Zbigniew Narkiewicz

Nyomtatóbarát változat

Úgy érzem, ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely ledönti ezt a rendszert, és egy újat épít.


Zbigniew Bujak


Nehéz részt venni egy másik nemzet problémáit vitató polémiában. A nemzeti sajátosságok miatt nem lehet ugyanolyan politikai recepteket javasolni a különböző társadalmak kérdéseinek megoldására – ezt az egységes kommunista rendszer bevezetésében jelentkező nehézségek is bizonyították. Ezt tudva mégis szeretnék csatlakozni a Beszélő hasábjain folyó vitához. Úgy érzem, a közép- és a kelet-európai népek sorsa és jövője közös, problémáiknak egy forrása van, s így megoldásukra együtt kell törekedjenek.

A vitában való részvételre Kis János cikke ösztönzött.[SZJ] Nem titkolom, hogy az a gondolkodásmód, amelyet képvisel, éles ellentétben áll a mostani lengyel ellenzék nagyobb részének véleményével. Tapasztalataink alapján arra a következtetésre jutottunk: ebben a rendszerben nem lehetséges a hatalommal való megegyezés, vagyis mind a két fél számára elfogadható konszenzus.

Ha jól értettem, a cikk szerzője abból az állításból indul ki, hogy a hatalomnak vannak elsődleges, kétségbevonhatatlan érdekei, de vannak olyanok is, amelyekről lemondhat, ha garanciát kap, hogy ez nem fogja veszélyeztetni. A párt hajlandó lenne tehát bizonyos engedményekre, hogy megvédje a nyugalmát (vagyis a hatalmát). Ennek érdekében korlátozhatja a társadalom fölött gyakorolt ellenőrzést. Ez az állítás magában foglalja a következő feltevést: a kommunista hatalom helyzete válságos, a párt uralma veszélyben van, és csak radikális lépések menthetik meg. Eltekintve az állítás jogosságától – lengyel szemmel nézve a magyar hatalom a legszilárdabb, és a legkevésbé veszélyezteti a társadalom elégedetlenségének kitörése – a szovjet típusú rendszerek története arról tanúskodik, hogy a hatalom inkább erőszakkal fojtja el a nép fellépéseit, minthogy békés, kompromisszumos megoldást keresne. Erre azt mondhatná valaki, hogy ez még nem jelenti, hogy ilyen kompromisszum egyáltalán lehetetlen, hogy a történeti tapasztalataink nem zárják ki a megegyezés lehetőségét a jövőben. Ezzel szemben én szkeptikus vagyok. Szerintem a kommunista hatalom rugalmatlansága a természetéből fakad. Elsődleges célja a társadalom teljes, osztatlan ellenőrzése. Mivel a társadalom érdeke ezzel ellentétes (az ellenőrzés alól való felszabadulás), a megegyezés valószínűtlennek tűnik. A két érdek között nincs középút. A kelet-európai kommunista pártok politikájában jelentkező különbségek – nyilvánvaló: az MSZMP politikai gyakorlata liberálisabb a csehszlovák párténál – csupán a társadalmak ellenállásának erejétől függ. Sok jel vall arra, hogy a kommunisták csak ott engedhetik meg maguknak a liberális politikát, ahol nincsenek veszélyben. Ezt az állítást még inkább bizonyítják a legutóbbi magyar fejlemények: az ellenzék ellen irányuló zaklatások fokozódása egyenes arányban van ezen ellenzék jelentőségének és nagyságának növekedésével.

Kis János elgondolása nem különbözik lényegesen a KOR[SZJ] régi, nyolc évvel ezelőtti programjától, amely szintén elismerte, hogy politikai valóságunknak vannak olyan aspektusai, amelyeket nem szabad kétségbe vonni (a Varsói Szerződéshez való tartozás, a kommunista párt vezető szerepe stb.). A különbség a két program között az, hogy Kis János javaslatában a szükségszerű kommunista monopólium szférája szélesebb: itt már a szakszervezetek is hozzátartoznak. Felmerül tehát a kérdés: mi legyen akkor a társadalom részleges függetlenségének intézményesült formája? Hol nyilvánuljon meg az a csonka függetlenség? A Dialógus békemozgalom tapasztalata azt mutatta, hogy a béketörekvések is a hatalom monopóliumához tartoznak. Próbálkozzunk talán a Horgászszövetséggel! Hátha sikerül...

Egy varsói barátom hasonlatával élve: a totális hatalom olyan, mint a hajó – ha lyukat fúrunk a testébe, elsüllyed. Mi értelme hát azon vitatkozni, hogy a lyuk nagy legyen-e vagy kicsi, négyszögletes vagy kerek? A hajó úgyis elmerül. Ezt a hatalmon lévők nagyon is jól tudják. Ideje lenne megértenünk, hogy ők semmiféle lyukat nem kívánnak, a legkisebbet sem.

A másik probléma a Kis János által javasolt garanciákhoz kapcsolódik. Bevallom: nem tudom elképzelni, milyen garanciát tud adni a hatalom, hogy betartja az esetleges egyezség játékszabályait. Óvatosságra int a Gdanski Egyezmények sorsa.[SZJ] Pedig ezek nemcsak papíron voltak: mögöttük állt a tízmilliós Szolidaritás. Maga a szerző tisztán látja a helyzetet, amikor azt mondja: „jobb, ha az iránymutató állásfoglalások nem olyan egyértelműek, hogy utóbb számon lehessen kérni őket. (...) Megtanult többféleképpen értelmezhető nyilatkozatokat tenni.” Szentigaz. De vajon ilyen partnerrel (értsd: ellenséggel, ellenféllel) lehet-e egyezséget kötni? Másrészt: milyen garanciát tudnak adni az ellenzék képviselői, hogy a társadalom többsége betartja a játékszabályokat? Soha nem merném állítani, hogy a nép megelégszik azzal, amit elért. Én személy szerint lemondhatok a nemzeti függetlenségről, a teljes szabadságról és a demokráciáról. De ostobaság lenne azt gondolnom, hogy másoknak is követniük kell ebben. Ez nemcsak erkölcsi kérdés, bár nyilvánvalóan az is: hiszen milyen jogon kötelezek másokat bármire is a beleegyezésük nélkül, főleg ha demokratának tartom magam. De a kérdés politikai probléma is. Természetes, hogy a hatalom engedményei a társadalom szemében az uralkodók gyengeségének fognak tűnni. És ha a szabadságukat korlátozó hatalom gyenge, miért ne követelnének többet? Efféle radikalizálódást láthattunk a Szolidaritás tevékenysége idején.

A Kis János javasolta megoldás a párthatalom korlátozásának más lehetőségeit is tartalmazza: az engedélyezett és tilos viselkedések listája szükségszerűen a pillanatnyi politikai helyzet elemzésének alapján készül. A további fejlemények olyan helyzet elé állíthatják mindkét felet, amely nem volt eleve kodifikálva. Ilyen tisztázatlan szituációk újabb konfliktusokat váltanak ki, ráadásul a hatalom szempontjából veszélyeseket, hiszen lehetővé teszik a társadalomnak a szerveződést és a kollektív érdekvédelmet.

Ennyi kétség merül fel bennem Kis János cikkét olvasva. A vita más részvevőitől eltérően nem akarok fellépni semmiféle alternatív javaslattal. Úgy érzem, egy külföldinek – függetlenül attól, hogy mennyire ismeri a magyar helyzetet s hogy mennyire magyarbarát – nincs ehhez joga. Minden társadalomnak a saját útján kell keresnie a megoldásokat, nem lehet efféléket importálni. Walesa szavaival élve: Talán nektek is be kellene mennetek a raktárakba, hogy azt mondhassátok, igen, tényleg, a raktárak üresek.

Varsó, 1984 augusztusában 

• Ellenvélemény