Szilágyi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Tamás Gáspár Miklós szenvedélyes publicista – igazságai kimondásában csakúgy, mint vagdalkozásaiban. A csöndes Európa c. politikai esszéje (AB, 1982) az év legelején, az általános csüggedéssel dacolva mondja ki: a lengyel vereség nem ok rá, hogy sutba vágjuk a demokratikus mozgalmak eszmekincsét!

„Nem azért kell a vereségek okait… elemeznünk, hogy mindenáron elkerüljük az újabb vereségeket, hanem pusztán azért, hogy meggyőződjünk róla: helyesek-e még eszméink, és szólhatnak-e még a néphez.”

Én is úgy gondolom, hogy eszméink érvényességét nem a konjunktúra hullámzásának kell megszabnia, s helytállónak tartom TGM lengyel helyzetelemzését is. Gondolatmenetének bántó felhangjait azonban – úgy érzem – nem lehet szó nélkül hagyni. TGM részletesen felsorolja, milyen eszmekincs továbbvitelére gondol:

„A nem kommunista baloldal és a nem marxista szocializmus hagyományára, a radikális demokraták, a szindikalisták, az agrárszocialisták, a szociáldemokraták, az anarchisták sokrétű örökségére, amelynek viszonylagos és működőképes egységét mindazonáltal világtörténelmi pillanatban bizonyították az 1956. év magyarországi munkástanácsai és – számomra ugyancsak rokonszenves – keresztény természetjogi és humanista hangsúllyal a lengyel Szolidaritás és Falusi Szolidaritás.”

Később teljessé teszi a listát:

„Az ide sorolható hagyományok közé tartozik – pillanatnyi népszerűtlensége ellenére – a hatvanas évek revizionista neomarxizmusa és újbaloldali radikalizmusa is… mint ahogy véleményem szerint a demokratikus megújhodásból nem maradhatnak ki a kommunista politikai kultúra részesei sem, ha elfogulatlanul gondolkodunk.”

Önmagában is bántó, hogy TGM tüntetően kifelejti e hagyományból a népi mozgalom baloldali, demokratikus törekvéseit – azonban még ennél is messzebbre megy: egy kalap alá veszi a népieket, örökségükből kizárólag a rossz emlékű áramlatokat emlegeti, magyarán: lejáratja őket. A következőképpen:

„Abban a szövetségben, amelyet a KMP kötött – Révai József zseniális ötlete nyomán – a paraszti eredetű értelmiség szélsőjobboldali-totalitárius eszmékre fogékony nacionalista elitjével, a munkásság ideológiailag, retorikailag és szimbolikusan is kisemmizett. Természetes, hogy a sztálini típusú »kommunista« rendszerekben mindenkit elnyomtak, de a parasztság érdekvédelmének még maradt valamennyi hely, a népi írók és táboruk hagyománya eleven és töretlen, noha fő képviselőik – Erdei Ferenc és Veres Péter – részt vettek a parasztság kifosztásában és kolhozba kényszerítésében, de szellemileg az egyetlen hatékony alternatívát jelentették a »kommunistákkal« szemben, mert még idejében kivették a részüket a kultúra államosításából. Jellemző – és csak látszólag aprócska – példa erre az, ahogyan a népiek által támogatott Kodály önmagukban bizonyára kitűnő zenei módszereinek bevezetésével a Rákosi-érában megszűntek a munkásénekkarok, s ez adta meg a jelt a szociáldemokrata hangulatú munkásotthonok, klubok és testedző egyesületek fölszámolására.”

A leírtakkal szemben a következőket érdemes leszögezni. 1. Bármennyire viszolyogtató is az efféle versengés, komoly érvek szólnak amellett, hogy a sztálinizmus–rákosizmus diktatúrájának „igazi” kisemmizettje éppen a parasztság volt. Az internálótáborok barakkjait velük töltötték meg, őket vették kuláklistára, az ő padlásukat söpörték le a begyűjtések során, őket pofozták be a téeszcsékbe, őket szakították el otthonuktól, hogy felépítsék ipari nagyvárosszörnyetegeinket. 2. A Rákosi-érában felszámolták a falusi dalárdákat, bezárták a falusi olvasóköröket, gazda- és legényegyleteket is – aligha a „Kodály-módszer” útmutatásait követve. 3. Miféle paraszt-érdekvédelemről beszélhetünk ott, ahol a népi írók mozgalmának képviselői részt vesznek a parasztság kifosztásában? 4. A középkáder-állományban jócskán helyt kaptak a gyorstalpalókon kiképzett munkásszármazású „kiemeltek” is. 5. A városi lumpenproletariátus és értelmiség a harmincas-negyvenes években semmivel sem volt kevésbé fogékony a „szélsőjobboldali-totalitárius… nacionalista” eszmékre, mint a falusi-tanyasi nincstelenek és értelmiségük. 6. Ha valaki az „elit” származását feszegeti, nem kerülheti meg az úgynevezett zsidókérdést – elhallgatással semmiképp. Mert bár sok igazság van abban, hogy a janicsárok a „népi” (paraszti és munkás) származású káderek köréből rekrutálódtak, igaz az is, hogy a szultán és a beglerbégek viszont többnyire a zsidó származású kispolgári-polgári rétegekből. De ennek felhánytorgatása a világon sehová sem vezet – legfeljebb a sebek fekélyesednek el még jobban.

Két féligazság egymásba illesztéséből soha nem a teljes igazság kerekedik ki – álljon ennek bizonyságául az esszé talán legbántóbb részlete:

„A nemzeti függetlenség, a nemzeti (faji, vallási) kisebbségek védelme mindenütt, de főleg a keleti tömb országaiban nemes és erkölcsös föladat. Nem véletlen, hogy ezt a föladatot csak a viszonylag erőtlen demokratikus ellenzék vállalja magára. Az ellenzék remélhetőleg őszinte ebben, és nem csak meglovagolja a nemzeti elnyomás áldozatai iránti részvétet, és remélhetőleg a nacionalisták (sic!) nem csak eszközül használják a demokratikus ellenzéket, hogy kimondja helyettük, amit maguk soha nem mernek világgá kiabálni.”

Nem azért tartom bántónak a részletet, mert az ellenzék felé is vág – hiszen én és barátaim még jól jártunk: a „demokratikus” jelző mégiscsak másképp cseng, mint a „nacionalista”. Rendben van: fenntartásait senki ne hallgassa el. Nem állíthatom például, hogy én nem berzenkedtem annak idején, amikor Illyés Gyula azzal fejelte meg emlékezetes Válasz Adynak és Herdernek c. cikke[SZJ] mondanivalóját, hogy a Szovjetunió nemzetiségi politikájának lenini elveire hivatkozott, vagy amikor Csoóri Sándor elegáns hallgatással siklott el beszélgetőtársa, Levendel László indokolatlan oldalvágása fölött („Mi nem »bátor ellenzékiek« s »máskéntgondolkodók« akarunk lenni”). De azt gondolom: a második nyilvánosság, illetve az öncenzúra elhagyása nem arra való, hogy feltámasszuk a harmincas-negyvenes évek kölcsönös vádaskodásainak hangnemét.

Nagy kár, hogy A csöndes Európa megállapításait árnyékba borítják a bántó féligazságok. Szerencsére nem homályosíthatják el teljesen Tamás Gáspár Miklós szenvedélyes, igaz gondolatait.

• Ellenvélemény