Vincze János

Nyomtatóbarát változat

Az euróövezethez való csatlakozás kérdése az utóbbi hónapokban végre médiatéma lett Magyarországon. Érdekes azonban megfigyelni, hogy nem lett igazi politikai vita tárgya. A jegybank elnöke vagy a pénzügyminiszter tesznek nyilatkozatokat a kérdésben, de a pártok nem foglalnak állást. Az euró bevezetése igazi társadalmi-politikai kérdés, a közgazdászok kötelessége az, hogy támpontokat adjanak a vitához, a „döntést” a társadalomnak kellene meghozni. A szakmai álláspontokról sem lehet pontosat tudni. Nem tudni, hogy ki mennyire tekinti fontosnak az euró minél korábbi bevezetését, amit csak a körülmények miatt kell elhalasztani esetleg. Határozott stratégiai álláspontot a jegybank ugyan közölt a kérdésről még 2001-ben, az új monetáris politika elindításakor,[1] de azóta megtanulhattuk, hogy a jegybank nem ökör, amelyik konzisztens lenne. A céldátummal kapcsolatos kormányzati nyilatkozatok mintegy tesztelik a közvéleményt, a nyilatkozók szándékaira nem lehet pontosan következtetni belőlük.

Eközben külföldi mértékadó körök közzétesznek néha nyilatkozatokat a kérdésről. Ezek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy sokan intenek megfontoltságra, mondván, nem szabad elsietni az euró bevezetését, meg kell várni, amíg az ország (a gazdaság?) éretté válik erre. Ez tükröződik az ECB (Európai Központi Bank) hivatalos álláspontjában is. Ez a nézőpont a maastrichti szerződésben foglalt híres kritériumokban fogalmazódott meg, amelyek az euróövezethez való csatlakozás követelményévé teszik bizonyos konvergenciamutatók teljesítését, amelyeket az érettség szinonimájaként is tekinthetünk. Ugyanakkor valószínűleg kevesen tudják, hogy a talán legjelentősebb európai elméleti közgazdasági kutatóközpont, a londoni székhelyű CEPR (Centre for Economic Policy Research) egy jelentésében ismert közgazdászok egy csoportja éppen amellett érvelt, hogy a csatlakozó országok szempontjából az lenne a legcélravezetőbb, ha akár az érettségi tesztek nem teljesítése esetén is minél előbb bevezethetnék az eurót.[2]

Az alábbiakban az esetleges későbbi társadalmi-szakmai vitához, illetve a kérdésben eligazodni vágyó nem feltétlenül közgazdász olvasók saját álláspontjának kialakításához szeretnék hozzájárulni. Először azt veszem sorra, hogy miért is lehet jó a „saját pénz” egy országnak. Az elemzés végkövetkeztetése azt hiszem többé-kevésbé elfogadott, Magyarországnak hosszú távon nincs szüksége a forintra. Ezután, az előzőek fényében áttérek arra a témára, hogy miért lehet mégis jó nekünk, ha átmenetileg megtartjuk a forintot. Itt már jóval kisebb a konszenzus, de következtetésem az lesz, hogy legfeljebb elhanyagolható előnyünk származna ebből. Majd azzal a kérdéssel foglalkozom, hogy lehetnek-e másoknak a miénkkel ellentétes érdekeik. Itt szükségképpen olyan területekre kerülök (politika, sőt talán szociológia), amelyekben nem vagyok kompetens, de a témához ez is hozzátartozik. Végül pedig arról írok, visszatérve a szűkebb közgazdasági érvelésre, hogy miért kimondottan veszélyes a halogatás, mik azok a legnyomósabb érvek, amelyek a minél gyorsabb euróbevezetés mellett szólnak. Borúlátó következtetések levonásával zárom a cikket.

Mire jó a saját valuta?

A saját valuta sok ország esetében valóságos nemzeti szimbólum, a függetlenség egyik jelképe. A továbbiakban ezzel az aspektussal nem foglalkozom, felteszem, hogy felnőtt országról van szó, amely nem rendelkezik serdülőkori gátlásokkal.

Saját pénz: saját infláció. Előfordulhat, és elő is fordult az, hogy valamely ország alacsonyabb inflációt óhajt, mint ami a világ többi részén kialakul, és úgy gondolja, hogy monetáris függetlenséggel ezt biztosítani tudja magának. Az úgynevezett Bretton Woods-i rendszer felbomlásának egyik fontos oka volt, hogy Németország függetleníteni akarta magát az amerikai inflatorikus tendenciáktól. Esetünkben ez a szempont nyilván nem érvényes, hiszen saját valutánkkal eddig lényegesen magasabb inflációt „értünk el”, mint az euróövezetbe tartozó országok átlaga.

Másfelől néha felmerül annak a lehetősége, hogy egy országnak a környezeténél magasabb inflációra van szüksége. Ez azonban csak átmenetileg jelenthet magasabb inflációt, ezért a következő részben foglalkozom vele, hosszú távon ez biztosan nem szempont.

A pénzkibocsátás monopóliuma: költségvetési bevétel. A pénzkibocsátás monopóliuma az adózás egy fajtáját teszi lehetővé, amit seigniorage néven emleget ma a közgazdasági szakirodalom, a középkori földesúri (királyi) pénzverési jog analógiájára. Csak analógiáról van szó, nem azonosságról. Eredetileg a seigniorage azt jelentette, hogy az, aki evvel a joggal bírt, begyűjthette a régi érméket, újat veretett belőlük, majd ennek egy részét „illetékként” eltulajdonította. (Valójában inkább egy modern illetékhez hasonlít, ami nem jelent pénzrontást.) A mai seigniorage papírpénz-alapú pénzrendszerekben működik, ahol az állami pénzkibocsátási monopólium párosulva azzal a lehetőséggel, hogy törvényesen elő lehet írni azt, hogy bizonyos tranzakcióknak az állam saját hivatalos fizetőeszközét kell használnia, egyszerűen jövedelemforrás, a pénzkibocsátás helyettesíti a sokszor terhes adószedést. A kormány vásárolhat, juttathat anélkül, hogy adót kellene beszednie vagy kölcsönt kellene felvennie. Ez a seigniorage (bankóprés, ha úgy tetszik) azonban adó, kis pontatlansággal inflációs adónak is szoktuk nevezni, hiszen a pénznyomás inflációt okoz, csökkenti a már meglevő pénz értékét. Ma eléggé egyetértenek abban a közgazdászok, hogy az a kormány, amely a seigniorage-t rendszeresen, jelentős mértékben használja, politikailag instabil és nem éppen társadalombarát. A magas infláció társadalmi költségei jelentősek, és ráadásul megváltoztatja a jövedelemmegoszlást, többnyire a szegényebbek rovására. (A legjobb érv a seigniorage mellett az, hogy amennyiben a készpénzhasználat különösen elterjedt bizonyos bűnözői foglalkozási ágakban, akkor a seigniorage ezt a szektort is bekapcsolja az adófizetésbe.) Van néhány kifinomultabb érv is a seigniorage esetleges hasznáról, de általában elfogadott az, hogy a seigniorage-nak minimálisnak kell lennie.

A jegybank: a pénzügyi rendszer stabilitásának őre. A jegybankoknak általában több szempontból is fontos szerepe van az adott ország pénzügyi rendszere stabilitásának biztosításában. A XIX. században a jegybankok talán legfontosabb funkciója a végső hitelezői (lender of last resort) funkció volt, ami ma is létezik. Kezdjük egy kis történelemmel. A XVIII. század eleje óta érik különböző válságok a legiparosodottabb országok tőkepiacait, időnként bankpánik keletkezik, időnként „csak” tőzsdekrach. A válságok kedvezőtlen hatásainak a kezelésére vagy 150 évvel ezelőtt szinte csak egy gyógyszert ismertek. A pánikot próbálták meg mérsékelni azáltal, hogy válsághelyzetben a központi bank olyanoknak is adott hitelt, akiknek „normális” üzleti megfontolásból senki nem adott volna, hiszen túl kockázatos adósnak minősültek. Válságban persze szinte minden hitel nagyon kockázatos, mivel senki nem tudja, hogy pontosan ki kinek tartozik, és a máskor a normális üzletmenetből könnyen visszafizethető rövid távú hitelek is kétessé válhatnak. A hangsúlyozottan nem profitérdekelt végső hitelező meglétét sokáig alapvető fontosságúnak tartották a válságok káros hatásainak csökkentésében, sőt a válságok megelőzésében is. (Mivel a pánik egyik fő oka a pánik következményeitől való félelem, a végső hitelező jelenléte megakadályozhatja a pánik kialakulását.) Azóta azonban a válságok elhárításának más módjai is kifejlődtek. Legfontosabb szerepe az úgynevezett prudenciális szabályozásnak van, amelynek ma a legfőbb letéteményesei általában az értékpapír- és bankfelügyeleti szervek. Változó mértékben a jegybankok is részei a prudenciális szabályozási rendszernek, és a Fed (az USA jegybankja) főszerepet játszott még néhány éve is az LTCM nevű cég potenciális csődje okozta „majdnem válság” semlegesítésében. Ez a szerep azonban inkább koordináló, mint tényleges hitelezői szerep volt.

Azonban kérdés, hogy a hathatós végső hitelezői feladatot csak egy olyan jegybank tudná-e ellátni, mint például az MNB. A végső hitelezői funkcióhoz nem kell jegybanknak lenni, elég, ha egy nem szigorúan profitérdekelt szervezet tölti ezt be, amely képes tőkét gyorsan mozgósítani. A saját pénzzel rendelkező jegybank előnye az lehet, hogy pénzkibocsátási monopóliuma révén korlátlanul tud saját pénzt hitelezni. Ha viszont ez a hitelezés nagyon nagymértékű, akkor annak az inflációs vagy árfolyamhatásai is jelentősek lesznek, ami vélhetően nincs összhangban a jegybank egyéb céljaival. Ezért még ha úgy is gondolnánk, hogy a prudenciális szabályozáson kívül szükség van még egy végső hitelezőre is, akkor annak szerepét nem kell szükségképpen a „szokásos” jegybanknak betöltenie. Például az MNB mint az Európai Központi Bankok Rendszerének tagja is elláthatja ezt a szerepet.

A monetáris politika mint a gazdaság stabilizálásának leghathatósabb eszköze. Ma az amerikai közgazdászok többsége a mindennemű nemzetközi kötöttségektől mentes monetáris politikát tartja a konjunktúraszabályozás legfontosabb formájának. Annak megértéséhez, hogy ez hogyan működik, két fogalmat kell tisztáznunk, a reálkamat és reálárfolyam fogalmát. A reálkamat r, ha 1 egységnyi „árut” megtakarítva egy év múlva 1+r egységnyi „áru” boldog tulajdonosának vallhatom magam. A reálkamat figyelembe veszi azt, hogy az árak nőhettek a két időpont között. Például ha az éves (nominális) kamat 5% és az infláció 2%, akkor a reálkamat csak (durván) 3%. A reálárfolyam jelentése az, hogy egy egység hazai áru hány egység külföldi árut ér egy adott pillanatban. Ha egy Big Mac 300 forint Budapesten és 2 euró Bécsben, akkor amennyiben az euró éppen 250 forintot ér, akkor a magyar „Big Mac reálárfolyam” 300/2*250=0,6, vagyis egy pesti Big Mac mindössze 0,6 bécsi Big Macet ér. A Big Mac, Volkswagen, tej stb. reálárfolyamok súlyozott átlagolásával megkapjuk „a” reálárfolyamot.

Ha a monetáris politikus úgy gondolja, hogy a gazdaság túlfűtött, azaz a kereslet túlságosan nagy a kínálathoz képest, ami megjelenhet abban, hogy sebesen nőnek az árak, de abban is, hogy az ország rohamosan eladósodik, akkor megemeli a kamatokat, és ez megnöveli a reálkamatot is. Ennek hatására a jelen hirtelen megdrágul a jövőhöz képest (egy egység termék ma több holnapi terméket ér), és a józan ember takarékoskodni kezd, kevesebbet költ, a kereslet hajtotta túlfűtöttség enyhül. A kamatemelés hatására a nemzetközi tőkepiacon általában az ország devizája is erősödni kezd, mivel jobb befektetés ebben a valutában kamatoztatni a pénzünket. Ha a nominális árfolyam erősödik (a forint többet ér, ha már csak 240 forintot kell adni egy euróért, és nem 250-et), akkor ezzel a reálárfolyam is. Ennek hatására többen fognak Bécsben fogyasztani hamburgert, és nem várják meg, amíg beérnek a Nyugatiba. Tehát a magyar árukra (a Big Mac Pesten magyar áru!) irányuló kereslet megint csak csökken.

Azt mondhatjuk, hogy a reálkamat hatása a reálárfolyamhoz képest relatíve ott nagyobb, ahol kisebb a külkereskedelem szerepe. Ahol az jelentős, ott a kereslet visszafogásában a reálárfolyam is fontos. Ez az érvelés többé-kevésbé helytálló, de elsősorban nagyobb gazdaságokban, mint például az USA vagy Japán. Sokféle módon kellene ezt az elméletet kvalifikálni, de itt csak egyet emelek ki. Jellemzően megfigyelhető, hogy a monetáris politika hatása a konjunktúrára aszimmetrikus. Túlságosan szigorú monetáris politika (magas reálkamatok, erős reálárfolyam) képes volt a múltban recessziókat okozni, de amikor egy recesszióban levő gazdaságot akartak onnan kihúzni, akkor a monetáris politika eszközei sokkal kevésbé bizonyultak hatékonynak. A fentiek alapján ilyenkor a recept a kamatlábak csökkentése. Ennek a politikának a sikertelenségére az egyik legközismertebb példa Japán, ahol a nominális kamatlábak évek óta 0 körüliek, mégsem indult be a növekedés. Több alkalommal, ha kevésbé látványosan is, de hasonló tünetek jellemezték az amerikai gazdaságot is történelme során. A konkrét magyarázat változhat, de az alapösszefüggés, azt hiszem, jól érthető. Egy gyors növekedési periódus után, amikor a hitel költsége megdrágul, a hitelek iránti kereslet lényegesen csökkenhet, részben azért is, mert előzőleg sok új beruházás volt, amelyek még nem is igazán indultak be. (Ha tegnap vettem egy házat, nem valószínű, hogy ma is akarok venni egy újabbat.) Így tehát a beruházások részben természetes okokból, részben a kamatemelés hatására nagyon visszaeshetnek, és ez tovagyűrűző keresleti hatásokat generálva eljuttathat egy recesszióhoz. A másik oldalon azonban a kamatok csökkentése nem biztos, hogy hitelexpanzióhoz vezet. Hiszen a hitelezőknek a hitelek kockázatát is nézniük kell. Amíg tart a recesszió, addig bizony a legtöbb üzleti vállalkozás kilátásai nem túl rózsásak, tehát, ha még szeretne is valaki hitelt felvenni, a hitelezők kétszer is meggondolják, amíg adnak. Ez azonban az amerikai vagy a japán „nagy gazdaságok” problémája, kis és nyitott tőkepiaccal rendelkező országok még idáig sem jutnak el.

Kis gazdaságokban szabad tőkeáramlás mellett szinte alig van hatása a belföldi kamatoknak a konjunktúrára. Ha a kamatot emelik, evvel elsősorban azt érhetik el, hogy aki hitelt akar felvenni, az nem hazai valutában teszi, ha csökkentik, akkor pedig a potenciális hitelezők viszik a pénzüket külföldre. Egy alapvető értelemben a szabad tőkeáramlás megakadályozza azt, hogy lényegesen más hozamok legyenek érvényesek egy kis országban, mint a világban.[3] Vannak persze olyanok, akik nem könnyen mozognak a különböző valuták között, akik számára a forintkamat „a” kamat. Ezek azonban általában azok az adósok, akik kockázatosabbak, akik számára a kamat nagy részét a hitelkockázat teszi ki. (Kivéve persze, ha például az állam átvállalja a kamatok egy részét. Ezzel azonban sikeresen hatástalanítja a jegybanki kamatpolitika esetleges minimális erejét is.)

Kis gazdaságokban ettől még működhet a reálárfolyam hatása. Ezzel kapcsolatban viszont az a probléma, hogy hogyan lehet megvalósítani. A nominális árfolyam közvetlen, a valuta eladásán és vételén keresztül történő befolyásolása ma nem divat. Amennyiben a mai divatnak megfelelően egy jegybank a kamatlábaival igyekszik a keresletet szabályozni, akkor felmerül az a kérdés, hogy szoros kapcsolat van-e az árfolyamok és a kamatlábak között. Tény az, hogy a legtöbb rövid távú árfolyamváltozás esetleges, sem a jegybankok szándékai, sem pedig valamilyen mélyebb közgazdasági összefüggés nem látható mögöttük. (Tipikus, hogy amikor devizapiaci szakértőket arról kérdeznek, hogy miért erősödött a dollár valamely napon, akkor olyan érveket mondanak, amit esetleg egy hét múlva arra hoznak fel, hogy miért gyengült.) A kamatlábakkal irányítani az árfolyamot olyan, mintha valaki az autót nem a volánt fogva vezetné, hanem a volánhoz egy kötelet kötne, és azt próbálná meg rángatni. Ennek megfelelően a kamatlábak szabályozásával a reálárfolyam változtatásán keresztül szabályozni a keresletet szinte lehetetlen. Hosszú távon fenntartani egy saját valutát azért, hogy erre a célra használjuk, értelmetlen.

A forint átmeneti hasznáról

Az eddigiekben azt láttuk, hogy hosszú távon nem sokra megyünk nemzeti valutánkkal; ha visszatekintünk, elmondhatjuk, hogy eddig sem mentünk vele valami sokra. Nézzük meg most azt, hogy létezhetnek-e érvek amellett, hogy rövidebb távon szükségünk lehet saját valutára.

Saját infláció. Inflációnk magasabb, mint az európai átlag. Van azonban egy érv, ami szerint ennek rövid távon így is kell lennie, és a gyors csatlakozás hátránya éppen a túlságosan alacsony infláció lenne. Ez az érv azon a két feltevésen nyugszik, hogy a nominális bérek lefelé merevek (nem lehet könnyen bért csökkenteni), és ahhoz, hogy a gazdaság megfelelően válaszoljon az őt ért kihívásokra, szükség lehet viszonylag jelentős reál- és relatívbér-kiigazításokra. Reálbér-kiigazítás alatt azt értjük, hogy amikor a munka termelékenysége változik, akkor ezt a reálbéreknek is követniük kell, relatívbér-kiigazítás pedig az egyes ágazatok és foglalkozások közti relatív munkakereslet-változás miatt válhat szükségessé. Például, ha a gazdaság termelékenysége – akár konjunkturális okból is – csökken, akkor a reálbéreknek is csökkenniük kell. De ne legyünk ilyen pesszimisták, tegyük fel, hogy nemzetgazdasági szinten nő a termelékenység, de például a kohászatban csökken. Akkor a többi ágazatban reálbér-növekedésnek és a kohászathoz képest relatív bérnövekedésnek kell megvalósulnia. Ha viszont a kohászatban nem lehet a nominális bért csökkenteni, akkor ezeket a bérváltozásokat csak pozitív inflációval lehet elérni. Megfelelő infláció híján a kohászok reálbére túl magas lesz, nő a munkanélküliség. Az infláció tehát segít beolajozni a gazdaság csikorgó gépezetét. Ez az érv elfogadható volt a 90-es évek elején, ám 2000-re a magyar bérstruktúra és reálbér-szint nem indokolt pótlólagos inflációt. 2001-től elsősorban a minimálbér-emelések újraélesztették az infláció gépolajfunkciójának gondolatát. Azonban az hozható fel ellene, hogy a magyar infláció még akkor is meghaladná néhány évig az európai átlagot, ha az eurót holnap bevezetnénk, és ezalatt korrigálhatóak lennének az esetleges relatívbér-egyensúlytalanságok. Van továbbá egy másik gondolatmenet is, amely általánosan használható az ilyen „miért is jó a kicsit nagyobb infláció” típusú érvekkel szemben. A kiindulási alap ugyanis az, hogy a kormányok értelmetlenül megemelték a minimálbért, és ennek káros hatásait kell inflációval korrigálnunk. A dolog hasonlít arra, mint amikor valaki túlságosan mélyen néz a pohár fenekére, majd másnap fejfájás-csillapítót szed. Nem jobb elvenni a fájdalomcsillapítót, azért, hogy máskor jobban fontolja meg a mértéktelen italozás következményeit? Magyarország inflációs teljesítménye rosszabb a legtöbb csatlakozó országnál. Ennek egyik oka valóban a „mi átkosunkban” keresendő. A Kádár-rendszer vége felé szoktunk hozzá ahhoz a politikához, hogy „adnak, majd elinflálják”, és ez ma sincs másként...

Seigniorage. Kerülhet-e a magyar költségvetés olyan szorult helyzetbe, hogy abból legkisebb költséggel a bankóprés tudná csak kihúzni? Dacára az elmúlt évek hiányainak, a jelenlegi helyzet messze van ettől. Az államháztartási hiánnyal kapcsolatos aggodalmak a maastrichti kritériumok teljesíthetőségével függnek össze, nem pedig valamilyen államcsőd veszélyével. A közelmúlt trendjeinek folytatódása elvezethetne ide, de amennyiben megoldásként az inflációs adóhoz nyúlnánk (erre a jegybankot a kormány nem kényszerítheti), akkor az orvosságról elmondhatnánk, hogy többet ártott, mint használt. Elkönyveltetnénk magunkat, mint egy olyan ország, amelyben az állami pénzügyek kaotikusak, és páriaszerepbe jutnánk az Európai Unión belül.

A pénzügyi rendszer stabilitása. A pénzügyi szféra potenciális instabilitása többek számára egy lehetséges érv amellett, hogy a jegybankok végső hitelezői funkcióját érdemes megőrizni több csatlakozó országban. Általános viszont az a hit is, hogy Magyarország élen jár a pénzügyi rendszer stabilitását tekintve, és ez a félelem nálunk kevéssé indokolt. Másfelől, mint azt fentebb kifejtettem, a végső hitelezői funkció nem jár szükségképpen együtt a saját pénz kibocsátásával.

A stabilizáció szükségessége. Az előzőekben arról írtam, hogy kétséges, hogy szabad tőkeáramlás mellett egy kis nyitott gazdaság jegybankja képes-e finomra hangolni a belföldi keresletet. Itt most némiképpen eltérő problémáról van szó. Tegyük fel, hogy vészhelyzet van, az ország adóssága veszélyesen nő, akár a fiskális politika hibái, akár a kedvezőtlen világgazdasági helyzet miatt. Hárulhat-e a veszély elhárításában nélkülözhetetlen szerep az önálló monetáris politikára? Ahhoz, hogy a forint ideiglenes megőrzése mellett érveljünk, még azt is fel kell tennünk, hogy az ilyen vészhelyzetek kialakulásának valószínűsége nem elhanyagolható az euró bevezetése után sem. Ennek a kérdésnek a megvitatása több megfontolást igényel.

Kezdjük néhány fogalommal. Egy ország folyó fizetési mérlege (current account) azt mutatja meg, hogy egy adott időszakban az ország gazdasági egységeinek megtakarításainál, ahol megtakarítás alatt a teljes nemzeti össztermék (GNP) és a fogyasztás (lakossági vagy kormányzati) különbségét értjük, mennyivel nagyobb az országban eszközölt fizikai beruházások értéke. Definiálhatnánk egy család folyó fizetési mérlegét is: összeadjuk a család jövedelmeit, és kivonjuk belőle a folyó fogyasztását, vagyis azokat a kiadásokat, amelyek nem testesülnek meg valamilyen tartós jószágban (például lakás vagy autó). Ha az így kapott érték (a megtakarítás) nagyobb, mint a lakás- és autóvásárlásokra költött összeg, akkor a család folyó fizetési mérlege pozitív, ami azt jelenti, hogy a különbözet növeli a család bankbetétjét vagy éppen részvényvagyonát. Ellenkező esetben a család vagy csökkentette bankbetétjét és/vagy részvényvagyonát ahhoz, hogy kiadásait finanszírozni tudja, vagy pedig kölcsönt kellett felvennie. Ilyenkor folyó fizetési mérlege deficites volt. Magyarország a külvilág felé „adós” pozícióban van, követeléseink (betéteink, hiteleink, részvényvagyonunk stb.) külföldön kisebbek, mint a külföldiek követelései ránk nézve. Ezért visszatérve a tágabb kontextusba, ha az ország folyó fizetésimérleg-hiányt mutat, akkor az azt jelenti, hogy a beruházások egy részét külföldiek finanszírozták. Ez a finanszírozás történhetett kölcsön formájában, de lehetett közvetlen tőkebefektetés jellegű is, ahol a külföldi birtokolja a beruházás eredményeként létrejövő tőkejavat. (Például, amikor az Audi beruház Magyarországon, akkor a folyó fizetési mérlegben hiány lesz, pedig sem a magyar állam, sem egyetlen háztartás vagy vállalat sem adósodott el.) Megfordítva, pozitív egyenleg esetén az adott ország lakosai külföldön történő beruházásokat is finanszíroznak, a saját országuk beruházásain felül.[4] A negatív egyenleg tehát erőforrások beáramlását, a pozitív pedig kiáramlását jelenti. A folyó fizetési mérleg egyenlege leírható más megközelítésben is: az erőforrások befelé áramlanak, ha az export és a külföldön szerzett jövedelmeink alacsonyabbak az importnál és a külföldiek nálunk szerzett jövedelménél, hiszen többet költöttünk, mint amennyi a megtakarításunk volt.

A folyó fizetési mérleg hiánya tehát együtt járhat eladósodással a külföld felé, de nem szükségképpen, hiszen lehet mögötte csupán tulajdonosi jellegű tőkebefektetés is (lásd az Audi-példát). A megszokott szóhasználat „romló” egyenlegről beszél, amikor a folyó fizetési mérleg hiánya nő, ami pedig, mint láttuk, erőforrás-beáramlást jelent. Azt hiszem, a szóhasználat egy nehezen kihaló történelmi csökevényt tükröz. Az 1930-as évektől kezdve évtizedekig a nemzetközi tőkemozgások nagyon alacsony szinten voltak, és számos ország erőteljesen korlátozta a nemzetközi magántőke áramlását. Ugyanakkor ezek az országok rendelkeztek tartalékokkal (valuta vagy nemesfém), amit részben az árfolyam szabályozására, részben pedig a vészhelyzetek fedezetére használtak. Ha nincs magántőke-áramlás, akkor lényegében a folyó fizetésimérleg-hiány az ország tartalékainak csökkenésében realizálódik. (A tartalékok finanszírozzák a megtakarításoknál nagyobb költekezést.) Ilyenkor azt mondjuk, hogy a hivatalos fizetések egyenlege, amelyet röviden fizetési (nem folyó fizetési) mérlegnek (balance of payments) hívunk, romlik. (A magyar szóhasználat elősegíti a konfúziót.) A tartalékaik csökkenését az országok bajként élték meg, és a fizetési mérleg romlását könnyen lehetett azonosítani a folyó fizetési mérleg romlásával. Az utóbbi évtizedekben azonban, amikor a valutaárfolyamok rögzítése ritkább lett, a fizetésimérleg-hiány lényegesen veszített fontosságából, és a megnyíló tőkepiacok a folyó fizetési mérleget egyre inkább a magántőke áramlásának függvényévé tették. Amikor ma az Egyesült Államok hatalmas folyó fizetésimérleg-deficiteket produkál, senki sem gondolhatja, hogy ez nemzetbiztonsági fontosságú esemény. Ugyanígy a magyar folyó fizetési mérleg hiánya is lehet, hogy egyszerűen csak azt tükrözi, hogy külföldi befektetők Magyarországot ígéretes befektetési terepnek tekintik, ahol egységnyi reálberuházás nagyobb hasznot hoz, mint máshol. Lehet, de nem szükségképpen van így. Visszatérve a családi hasonlatra, lehet, hogy örülünk annak, hogy kölcsönt vettünk fel, hiszen elismerték, hogy hitelképesek vagyunk, és most meg tudunk venni valamit, amit szeretnénk. De a hitelfelvétel oka lehet valami szerencsétlenség, amikor tudjuk, hogy csak a nagyobb bajt kerüljük el ideiglenesen, de félünk attól, hogy a jövőben súlyos problémákat fog okozni a részletek és a kamatok törlesztése. Az üzleti életben számos jól menő, sikeres vállalat adósodik el, általában éppen a gyengébbek nem jutnak hozzá külső erőforrásokhoz. Arra is megtanítottak azonban a közelmúlt tapasztalatai, hogy a túlzott eladósodás a legsikeresebbnek tűnő nagyvállalatokat is csődbe juttathatja. A tanulság az, hogy nincs egyszerű szabály, az adósság növekedése önmagában nagyon kevés információ, sokkal többet kell tudnunk ahhoz, hogy eldönthessük, örömteli vagy vészterhes eseményről van-e szó. A folyó fizetési mérleg hiánya tehát, ellentétben az idejétmúlt szóhasználattal, nem jelent feltétlenül romlást, több információra van szükségünk ahhoz, hogy megítélhessük a jelentését.

Hogyan segíthet saját pénzünk a folyó fizetési mérleg hiányának mérséklésében, ha úgy találjuk, hogy az csökkentendő? Megint csak a reálkamat és a reálárfolyam jöhet szóba. A reálkamat elvben a megtakarításokra és a beruházásokra közvetlenül hat, de mint már láttuk, a saját monetáris politika hatása a reálkamatra kis nyitott gazdaságban szabad tőkeáramlás mellett csekély. Hogyan hat akkor a reálárfolyam?

Előzőekben leírtuk a reálárfolyam hatását a keresletre, és megállapítottuk, hogy annak finomszabályozása reálárfolyam révén nem nagyon reális lehetőség. Viszont most arról van szó, hogy alkalmas-e a reálárfolyam hirtelen, műtéti beavatkozásra? Igen, amennyiben bizonyos piacok, például a munkapiac nem nagyon rugalmas. Azt tapasztalhattuk, hogy a forintárfolyam jelentős hullámzásait nem igazán követik a bérek. Nagy leértékeléseknél (mint 1995-ben), a forintbérek nem növekedtek olyan mértékben, mint ahogyan az árfolyam leértékelődött, ami közvetve azt okozta, hogy a reálárfolyam is leértékelődött. Nagy felértékelődésnél, mint például 2001-ben, a forintbérek nem csökkentek ugyanolyan mértékben, mint ahogy a forint erősödött, ennek a hatására a felértékelés megdrágította a magyar munkaerőt euróban mérve, és a reálárfolyam is felértékelődött. Tegyük fel, hogy a folyó fizetési mérleg egyenlegét „javítani” akarjuk. A hagyományos recept a forint leértékelése. Ha merevek a forintbérek, akkor a hazai áruk és a hazai munka ezáltal azonnal olcsóbbá válnak a külföldiekhez képest, a turisták ellepik az országot, a multinacionális vállalatok áthelyezik termelésüket Magyarországra, ahol olcsóbb lesz euróban vagy dollárban kifejezve a munkaerő, mint Görögországban vagy Thaiföldön. Mivel megnő a kereslet a magyar árucikkek iránt, a bruttó hazai termék nő. Eközben az import forintban drágul, ami vélhetőleg visszafogja a belső fogyasztást. Ha tehát a beruházás nem érintett, akkor a folyó fizetési mérleg egyenlege „javul”.

Ennek az érvelésnek alapvető feltevése az, hogy a forintban kifejezett bérek és a belföldi árak nem változnak, kivéve az importtermékek esetében, amelyek automatikusan megdrágulnak forintban. Ez azonban csak akkor ésszerű feltevés, ha vagy nagyon rövid távban gondolkodunk, vagy pedig a nominális leértékelődés váratlan volt. A leértékelés váratlansága kulcsfontosságú, hiszen ha számítottak volna rá, akkor ennek megfelelően állapították volna meg a béreket és az árakat. Ha tehát a folyó fizetési mérlegre hatni akarunk a nominális árfolyam változtatásával, akkor azt nem szisztematikusan, hanem ritkán és meglepetésszerűen kell tenni. Ha valaki gyakran alkalmazza ezt a gyógymódot, akkor a szervezet megszokhatja a gyógyszert, a hatása elmúlik, viszont nehéz lesz leszokni róla. A leértékelés használata a múltban sok esetben produkált ilyen tüneteket. Leértékelési verseny is többször kialakult országok között, amikor egy ország leértékelésekkel akart állandóan versenyelőnyt elérni, de mivel mások is ezt tették, soha egyikük sem tudott tartós előnyt kialakítani, viszont mindegyikükben megnőtt az infláció. A leértékelések ilyen jellegű gazdaságpolitikai használatának megakadályozása az Európai Unió egyik legfontosabb célkitűzése régóta. Az uniós csatlakozásunkkal monetáris politikánk belügyből közösségi üggyé válik, amelybe például az Európai Központi Banknak is lesz beleszólása. Vélhetőleg az egyik dolog, amit leginkább meg akarnak majd akadályozni, az az, hogy az új tagállamok leértékelési versenybe fogjanak. Erre a legjobb módszer a prevenció. Tehát, még ha lenne is értelme a leértékelés fegyverét a folyó fizetési mérleg stabilizálására használni, akkor is nagyon valószínűtlen, hogy ezt megtehetjük, kivéve, ha nagyon jó okunk lenne rá, azaz, ha a helyzet kritikussá válna. Ha viszont ez bekövetkezne, akkor sem biztos, hogy a leértékelés az ideális megoldás, hiszen ez csak amolyan tüneti kezelés. Ha az ország eladósodása kritikus méreteket öltene, akkor a megoldás csakis mély strukturális reformok formájában lenne elképzelhető.

A hosszúra nyúlt érvelést követnie kell egy rövid összefoglalásnak: nem szükségszerű, hogy a folyó fizetési mérleg mégoly „nagy” hiánya is csökkentendő, annak mélyebb okainak vizsgálata is szükséges. Ha igen, akkor a monetáris politika (amely leértékeléshez vezet) használata csak nagyon súlyos esetben jöhet majd számításba az ECB várható ellenállása miatt. Ha viszont a súlyos helyzet bekövetkeznék, akkor tüneti kezelés helyett inkább mélyreható gyógymódra lesz szükségünk.

Miért akarják, hogy mi szeressük a forintot?

Az euró bevezetése széles körűre sikerült, már kezdetben 11 ország csatlakozott az euróövezethez. Ez azonban nem ment teljesen simán, a maastrichti kritériumok egyik fő szerepe az volt, hogy megnehezítsék bizonyos országok csatlakozását, elvárva tőlük, hogy bizonyítsák eltökéltségüket és „érettségüket”. Miért féltek egyes északibb országok a túlságosan széles monetáris uniótól? Az euró előtti Európában a monetáris rendszer nem-hivatalos vezéralakja a Bundesbank volt. Németország inflációs teljesítménye volt a legjobb, nemcsak Európában, az utóbbi évtizedekben az európai árfolyam-mechanizmus, habár elvben egyenjogúként kezelte a valutákat, valójában a német márkát kulcsvalutaként alkalmazta. Németországnak sikerült megoldania azt, amit több déli ország nem tudott, olyan intézményeket alakított ki, amelyek nem engedték meg, hogy a monetáris politikát rendszeresen fájdalomcsillapítóként használják, s ezáltal viszonylagos árstabilitást értek el. Számos német nem bízott abban, hogy egy Európai Központi Bank, amelynek irányítása szükségképpen a részt vevő országok egyenlőségén kell alapuljon, képes lesz ugyanezt az árstabilitást garantálni. A déli országoknak, ahol általában magasabb volt előzőleg az infláció, bizonyítaniuk kellett, és ezt végül meg is tették, hogy fontosnak tartják az árstabilitást. Ez az euró bevezetésekor valóban lényeges probléma volt. Az újonnan csatlakozó országok újabb problémát képeznek, az ECB szabályainak fenntartása esetén túl sok „gyanús” szavazat keletkezhet. Ez természetesen nemcsak a németek, hanem a ma már eurójukra büszke déli országok számára is pozíciógyengülést jelent.

Sokak szerint ezek a félelmek nem ésszerűek, de ha igen, akkor is lenne egy kiút, az egyoldalú euroizáció. Ez azt jelentené, hogy valamely csatlakozó ország bevezeti az eurót anélkül, hogy az euróövezet teljes jogú, döntéshozói jogokkal is rendelkező tagjává válna. Jellemző, hogy ezt a lépést ma az ECB hivatalosan elutasítja. Ennek a tisztán közgazdasági magyarázata nehéz. Nem tudni, mitől félnek, attól-e, hogy az egyoldalúan euroizáló ország bebizonyítja, hogy jól, sőt esetleg jobban megvan az euróval, mint a „bennfentes” országok? Vagy talán attól, hogy ezen országok esetleges kudarcaiért az ECB-t tehetik felelőssé? Ez utóbbi lehetséges, ha nem is tűnik racionálisnak. Az USA például sohasem vonta kétségbe azon országok jogát, akik az USA dollárt kívánták elfogadni hivatalos nemzeti valutájuknak, természetesen egy percig sem gondolva azt, hogy bármilyen felelősség terhelné aztán ezen országok gazdaságának helyzetéért. Meglehet, hogy politikailag nem valósítható meg egy ilyen közömbös hozzáállás az ECB részéről az Európai Unió keretein belül.

Egy másik lehetséges ok az intézményes tehetetlenség. A maastrichti kritériumok és az úgynevezett ERM-II mechanizmus a 90-es évek konkrét történelmi körülményeinek hatására lett olyan, amilyen. Annak idején konkrét problémák megoldására dolgozták ki a számokat és az elveket. Egyáltalán nem szükségszerű az, hogy ugyanazok a kritériumok alkalmasak az újonnan csatlakozó országok helyes ösztönzésére, értsd: ugyanazokat a gazdaságpolitikákat kell velük megvalósíttatni, amelyeket Olaszországgal vagy Görögországgal a 90-es években. Az egyik ilyen fontos szempont az, hogy semmi sem indokolja, hogy a statisztikailag mért infláció stabil árfolyamok mellett ne legyen akár 2%-kal is nagyobb egy újonnan csatlakozó országban, mint a jelenlegi euróövezetben. Ennek az okait itt nem érdemes firtatni, több összefüggő érv is szól emellett. Egy egyszerű példán talán illusztrálhatjuk. A legutóbbi időkig fogyaszthattunk tejet és annál jóval olcsóbb reggeli italt is. A reggeli italt vélhetően az alacsonyabb keresetűek vásárolták. Amennyiben igaz az, hogy Magyarországon a reálbérek és a jövedelem növekedése gyorsabb lesz, mint a jelenlegi EU-ban, a következő évtizedekben legalábbis, akkor egyre nagyobb jövedelmű honfitársaink egyre inkább a valódi tejet preferálnák, még ha az többe is kerülne. A statisztika nem alkalmas arra, hogy ezt a minőségi különbséget számokkal is tükrözze, áremelkedésnek fogja fel a folyamatot. A reggeli ital kitiltásának tehát a legfontosabb értelme az, hogy ezt az „áremelkedést”, ami annak, aki eddig a reggeli italt választotta, valódi jólétcsökkenést okoz, kicsit meggyorsította... (Már igazán csak az ínyenceknek: a reggeli ital kitiltása hatására a tej iránt kereslet is megnő, tehát a tej ára is nőni fog. Megnyugodhatunk, nem csak a szegények járnak rosszul.) Az intézményes tehetetlenség azt jelenti, hogy ha valóban fontos volna valakiknek az újonnan csatlakozók monetáris integrációja, akkor most változtatniuk kellene a kritériumokon, de ezt mindenki mereven elutasítja. Két magyarázat van: lustaság és ellenérdekeltség.

A legnagyobb veszély

Az ECB jelenleg megköveteli, hogy az euró bevezetése előtt minden új tagország legalább két évet töltsön az ERM-II-nek nevezett árfolyamrendszerben. A rendszer részletes leírása nem ebbe a cikkbe való, mindenesetre néhány alapvető tudnivaló a következő. Az ERM-II-ben a forintnak lesz egy központi paritása az euróhoz képest, mondjuk 260 forint/euró. A pontos szám közös döntés eredménye lesz. A forint ezután ingadozhat 15%-kal mindkét irányban ettől a központi paritástól. A központi paritás változtatható, közös megegyezéssel. Az ECB azt vállalja, hogy fenntartja az árfolyamot, ha ki akarna menni a sávból, de egyébként nem. (Valójában van itt is egy kiskapu, nem vállal teljes felelősséget.) Ez a rendszer majdnem ugyanaz, mint ami az utóbbi időben is érvényben volt Magyarországon, kivéve azt, hogy eddig a központi paritás saját döntés volt, és a sávszál védelme kizárólag az MNB feladata.

A hasonló árfolyamrendszerek működési tapasztalatainak leírása külön tanulmányt venne igénybe. Tény az, hogy ez a rendszer adja magát az olyan devizapiaci támadásoknak, mint amelyek a forintot is érték tavaly (három alkalommal egy éven belül). Egy ilyen rendszerben bármifajta inkonzisztencia a szereplők szándékai, viselkedése között gerjeszti a spekulációt, gyorsan, sokat lehet nyerni vagy veszíteni. A múlt éven láttuk, hogy hova vezet a kormány és a jegybank közti összhang hiánya, sőt saját inkonzisztenciájuk. Az ERM-II annyival lesz „jobb”, hogy most bármely ECB-vezető nyilatkozata is könnyen erősítheti vagy gyengítheti a forintot. Sőt, mivel az ERM-II taglétszáma kétszámjegyű lesz, tág tere nyílik a devizapiacok fertőződési jelenségének is, amikor az egyik deviza piacának a zavarai átterjednek mások piacára. Ha igaz az, hogy az euróövezet tagjainak nem érdekük az, hogy az új tagországok gyorsan csatlakozzanak az euróövezethez, akkor ebben a rendszerben nagyszerű lehetőségük lesz arra, hogy ezt a szándékukat érvényesítsék, és még csak ne is nekik kelljen szégyellniük magukat emiatt.

Sem a magyar gazdaság, sem a monetáris és fiskális politika nem elég erős és összetartó ahhoz, hogy ebben a rendszerben a saját sorsunkat alakíthassuk. Az euró bevezetése Magyarországon egyik nagy pártnak sem nagyon fontos, úgy tűnik, hatalmi harcaik kedvéért gyakorlatilag mindent távlati országos célt képesek feláldozni. Erre nincs jobb példa, mint a tejtermelőkkel kötött megállapodás, és annak az ellenzék vezéralakja által történelmi jelentőségűnek titulálása. Ez az utóbbi megjegyzés még akár igaz is lehet. Ha a takarékossággal, az állam szerepe csökkentésének jelszavával induló „költségvetési reform” ilyen gyorsan zátonyra fut, hiszen nem az engedmények mértéke, hanem azok értelmetlensége és kikényszerítettsége adja az igazi hosszabb távú üzenetet, akkor arra számíthatunk, hogy a következő néhány évben a magyar költségvetési politika teljesítménye még az utóbbi 3-4 év teljesítményét is alulmúlja. Ehhez jön még egy gyakorlatilag ellenőrizhetetlen és felelősségre vonhatatlan jegybank, amely eddig csak ügyetlenségét bizonyította, és gyaníthatóan nem közömbös politikailag. A „jegybank” terminus alatt tehát több lazán összefüggő intézményt és személyt kell értenünk, akiknek felelőssége és szerepe korántsem tisztázott. A monetáris politikai döntéseket ugyanis a monetáris tanács hozza, amely nem azonos a jegybankkal, és a jegybank elnöke annak csupán egy tagja. Másfelől a jegybank jelentéseit, amelyek fontosak a jelenlegi monetáris politikában, manapság a jegybank alkalmazottjai jegyzik.[5] Vegyük még ehhez hozzá azt, hogy a Monetáris Tanács tagjainak szavazatai nem ismertek, sem pedig az, hogy milyen érvek alapján döntöttek. Egy alkotmányjogilag független, ám nem választott intézmény esetében ez a struktúra nem éppen az átláthatóság biztosítéka, a társadalmi kontrollt gyakorlatilag lehetetlenné teszi.

Ezután az ECB-re is figyelnie kell, amelynek nem feltétlenül azonosak az érdekei a mi érdekeinkkel, még ha ezt nem is fogják nyíltan kimondani. Az Unió eltökéltsége az integrációra gyengül, lásd a munkaerő szabad áramlása elvének megtagadását. Vannak jelei annak, hogy minden nyilatkozattal ellentétben a kétsebességes unió valójában sokak vágya. Az ERM-II alkalmas arra, hogy a monetáris integráció meghiúsításával ezt elősegítse.

Jegyzetek

[1] A forint útja az euróhoz. MNB, 2001.

[2] D. Begg, B. Eichengreen, L. Halpern, J. von Hagen, Ch. Wyplosz: Sustainable regimes of capital movements in accession countries. CEPR Policy Paper No. 10, 2003.

[3] Az esetleges szakértők megnyugtatása végett. Itt természetesen arról van szó, hogy egy valután levő hozam várható értékét lehet növelni, de csak annak árán, hogy kockázatosabb befektetéssé tesszük.

[4] A pontosság kedvéért: itt egyenlegről van szó. Pozitív egyenleg azt jelenti, hogy belföldiek többet finanszíroznak külföldön, mint a külföldiek belföldön.

[5] L. Jelentés az inflációról. MNB, 2004. február.

• Játéktér