Átutazó [Barna Imre]

Nyomtatóbarát változat

A Beszélő 13/14. számában ketten is válaszoltak Dánia hű fia című írásomra. „Átutazóval” se Magyar Fruzsina, se Szilágyi Sándor nem ért egyet, és én ezt természetesnek találom, hiszen épp az késztette őket írásra, hogy nem értenek velem egyet.

Magyar Fruzsina mindazonáltal megértette, miről van szó a Dánia hű fiában: tépelődésről, hangos gondolkodásról; és Aláírom című szép írásában maga is effélét művel. A Tagkönyvcsere?!, Szilágyi Sándor tollából, egészen más hangot üt meg. Soraiban elejétől végéig a címbeli kérdő- és felkiáltójel társai sokasodnak. Magyar Fruzsina lírai egyes szám első személyével szemben Szilágyi hivatalos többest és „csináljuk a magunk dolgát” típusú kijelentéseket használ, olyan látszatot keltve, mintha valamiféle testületi válaszcikket írna.

Az ő írásának mégsem a hangnemével, hanem az irányával volna leginkább vitám, ha vitatkoznék. A kérdő- és felkiáltójelek ugyanis elzúgnak mellettem, nem tudok velük mit kezdeni.

„Valóban ott van-e a baj, ahol Átutazó látja-láttatja?” – kérdezi Szilágyi Sándor. Költőinek nevezi ugyan a kérdést, mégis válaszol rá, és úgy tesz, mintha válasza Átutazó érveit zúzná porrá. Holott – kell-e magyaráznom? – én nem mondtam, hogy „ott a baj”. Átutazó alapvetően arról beszélt, hogy vele, Átutazóval mi a baj, hogy miért érzi rosszul magát a saját bőrében.

Egyvalami közös Magyar Fruzsina és Szilágyi Sándor cikkében, így vagy úgy, de mindketten következetlenséget vetnek a szememre. „Nincs köztes út” – mondja Magyar Fruzsina. „Helyesebb, ha az efféle morális dilemmákat valóban végiggondolja az ember” – oktat ki Szilágyi Sándor, és József Attila paradoxonját vágva a fejemhez („Miért legyek én tisztességes?”...), félreérthetetlenné teszi, mire gondol. Ő igenis úgy véli (akár más állításaival ellentétben is), hogy az ellenzékiség tisztesség, a tisztesség pedig puszta logika kérdése. Átutazó nem gondolta végig a dilemmáját, tehát tisztességtelen.

Ez a nyomasztóan „egyszerű” gondolatmenet, ez a konklúzió – amely persze már nagyon is eltér Magyar Fruzsina rokonszenvesen csöndes utolsó szavától: „Aláírom” -, mindez akkor is eszembe juttatta volna a SZER egyik nyári adását, ha időközben netán elfelejtettem volna. De nem felejtettem el. Szolgáljanak ennek bizonyságául az alábbi sorok, melyeket még akkor, azon frissiben írtam, de aztán, a Beszélő szerkesztőségének kérésére, mostanáig pihentettem, hogy utat engedjek a két beérkezett hozzászólásnak.

---

A Krassó György ügyében fogalmazott petíció tavaly decemberben hozzám is eljutott.[SZJ] Aláírtam, de azután szorongások lettek rajtam úrrá, és egyheti súlyos lelki tusa után visszavontam az aláírásomat. Ennek az egy hétnek a feszültségét próbáltam meg levezetni valahogy, amikor nekiültem, hogy megmagyarázzam magamnak és másoknak, mi jár a fejemben és miért.

A magyarázat nem lett tökéletes. Nem is lehetett, hiszen nagyon szigorúan véve a dolgot azt is mondhatnám: aláírás helyett, a lelki nyugalmam helyreállítása érdekében írtam.

Amit írtam, a Beszélő 1985/12. számában, Dánia hű fia címmel jelent meg, természetesen álnéven. Természetesen, mondom. Hiszen egyrészt a benne foglaltaknak mondott volna homlokegyenest ellen, ha nyíltan felvállalom, másrészt pedig még egy monogramos megoldás esetében is az a látszat keletkezett volna – gondoltam –, mintha überolni akarnám a „közönséges” aláírókat.

Azóta hét hónap telt el. Időközben be kellett látnom, hogy mennyire indokolatlanul túlhajtott volt szorongásom, s hogy anakronizmus volt az 1979-es aláírásokat felidézve „tagkönyvcserét” látnom az újabb akcióban. Magyarán: hogy sokkal egyszerűbb lett volna ismét odabiggyeszteni a nevemet egy olyan szöveg alá, amellyel lényegében egyetértek.

Az Átutazó néven jegyzett írást azonban eszem ágában sincs megbánni vagy felülvizsgálni. A benne megfogalmazott dilemmát változatlanul érvényesnek tartom; vívódásom végső okát, tehát a magyar ellenzék iránti rokonszenvemet bármikor és bárhol, önként és nyíltan vállalom.

A dilemma lényege, röviden, a következő: hogyan lehet következetesen szolidáris a magyarországi ellenzékkel az, aki a „prominens” ellenzékiséggel járó, egyre súlyosabb feltételeket nem akarja vagy – mondjuk, „átutazó” lelki alkatánál fogva – nem tudja vállalni? Másfelől, hogyan határolhatja el magát mégis, következetesen, a hivatalos kurzustól? Átutazóra leegyszerűsítve a dolgot: hogyan lehet „átutazó” és mégis tisztességes?

Hitem és meggyőződésem, hogy ezekre a kérdésekre rajtam kívül még nagyon sok kor- és sorstársam keres valamiféle választ. Ezért sem bánom, hogy azt az esszét megírtam, s hogy meg is jelent a Beszélőben, az általam legjobbnak és legszínvonalasabbnak tartott magyar folyóiratban. Igen, tévedés ne essék, ha történetesen választhatok, én akkor is a Beszélőben publikáltam volna azt az írást. Nem provokációs szándékkal, nem azért, hogy kilógjon belőle. Úgy gondoltam, hogy nem fog kilógni belőle.

Kasza Lászlónak, a Szabad Európa Rádió munkatársának más a véleménye. A Gondolatforgató július 7-i adásában ő felháborodva adta tudtul, hogy nem hitt a szemének, amikor a Dánia hű fiát végigolvasta. Végkövetkeztetése pedig az volt, hogy a cikk megjelentetése csakis azért nem árt a Beszélőnek, mert a szerkesztőség parttalan toleranciáját bizonyítja.

Írásom gondolatmenete Kasza László szerint a következő: Átutazó hajdan maga is ellenzéki volt, de megalkuvásai eredményeképpen már a ’79-es aláírást is „megúszta egy munkahelyi figyelmeztetéssel”. Azóta rájött, hogy „nem érdekli a nemzet ügye”, és bár azt állítja, hogy tiszteli Krassó Györgyöt – akit „shakespeare-i ködök” mögé bújva „Dánia hű fiának” nevez –, nem hajlandó szolidaritást vállalni sem vele, sem a demokratikus ellenzékkel. Krassó demokrataságát manipuláló írásjelek segítségével kétségbe vonja; Krassóról az a véleménye, hogy azt kapta, amit érdemelt, hiszen kikezdett az állammal, az ellenzékről pedig az, hogy maga sem demokratikus, hanem hivatásos. Hivatásos? Tehát abból él, hogy valaki pénzeli. Ki pénzeli? Nyilván a CIA. Kasza László megjegyzi, hogy ez már egy Rényi Péterhez illő okoskodás,[SZJ] és fölteszi a kérdést: vajon miért is közölte tehát a Beszélő ezt az írást? Végkövetkeztetését fentebb idéztem.

Lehet, hogy közérdekűnek (is) hitt kérdéseim felvetésére nem a legmegfelelőbb formát választottam. Szubjektív, lírizáló fejtegetéseim talán különféle elfogultságokba, sőt, akár elfogulatlan visszatetszésekbe is ütközhettek. Azt azonban álmomban se gondoltam volna, hogy Átutazóból olyan undorító és gyűlöletes fantomkép is válhat, amilyenné Kasza László ijesztő olvasatában lett.

Vajon miért hozta ki őt a sodrából Dánia hű fia?

Egyik súlyos és semmivel alá nem támasztott vádja szerint Átutazó kétségbe vonja Krassó György demokrataságát. Az igazság ezzel szemben a következő: előbb idéztem Krassónak egy korábbi véleményét – a „demokratikus ellenzék” kifejezés helyett helyesebb lett volna „baloldali” vagy „reformista” ellenzéket mondani –, és utaltam rá, hogy ezektől az emberektől Krassó elhatárolta magát, mondván, hogy ő „radikális” ellenzéki. Majd így folytattam:

„Úgy képzelem, hogy az elmúlt egy évben Krassó magára talált. Elérte, hogy a Szabad Európa most már őt is úgy emlegesse, mint »a magyarországi demokratikus (!) ellenzék egyik vezetőjét«.”

Kasza László alighanem a macskakörmökre, illetve a zárójelbe tett felkiáltójelre utal, amikor a demokratikus jelzőtől való elhatárolódásomat emlegeti. Pedig azt hittem, nyilvánvaló: a macskakörmök azt érzékeltetik, hogy Krassó kifejezéséről (és egykori elhatárolódásáról) van szó; a zárójelbe tett felkiáltójel pedig, erre visszautalva, az ellentmondást emeli ki.

A Szabad Európa műsorvezetője továbbá úgy képzeli, hogy Átutazó szerint Krassó azt kapta, amit megérdemelt. Nem is érti Kasza László, miért vagyok következetlen, és miért szalad ki a tollam alól ezek után olyan megjegyzés, hogy Krassót „a polgári törvénykezés megkerülésével” helyezték rendőri felügyelet alá. Persze, hogy nem érti, hiszen valamiért azt hiszi, hogy a rendőrségnek drukkolok. Én azonban ezt írtam:

„És provokálta az emberarcú rendőrállamot, tudta, hogy előbb-utóbb előkerül a gumibot. Okuljon majd, aki nem hiszi, hogy van gumibot.” És aztán: „Ami így vagy úgy, de várható volt: most megtörtént.”

Még egyszer: nem „úgy kellett neki”, hanem „várható volt”. Átutazó úgy vélte, hogy az idézett mondatokban mindössze egy lehetséges, bár általa – Átutazó által – személy szerint nem vállalt ellenzéki taktikát ír le tömören. Kasza László ezt is másképp olvasta.

De hogyan jutott Átutazóról Rényi Péter az eszébe?

Átutazó arról beszél, hogy öt-hat éve az ellenzékiség egy bizonyos fajta kiállást, magatartást jelentett, melyért a társak jóleső „akolmelege” volt a jutalom. És így folytatja:

„Azóta sok minden megváltozott. Számosabbak és árnyaltabbak lettek a NEM-et mondás módozatai. De többek közt azon az áron, hogy vége az átmeneti akolmelegnek; a Napló-írók, a házibulibarátok egy része – a »mag« – professzionalizálódott, és nekem mára az, hogy »demokratikus ellenzék«, nem azt jelenti, hogy »reformista« vagy épp »baloldali«, hanem elsősorban azt, hogy hivatásos ellenzék. Vagyis én már nem számítok se demokratikus, se semmilyen ellenzékinek; vagy egy »volt aláíró« vagyok.”

Kasza László poharában nyilván ez volt az utolsó csepp. A hivatásos szóról a pénz, a pénzről a CIA, az egészről pedig Rényi Péter jut eszébe – aki néhány évvel ezelőtti, emlékezetes cikkében azt állította, hogy a magyar ellenzékiek mögött „lényegileg” a nyugati imperializmus támogatása, sőt hadi arzenálja áll –; és nem veszi észre, mennyire Rényihez hasonlóan érvel, amikor „lényegileg” hasonló, hazug állításokat ad a számba.

Én azt gondolom, és legjobb tudomásom szerint azt is mondtam: az a bizonyos „mag”, vagy ha úgy tetszik: a demokratikus ellenzék (idézőjelek nélkül), elérte, hogy az ellenzékiség már nem csupán mentalitást, magatartást és házibulikat jelentsen. Fórumokat, például sajtót teremtett – mint a Beszélőt is, melynek hasábjain ezek a sorok is napvilágot látnak –, létezése ma már letagadhatatlan, akcióinak híre elhallgathatatlan. „De többek közt azon az áron”, ismételtem, hogy nőtt és egyre nő a szakadék a legalizálható és a ma legalizálhatatlan tevékenységek között. Bármennyire tágulnak a legalitás határai is – és ebben megint döntő érdemei vannak az ellenzéknek –, az az egykor keskeny árok, melynek mindkét partján bárki megvethette a lábát, mára igenis szakadékká lett. Vannak ugyan még ma is, akik átugrálják, de egyre kevesebben. Aki szamizdatot szerkeszt, az nem tud hivatalba is járni; és nemcsak azért nem tud, mert a hivatalból kirúgják, hanem azért sem, mert a szamizdat szerkesztése egész embert kíván. Hivatásost, mondom én. És visszasírom, önző módon, azokat az időket, amikor ez még nem így volt: amikor még megvolt az az „akolmeleg”. Másrészt viszont örülök, hogy van hová megírnom mindezt, hát persze, hogy örülök.

Kasza László nyilván nem szereti az ilyen egyrészt-másrészteket. Talán abban is csalást gyanít, hogy Átutazó Krassó tisztelőjének vallja magát. Ugyan már, hogy lehet az? Hiszen csupa rosszat ír róla! Olyanokat, hogy „sértődött, magányos radikális”, „furcsa, raccsolva hadaró, izgatott, ősz ember”. Akit tisztelünk, annak ugye, nem vehetjük észre a raccsolását. És ha Kasza így véli, akkor bizonyára a címben, azaz a Krassóra vonatkoztatott Hamlet-hasonlatban is cinizmust sejt.

Tény, hogy az egész Dánia-ügy nem tetszik neki.

Én ezt írtam: „Mert félek Dánia börtönőreitől, és mert nem izgat engem ahhoz eléggé Dánia, hogy csak azért is dacoljak velük. De azért tiszteltem és tisztelem Dánia hű fiait, a trón helyett igazságot követelőket, a csak azért is dacolókat, tisztelem Krassó Györgyöt.”

Kasza ezt így értelmezi: Átutazó Dániát ír, de Magyarországra gondol. Nem érdekli a nemzet ügye.

De hát én nem azért emlegettem Dániát, mert nem mertem leírni azt a szót, hogy Magyarország! Hanem azért, mert Shakespeare-t idéztem – „Dánia börtön” –, s csak úgy pontos az idézet, ha a megfelelő helyen ez a szó szerepel: Dánia. „Dánia” nekem nem „Magyarországot”, hanem az udvari cselszövések, pártharcok, trónviszályok, a politika világát jelenti. Hamlet királyfi úgy válik tragikus hőssé, hogy ebben a nem erkölcsi elvű világban erkölcsi alapon követeli a maga igazságát, így és ezért hasonlítottam Krassó Györgyöt Hamlet dán királyfihoz, ha szabad ilyet mondanom.

Vajon miért utálja Kasza László ezt az Átutazót? Az az ok engem nem érdekel, és nem hiszem, hogy érdekes lenne. Magánügy.

Csakhogy a Gondolatforgató műsorvezetője közügyet habart belőle. Hallgatóit egy fantommal ijesztgeti, mely Rényi Péter (netán a KGB?) titkos ügynökeként beférkőzött az ellenzék soraiba, és most megpróbálja őket belülről bomlasztani. Kasza László azt súgja, hogy aki töpreng, vívódik, szorong is, nemcsak „másként” gondolkodik, az hazaáruló. Ocsú a tiszta búzában. Hiszen Magyarországon egyébként mindenki „másként” gondolkodik, ez tiszta sor.

Kasza Lászlónak több esélye van rá, hogy higgyenek neki, mint nekem. Ő százezrekhez beszél, én csak százakra számíthatok. Számíthatnék éppen a Szabad Európára is – Kasza László maga is sokat tett már az itthoni szamizdat nagyobb nyilvánosság elé bocsátásában –, de mostani, gusztustalan tapasztalatom elriaszt ettől.

És behúzom fülem-farkam, és örülök, hogy álnéven írtam. Kasza László följelentése legalább annyit árthatna nekem, mint Rényi Péteré.

A Beszélő nem szokott állást foglalni a hasábjain folyó vitákban. Viszont örül, ha a vita nem marad egyoldalú. Szívesen közöljük tehát Kasza László válaszát, ha Kasza László kedvet érez hozzá, hogy lapunkba írjon.

• Ellenvélemény