–kg– [Klaniczay Gábor]

Nyomtatóbarát változat

Haraszti Miklós könyve, A cenzúra esztétikája arra ihlette Petri Györgyöt, hogy sommás vitacikkben cáfolja állításait a Beszélő 2. számában. Petri – Harasztival épp ellentétben – úgy látja, hogy kudarcot vallott a művészet és az irodalom totális irányításának államszocialista kísérlete. A hatalom „nem számolt a kultúra saját szabályszerűségeinek hatalmával”, mondja. Az elutasítás ellenére Haraszti elégedett lehet a válaszreakcióval: a szatirikus-pesszimista általánosítás pozitív funkciója mindig is abban rejlett, hogy ellentmondásra serkentsen. Az ilyen művek szerzői sokszor maguk is abban a reményben fogalmazzák lesújtó ítéleteiket, hogy ezzel majd elrettentik az embereket attól az iránytól, amerre haladnak. És bíznak abban, hogy tudnak érveket hozni azok ellenében, akik cáfolni próbálják pesszimista végkövetkeztetéseiket.

Haraszti új civilizációként jellemzi a sztálinizmus utáni kultúrát, amely a hatalom és az alávetettek, a hivatal és a művész már-már önkéntes együttműködésén alapul. A könyvben bemutatott művészek – cserébe a felkínált tanácsadói, „társgazdai” hatalomért – lemondtak az autonómia ideáljáról, művészetük az új civilizáció tekintélyelvű eszményeit szolgálja. Petri szerint ez a jellemzés túl általánosított – csak a hatvanas és hetvenes évek magyarországi konszolidációjára vonatkoztatható –, mi több: alapmegállapításai is tévesek. Igaz ugyan, hogy az értelmiség és a művészek jelentős része hajlandó különböző nyomások és kedvezések hatására feladni elvei egy részét, s igaz, hogy az együttműködés fennmaradt a politikai agressziók enyhülése után is. De arról aligha beszélhetünk, hogy az önmentő ideológiák valamiféle új típusú, pozitív művészi öntudattá álltak volna össze, mely immár „belső természetté” tette volna a hivatalos normarendszert.

Az irányítók és az irányítottak olajozottnak mondható együttműködését továbbra is csak a szankciók lehetősége, a sztálinista múlt és a szomszédos országok negatív példája – röviden a félelem és a bizonytalanságérzet garantálja. Ha a teljesítmények, a létrehozott új kulturális értékek oldaláról nézzük a szocialista kultúrát, akkor is meg kell tagadnunk tőle a civilizáció minősítését: a hivatal új rendjének, a Haraszti által feltételezett új civilizációs eszmének sehol sem lelhetjük fel az értékteremtő, ihlető hatását. Ha létrejöttek is jelentős művészi és tudományos teljesítmények ebben a rendszerben, ihletőik mindenütt a kulturális hivatásetikák autómon normái voltak. Megszületésükhöz a rendszer legfeljebb csak annyiban járult hozzá, hogy enyhítette a központi szabályozás és ellenőrzés intézményes rendszerét – működését a direkt politikai tabuk betartására korlátozta.

A vita mögöttes problémájára Haraszti is, Petri is utal. Ha nemcsak a hatalmi viszonyokban, hanem az emberek fejében és a kultúra működésében is alapvető módosulás következett be az elmúlt negyedszázad során, akkor jelenlegi társadalmunk és kultúránk megváltozott igényeivel, hajlandóságaival, átalakult értéktudatával is számolnia kell annak, aki változást akar. Ha viszont a hatalom intézményei, tilalmai, kontraszelekciója által fenntartott szükségállapotként jellemezzük az elmúlt negyedszázad kultúráját, akkor elég arra törekednünk, hogy ellenálló képességünket erősítsük, a korábban vallott értékeket fenntartsuk és érvényesítsük – a ránk nehezedő kényszerek rendőri jellegűek csupán, nem civilizációs érvényűek.

Mielőtt erről a problémáról szólok, szeretném megjegyezni, hogy a kétféle diagnózis nem összemérhető. Haraszti és Petri nem ugyanarról beszél. Haraszti a hetvenes évek közepén látott hozzá víziója rögzítéséhez. Megfigyeléseinek tárgya a szocialista kultúra két előző történelmi szakasza volt: a sztálinizmus totálisan ellenőrzött, teljes mértékben az ideológiai célok szolgálatába állított kultúrája és az ezt követő, hazánkban nagyjából a hatvanas évek kezdetétől a hetvenes évek közepéig tartó fellazulás időszaka. Haraszti – a liberalizálódás elterjedt önértékelésével vitatkozva – arra a következtetésre jut, hogy a közvetett irányítás nemhogy felszámolja a kultúra állami ellenőrzését, hanem életképesebb, rafináltabb rendszerré teszi. A „polgári kor” művészetétől elidegeníthetetlennek tartott autonómia, tekintélyellenesség, szabadság értékeit ügyesen kiszűrve, a durvább kényszerek elhagyásával is képes egy olyan civilizációt megalapozni, amelyben az emberek előbb-utóbb elfelejtik mindazt, amiről hallgatni kénytelenek. Az ellenőrzött nyilvánosság intézményei vállalják át, részletekre lebontva ők érvényesítik a politikai cenzúra funkcióit, a beilleszkedett művész pedig alkalmazkodik az új feltételekhez, céljait és mondanivalóját új érdekeihez igazítja, beáll a funkcionáriusok sorába, nevét és szellemi képességeit adja az irányított kultúra újratermeléséhez. Valljuk be, sokunkat nyugtalanított annak idején: nem kell-e tartósabb lemondással fizetnünk a liberalizálódás pillanatnyi előnyeiért? A felszíni kompromisszumok nem épp a rendszer végső megszilárdulását hozzák-e? Haraszti balszerencséje, hogy pamfletje nem akkor került be a nyilvánosságba. Túl sokáig rágódott gyilkos metaforáin, s ezért provokatív jóslatainak jelentős része aktualitását vesztette.

Petri viszont az elmúlt öt év magyarországi tapasztalatainak birtokában beszél, s megállapításai is ugyanerre az öt évre vonatkoznak. Érdemes emlékezetbe idézni, hogy ekkorra foszlott szét a kelet-európai „hatvanas évek” revizionista és reformmarxista ideológiája, mely korábban az ellenzéki beállítottságú embereket is az együttműködő szerepére kárhoztatta. Mostanában derült ki az is, hogy a liberalizálódás árnyékában felnövekedett új generáció számos képviselője akkor is vállalja az élesebb politikai, tudományos és művészi hangütést, ha ez a játékszabályok felrúgásával jár. A „beérkezett” reformerek tevékenységének mérlegét is másképp kell megvonnunk, mint Haraszti: sok mindent konszolidáltabbá és humánusabbá tettek a rendszerben (még ha ellentmondásos ideológiájuk ettől nem is lesz rokonszenvesebb). Tudományos és művészi ideáljaik szélesebbre feszítették az „elfogadhatóság” kereteit, az intézményes ellenőrzés finomabb módozatai pedig szükségtelenné tették, hogy a politikai vezetés állandóan beavatkozzon a kultúra belügyeibe. Ennek az intézményes konszolidációnak köszönhető, hogy a reformideológiák nem léptek új kötelező normaként a dogmatikus marxizmus vagy a szocialista realizmus helyébe – mint Haraszti gondolta –, hanem egyszerűen fölöslegessé váltak. Az elmúlt négy-öt évben egyébként is éppen elég dolga akadt a kulturális irányítóknak, hogy minimális rendőri feladatukat, a nyílt politikai tabuk betartatását sikerrel ellássák. Igaza van Petrinek: minderről tudva nem kell vállalnunk Haraszti pesszimista végkövetkeztetését; a fejlemények rácáfoltak a jóslatra. De ez nem ment fel bennünket, hogy szembenézzünk a Haraszti által felvetett alapproblémával: az irányított kultúra létrejöttével, konszolidálódási kísérletével és jelenlegi állapotával.

A két diagnózis összevetését tovább nehezíti, hogy nemcsak ítéleteik és indulataik tárgya más, hanem alapvetően eltér a módszer is, ahogyan tárgyukat megközelítik. Haraszti belülről próbál láttatni egy olyan kulturális normarendszert, ami tagadhatatlanul a szocialista rendszer terméke és érvényesülésre tör. Haraszti azzal akarja felhívni a figyelmet a hivatalos kultúra liberalizált formájának veszélyes, rejtett logikájára, hogy történelmi példákkal, stilizált magatartásmodellekkel illusztrálja: az irányított kultúra – sajnos – életképes, alkalmazkodóképes, a művészek többsége pedig elfogadja életfeltételként ezt az új rendszert, mert legalább annyi előnyt, cselekvési „szabadságot” ad neki, amennyit elvesz hajdani szabadságából. Haraszti úgy próbálja felbecsülni, milyen fejlődési lehetőségek állnak az irányított kultúra előtt, hogy bejárja e kultúra tagolódását, próbál rámutatni a benne rejlő erőforrásokra. Petri még játékból sem hajlandó erre a gondolati kalandozásra. Ő ítéletet mond, mégpedig azon értékek nevében, melyeket a hivatalos kultúra az elmúlt harminc év során kirekeszteni próbált, s amelyek teljes kipusztulását jövendöli Haraszti könyve. Nem csoda, ha ebből a nézőpontból alig talál értékelhető teljesítményt a hivatalos kultúra produktumaiban. Ma inkább Petri helyzetképével értek egyet, nem Harasztiéval. A könyvről adott jellemzését azonban a felvilágosodás valláskritikájához hasonlítom. Igaza van értékítéleteiben, morális indulataiban, de nem gondolkodott el eléggé a vizsgált jelenség természetén. Amikor Haraszti ironikus túlzásaira ugyanazon a hangon replikázik, mint ahogy a hivatalos kultúra önértékelésére tenné, figyelmen kívül hagyja Haraszti kritikai megfigyeléseinek lényegét.

Ha az „új civilizáció” megtisztelő címét nem érdemelte is ki a szocialista kultúra, az vitathatatlan, hogy önálló arculatot mutat, kényszerei bonyolult – ideológiai, hatalmi és intézményes – mechanizmusokban testesülnek meg, melyek hatása alól a többség nehezen tudja kivonni magát. Már a második generáció nő bele egy olyan kultúrába, melyben az oktatás és a nyilvánosság minden szintjén és fórumán többszörösen átfésült, az ideológiával egyeztetett ismeretanyaggal és kulturális kínálattal találkozik, és saját bőrén tapasztalja a kontraszelekciót, amelynek segítségével a hivatalos kultúra kiválogatja és kineveli az „övéit”. Az lenne csoda, ha mindez nem nyomta volna rá bélyegét az itt élő emberek többségének értékrendszerére, kultúrájára.

Haraszti könyve – ismereteim szerint – az első átfogó kísérlet, hogy a szocialista kultúra új típusú kényszereit és azok kiszámítható következményeit rendszerként ábrázolja valaki, s ez Petri indulatos legyintésénél mindenképpen több figyelmet érdemel. Haraszti áttekinti az irányított kultúra művészeti termelésének intézményes kereteit. (Művészképző oktatási intézmények; műalkotásokat szelektáló s a hatalmi elvárásokhoz igazító folyóiratok, könyvkiadók, múzeumok „alkotóműhelyei”; a művészek létfeltételeit s az állami szubvenciók megoszlását szabályozó művészeti szövetségek; végül a párt meg a pártos művészetkritika ellenőrző, igazgató és korrigáló funkciói.) Élvezetes aforizmák sorával jellemzi a beilleszkedett művészek gondolkodásmódját. Egy problémakört azonban külön is kiemelnék annak bemutatására, hogy egy túlzó és szerencsére be nem vált próféciánál többről van szó a könyvben.

Minden kultúra alapvető jellemzője, hogyan gazdálkodik a civilizációs közkinccsel, amit az előző civilizációk hagytak rá vagy a mellette élő civilizációktól vett át. Önállóságát, újszerűségét az igazolhatja, ha szembeállítjuk más kultúrákkal; új értékeiről pedig előzmények, tradíciók alapján kell bizonyítania, hogy az egyetemes értékek sorába tartoznak. Nos, ami a hagyományok felhasználását és a kulturális alkotások átvételének kézben tartását illeti, szembetűnő a szocialista kultúra újszerűsége. Haraszti erről adott leírása joggal mutat rá, hogy ebben rejlik a rendszer egyik erőssége. Már az is meggondolkodtató, hogy a legteljesebb kulturális elzárkózás és a legszigorúbb intézményes politikai felügyelet éveiben, a sztálinizmus idején is a világ civilizációs értékeinek milyen széles körét dolgozták bele a rendszer ideológusai, filozófusai és történészei az egyneművé tett „haladó hagyományba”. Fontos ennek kapcsán elmélkedni – mint Haraszti teszi – az „elkötelezett” művészet alapelveinek hátulütőiről és arról, hogy mennyiben reprodukálja a szocialista kultúra a középkori kereszténység irányított kultúrájának némely vonását.

Haraszti könyvének fő mondanivalója – és Petri vele folytatott vitája – azonban a sztálinizmust követő időszak értékelésével kapcsolatos, amikor az irányított kultúra ismét érintkezésbe került a „másik”, a „polgári” civilizációval. Az irányított kultúra korántsem vesztette el koherenciáját egyik napról a másikra, s ez rendszerének életképességéről tanúskodik. Haraszti meggyőzően érvel amellett, hogy a liberalizálásra nem a rendszer gyöngesége miatt került sor, hanem azért, mert lehetőséget adott rá a megszilárdult intézményrendszer kifinomultabb és eredményesebb ellenőrző képessége, mert a beépült művészekkel megerősödött kultúrának már kialakultak a spontán önvédelmi mechanizmusai. A szabályozott nyilvánosság széles társadalmi munkamegosztásban szűrte ki az importált vagy rehabilitált kultúranyag ellenséges részecskéit. Hogy a kritikus élt elvegyék, elég volt megszabni a behozatal és az újrakiadás menetrendjét (Haraszti terminusával: a „késleltetett zöld fény”). A megkésett közreadás megváltoztatta a művek értelmét, az aktualitások gyorsan megfakultak, s így már nem volt semmi baj. Ebben az időszakban nemcsak politikusok, hivatalnokok, szerkesztők foglalkoztak azzal, hogy kiheréljék és átírják az import kultúrjavakat, nemcsak a kultúrpolitika funkcionáriusai próbálták agyafúrtan beilleszteni az idegen gondolatokat a szocialista kultúra rendszerébe – a reform ravasznak hitt taktikája nevében ugyanehhez adtak segédkezet a többre vágyó revizionisták és a titkos ellenzékiek is. Ők is a hagyománykezelés szocialista technikájával tették szalonképessé csempészárujukat, kedvelt eszméiket. Az elhallgatott végkövetkeztetés, az akár jó szándékkal elhagyott kockázatosabb fejtegetés, a művek végére biggyesztett „vörös farok”, a „reális” feltételekhez feltétel nélkül igazodó alkotói, szerkesztői és kiadói koncepció a hatvanas–hetvenes évek fordulóján valóban a dolgok természetes rendjének látszott, amihez képest a többség hőzöngésnek és provokációnak ítélt minden merészebb szókimondást. Erről az állapotról mondja Haraszti, hogy a kultúrát a cenzúra esztétikája működteti.

Nem azt kellett volna Haraszti szemére vetni, hogy mindezt – némi költői túlzással – új civilizációként ábrázolja, hanem hogy statikus rendszert dolgozott ki. Ennek egyik okáról már beszéltem: amit Haraszti 1975 táján lezárt folyamatnak látott, arról ma már tudjuk, hogy csak átmeneti állapot volt. A közvetett befolyásolás, a finomabb intézményes kényszerek rendje s az ugyancsak rugalmas ideológiai rendszerezés csupán fékezni tudta a fellazulást, de nem volt képes összetartani a filozófiai, esztétikai, világnézeti alapokat. Nem sikerült olyan rugalmasan manipuláló új rendszert létrehoznia, ami akkor is mindent magába tud olvasztani, ha kilép korábbi elzárkózásából. Az öncenzúra konszenzusa csak addig tartott, amíg elég tágnak látszott az így elérhető eredmények köre, amíg érezhető volt a liberalizálás kezdő lendülete. Erről a helyzetről csak egy dinamikus, a belső feszültségekkel és az átalakulás lehetőségeivel is számoló modell adhatott volna hű képet, nem pedig az egydimenziós, negatív utópia, amit Harasztinál olvashatunk.

Két példán mutatom be, hogy a belső ellentmondás, ami rövid távon a szocialista kulturális rendszer stabilitásának egyik tényezője, hosszú távon mégiscsak hozzájárul a rendszer átalakulásához. Az egyik a „forradalmi hagyományok” újraéledésének lehetősége, amiről Haraszti – talán az újbaloldalisággal kapcsolatos személyes csalódása miatt is – meglepően lekicsinylő hangon beszél. Pedig nemcsak a hatvanas évek végének kelet-európai ifjúsági mozgalmai és revizionistái mutatták meg, hogy komoly fejtörést jelent a szocialista rendszernek, ha saját ideáljait számon kérik rajta, hanem ide kell sorolnunk az 1956-os forradalom számos mozgatórugóját is. Az ’56-os munkástanácsok létrejötte nem független az ötvenes évek munkáseszményképétől és a munkásmozgalom történetének szemináriumi népszerűsítésétől; az oroszellenes patriotizmus sokat merített a nemzeti függetlenségi hagyományok hivatalos ideológiájából; a forradalom ideológiai előkészítői a dogmatizmussal szemben Leninhez, Marxhoz nyúltak vissza, és így tovább. Igaz, végül alulmaradtak a harcban, akik a hivatalos ideológia ígéreteit, eredeti eszményeit próbálták számon kérni. De a rendszeren belüli konfliktusok megfogalmazásához mégis ezek a hagyományok adtak fogalmi nyelvet, s nem becsülhetjük le az ’56-os és a ’68-as megrázkódtatások utóhatásait sem.

A másik példa a hatvanas-hetvenes évek szocialista kultúrájának fő ellentmondása – amit Haraszti nem hangsúlyoz eléggé –, az a különös jelenség, hogy a reformmarxista, revizionista, újbaloldali törekvések sokszor éppen azokkal az irányzatokkal ütköztek meg, amelyek más oldalról nézve ugyancsak ellenzékinek tekinthetők, s új mechanizmusért, a fellazulás folytatásáért, további szakmai, művészeti és technikai értékek integrálásáért küzdöttek. Az ellentétes irányú reformkövetelések egymást tartották sakkban, sőt, a szemben álló felek gyakran a kultúrpolitika segítségét kérték a másik szélsőség letörésére. A kultúrpolitika élt is a lehetőséggel, igyekezett minél ügyesebben kijátszani egymás ellen őket. De a hatalom nagy árat fizetett ezért a taktikáért: nem kapott új hivatalos kánonrendszert. A hatvanas-hetvenes évek tudományos és művészeti vitakampányai „döntetlennel” zárultak, s a szocialista realizmus, nacionalizmus, átmeneti társadalom, fogyasztói társadalom, fiatal Marx, ázsiai termelési mód, strukturalizmus és a többi vitakérdés agyonunva került le a napirendről. A viták során pedig lassacskán szétmorzsolódott a szocialista kultúra koherenciáját biztosító filozófiai, esztétikai és ideológiai rendszer.

Ha dinamikus, az ellentmondásokkal is számoló modellt alkotunk a szocialista kultúra jellemzésére, akkor pontosabb választ kaphatunk Haraszti és Petri vitájának arra a kérdésére is, hogy létrejöttek-e új művészeti értékek az irányított kultúra hivatalos berkeiben. Nem tárgyalva most a sztálini idők vitathatatlanul új – bár kétes értékű – esztétikai konvencióit, tartalmi elvárásait és műfajait, meg kell mondanunk, hogy Haraszti érvei és jelzői valóban nem túl meggyőzőek a hatvanas évekről, a konszolidációról szólván. Alig akadnak művek és művészek, amikre és akikre az „új civilizációt” jellemezni hivatott kategóriák – „a korporációs ethosz misztikusa”, „díszítő civilizáció”, „bürokratikus klasszicizmus” stb. – maradéktalanul ráillenének. Petrinek igaza van abban, hogy a konszolidáció időszakában létrejött maradandó értékek ösztönzést nem a kultúrpolitika hirdette eszményektől, hanem a szakmai hivatásetikák megmaradt vagy újjászülető autonóm normáitól kaptak. Kérdés azonban, hogy akkor is ilyen egyértelmű-e a kép, ha nem pusztán a műveket vesszük tekintetbe, hanem a kulturális mechanizmusokat is, amelyeken keresztül terjednek és értelmeződnek. Egy dinamikus modell szerint a rendszer része az is, hogy milyen ellenállást vált ki, milyen rezervátumokat tart fenn, és milyen támadási felületeket hagy. Ha így közelítjük meg a kérdést, akkor az örökkévalóság számára alkotó nagy művészek és tudósok vagy a tabukat merészen ostromló ellenzékiek jól elhelyezhetők a szocialista kultúra rendszerében, anélkül hogy „kakukkfiókának” tekintenénk őket, mint Haraszti, vagy nem létezőnek nyilvánítanánk a gondolkodásuk irányát és életművük hatását megszabó kulturális kényszerek rendszerét, mint Petri.

Ezzel elérkeztünk az irányított kultúra jelenéhez. Hiába esett szét a szocialista kultúra esztétikai, ideológiai rendszere, hiába mondott le a kultúrpolitika az önálló civilizáció megteremtésének nagyszabású céljáról, hiába születik egyre több autonóm szakmai és művészi teljesítmény, a politikai ellenőrzés háttérbe húzódása után – jól mutatja a változások határait a tény, hogy ezek az alkotások nem a kultúra szelekciós rendjének és intézményeinek segítségével születnek meg, hanem kifejezetten ellenükre, valami hősi ellenállás jegyében fogannak. Ami a hivatásetikák jelenlegi hatékonyságát illeti, nem szükséges tudományos intézmények produkcióján, irodalmi lapok színvonalán vagy országos képzőművészeti tárlatok értékein elmélkedni – elég bemenni egy vendéglőbe, elég végignézni, hogyan épül fel egy új ház. S ha a kultúra bizonyos területein erősebben érvényesülnek is a szakmai normák vagy az autonómia megnyilvánulásai, ez mit sem változtat az összképen – ami továbbra is a kultúra irányítottságának bélyegét viseli magán. Az egyik oldalon ezoterikus, szektaszerű csoportok, személyes kapcsolatok révén szerveződő, hamar megfeneklő művészi és tudományos törekvések, aktualitásra vadászó ellenzékiek, a másikon a depolitizált középszer termelőinek mindenféle szakmai és etikai kontrollt nélkülöző tábora, a terebélyes intézményrendszer biztonságos sáncai mögött.

A politikai tabuk továbbra is fontosabbá teszik a dolgok helyi értékét, mint a szakmai szempontot vagy az egyetemes elveken nyugvó morális ítéletet. Ha például politikailag tisztességes egy film, nem illik szakmai hibáiról beszélni „progresszív” körökben – a túlsó oldalon viszont a hibák kéjes taglalásával próbálják feledtetni vonzó eszméit. Ha valaki művészi vagy tudományos teljesítményével tekintélyt szerzett magának, kétszer is meggondolja, hogy „kompromittálja-e” életművét, és bizonytalanná tegye-e háborítatlan helyzetétegy politikusabb témaválasztással vagy állásfoglalással.

Én nem bízom annyira a „kultúra szabályszerűségeinek hatalmában”, mint Petri. Nem hiszem, hogy ez a hatalom olyan sok pozitívumot tartogat számunkra. A kultúra egésze mindig is a lehetőségekhez, a politikai hatalmakhoz igazodott. Márpedig a lehetőségeket Kelet-Európában továbbra is az irányított kultúra – Haraszti könyvében bemutatott – mechanizmusai és intézményei szabják meg, hiába pattogzott le róluk az ideológiai máz.

• Ellenvélemény