja a reformmal, akik potenciálisan – egy őket is érintő, átfogó reformprogram esetén –a hívei lennének. Itt elsősorban a vgmk keltette ellentétekre és feszültségekre gondolok, de ebbe most nem kívánok mélyebben belemenni.

Egy bűvös kör alakul tehát ki: azért halad lassan a gazdasági reform, mert nincs önálló intézményekben is testet öltő társadalmi bázisa, de ez azért nem tud kialakulni, mert a reform lassú és nem elég átfogó. Hogyan lehet a bűvös körből kitörni? Nagyon nehezen. Az alábbiakban néhány lehetséges, részben már ismert feltételt sorolok fel, a teljesség igénye nélkül:

a) Meg kell kérdőjelezni a „minden kis liberalizálás jobb, mint a semmi” eléggé általános álláspontját. Több reformalternatívát kell kidolgozni és népszerűsíteni. A reformalternatívákat abból a szempontból is értékelni és ütköztetni kell, hogy a társadalom mely területét hozzák előnyös és hátrányos helyzetbe – ebből a szempontból a Beszélő 5–6. számában megjelent programjavaslat már tartalmaz megoldásokat. Véleményem szerint azt az alternatívát kell választani és képviselni, mely a társadalom legszélesebb rétegei számára, viszonylag egyszerre teremt felemelkedési lehetőségeket. Tisztában vagyok vele, és már utaltam is rá, hogy egy alapvető strukturális aránytalanságokkal küszködő gazdaság piacosítása esetén ez korántsem egyszerű kívánalom. Ehhez kapcsolódóan a korábbinál mélyebben át kell gondolni a demokrácia és a piac viszonyát – mely pontokon dominál az egység közöttük, hol, milyen területen, kérdésekben kerülhet szembe egymással a két érték, és az ellentmondás feloldásának milyen módjai lehetségesek.

b) Olyan lazán és önkéntesen szerveződő érdekképviseleti intézmények létrehozására kell javaslatot tenni, amelyek bár nem jelentenek azonnali és nyílt kihívást a már létező intézmények felé, nyújtanak bizonyos garanciákat a reformfolyamat szempontjából – minimálisan azt teszik lehetővé, hogy a reformban érdekeltek felismerhessék egymást. Ilyen jellegű javaslatot tettem a Beszélő 10. számában megjelent Vállalati reformbizottságokat! című cikkemben.

Tudatában vagyok annak, hogy a jelenlegi helyzet meglehetősen kedvezőtlen azok számára, akik a kibontakozás útját keresve új javaslatokat tesznek vagy régebbieket elevenítenek fel. A ’84 áprilisában született felemás kompromisszum[SZJ] a reform számos meggyőződéses hívének kedvét szegte, a reform szelleme jelenleg kiszorulóban van közéletünk légteréből. Az idő azonban nekünk dolgozik, mert a társadalom demokratizálása és egy eddigieknél radikálisabb gazdasági reform hosszabb távon elkerülhetetlen.

• Ellenvélemény