Halász Tamás

Nyomtatóbarát változat

Bozsik Yvette, a kortárs táncos-koreográfus jellegzetes nagyvárosi „termék”, gondolná az ember. Műfajod és saját alkotásaid közönsége javarészt a nagyvárosi értelmiségi körökből kerül ki, míg Te magad…

Én falusi vagyok, bár születni már Szolnokon születtem. Mivel édesapám és édesanyám faluról származik, így rokonaink nagy része ma is Tápiószelén és Tápiószentmártonban él. Máig gyakran megfordulok náluk. Rengeteg „falusi” élményem van, amiket szorgalmasan be is építettem egyes koreográfiákba, így az 1996-ban készített Lakodalomba is, amelyet nagyapám emlékére készítettem, aki még falusi lagzikban hegedült.

Köszönhetsz valami személyeset is a „falusiságodnak”?


Nyakasságot és kitartást. Nekem sohasem voltak protektoraim, világ életemben csak az elszántságomra támaszkodhattam. Nem akarok tehetségről beszélni, mert nem tudom, hogy az pontosan mit is jelent: abban viszont biztos vagyok, hogy a nagy belső meggyőződés támogatta szabad akaratnak mindig megvan a maga eredménye. A szabadságvágyamnak viszont az elveim szabnak határt: senki életébe nem szólok bele, de ugyanezt várom el másoktól is.

Jó időben születtél és jó helyre…

1968-ban, két vagány, szép, okos ember szerelmének egyetlen gyümölcseként. Mindketten nagyon szabadok voltak és azok is maradtak: sokkal inkább, mint én valaha voltam. Én már a saját görcseimben vergődöm, de ez alapvetően a Balettintézet érdeme és öröksége.

Édesanyád Cseh Éva tudósító.

Ő annak idején fogadásból ment el egy Riporter kerestetikre: előtte viszont édesapámmal együtt voltak segédszínészek Szolnokon. Táncos, énekes szerepeik voltak, napközben pedig polgári foglalkozást űztek: apám élelmiszer-ipari üzemmérnökként, édesanyám adminisztrátorként dolgozott, de élni mindketten művészemberként éltek. Nem túlzás, ha azt mondom: a színházban és társulati házibulikon nőttem fel.

A korabeli szolnoki viszonyokat ismerve a falusi kislány azért elég alaposan belekóstolhatott a színházi életbe is.

Tulajdonképpen hároméves korom óta táncolok: első „mesterem” keresztapám, Mozsonyi Albert balett-táncos/balettmester, akkoriban a Szigligeti Színház koreográfusa volt. Amikor anyu terhes lett, azt mondta: „balett-táncos lesz és világhírű”. Ezen a jóslaton felbuzdulva kaptam a két szokatlan keresztnevemet, mint valami megelőlegezést. Így lettem Bozsik Yvette Vivina. A második nevem semmilyen utónévtárban nem létezett, de anyunak valahogy sikerült elérnie, hogy így anyakönyvezzenek. Erről a „titkos” nevemről néhány hivatalon kívül nem is tud senki.

Anyutól nagyon sokat kaptam: irodalmi színpadot csinált, rendezett is, állandóan a színházról mesélt: sokat jártak Lengyelországban, így már gyerekfejjel hallottam Grotowskiról, Kantorról, a japán butoh táncról. Tulajdonképp az esti mesék helyett beszélt nekem egy sor különleges előadásról. Amikor tízévesen Budapestre kerültem a Balettintézetbe, ő is váltott: újságíró lett Szolnokon, másfél évtizede pedig ő a Magyar Rádió Békés megyei tudósítója.

Gyerekfejjel csöppentél egy bohém világból a híresen kemény fegyelmet megkövetelő iskolába. Hogy élted meg a változást, az intézményesült álmodat?


A szüleim sok mindent kipróbáltattak velem: szertornáztam, úsztam, szavalóversenyeken indultam a tánc mellett, de legjobban mégis a balett vonzott. Az iskolaválasztással járó változást viszont borzasztó nehezen éltem meg. Egyszer csak ott álltam tízévesen egy idegen környezetben, magamra kellett mosnom, egyedül közlekednem egy hatalmas és bonyolult városban. Az intézet kollégiumi házirendje pedig még rátett egy lapáttal a szorongásomra: kéthetente lehetett csak hazamennünk, a bentmaradós hétvégéken pedig különféle közös programokon kellett részt vennünk, amiket utáltam és nem értettem a céljukat. Talán ebben az időben volt a legerősebb a kettősség bennem: a hajlam a lázadásra és az igyekezet arra, hogy a legjobb kislány én legyek. Mindig szerettem volna olyan lenni, mint a többiek, de nem tudtam. Máig is hiába igyekszem nagyon fegyelmezett lenni, olyan helyzetekbe kerülök újra meg újra, amelyek által kisodródom az alkalmazkodást megkövetelő rendszerekből. Másfelől azt érzem, amikor egy szisztémát már végigjártam és kiismertem, az nagyon gyorsan megszűnik engem vonzani és elvágyódom egy másikba.

Rengeteg konfliktusom volt a nyolc év alatt. A kollégiumban este tíz után központilag kapcsolták le a villanyt, olvasni nem volt szabad, így éjjelente a vécébe jártam bújni a könyveket. Nem segítettek abban, hogy megtalálhassam a saját lehetőségeimet: őket legfőképpen az érdekelte, hogy mennyire tudtuk kiszolgálni, átvenni és visszaadni a megcsontosodott rendszert. Úgy éltem meg ezt az egészet, mint egy megszállottak által irányított sporttagozatot. Akkoriban és ott több humánumot vártam volna, de utólag már nem bánom a hiányát, mert alaposan megedződtem. Emlékszem, hányszor ijesztettem halálra szegény anyut, amikor olyanokat írtam neki, hogy beleugrom a Dunába, mert nem bírom tovább.

Tizennégy éves korom körül már egy új érzés kerített hatalmába: elemi erővel hasított belém a felismerés: minden szempontból nagyon kevés az, amit kapok. Tolnai Leával, Tolnai Ottó lányával, akkori legjobb barátnőmmel elkezdtünk filmklubba, táncházba járni. Míg az osztálytársaim a szinte kötelező balett-táncosnői kontyot hordták, én láncokat aggattam a nyakamba, hosszú, bő szoknyákat szereztem be: úgy kezdtem öltözni, mint a bölcsészlányok. Provokáló voltam, de túl jó tanuló ahhoz, hogy ezt megtorolják rajtam, úgyhogy maradtam a „furcsa kislány”.

A színház sosem kísértett meg?

Intézeti színészmesterség-tanárom, Bánki Zsuzsa sokszor elmondta, hogy nekem színésznőnek kellene inkább mennem. Tizennégy éves lehettem, amikor otthon, Szolnokon beültem Paál István egy próbájára. Isti – akinek legendás hírét akkor már ismertem – odajött hozzám, én pedig attól rettegtem, hogy azonnal elküld. Ehelyett beszélgetni kezdett velem és nagyon jó barátság, mesteri-tanítványi viszony alakult ki köztünk. Hetente táviratozott a kollégiumba, hogy hol és mikor találkozzunk: múzeumba jártunk együtt és általa ismertem meg a modern képzőművészetet. Még egy hozzá mérhető mester akadt az életemben: Imre Zoltán, a Szegedi Balett alapítója, akinek szárnyai alatt kezdtem el önállóan koreografálni.

Legendás a gesztus, amellyel hátat fordítottál a klasszikusnak, és elindultál a modern felé, előzmények nélkül és tizenéves fejjel. Mi provokálta ki ezt a döntést?


Lea barátnőmmel fedeztünk fel egy hirdetést a Balettintézet épületében: fiatal képzőművész keresett egy készülő előadáshoz táncoslányokat. A papíron volt egy lista: „nem néptánc, nem balett, nem jazzbalett” és így tovább. Az összes, általam akkor ismert mozgásirányzat ott volt a hirdetésen, előtte egy „nem” szócskával. Borzasztóan izgatni kezdett bennünket, hogy akkor mi az „igen”? Ekkoriban láttam egy nagyon izgalmas előadást az Operett Színházban, Maguy Marin Maybe című koreográfiáját…

Ez egy nagyon különös vendégjáték volt…

Igen, ugyanis a hézagos sorokat kirendelt kiskatonákkal töltötték fel. Ott ültünk ebben az elképesztő közegben, és valami olyan varázslatos dolgot láttunk, amit magyar színpadon korábban senki nem csinált. A Maybe számomra akkor korszakváltást jelentett: a táncosok hangokat adtak ki, a színpadi megjelenésük eltért mindattól, amit addig valaha láttam. Arra az időre én már végigolvastam anyu könyvespolcát: Dosztojevszkijeket, Sartre-okat, Kafkákat: ezekből a művekből máig nagyon sokat merítek. A bennük felfedezett varázslat öltött testet számomra Marin darabjában. Abban az időben nagyon érdekelt az egzisztencializmus: soha nem gondoltam, hogy egyszer a táncszínpadon is találkozhatom vele.

Ezek után jelentkeztetek arra a bizonyos hirdetésre.

Egy nagyon fura fiúval találkoztunk, Árvai Györggyel. Rögtön a kisugárzása, a hatása alá kerültünk. Nagyon hitelesnek éreztük a gondolatait, és vonzónak a másságát. Azonnal dolgozni kezdtünk vele. 1984-től 1992-ig tartott életemnek ez a fontos korszaka: a közös munka Árvaival a Természetes Vészek Kollektívában.

Mik voltak az első produkcióitok?

Federico García Lorca Buster Keaton sétáljának készítettük el egy feldolgozását, majd hamarosan egy másik, elég provokatív darabot hoztunk létre, Nem térkép e táj címmel. Ez utóbbi kényes politikai húrokat is pengetett. A bemutatóra külön delegáltak egy tanárt az iskolámból, hogy megnézze, mit is művelünk.

A politika mennyire szólt bele a munkátokba?


Ha valamilyen cenzúrázó szándékra gondolsz, ilyet nem tapasztaltam. Utaznunk viszont csak nagyon nehezen lehetett. Kis híján még egy érdekházasságba is belementem emiatt. Azt hiszem, túl marginálisak voltunk ahhoz, hogy érdemi figyelmet vonjunk magunkra. Egy-egy Szkéné Színházbeli teltház kultúrpolitikailag nem nyomott sokat a latban, de politikával a későbbiekben nem is foglalkoztunk.

Mik voltak az első visszajelzések?


Kedvenc balettintézetis tanáromat, Rényi Andrást elhívtam az első szólóelőadásomra, a Győzelem tegnapjára. Ebben homokban és vízben táncoltam, aztán rettegve vártam, mit fog András mondani. Másnap egy óra után kihívott és azt mondta, hogy „ez nagyon jó volt, pont olyan, amilyet Hajas csinál”. Abban az időben rengeteget olvastam Hajas Tiborról, aki példaképem volt, nagy hatással volt rám. Nagyon boldog voltam. Akkora önbizalmat adott, hogy így utólag talán legfőképpen ennek a mondatnak köszönhetően mertem folytatni.

Mesterként néztél Árvaira?

Nem, ő inkább hipnotizált. De az életünk és a munkánk nagyon szorosan összeforrt, és ezalatt rengeteget tanultunk egymástól.

Milyen volt az alkotói viszony köztetek? Nézői oldalról nagyon könyörtelen színházat csináltatok.

Gyuri nagyon szigorú volt velem, én pedig éltem a belém nevelt balettos mazochizmusommal.

Szado-mazo?

A Living Space című előadásban egy üvegdobozban mozogtam, amiben éppen csak elfértem. A darabot a lakásában próbáltuk. Többször magamra hagyott az üvegládában, amit viszont csak ő tudott kinyitni, kívülről. Annyit még megtett, hogy betuszkolta mellém a telefont.

Az üvegdobozban vonagló androgün lény „főállásban” pedig valami egészen mást csinált…

Ekkoriban már leszerződtem az Operett Színházhoz, és nagyon szerettem volna külföldre is kijutni. De még a szerződéskötés előtt, az éppen Budapesten tartózkodó Nagy József, a Jel Színház vezetője bemutatott Hervé Diasnas francia táncosnak, aki megnézte egy előadásunkat, és elnyertem a tetszését. Csináltunk közösen egy darabot, és lehetőségem nyílt arra, hogy ezzel és egy szólódarabbal fellépjek Franciaországban. Egy gond volt: még előtte álltam a vizsgakoncertemnek, így nem volt kérdéses, hogy nem fognak kiengedni… A barikád túlsó oldaláról most már beszélhetek erről, hiszen tanítok a Táncművészeti Főiskolán…

El mertél egyáltalán kéredzkedni?

Nem, ez meg sem fordult a fejemben. Tudtam előre a választ. A kettőst bemutattuk a budapesti MU Színházban is. Ezen az előadáson feketére volt festve a hajam, és maszkot viseltem, hogy ne ismerjenek fel.

És mit írtatok a színlapra?


Nem volt kiírva a nevem.

Végül kijutottatok?

Anyu szerzett valahonnan egy igazolást, hogy petefészek-gyulladásom van, kirohantam Párizsba, de mire visszajöttem, már mindenki tudott a vendégjátékról. Én pedig szenvedtem, hogy hazudnom kellett, de tudtam: hülye vagyok, ha kihagyom a lehetőséget, hogy tizennyolc évesen szólót táncolhatok egy rangos párizsi színpadon. Amikor hazajöttem, senki nem kérdezett semmit. A koncert előtti napon kiraktak az egyik vizsgaszámomból. Pártay Lilla azonban mellém állt: szerződést ígért az Operettbe. Így lettem Csipkerózsika, játszottam az Ének az esőben-ben, a Cirkuszhercegnőben, a Víg özvegyben.

Közben pedig lekötött mellekkel, minden nőiességedtől megfosztva játszottál Árvaival közös, nagyon progresszív, nagyon kortárs előadásaitokban…

Őszintén mondom, imádom az operettes múltamat. Máig nagyon sokat merítek belőle, akárcsak a „falusiságból”. Szegeden például még egy My fair lady koreográfiát is csináltam, de ez az egykori miliő markánsan megjelenik a Kamrában látható Kabaré című előadásunkban is. Amikor az Operettet elhagytam, lezártam egy korszakot az életemben.

Meg lehet fogalmazni, mitől jobb kortárs táncosnak lenni, mint balerinának?

Nagyon szerettem volna drámai dolgokkal foglalkozni, egy kicsit színésznőként is dolgozni. A balett ehhez kevés. Másrészt beláttam, hogy azt a műfajt csak akkor érdemes csinálni, ha valaki a világon a legjobb. Nem tudtam volna elképzelni, hogy táncoljak a karban. Ösztönösen ráéreztem: lehet, hogy nagyon sok munkával egy szép napon címzetes szólista lehetnék az Operaházban, de akkor mi van? Nem voltak ilyesféle ambícióim. Amit én saját magam a saját testemnek kitalálok, az nekem sokkal jobban áll. Egyszerűen összefoglalva: beláttam a korlátaimat, és valami egyéni, csak rám jellemző irányt akartam találni. Önkritika nélkül sosem tudtam volna továbblépni.

Elmondtad, te miért mentél. Gondolkodtál már azon, hogy vajon mi tartja vissza azokat, akik viszont maradnak?

Nemrég találkoztam pár volt évfolyamtársammal, akikkel hosszú ideig kölcsönösen nem kerestük egymást. Azt éreztem rajtuk, hogy már tisztelik azt, amit csinálok. Az emberek zöme nem elég bátor ahhoz, hogy a balett irányából elinduljon.

Megbocsátotta a szakma a pályaelhagyásod?

Mostanra már igen. A Balettintézet megalapításának ötvenedik évfordulóján tartott operaházi, ünnepi előadáson felléptem az EMI című szólómmal. Biztos, hogy sokan utálnak, de éreztem az elismerést. Talán most már nem lehet csak úgy elmenni mellettem. Említettem, hogy tanítok a főiskolán: ez a legnagyobb elismerés és az elfogadás jele. Nekem nem is kell másmilyen elégtétel.

Nyolc évvel ezelőtt hagytad ott a Természetes Vészeket. Független lettél, huszonnégy évesen már komoly hírnévvel a hátad mögött. Mihez akartál kezdeni?

Teljesen egyedül álltam mint ember, mint alkotó, mint nő… Bár az, hogy „nő”, azért túlzás: akkoriban kezdtem csak azzá válni: keresni kezdtem a korábban teljesen elnyomott nőiességemet. Nyolc éven át, minden egyes előadásunknak az volt a koncepciója, hogy előadóként valami állatias, nemtelen lényt hozzak. Szerettem volna néha végre szép is lenni a színen.

Aki csak néhány éve ismer, aligha hinne a korabeli előadás-felvételeknek.

Nem merem megnézni ezeket a videókat. Egyet múltkor mégis végignéztem: döbbenetes hatást gyakorolt rám, hogy miket megcsináltam. Ma már nem mernék vállalkozni rá.

Miért?


Ma már kevesebb bátorságom volna provokálni a démonokat. De úgy érzem, megint változás előtt állok: több merészséget érzek magamban, mint az elmúlt években.

Mik a szándékaid?

Nagyon erősen érzem, hogy egészen mást kell csinálnom, mint eddig. Nem véletlen, hogy a legutóbbi előadásunkban, a Holtodiglanban öregasszonyt játszottam. Most már egyáltalán nem érdekel, hogy szép vagy erotikus legyek a színpadon: ezen túljutottam.

Vissza 1992-höz. Elkészítetted az első önálló koreográfiádat.

Imre Zoltán meghívására Szegeden csináltam meg Genet Cselédekjét, még Árvai Gyuri zenéjére. Később kimentem Liverpoolba egy performance-szerű előadás elkészítésére koprodukcióban egy angol művésszel. Ebben a darabban kezdtem megint „nő lenni”. Nem sokkal később elkészítettem a Josef K. szerelmei című koreográfiámat Eric Satie zenéjére. Ennek próbái során szembesültem a számomra is meghökkentő felismeréssel: van humorérzékem.

Hát, ha valami távol állt tőled a korábbiakban, akkor az pont a humorérzék.

Pedig aztán már nem volt megállás: megszállottan szórakoztattam és szórakoztatom magam, és remélem a közönséget is. A groteszk hangvétel azóta is nagyon fontos a munkáimban.

A létbizonytalanságnak nagyon gyorsan vége lett, hiszen társulatba kerültél.

Vajdai Vili segített abban, hogy eljussak Zsámbéki Gáborhoz: lehetőséget szerettem volna kérni tőle, hogy a Katona József Színházban dolgozhassak. 1993-ban azt is, de a társulati tagságot is megkaptam. Kiderült, hogy akkor Gábor is gondolt már arra, hogy megkeres.

Mikorra állt össze saját társulatod?

A Bozsik Yvette Társulat (BYT) 1997-ben jött létre.

Huszonkilenc éves korodra szinte mindent elértél, amit hazai terepen lehetett. Tagja lettél a vezető fővárosi művészszínháznak, kiváló társulatot szervezhettél magad köré, széles ismertségre tettél szert. A tenyerén hordoz a sors.

Ez azért nem ennyire egyszerű. Mindig tudom, hogy merre kell haladnom, és nagyon nagy elszántsággal cselekszem. Talán csak jó érzékem van arra, hogy kiválasszam a soron következő lépéseket.

Milyen konstrukcióban kezdtél dolgozni a Katonában?

Eleinte a teljes anyagi hátteret nekem kellett megszereznem, a színház pedig adta az infrastruktúrát. Azóta ez megváltozott: már ők is támogatják a produkcióinkat. Az első időkben a büfének még a környékére sem mertem menni, de aztán oldódtak a félelmeim: ma már otthonosan érzem magam. Külön kategóriaként kezelnek, de érzem az elismerést. Megteremtették a lehetőséget arra, hogy minden évben csinálhassak egy új darabot.

Milyen körben kezdted el keresni a saját társulatod tagjait?

Először Péntek Kata és Fekete Hedvig lett stabil munkatársam: velük a szegedi előadások óta dolgoztunk együtt. Később a Közép-Európa Táncszínháznak készítettem két koreográfiát, ott is többekre, így Vati Tamásra és Magusin Annára figyeltem föl. A táncosbázis hamarabb megvolt, mint a színészi, bár Rajkai Zolival például szintén régóta dolgozom.

Mit jelent neked ez a kör?

A legtöbbet: hatalmas boldogság embereket felfedezni, újrafelfedezni. Csodás dolog, hogy lehet egy társulatom, benne nevek, személyiségek, sorsok, nagy tehetségű művészek, akiket megfizetni is módomban áll. Nagyon élvezem a közelségüket és figyelni a munkájukat. Nem akarok a csapból is én folyni: a most készülő János vitéz előadásban emiatt sincs semmilyen szerepem.

Nagyon rendhagyó szereposztásokat készítesz: a Kabaréban kortárs táncosok például együtt dolgoznak remek prózai színészekkel, profi transzvesztitákkal…

Nem kreálok előzetesen ideákat, nekem sorsok és karakterek kellenek, és a legteljesebb nyitottsággal keresem őket. Egy nap például lementem a Capella nevű pesti bárba, ahol remek travesztishow-k mennek. Az első benyomásom az előadóikról rögtön az volt, hogy nagyon tehetségesek, és nagyon intenzív a személyiségük. Kevés a valóban bátor ember köztünk: meg kell őket becsülni. Illúzióim viszont nincsenek: a jelenlegi „kulturális” központoknak számító plazákban például nem igényel különösebb bátorságot leélni egy életet.

Nekem nincsenek művészi prekoncepcióim: bárkit bárkivel összerakok. Amúgy nagyon helyes történeteim vannak travesztivonalon: a masszőröm, aki elég rosszul lát, megnézte az Egy faun délutánját, amelynek egyik vezető szerepét Tölgyessy Zoltán játssza, különböző női ruhákban. Nagyon élvezte a darabot, majd odajött hozzám, megdicsérte a szép táncoslányokat és közölte, hogy ő azt a kis bögyöset jól ki is nézte…

Azért nem mindennapos, hogy egy transzvesztita előadóművész este hétkor fellép a Katona József Színházban, ahol éppen jelen van Göncz Árpád köztársasági elnök, majd sétál kétszáz métert és leadja a műsorát a Capella bár közönsége előtt…

Ez tök jó, mert pont azt mutatja: nincsenek határok, csak tehetségek. Túl kell jutni az elfojtásainkon. Én most ezt a harcot vívom. Azt hiszem, elég jó szemem van hozzá, hogy belelássak eltitkolt személyiségjegyekbe. Nagyítóval nézek be mások ablakán. Talán ezért is vagyok ilyen rejtőzködő: hogy jobban lássak.

Úgy hírlik, átkirándulsz más műfajokba.

Elkezdtem filmezni, ami mindig is nagy vágyam volt. Nem lehet véletlen, hogy pont most jött el rá a lehetőségem.

Miért, mi történt veled pont most?

Talán meguntam az eddigi önmagam. Mint kortárs művész, nem vagyok a magam számára most annyira izgalmas. Tímár Péter Vakvágányok című legújabb filmjében végre egy olyan nőt formálhatok meg, aki nem én vagyok. Én, aki eddig mindig önmagamat alakítottam, elkezdtem, elkezdhettem szerepeket játszani. Mészáros Márta Csodálatos Mandarinjában ugyanez a feladat vár rám.

Beszédtechnikára is jársz…

Igen, most kezdtem el. Harminckét éves vagyok, valami egészen új dolog áll előttem, és tele vagyok lendülettel és kíváncsisággal. Most érték be egymást a dolgok: korábban is kerestek, kaptam ajánlatot Szikora Jánostól, Zsótér Sándortól, Lukács Andortól, Jeles Andrástól, de eddig nem tudtam, nem mertem vállalni egészen újszerű feladatokat. Most eljött az idő, hogy kipróbáljam, tudok-e színészi teljesítményt nyújtani. Az biztos, hogy nem drámai színésznőként fogok megöregedni, és az is biztos, hogy táncosnőként fogok meghalni.

Egy táncosnak igazán nagy ellensége a kor. Te bele mertél már gondolni a távoli jövőbe?

Úgy szeretnék megöregedni, mint Mary Wigman, aki ki tudott állni a színpadra egy szál ruhában, mindentől megszabadulva. Nem használt felesleges jelmezt, díszletet, maszkot, gesztusokat, csak táncolt. Nem muszáj a táncot abbahagyni, csak ismerni kell a korlátokat. Szeretnék majd egy öreg társulatot, akikkel olyan dolgokat csinálhatunk majd, amiket tudunk, nem pedig olyanokat, amiket nem. Mert ez a fontos. A tánc szinte csak a fiataloké, és nem biztos, hogy jól van ez így. Nem azt akarom, hogy szépek legyünk, hanem azt, hogy igazak.

• Beszélő-beszélgetés