Orosz István

Nyomtatóbarát változat

Tudvalévő, a bolsevik ideológia feltétlen engedelmességet, a Vezérbe és a Pártba vetett megingathatatlan hitet követelt az egyéntől. Abból lett a Párt leghasználhatóbb katonája, aki képes volt maradéktalanul kiirtani magából a legelemibb erkölcsi értékeket, s az egész etikai szférát aggálytalanul helyettesíteni tudta a parancs csalhatatlanságába és történelmi szükségszerűségébe vetett hittel.

Érdekes volna tudni, vajon a bolsevik módon felépített kelet-európai kommunista pártoknak hány olyan tagja volt, aki minden személyes skrupulust félretéve vett részt ártatlanok ezreinek és tízezreinek internálásában, aki készségesen vádolta ismerőseit, barátait, rokonait és önmagát a legképtelenebb badarságokkal, aki könnyedén végrehajtotta a legnyilvánvalóbb ostobaságokat is, ha a Párt és a Vezér éppen úgy látta jónak. Közöttük bizonyára sokan voltak közönséges karrieristák, és nyilván szép számmal akadtak olyanok is, akiken a döntő pillanatokban úrrá lett a félelem. Ám ismereteim szerint a koncepciós perek vádlottai közül még az erősebb akaratúak is úgyszólván kivétel nélkül hagyták magukat meggyőzni: a Pártnak és a kommunizmus ügyének szüksége van áldozatukra, amit tesznek, azt a Párt kéri tőlük, s nekik mint hűséges párttagoknak kötelességük teljesíteni a kérést.

Mi volt az oka ennek a szinte teljes egyöntetűségnek?

E kérdés megválaszolásához felbecsülhetetlen segítséget nyújt Szász Béla korszakos jelentőségű visszaemlékezése, a Minden kényszer nélkül, amely először 1963-ban jelent meg külföldön, s amelyet 1984-ben az M. O. szamizdat-kiadó itthon is közrebocsátott. Szász Béla ugyanis a nagyon kevesek közé tartozott, akik megtagadták az együttműködést a koncepciós per elképesztő színjátékában. Magatartása tehát kivétel, ám értelmezésem szerint nem a szabályt erősíti. Szász Béla mindvégig ellenállt mind a szóbeli meggyőzési kísérleteknek, mind a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kínzásoknak. Kiszabadulása után, amikor a Kútvölgyi orvosai megvizsgálták, közölték vele: ennyi elszenvedett bántalmazás után voltaképpen „nem lett volna szabad életben maradnia”. Mi volt tehát az, ami Szász Béla magatartását ilyen jelentős módon eltérítette a nagy többség készséges együttműködésétől?

Szilágyi Sándor a Beszélő 11-beli méltatásában Szász Béla magatartásának végső okát abban összegzi, hogy Szász világéletében makacsul ragaszkodott a tényekhez, és mélyen gyökeret vert benne a meggyőződés, hogy hazudni nem szép dolog. Ennek alátámasztására elbeszéli a Danish Pastry-anekdotát, illetve idézi a könyvből a következő – e tekintetben valóban kulcsfontosságú – passzust:

„Nem erkölcsi parancsolatnak engedelmeskedtem, nem racionális érveknek és még csak az indulat se hajtott már, amikor konokul minden kérdésre nemmel válaszoltam. Mert valamiképp, de halálos bizonyossággal tudtam, akár hasznos, akár katasztrofális lenne számomra, ezt a vallomást soha nem lennék képes elmondani. Ahogy ama néhai citoyen is képtelen volt levelemet elégetni. Mert a maga árnyékát senki át nem lépheti.” (207. o.)

Szilágyi kommentárja így hangzik: „Igen, Szász Béla »ama néhai citoyentől« tanulhatta: az ember nem hazudik. Apjától, a szombathelyi középosztálybeli polgártól (ha jól tudom, a városi gázművek igazgatója volt), aki véletlenül felbontotta a fiának szóló konspirációs levelet, s remegő szájjal bár, de átnyújtotta a címzettnek. Szász nem adta a nevét a hazugsághoz – ugyanolyan magától értetődően, ahogy az ember előre köszön a hölgyismerőseinek.” Úgy gondolom, Szilágyi magyarázata hiányos és félrevezető, értelmezésére nem annyira az understatement[SZJ], mint inkább a bagatellizálás a jellemző. Más dolog ugyanis szokványos, mindennapi helyzetekben ragaszkodni az olyan apró tényekhez, mint az a bizonyos sütemény, és megint más rendkívüli, életveszélyes helyzetben kitartani az olyan horderejű tények mellett, hogy mondjuk valaki hazaáruló, aljas imperialista bérenc volt-e, vagy sem. Ráadásul egyáltalán nem szükségszerű, hogy a kétféle magatartás között kapcsolat legyen. Hiszen hiába precíz, pedáns, „rendes” valaki az élet hétköznapi dolgaiban, ettől még a határhelyzetekben viselkedhet igen aljas módon; sőt e kétféle magatartástípus igen jól meg is férhet egymással, amire a nácizmus története számtalan példával szolgál. Szász Béla valóban úgy érezte: egyszerűen képtelen másképpen viselkedni, s ezért magatartása valamilyen értelemben önmaga számára csakugyan magától értetődő volt. Ám semmiképpen sem abban az értelemben, ahogyan az ember automatikusan „előre köszön a hölgyismerőseinek”. Ha figyelmesen szemügyre vesszük az idézett szövegrészt, láthatjuk: Szász Béla másról beszél. Először is, kizárja a lehetséges motívumok közül az erkölcsi parancsolatokat, vagyis nem azért utasította el az együttműködést, mert megtanulta apjától: „az ember nem hazudik.” Fogadjuk el mégis egy pillanatra Szilágyi állítását: Szász Béla soha életében nem hazudott, nem ismert se istent, se embert, mindig könyörtelenül az igazat mondta. Csoda-e, ha – mint Szilágyi írja – ismerősei közül senki nem tartotta „bájos” embernek? Elvégre ki szereti, ha lépten-nyomon fejéhez vágják az igazságot? Ez az érvelésmód akarva-akaratlanul alaposan lecsökkenti Szász magatartásának jelentőségét: hiszen ha automatikusan mindig az igazat mondta, akkor világos, hogy a Rajk-per során sem tehetett mást. Ha viszont megengedjük, hogy Szász legalább egyszer hazudott, akkor összeomlik az egész magyarázat, hiszen azonnal feltehető a kérdés: miért nem folyamodott Szász a Rajk-per esetében is hazugsághoz, hiszen ez megmentette volna a szörnyű kínzásoktól, s egyébként is körülötte mindenki ezt tette.

Szász azonban – értelmezésem szerint – nem annyira azt tanulta a „néhai citoyen”-től, hogy „az ember nem hazudik”. Apja sem elsősorban azért adta át azt a levelet fiának, mert nem akart a hazugság bűnébe esni. Kiderül a szövegből, hogy nem akármilyen, szokványos levélről volt szó, hanem olyanról, amely címzettjének egész személyiségét a legmélyebben érintette. Egy ilyen levelet letagadni nem hétköznapi hazugság lett volna, hanem durva beavatkozás a személyiség legbensőbb szférájába, az egyén integritásának könyörtelen megsértése. Erre nem volt hajlandó „ama néha citoyen”, bármennyire ellenszenvezett is a kommunista eszmékkel. Nos, ha valamit, hát azt „tanulhatta” Szász ebből az esetből, hogy az ember semmilyen helyzetben nem sérti meg mások személyiségének a legbenső burkát, viszont önmaga integritását is a végsőkig védelmezi az erőszakos külső behatásokkal szemben. Szász Béla képtelen volt arra, hogy megtagadja önmagát, hogy feladja személyiségének integritását, hogy a nyomozóhatóság vagy akár a Párt kénye-kedvének kiszolgáltassa ezt a legbenső szférát, amit önmaga lényegének tekintett. Képtelen volt arra, hogy lemondjon az önnön cselekedetei iránt érzett felelősségről, s azt szolgálatkészen átruházza valamely rajta kívül álló instanciára.

Egyébként a per előkészítésének első szakaszában a vallatók sem elsősorban konkrét hazugságok elismerésére igyekeztek rábírni az erre kiszemelteket, hanem arra törekedtek, hogy elnyerjék a potenciális tanúk és vádlottak általános együttműködési készségét. Ezt támasztja alá Szász Bélának Rajk viselkedéséről adott leírása is: amikor másodszor szembesítették Rajkkal, a volt miniszter gondolkodás nélkül, fásultan aláírt mindent, vagyis az ő együttműködését ekkorra már sikerült „megnyerni”, s ezek után teljesen közömbös volt számára, hogy éppen milyen hazugságot kell beismernie vagy rábizonyítania másokra.

A Minden kényszer nélkül egyéb helyeiből is kiderül, hogy Szász korábban sem volt olyan fanatikusan hithű katonája a Pártnak, mint sokan mások, akiket éppen ez a vallásos hit késztetett arra, hogy mindenben, még a legképtelenebb, legembertelenebb ügyekben is együttműködjenek választott Istenükkel. 1947-ben pl., amikor egy hetilapot szerkesztett, Rajk (éppen Rajk!), az akkori belügyminiszter be akarta szervezni a politikai rendőrség kötelékébe, s Szász határozott nemet mondott erre az ajánlatra. Később, amikor a Külügyminisztérium sajtóosztályát vezette, igyekezett mérsékelni a Tito-ellenes hadjáratot:

„Mivel azonban a követség (ti. a belgrádi magyar követség – O. I.) bizalmas értesülései ellenőrizhetetleneknek, megbízhatatlanoknak, sőt gyakran kiagyaltaknak tűntek számomra – nem mintha a pártvonal ellen akartam volna politizálni, de merőben újságírói lelkiismeretességből –, visszatartottam a nyilvánvalóan hamisnak látszó híreket. A miniszter (ismét csak Rajk! – O. I.) ezért két alkalommal is szemrehányást tett nekem, s mivel vitatkoztam vele, kijelentette, hogy magatartásom és ellenkezésem hideg zuhanyként érte őt.” (121. o.)

Majd pedig, amikor Szász már a Földművelésügyi Minisztérium sajtóosztályát vezette, 1949 márciusában a pártközpont egy Baráti nevű tisztviselője arra akarta rávenni, hogy adjon ki kommünikét: az északi megyékben a kulákok szabotálják a vetéstervet.

„Tüzetesen magyarázgattam, hogy szabotázsról szó sem eshet... A hozzám befutott jelentések egyértelműen arról adnak számot, hogy az északi megyékben fagyott a föld, sőt, hótakaró borítja. Ilyenkor a magyar paraszt nem szánt, várja az olvadást (...)

– Aggályos és előítéletes ember vagy te, elvtárs – mondotta (Baráti – O. I.), majd eltűnődve mért végig tetőtől talpig.

Fölálltam, és azt hiszem, nyugodtan, sőt halkan válaszoltam:

– Lehet. De amíg én a földmívelésügyi minisztérium sajtóosztályán vagyok, ilyen vagy hasonló kommünikét nem adok ki.” (69. o.)

Két hónap múlva letartóztatták. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy – amint az a kihallgatások során is kiderült – Szász ugyan aktívan részt vett a háború előtti illegális kommunista mozgalomban, sőt, ezért a tevékenységéért le is tartóztatták, 1933 után azonban sem Magyarországon, sem Franciaországban nem volt közvetlen szervezeti kapcsolata a kommunista párttal (vö. 93. o.), s 1939 után Károlyi Mihály mozgalmának dél-amerikai főtitkára lett, akkor kiviláglik: sokkal mélyrehatóbb különbség volt Szász és a feltétlen együttműködők, például Rajk között, mint ahogyan Szilágyi feltételezi: „Vagy Szász Béla eleve a kétkedőbb kommunisták közül való volt, s így őt nem tudták megzsarolni: »Elvtárs, ezt kéri tőled a Párt!«? Ez sem valószínű. Igaz, nem beszél valami lelkesen kommunista múltjáról, könyve (ellentétben a legtöbb hasonló tárgyú visszaemlékezéssel) nem az Eszméből kiábrándult kommunista önmarcangolása – de Szász nem is takargatja ekkori meggyőződését.” Mondhatni, szinte Szász egész életútja elkerülte Szilágyi figyelmét, különben nem állítaná a nyilvánvaló tényről, hogy „nem valószínű”. Szász rokonszenvezett a kommunista eszmékkel, de nem „hitt” bennük, s ezért valószínűleg a legkétkedőbb kommunisták közül való volt; nem ebben vagy abban a konkrét kérdésben kételkedett, hanem az Eszme érvényességének abszolút voltában, meg abban, hogy jogosult volna ezt az Eszmét abszolutisztikus módon érvényesíteni.

„– Vagyis a párt kéri magát arra, értse meg a helyzetet, miképp számos más régi kommunista megértette, hiszen maga se tegnap került a mozgalomba. Érti már?

Bólintottam. Értem. Az ezredes egy metafizikai személyiség, a nagy P-vel írott és ejtett Párt nevében szól. Hanem, bár valóban nem tegnap kerültem a mozgalomba, a vallásos extázis ama fokára sose emelkedtem, hogy alkotóelemeitől elvonatkoztatva, képes legyek perszonifikálni a pártot. Mi a párt? Ki a párt? Tartópillére az a bürokrata, aki a Nádor utcai központba hívatott, hogy kommünikét adasson ki velem egy soha el nem követett szabotázs leleplezésére; épülettéglája az a magyar vagy francia munkás, aki gépe fölé hajol, és nem sejtheti, mi történik, az ő nevében is, Budapesten, az Andrássy út egyik háztömbjében; jövendőbeli reménye meg talán az a diák Bolognában vagy Dél-Amerikában, aki épp most olvassa Marx szellemes elemzését III. Napóleon államcsínyéről. De nem a diák, nem a munkás, hanem a bürokrata, Farkas László, Szűcs Ernő, az orosz alezredes és kivált Fjodor Bjelkin altábornagy, a kormányzó cselekszik a párt nevében. Ha tegyük fel, s ezt bízvást feltehetjük, hibákat követtem el, érezhetnék-e bűntudatot a Nádor utcai párttisztviselővel, Farkas Lászlóval, Szűcs Ernővel avagy a kormányzóval szemben? Egy metafizikai absztrakcióval szemben még kevésbé.

Azt hiszem, a párt fogalmának ily vallásos misztifikációjával az ezredes még akkor is észre térít, ha történetesen akár tudatosan, akár tudatalatti homályban bujkáló okokból, a bűnhődésnek valamiféle módját keresem.” (198–199. o.)

Szászból tehát épp ellenkező reakciót váltott ki az az érvelésmód, amely a „régi párttagok” túlnyomó többségénél bevált; a Párt mint metafizikai absztrakció képzete fokozta ellenállását, amit csak betetőzött a kínvallatások hosszú sora. 1949. május 24-től június 16-ig 36-szor „talpalták” meg (ez egyenként 25-25 ütést jelent), félezernél több kézbesuhintásban lehetett része, egyszer kilenc napig kellett étlen-szomjan állnia a cellájában, majd amikor rövid időre az oroszok is kezelésbe vették, vízzel teli kádba ültették anyaszült meztelenül, és áramot vezettek a vízbe.

„Egy olyan párt nevében kegyetlenkedtek, amihez jómagam ifjúkoromban csatlakoztam, helyesen vagy helytelenül értelmezett útkereső radikális humanizmusból. Ám úgy éreztem, a pince őreihez, a nyomozókhoz, Vajdához vagy Tarjánhoz, az ezredeshez, Károlyihoz, Szűcs Ernőhöz vagy Péter Gáborhoz annyi lelki közösség se fűz, mint egy amőbához. Sose fogadtam el, hogy a cél szentesíti az eszközöket, de annál egyértelműbbnek vettem, hogy az ÁVH eszközei akármilyen célt örök időkre kompromittálnak. S mivel a látott, a tapasztalt eljárást mindenütt, mindenkor és mindenkivel szemben szenvedélyes fölháborodással megakadályoztam volna, lépre csaltnak, rászedettnek tekintettem magam, hiszen – bármily csekély mértékben, bármily közvetve – az én kommunista múltam is segédkezet nyújtott Péter Gáboréknak. Ennek fölismerése is csak fokozta a kívánságot, bárha mielőbb végleg elakadna már a lélegzetem.” (87. o.)

Figyeljük meg, hogyan érvel Szász, miért elfogadhatatlan számára a Párt mint metafizikai absztrakció: mert „alkotóelemeitől”, vagyis az egyes emberektől függetlenül nem tudja értelmesen felfogni. Nem a „Párt” kéri az együttműködésre, hanem Farkas Mihály, Péter Gábor, Fjodor Bjelkin, akiknek az eszközeit semmilyen cél, semmilyen eszme, semmilyen tény nevében nem tudja elfogadni. Szász Béla tehát szerintem – Szilágyi Sándor nézeteivel szemben – nemcsak hogy okosabb volt mindazoknál a kommunistáknál – s ők is szép számmal voltak –, akik valamilyen mértékben hitelt adtak a koncepciós perek vádjainak (mert ne feledjük: mi már tudjuk, hogy a Rajk-per koholmány volt, Szász Bélának azonban egyedül kellett erre rájönnie, s nem éppen elmélkedésre alkalmas körülmények között), de bölcsebb is volt azoknál, akik úgy gondolták, hogy a koncepciós perekből a Pártnak haszna származhatik. (Ismeretes pl. Lukács György álláspontja, aki ha igaznak nem is, de igazolhatónak tartotta a moszkvai pereket a fasizmus elleni népfront kialakítása szempontjából, s ezen álláspontja mellett szinte haláláig kitartott.) Szász bölcsessége a korlátlan eszmei, gondolati elvonatkoztatásnak határozott gátat szabott azzal, hogy semmilyen körülmények között nem volt hajlandó eltekinteni az egyes ember javától, felelősségétől, integritásától.

Rajk viszont engedett a Párt nyomatékos „kérésének”, és hibátlanul eljátszotta a rá osztott főszerepet. Motívumai egyelőre nem ismertek. Úrrá lett volna rajta a kínzásoktól való félelem, sikerült elhitetnie magával, hogy önfeláldozása hasznos szolgálatot tesz a Pártnak, reménykedett abban, hogy valóban a Krímbe viszik az ítélet után, ahogyan Kádár, az akkori belügyminiszter ígérte neki?[SZJ] Ha az első és a harmadik motívumot kizárjuk, s elfogadjuk Szilágyival, hogy Rajk tisztán látta, ezt a pert nem úszhatja meg élve, akkor vissza is utasíthatta volna az együttműködést, miként Szász Béla tette. Nem így járt el, s ezzel részese lett az egyik legveszedelmesebb értékrombolásnak, amely a bolsevik típusú kommunista pártok számláját terheli: mintát adott arra, hogy lehetséges, sőt, jogosult valamely metafizikai absztrakció nevében a személyiség legbenső magjának könyörtelen szétzúzása. Ez a körülmény még inkább aláhúzza Szász Béla magatartásának kivételes jelentőségét.

---

Valószínűnek tartom, hogy elsősorban nem is a Minden kényszer nélkül egyes konkrét elemzései és dokumentumhitelességű adatai a legkompromittálóbbak a magyar kommunista párt viselt dolgaira, hanem a puszta tény, hogy létezett olyan kommunista, mégpedig a párthierarchia meglehetősen magas köreiben, akin nem fogott a „személyi kultusz” átka, aki vállalta is, mégpedig életveszélyes helyzetben az ebből adódó összes következményt. Hiszen a magyar kommunista párt igyekvő ideológusainak az ún. „személyi kultusszal” kapcsolatos unalomig ismert érvelése azon alapul, hogy a „torzulásokért” egyedül Rákosi és szűk klikkje volt a felelős, a többiek ártatlan, félrevezetett áldozatokként úgy kerültek az egészbe, mint Pilátus a krédóba, s különben is, csak annak van joga a kritikai megjegyzésekre, aki maga is megjárta e poklok poklát (ez utóbbi érv különösen sokszor fordul elő pl. Ancsel Éva okfejtéseiben). Szász Béla sorsa és a könyvében leírtak igazán hiteles, történelmileg egykorú, egyszerre gyakorlati és elméleti cáfolatát nyújtják ennek a hivatalos értelmezésnek, amely figyelemre méltó rokonságot mutat a „parancsra tettem”-típusú védekezés náci bűnperekből ismert struktúrájával. Ahogyan pl. Eichmann német védőügyvédje arra építette okfejtését, hogy a felelősség kizárólag Hitlert, illetve a Harmadik Birodalom legfőbb irányítóit terheli, úgy az ötvenes évek „torzulásainak” hivatalos kommunista magyarázói is azt mondják: a felelősség kizárólag Rákosit és klikkjét terheli, a többiek nem tehettek mást, mint hogy követték az ő utasításaikat. Amikor aztán nyilvánvalóvá lett Rákosiék politikájának csődje, a Párt felszámolta a torzulásokat. Szász Béla az eleven bizonyíték: igenis tehettek volna mást, mint ahogy bizonyára Szász Bélán kívül is akadt még kommunista a Magyar Dolgozók Pártjában, aki másként cselekedett, mint a döntő többség. Az ő sorsukat azonban, gyanítom, nem a kommunista párt történészei fogják majd megírni. Másrészt pedig, mint közismert: a „torzulásokat” nem a párt számolta fel, hanem a magyar nép 1956. októberi felkelése. 1945-től az ötvenes évek végéig a magyar kommunista párt minden jelentősebb politikai lépését szovjet utasításra tette: így került sor a Rajk-perre, így lett Nagy Imre 1953-ban miniszterelnök, ezért került sor Rákosi leváltására a főtitkári posztról, így engedélyezték 1956. október 6-án Rajk és társai nyilvános temetését, majd így került Kádár János hatalomra, így végezték ki Nagy Imrét és társait 1958 nyarán.

A Minden kényszer nélkülből világosan kiderül, hogy a legfontosabb intézmény, amely a szovjet utasítások maradéktalan végrehajtását, illetve a kommunista párt feltétlen hazai hatalmát biztosította, az ÁVH volt. Ez a „párton belüli párt”, a „munkásosztály élcsapatának élcsapata” Sztálin haláláig teljhatalommal rendelkezett, ám Berija és Péter Gábor letartóztatása[SZJ] után ereje meggyöngült, végül pedig az 1956. októberi népfelkelés megsemmisítette. Sajnos csak igen rövid időre.

Hogy az ’56 óta eltelt negyedszázadban mennyit változott a magyar titkosrendőrség személyi összetétele, erre vonatkozóan sajnos a Központi Statisztikai Hivatal kiadványaiban nem találni adatokat. Némelyek tudni vélik, hogy Kádár János, hatalma megszilárdítása érdekében, kétszer is átszervezte ezt a kulcsfontosságú, párton belüli élcsapatot, s igyekezett megtisztítani azt a régi ÁVH-soktól. Ám még ha így volna is, az sem adna okot a különösebb bizakodásra, hiszen maga az intézmény megmaradt, csupán a tagjai cserélődtek. A kérdés pedig éppen az: van-e intézményes biztosítéka annak, hogy az „átkos múlt” vissza ne térjen. A hivatalos válasz erre ma is az, amit annak idején Apró Antal mondott Rajk temetésén:

„Sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon mi a biztosíték arra, hogy hasonló törvénytelenségek, törvénysértések a jövőben nem fordulnak elő? Ez jogos kérdés. Erre a kérdésre népünk színe előtt kötelesek vagyunk válaszolni. A biztosíték erre a párt, a biztosíték erre mi vagyunk, kommunisták.” (335. o.)

Nos, ez bizony édeskevés. A társadalom ma is egyedül az éppen hatalmon lévő kommunisták „jóindulatában” reménykedhet, no meg a különféle külső kényszerítő tényezőkben. Ezért úgy gondolom, igaza van Szász Bélának, amikor azt írja:

„A revízió szükségességét belátva Sztálin utóda arra törekszik, hogy üldözve minden más revizionistát, monopolisztikus módon maga váljék revizionistává. Ám reformjai, szervezései, módosításai, taktikai engedményei, gazdasági és kulturális könnyítései a moszkvai értelmezésű szocializmus létének, tehát a bürokratikus pártdiktatúra uralmának kockáztatása nélkül odáig nem terjedhetnek, hogy kérdésessé tegyék a politikai rendőrség hatalmát. Ha a moszkvai vezetőknek nincs is szándékában a nemkívánatos személyeket vagy emberkategóriákat műperekkel eltávolítani, politikai rendőrségüknek mindenkor oly erősnek kell lennie, hogy bármely pillanatban akár műpereket rendezhessen.” (342. o.)

A legfrissebb, nagyon is idevágó magyarországi fejlemény, hogy dr. Krassó Györgyöt az I. kerületi rendőrkapitányság 1984. november 22-i határozatával rendőri felügyelet alá helyezte. Krassót egyebek között azzal vádolják, hogy ő szervezte az M. O. kiadó tevékenységét, vagyis neki köszönhető, hogy – fontos 1956-os dokumentumok mellett – a Minden kényszer nélkül Magyarországon is megjelenhetett. Vajon Krassó felháborító büntetése – és a szamizdat munkatársaira korábban kirótt tetemes bírság – nem azt mutatja-e, hogy a politikai rendőrség hatalma nálunk ismét veszedelmesen növekvőben van? S vajon hol az az intézmény, amelyhez jogorvoslatért fordulhatnánk a politikai rendőrséggel szemben? Nem tartom valószínűnek, hogy a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze a hozzá elküldött tiltakozólevél hatására alkotmányos útra fogja terelni Krassó ügyét. Vagyis a kör veszedelmesen bezárulni készül: 1949-ben az MVD irányításával, az ÁVH tevőleges közreműködésével és a magyar kommunisták döntő többségének asszisztálása mellett több tucat ember lelte halálát a Rajk-per és mellékperei következtében.[SZJ] A magyar kommunista párt azóta állítólag megszüntette a „törvénytelenség” kiváltó okait, és állítólag „rehabilitálta” a jogtalanul elítélteket. Szász Béla egyedülálló könyvét azonban, amelynek hitelességét – tudtommal – mind ez idáig a párt egyik ideológusa sem vonta kétségbe, mégsem a Kossuth nevét kisajátító pártkiadó jelentette meg százezres példányszámban. Én is azok közé tartozom, akik az M. O. kiadó jóvoltából jutottak hozzá ehhez a műhöz, s ezért ezúton is szeretném nagyrabecsülésemet kifejezni a kiadó munkatársainak, akik vállalták a megjelentetés kockázatát. Hogy 1984-ben Magyarországon rendőri felügyelet alá helyeznek valakit, akinek van bátorsága olyan könyveket kiadni, melyek hitelesen és árnyaltan ábrázolják közelmúltunk elhallgatott, elhazudott eseményeit – ez olyan kontinuitásra mutat a magyar kommunista párton belül, amely úgy látszik, lényegibb és mélyebben fekvő, mint a sokat hangoztatott diszkontinuitás az ún. „ötvenes évek” és a jelen között.

A maga nemében egyedülálló dokumentuma ennek Pozsgay Imre karácsonyi cikke a Magyar Nemzetben. A Sorsunk a demokrácia címet viselő írás első felében a szerző felidézi az évezredes európai demokratikus hagyomány legfontosabb alapelveit és tanulságait. Egyebek között ezt írja: „Évezredek alatt a kormányzás változatos formáit és módszereit próbálhatta ki, viselhette el az emberiség. Akik a kormányrúdhoz kerülhettek, gyakran éreztek kísértést arra, hogy a nép természetét figyelmen kívül hagyó »könnyű kormányzás« módszerét válasszák. Kora és nemzete válogatta, hol, meddig lehetett ezt csinálni. Annyi azonban bizonyos, hogy hatékony társadalmak minden korban ott működtek, ahol nem a kormányzást akarták megkönnyíteni, hanem az emberek részvételét közös ügyeik intézésében. Ahol számított a személyiség, az emberi méltóság.” Majd ezután „a tudományos szocializmus államelméletét” a következőkben összegzi: „Ne az állam ellenőrizze a társadalmat, hanem a társadalom az államot. Ebben is talpára állították a feje tetejére állított világot, s kimondták: szemben az eddigi gyakorlattal, melyben minden ügy igazgatása az államra tartozott, és csak amivel az nem bírt, hagyták az önkormányzatokra, a szocializmusban minden ügy tartozzon az önkormányzatokra, s csak az egész nemzetet átható általános feladatok, amelyekkel a helyi önkormányzatok nem birkózhatnak meg, tartozzanak az államra. Lenin ennek az eszmének a jegyében látott hozzá az első szocialista állam megszervezéséhez.” Igaz, Pozsgay elmulasztja megemlíteni: ezt az eszmét az első szocialista állam fél évszázados történelmi gyakorlata alaposan kiherélte, megfosztotta minden értelmes tartalmától. Ettől azonban még – elvileg – lehetséges volna, hogy ma Magyarországon a kormányzat minden erejével arra törekedjen, hogy „ne az állam ellenőrizze a társadalmat, hanem a társadalom az államot”. Hiszen, mint Pozsgay írja: „valódi népuralom mellett nincs az embereknek egy különös, elhivatott csoportja, amelynek jogában állna ítéletet mondani a népről és megszabni, hogy a nép miben illetékes és miben nem.” Még mielőtt azonban esetleg valaki azt gondolná, hogy nálunk „valódi népuralom” van, vagy az lehet, siet hozzátenni: „Meg kell mondani azt is, hogy ennek vannak a szocializmusban is feltételei. A legfontosabbak: továbbra is következetesen érvényesüljön a párt vezető szerepe úgy, hogy a párt legyen a nép legfontosabb eszköze az állam ellenőrzésére, az ország sorsát alapvetően befolyásoló kezdeményezések elindítására, a haladó közgondolkodás kialakítására.”

Pozsgay ezzel maga mutat rá a demokrácia, a „valódi népuralom” érvényesülésének legfőbb akadályára: a szocializmusban ugyanis létezik „az embereknek egy különös, elhivatott csoportja”, amelynek jogában áll ítéletet mondani a népről, és „megszabni, hogy a nép miben illetékes és miben nem”. Ezt az embercsoportot kommunista pártnak hívják. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy a létező szocializmus történelme éppen a bolsevik módon fölépített kommunista pártnak köszönhetően nem egyéb, mint a demokrácia megcsúfolásának általános gyakorlata, akkor rezignáltán megállapíthatjuk: a szavaknak nincs többé értelmes jelentése a kommunista szóhasználatban. Pozsgay cikkének címe, Sorsunk a demokrácia valójában azt jelenti: sorsunk a párt.

És amíg a kommunista párt bolsevik módon szerveződik, vagyis a demokratikus centralizmus ideológiájának jegyében szigorú pártfegyelmet, a pártutasítások feltétlen teljesítését követeli meg tagjaitól; amíg frakciózásként bélyegzi meg és tiltja a párton belüli különvélemény kialakítását és nyilvános képviseletét; amíg saját önálló karhatalma és politikai rendőrsége révén korlátlan hatalommal bír a társadalom felett; amíg nem teszi lehetővé alternatív politikai intézmények létrejöttét – addig csak a demokrácia szánalmas paródiájáról lehet szó. Mert hiszen „a centralizáció... megtartja a társadalmat egy olyan status quo keretei között, amely valójában sem hanyatlásnak, sem haladásnak nem mondható, fenntartja a társadalmi szervezetben a közigazgatásnak azt a szunnyadó állapotát, amelyet a tisztviselők rendszerint rendnek és nyugalomnak neveznek. Egyszóval abban tűnik ki, hogy akadályoz, és nem abban, hogy cselekszik... Előfordul néha, hogy a központosított hatalom kétségbeesett helyzetben megpróbál az állampolgárokhoz fordulni segítségért, de szavait imigyen forgatja: »Úgy cselekedtek, ahogy én akarom, addig, ameddig én akarom, és pontosan azt teszitek, amit én akarok. Vállaljátok a részfeladatot, és nem törekedtek az egész irányítására; sötétben dolgoztok, és majd később ítélitek meg művemet eredményeim alapján.« Az emberi akarat közreműködését ilyen módszerekkel nem lehet biztosítani. Ahhoz a szabad cselekvésre, a tettekért való felelősségre van szükség. (...) Minden nép körében, ahol tilos a politikai társulás, ritka a polgári társulás. Aligha valószínű, hogy ez a véletlen műve; inkább azt kell gondolnunk, hogy természetes, talán szükségszerű kapcsolat áll fönn e kétfajta társulás közt. Amíg a polgárok csak bizonyos esetekben társulhatnak, addig a társulást ritka egyedi eljárásnak tekintik, és nem nagyon gondolnak rá. Viszont ha mindenben szabadon társulhatnak, meglátják azt az általános, mondhatni egyedüli eszközt, amelyet az emberek különféle kitűzött céljaik elérésére használnak föl...” (Alexis de Tocqueville: A demokrácia Amerikában, Gondolat 1983., 93. és 410. o.)

• Ellenvélemény