Arató András

Nyomtatóbarát változat

Ezeknek a [megszálló] hatóságoknak nincs felhatalmazásuk az alkotmány-előkészítő tanács tagjainak a kinevezésére. Semmilyen garancia nincs arra, hogy ez a tanács olyan alkotmányt alkot, amely megfelel az iraki nép legfőbb érdekeinek, és kifejezi annak az iszlámon és a kiváló társadalmi értékeken alapuló nemzeti identitását. A [z alkotmány-előkészítési] javaslat lényegében elfogadhatatlan. Általános választásokat kell tartani, amelynek során minden választható iraki saját képviselőt küldhet az alkotmányozó nemzetgyűlésbe. Ezután általános népszavazást kell kiírni az alkotmányozó nemzetgyűlés által jóváhagyott alkotmányról. Minden hívőnek kötelessége e fontos végkifejlet megvalósulását követelni, és részt venni a feladat minél jobb végrehajtásában.[1]
Ali al-Husszeini al-Szisztani, 2003. június 25.

Egy kis előtörténet

Mióta a mára elhíresült fetvát csak kihirdették, a Bush-adminisztráció iraki átmenetre szőtt „terve” igencsak kétségessé vált. Több mint négy hónap kellett nekik (és a napi sajtónak), hogy rájöjjenek: le kell mondaniuk az Egyesült Államok és kliensei által erőltetett, oktrojált alkotmányozásról Irakban.[2] Nemcsak al-Szisztani ajatollah szabadon választott és független alkotmányozó gyűlést szorgalmazó, demokratikus követeléseit hagyták figyelmen kívül, de a UNDP valamiféle átmeneti legitimitás megvalósítását célzó, informális javaslatait is. Ez utóbbi, okulva a legfrissebb tapasztalatokból Dél-Afrikától Afganisztánig, az átmeneti kormányzótanács hiteles és pluralista kibővítését javasolta, valamint egy később nemzetközi felügyelet alatt megtartandó, szabad választás fokozatos előkészítését, amely aztán egy demokratikus alkotmányozó gyűléshez vezetne.[3] Ez a fajta kompromisszumos javaslat szemmel láthatóan ínyére volt az iraki kormányzótanács Alkotmányt Előkészítő Bizottságának[4] (amely októberben e megoldás egyik változata mellett tette le a voksát), de nem magának a kormányzótanácsnak, amely megosztott volt Szisztani hívei,[5] az amerikaiak kliensei, valamint az egyes kisebbségi képviselők között, akiknek sem a demokratikus választásokhoz, sem az átmeneti folyamatok pluralizálásához nem fűződött érdekük. Az, hogy az amerikaiak kizárólag egy tisztán oktrojált javaslatban érdekeltek, csak akkor derült ki, amikor a kiterjedő fegyveres felkelés hatására a Koalíciós Átmeneti Hatóság (CPA) belátta, hogy nem bír el egyszerre a felfegyverzett szunnitákkal, akiket az iraki állam lerombolása kényszerített illegalitásba, és a hatalmas tömegekkel, amelyek a nedzsefi síita vallási vezetők hívására azonnal mozdulnának.[6]

Így hát november 15-én éjjel megszületett a CPA és a kormányzótanács között a Megállapodás a politikai folyamatról, amelyet kissé puccsszerűen, csupán néhány órányi tárgyalás után nyomtak keresztül az erősen megosztott tanácson.[7] Nem ismerve a körülményeket, a megállapodás nekem elsőre egy Bush–Szisztani paktumnak tűnt, olyan megoldásnak, amit az amerikai kormányhoz közel álló személyek, meglepetésemre, igen boldogan támogattak.[8] Ez mindenesetre intő jel lehetett volna, hogy meglátásommal valami nem stimmel. Ezzel együtt néhány nappal később igencsak meglepődtem, amikor november 26-án al-Szisztani ajatollah maga mondta fel a november 15-ei megállapodást, megújítva felhívását az alkotmányozó testület – mint az egyetlen elfogadható entitás, amelynek a CPA átadhatja a hatalmat – szabad megválasztására.[9]

A november 15-ei megállapodás[10]

Igen figyelemreméltó, amikor egy magas rangú síita vallási vezető magára ölti Paine, Madison és Sieyés köpönyegét. Most, amikor az alkotmányozó nemzetgyűlést létrehozandó szabad választásokra való felhívásával már tízezreket mozgósított, lehetetlen megmondani, hogy Szisztani engedni tud-e a fő demokratikus elvből, még ha nagyjából elfogadható feltételeket biztosítanak is számára. Ha igen, akkor csak azért teheti meg, mert ellentétben a demokratikus vezetőkkel bárhol a világban, hagyományos legitimitásának hatalmas tartalékai vannak. Azon képessége, hogy a stratégiai követelmények függvényében masszív megmozdulásokat robbant ki vagy fékez meg, lenyűgöző. Tény viszont, hogy e sorok írásakor (2004. február 1.) még nem ajánlottak olyan feltételeket neki, amelyekért cserébe arculatvesztés nélkül adhatná áldását a választások elhalasztására.[11] Mint már tudjuk, ő és/vagy tanácsadói azonnal átláttak a november 15-ei megállapodáson, amit ő következésképpen aztán fel is mondott. De legfőképpen felismerte, amit egykor Lenin fogalmazott meg a legpontosabban, hogy egy tekintélyelvű vagy diktatórikus rendszerben bárki birtokolja is jogszerűen a hatalmat az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztása idején, annak jó esélye van a maga számára kedvezően befolyásolni a választás végkifejletét, a nemzetgyűlést, akárcsak annak alkotmányos produktumát.[12] Megítélése szerint a november 15-ei megállapodás lehetővé tenné a kormányzótanácsnak és az árnyékában meghúzódó amerikaiak katonai diktatúrájának, hogy ellenőrizze a folyamatot és annak végeredményét: valamiféle, mindkét geopolitikai érdeknek megfelelő alkotmányt és az Egyesült Államok propagandatörekvéseit. A megállapodás részletei őt igazolják, és ennek kimutatása megéri a fáradságot.

Az uralom-hatalom forrása


Az uralom (vagyis a hatalom legitimitásának forrása) kérdése azért vetődik fel, mert a november 15-ei megállapodást, amely megalapozná a következő időszak folyamatait, a CPA csupán saját kreációjával és szervével, a kormányzótanáccsal, vagyis jogilag egy kizárólag önmaga által elismert testülettel kötötte meg. A nemzetközi jog és különösen az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1511. határozata fényében, amely mint együttesen szuverén hatóságot ismeri el a CPA-t (1. pont: átmenetileg gyakorolja a szuverenitást) és a kormányzótanácsot (3. pont: megtestesíti a szuverenitást), az eljárás, vitatható módon, akár jogszerűnek is tekinthető. Az egy teljesen más kérdés, hogy Irakban ennek milyen politikai legitimitása van. Ebben a forradalomban, amelyet, minden más forradalomnál hangsúlyosabban, kívülről importáltak, szóba sem jöhet a weberi értelemben vett jogi legitimitás. A jogrendben drámai szakadás állt be. Hazai forradalmak esetében a testület, amely engedélyezi Kelsen „első alkotmányá”-nak megfogalmazását, jellemzően számíthat az uralom forradalmi, demokratikus vagy karizmatikus formáira, de a november 15-ei paktumot megkötő felek ezekkel sem rendelkeznek. Végül, az idegen megszálló CPA-nek, mint Irak felszabadítójának, a hatalmi követelése mindig gyenge lábakon állt, és minden egyes nappal, amely anélkül telik el, hogy megoldaná az alapvető problémákat, így a foglakoztatás újbóli növelését, a közszolgáltatásokat és különösen a fizikai biztonságot, egyre gyengébb lesz.

De ezek csak szavak, és a CPA és a kormányzótanács közötti megállapodás egyedül a nyers erőn alapul, tényeken inkább, mint normákon. A dolgok ilyetén állása mellett szembetűnő, hogy a megállapodás nemcsak a végső hatalmat, hanem majdnem minden fontos feladatot magára és a két szerződő „fél”-re osztott. A módosíthatatlan szabályrendszer[13] megalkotását, amelyet igen változatosan hol „alaptörvény”-nek, hol ideiglenes alkotmánynak vagy „átmeneti közigazgatási törvény”-nek[14] becéznek, magára a mostani kormányzótanácsra bízták, „szoros konzultációban a CPA-jel” (1. bekezdés).[15] A biztonsági, azaz az amerikai csapatok jövőbeni szerepére vonatkozó megállapodásokat a CPA és a kormányzótanács 2004 márciusáig, azaz három hónappal a hatalom átadása előtt kötné meg (2. bekezdés).[16] Egy félrevezető (és az ellenkezőjét állító) kijelentést követően a kormányzótanács, a CPA-jel együtt, kulcsfeladatot kap abban, hogy minden „kormányzóság”-ban „szervező bizottság”-ot állítson, azaz az adott tartomány tekintélyes szereplőiből jelölőgyűlést válasszon („kormányzósági választó jelölőgyűlés”), vagyis, hogy képviselőket jelöljön az adott tartományból az Átmeneti Nemzetgyűlésbe, amelynek a CPA júniusban átadná a hatalmat, és amely megválasztaná az átmeneti kormányt (3. és 4. bekezdés). Végül, magukat az eljárásokat, amelyek alapján egy („2005 márciusa előtt”) szabadon választott alkotmányozó nagygyűlés (constitutional convention) az állandó alkotmányt elfogadná, a CPA és a kormányzótanács által, a tervek szerint február 28-ig megalkotott alaptörvény határozná meg (1. bekezdés).

Akik koherens jogi hierarchiákhoz vannak szokva, azonnal észre fogják venni, mi a baj ezzel: potenciálisan nagyobb politikai legitimitású testületeket, a feltehetően reprezentatív jelölőgyűléseket, az átmeneti nemzetgyűlést és a szabadon választott alkotmányozó nagygyűlést, egy vagy együttesen két olyan testület ruház fel hatalommal, amelynek az iraki politikai rendszerben nincs legitimitása. Előbbieknek még az sincs megengedve, hogy kiegészítsék vagy felülvizsgálják ennek a testületnek az őket hódoltságba kényszerítő rendeletét: az alaptörvényt. Ez nem elvont kérdés, és implicite valóban kiválthatta al-Szisztani fenntartásait. (Vagy ha nem, akkor ki kellett volna váltania!) Amikor a folyamat közbeeső szakaszában megalakul majd az átmeneti törvényhozás, később pedig az átmeneti kormány, könnyen megtörténhet, hogy e testületek legitimebbeknek fogják tekinteni magukat, mint a folyamatot, amely létrehozta őket vagy akár a hatalmuk eredeti forrását, végső soron Irak leigázójának az akaratát. Esetleg kísértést éreznek arra, hogy úgy járjanak el, mint annak idején Franciaországban a rendi gyűlés a híres labdaházban, azaz függetlenítik magukat hatalmuk forrásától, az iraki nemzet képviselőinek kiáltják ki magukat, és új alkotmányozási szabályokat foganatosítanak, vagy éppen ők maguk alkotják meg Irak új alkotmányát, „egységes törvények” vagy más, hasonló néven. Valószínűleg főként az átmeneti törvényhozás cselekedne ekképp, mert noha elvileg függetlennek kellene lennie, eléggé ellentmondásosan, mégsincs semmi beleszólása az alkotmányozási folyamatba. Az, hogy e testületnek még arra sincs joga, hogy az ideiglenes alkotmányt, amelynek alapján másfél évig működnie kell, módosítsa, a teljes dokumentum elutasítását eredményezheti.[17] Ám ha az átmeneti törvényhozás bármilyen módon megzavarja a tervezett folyamatot, ez az eshetőség veszélybe sodorhatja az al-Szisztaninak teendő engedményeket, akinek sokkal nehezebb lesz szembehelyezkednie egy új iraki törvényhozással, mint az idegen CPA-jel.[18] A kitűzött menetrendet tekintve ez valószínűleg csak az amerikai választások után következne be, amikor Szisztani feltehetően hatásos felhívásai nagyszabású síita tiltakozásokra már nem lennének hatásosak, legalábbis a klienseik védelmére még mindig ott tartózkodó megszálló erőkre nézve.

Alkotmányozó nemzetgyűlés vagy alkotmányozó nagygyűlés

Persze az is előfordulhat, hogy az alkotmányozó nagygyűlés, ha és amikor megválasztják, nem tekinti magára nézve kötelezőnek az átmeneti alkotmány procedurális szabályait, vagy, ugyanazon okok miatt, az átmeneti törvényhozás alkotmányozási határozatait. De ennek csak a folyamat egy későbbi szakaszában kellene bekövetkeznie (ha egyáltalán lesznek választások az alkotmányozó nagygyűlésre), amikor az új erőviszonyok már esetleg megmerevednek. Mindazonáltal, számolni kell ezzel a veszéllyel is, különösen, ha a folyamat korábbi szakaszainak a legitimitása továbbra is megkérdőjeleződik.

Észrevehetjük, hogy a terminológia megválasztásának itt igen nagy jelentősége van. Amennyire ki lehet következtetni, Szisztani és köre alkotmányozó nemzetgyűlésben gondolkodik, és valóban, a modelljüknek tekintett testület, amelynek a szabad választások után a hatalmat át lehetne adni, más törvényhozó hatalom híján, csak egy klasszikus, európai típusú, szuverén alkotmányozó és törvényhozó testület lehetne, teljes körű jogosítványokkal. A tény, hogy fetvájában népszavazással kívánja elfogadtatni az alkotmányt, megerősíti azt a feltevést, hogy Szisztani az európai radikális demokratikus felfogás híve. A november 15-ei megállapodás azonban éppen az alkotmányozó nagygyűlés mellett szól (5. bekezdés). Az Egyesült Államok (és Latin-Amerika) hagyományában ez az elnevezés olyan törvényhozó testületet jelent, amelynek egyetlen feladata az alkotmány megfogalmazása és előterjesztése, és amellyel párhuzamosan létezik egy rendes törvényhozás is, amely aztán akként működik tovább. Semmi okunk nincs feltételezni, hogy a megállapodás szövegezői eltekintenének ettől a különbségtől. Ha ez így van, akkor ezzel a Szisztaninak átengedett szabadon választott testületet akarják leértékelni,[19] továbbá elérni, bár ezt egyértelműen nem jelentik ki, hogy az ideiglenes törvényhozásnak szuverén jogosítványai legyenek a teljes alkotmányozási folyamat során.[20] Azt viszont kimondják, hogy az „alaptörvény”, azaz az ideiglenes alkotmány, csak az új iraki kormány új, végleges alkotmány szerinti megválasztásával válik érvénytelenné, ami azt jelenti, hogy addig mind az átmeneti törvényhozói, mind a végrehajtói ág hatalomban marad. Ha ez így lesz, akkor két végkifejlet képzelhető el: az átmeneti kormány vagy ellenőrizheti az alkotmányozó nagygyűlést, vagy nem. Utóbbi esetben a kettős hatalom klasszikus példájával állnánk szemben, amikor csak erővel lehet a kérdést dűlőre vinni, mint Oroszországban 1917-ben, majd 1918-ban és 1993-ban ismét.[21] Az amerikai példa, amikor a Szövetségi Kongresszus békésen behódolt az 1787-es Konvent törvényenkívüliségének, teljességgel szokatlan. Sokkal gyakoribbak azok a példák, mint amilyen Argentínáé Peron vagy Venezueláé Chavez elnöksége alatt, amikor az eredetileg és alkotmányosan amerikai típusú nagygyűlések teljesen szuverén hatalmat követeltek és sikeresen szereztek is maguknak. Nehéz megmondani, hogy Irakban melyik gyűlés kerülne ki győztesen az effajta konfliktusból, amely különösen éles is lehet amiatt, hogy a társadalmi alapjai valószínűleg igen különböznek egy, a gondosan szabályozott vidéki jelölőgyűlések által választott vagy egy másik, akármilyen vezetés alatt demokratikusan megválasztott testület hátterétől. Mindenesetre érthető, hogy Szisztani ugyanúgy ódzkodik az efféle konfliktustól, mint az általa gyanakvással szemlélt erők totális uralmától, más szóval a polgárháborúval mint lehetséges végkifejlettel kecsegtető kettős hatalomtól.

Az átmeneti alkotmány

Egyetlen komoly tényező sem kérdőjelezi meg igazán, hogy a síita vallási vezetők által támogatott erők, gyakorlatilag bármilyen demokratikus választási rendszerben, megnyernék az alkotmányozó nemzetgyűlésre kiírt szabad választásokat.[22] Szisztani mégsem csupán önérdekből követeli ezt az eljárást. Jó oka van azt gondolni, hogy az iraki politika keserves legitimitási gondokkal küszködik, és az csak a javára írható, hogy a megoldást a demokratikus legitimitásban keresi.[23] Véleménye vagy tanácsadóié szerint a megállapodás által kínált ideiglenes alkotmány nem állja ki ezt a demokratikus próbát. Nem dőlnek be a váltakozó elnevezéseknek: „alap-” avagy „ideiglenes közigazgatási” törvény, vagy éppenséggel „Az iraki állam közigazgatási törvénye az átmeneti időszakra”, és tudják, hogy gyakorlatilag az ideiglenes alkotmányról van itt szó. Viszont mihelyt az alkotmányról van szó, álláspontjuk mindig az, hogy azt csak egy szabadon választott gyűlés jóváhagyása hitelesítheti. Mi több, azt is világosan látják, hogy az átmeneti alkotmány, igen nagy valószínűséggel, javarészt vagy egészen a végleges alkotmányt fogja alkotni, mint például Magyarországon vagy Dél-Afrikában. Az ideiglenes alkotmány rendelkezésre álló tervezete alátámasztja ezt a nézetet.[24] Szisztani és tanácsadói teljesen helytálló véleménye szerint egy ilyen végkifejlet – egy látszólagos kedvezménynek a maguk előnyére való fordítása – elfogadhatatlan, különösen egy rákényszerített átmeneti alkotmány esetében. Mindazonáltal, az érvelés, miszerint egy ideiglenes dokumentum csak egy, a hatálya alatt megválasztott testület révén válik hitelessé, nem csak önmagához visszatérő, s ezáltal procedurálisan téves, de lényeges szubsztantív ellenérveket is generál.

Ami a procedurális kérdést illeti, szabad választásokat csak olyan szabályok keretében lehet tartani, amelyeket nem merít ki egy választási törvény. Ha a demokratikus legitimitás választási legitimitást jelent, és Szisztani és követői számára azt jelenti, akkor előbb a szabályrendszert kell megalkotni, s aztán választásokat tartani. Egy demokráciát nem lehet pusztán választásokkal kezdeni.[25] Továbbmenve, a szabad választási verseny feltételeinek megteremtéséhez alapvető polgári és politikai jogok kellenek, többek között a fontos médiumokhoz való hozzáférés joga is. Mindezen intézkedéseket be is kell tartatni. Mégis, amikor elkezdik kidolgozni az ezeket tartalmazó „alaptörvények”-et, van egyfajta tendencia valamiféle részletes, az átmeneti időszakra szóló alkotmány megalkotására. Szisztaninak tehát nem azt kellene célul tűznie, hogy az előbbieket ratifikálja egy szabadon megválasztott gyűlés, amely csak ugyanazon ideiglenes intézkedések révén jöhetne létre. Ehelyett inkább az átmeneti berendezkedés legitimitását megteremtő folyamatra kellene összpontosítania, olyan szabályrendszer kidolgozására, amelynek kötelező hatálya (és – lehetőleg – nemzetközi megerősítése) lenne az alkotmányozási folyamat egymást követő szakaszaira.

Így hát a CPA tervezői logikailag nem tévedtek, amikor egy ideiglenes alkotmányt javasoltak. Abban is igazuk volt, hogy a tervezetbe nem vettek be a valóban szükségesnél több témát, jelentős szabadságokat biztosítva ezáltal saját alkotmányozó nagygyűlésüknek, jóllehet ez a tartózkodás már nem érhető tetten az ideiglenes dokumentum rendelkezésre álló változatában. S ami a legfontosabb: az is mellettük szól, hogy egy nem szuverén gyűlés mellett döntöttek, amelyet köt a már meglévő ideiglenes szabályok kerete. Ezzel el is jutottam ahhoz a három szubsztantív kívánalomhoz, amelyek sérülnének, ha a szabad választásokat anélkül tartják meg, hogy előzetes, legitim intézkedéseket hoznak az átmeneti berendezkedésről: a kisebbségek jogai, a föderalizmus és a (viszonylagos megegyezésen alapuló) eljárások a végleges alkotmányt illetően. Amennyiben a CPA és a kormányzótanács a Szisztani által követelt szuverén alkotmányozó nemzetgyűlést javasolta volna, e testületet az előbbi három tényező tekintetében biztosan nem köthetnék gyengébb vagy egyáltalán nem létező legitimitású testületek. Egy ilyen többségi szavazattal működő gyűlés már valóban elutasíthatná a kisebbségek nyugati típusú védelmének megteremtését, az erős föderalizmust és, nagy valószínűséggel, a független, erős és szekuláris bírói intézményt, amely a megadott jogok érvényesítéséhez szükséges. Könnyű kitalálni, hogy ez milyen katasztrófához vezetne, amely politikai és katonai szempontból talán nem sokban különbözne a hatáskörök – a CPA javaslata által okozott – összecsapásának következményeitől. Akármit akarjon is ma Szisztani és köre, mihelyt túlnyomó többséget szereznek, nem lesznek képesek többé ellenőrizni saját legradikálisabb tendenciáikat, hacsak az önkorlátozás nem előzetesen, legitimnek tartott körülmények között történik.[26]

Így hát érdemes megtartani mind a nem-szuverén gyűlés, mind pedig a kisebbségek és régiók átmeneti védelmének egy független bírói hatalom által biztosított lehetőségét, amelyek mind benne vannak a november 15-ei megállapodásban. A kritikus pont mindemellett az marad, hogy a megállapodásnak a procedurális és a szubsztantív részei is tarthatatlanná válhatnak akár egy átmeneti törvényhozás és még inkább egy alkotmányozó nagy- vagy nemzetgyűlés követelményeivel szemben. Más szavakkal, nem lehet egy átmeneti alkotmányt meg- vagy betartani, ha az alig alapul máson, mint amerikai rendelkezésen.

Amint azt a tárgyalásos átmenetű országok példájából tudjuk, az ideiglenes rendelkezések rákényszerítésének alternatívája nem a szabad választások azonnali kiírása, hanem egy hiteles és átfogó történelmi kompromisszum tető alá hozása az átmeneti berendezkedésről. Azzal, hogy a kormányzótanácsból nem csak a Baath párt maradványait (a legfelső tisztségviselőit tekintve talán indokoltan), hanem az összes arab nacionalista pártot, valamint a szunnita és síita radikálisokat is kizárta, miközben tovább erőlteti a megegyezésekhez vezető folyamatot, Paul Bremer még ennek az inkább pluralista, mint demokratikus legitimitású végkifejletnek a lehetőségét is eljátszotta.[27] Kérdés persze, Szisztani elfogadná-e (mint ahogy tavaly júniusban ellenezte), hogy a kormányzótanácsot ellenségeivel bővítsék, éppen most, amikor az amerikaiakkal szemben saját jogon is ennyire megerősödött.

Az átmeneti kormány

Amit Szisztani a november 15-ei megállapodásban (és az átmeneti alkotmány első változatában) talált, az semmiképp nem nevezhető a történelmi kompromisszum programjának, hanem inkább az átmeneti törvényhozás és végrehajtó hatalom felülről oktrojált változatának, amely kooptáláson és potenciális kliensrendszeren alapul. A megállapodás legszembetűnőbb tévedése valóban az átmeneti törvényhozás megalkotásának formulája, amely törvényhozás másfél évig a politikai függetlenség letéteményese lesz. Az újságírói figyelem inkább Szisztaninak a szabadon választott testületre vonatkozó követelésére irányult, mintsem az általa ellenzett formulára. Az pedig igazán ellenkezésre méltó. A CPA és a kormányzótanács által elképzelt jelölőgyűlések kétségkívül nem hasonlítanak mondjuk Iowa közvetlen demokratikus eljárásaira, a nyílt jelölőgyűlésekre, amelyeken az állampolgárok (vagy minden párt tagjai) részt vehetnek, ha akarnak. Az iraki tartományi jelölőgyűlések inkább a fontos emberek zártkörű találkozóira hasonlítanának, mintsem a polgárok nyílt gyűlésére. Az utolsó dolog, amit az amerikaiak megengedhetnek, az a leginkább érintettek önkéntes részvétele és a legmilitánsabbak távoltartása. A javaslat különösen kérdéses része, hogy mennyire képes a jelenlegi CPA és a kormányzótanács ellenőrizni a részvételt. A következetlen tagadások ellenére a CPA-nek formális szerepe lesz a jelölőgyűlések tagjainak kooptálásában, és a háromlépcsős rendszernek köszönhetően könnyen előfordulhat, hogy a tagok a kiválasztás mint különlegesen megengedett eljárás útján kerülnek majd be. A kormányzótanács minden kormányzóságban öt személyt választ be egy „szervező bizottság”-ba, másik öt tagot a jelenlegi tartományi hatóságok, míg további öt tagot a tartomány öt legnagyobb városa delegál. Tudjuk, hogy a tartományi és városi hatóságok mind a CPA kliensei. Minden tartományban a tizenöt tagú szervező bizottság választja ki aztán a notabilitásokat a Kormányzósági Választó Jelölőgyűlésbe, és ez utóbbi fogja megválasztani, lakosságával arányosan, a tartomány képviselőit.[28] Ha ez a módszer nem lenne üzembiztos, a választhatóságot a (CPA és a kormányzótanács által gründolt) átmeneti alkotmány szabályozná mindhárom szinten, kétségtelenül kizárva bármelyikből a megnevezetlen kategóriák részvételét.[29]

Így hát minden okunk megvan azt hinni, hogy ha minden a javasolt eljárás szerint történik, akkor az ideiglenes törvényhozás barátokból, kliensekből, netán a jelenlegi kormányzótanács tagjaiból és azok szövetségeseiből állna. Egy ilyen törvényhozást semmi nem akadályozna meg abban, hogy újra kinevezze a jelenlegi tanácsot vagy annak fő tisztségviselőit, akárcsak a minisztereket és államtitkárokat, akiket már minden fontos végrehajtói pozícióba megneveztek. Néhány kormányzótanácsi tag november 15-e utáni felhívása a jelenlegi testület megtartására a megállapodással ellentétben vagy túlzott óvatosságból fakadt, de még inkább egy átlátszó húzás volt a várható helyzet előli kitérésre.[30] Szisztanit amúgy sem lehetett becsapni egy ilyen, azóta egyébként leállított manőverrel. Miközben az amerikaiak (és a kormányzótanács hozzájuk közel álló része) ugyanúgy hajthatatlanul ellenzik a júniusi szabad választásokat és a hatalom ugyanazon havi átadásának elhalasztását, vannak arra utaló jelek, hogy mostanra már belátták a kompromisszumkötés szükségességét (ámbár lásd Bremer szóvivőjének, Senornak a tisztázásra és nem a módosításra tett legfrissebb kijelentéseit). A gond az, hogy semmilyen jelölőgyűlési formulában nem tudják ezt egykönnyen megtenni. A nyílt jelölőgyűlést természetesen el kell utasítaniuk. Ha átadnák a fő politikai szervezeteknek a zárt jelölőgyűlésre való jelölés lehetőségét, az nagyjából hasonló eredményhez vezetne. A jelölés hatalmát nem oszthatják meg Szisztanival sem, akinek követői mindenképp kezükben tartanák a dolgokat a síiták uralta tartományokban, és nem lehet hasonló hatalmat adni a szunnita hátországban vagy a kurd területeken sem. Bármelyik alternatíva hasonló vagy még hevesebb konfliktushoz vezetne, mint a szabad választások.

Akkor hát miért nem lehet elfogadni Szisztani követelését a szabad választások kiírására? Az amerikai kormányzat és a CPA indoklásai az idei választások megtartásának lehetetlenségéről mind az időhiánnyal, illetve az idevágó törvények és megfelelő választói jegyzékek hiányával voltak kapcsolatosak. Ami őket illeti, számukra az idő pusztán a törvények és a választói jegyzék függvénye. Kétségkívül, a választási, média- és párttörvények egyeztetése időigényes, bár alkalmazásuk aligha kerülne több időbe, mint a november 15-ei megállapodás megszövegezése. Sőt, az ENSZ-t is föl lehetne kérni legalább az első választási törvények megírására, elkerülve ezáltal egy újabb amerikai előírást. Továbbá, az iraki Tervezési Minisztérium népszámlálási biztosai azt is kimutatták novemberben, hogy egy népszámlálást le lehet bonyolítani idén nyárig.[31] És még egyéb tervek is terítéken voltak. Úgyhogy a CPA kifogásai az utóbbi időben inkább a nem megfelelő biztonság irányába mozdultak el. Feltételezik, hogy egy fölkelés a szunnita hátországban főként ott befolyásolná hátrányosan a részvételt, ami igazságtalan eredményhez vezethet (feltehetően a síiták javára, akiknek valószínűsíthető 60%-os eredményük mellé nincs szükségük külső segítségre). Viszont egy területi alapú választási rendszerben (szemben egy számarányossal), amelyben a választható számok és nem a részvétel szerint jelölik ki a képviselőket, ez az igazságtalan eredmény nem fordulhatna elő. Ha a választásokat körzetek szerint tartanák, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában, az egyes körzetek alacsony részvételi aránya nem befolyásolná képviseltségüket.

A nemzetiségek területi eloszlását tekintve a síita vallási vezetők számára másodlagos kérdés kellene legyen, hogy melyik választási rendszert alkalmazzák,[32] legalábbis az alkotmányozó nagygyűlésre, amely semmiképp nem lenne a kormányzati koalíciók kiindulópontja. Miután Szisztani oly keményen szembehelyezkedett Bush-sal, jelöltjei, a meglévő síita támogatás mellé, valószínűleg masszív nacionalista hátszelet is kapnának. Mindenesetre a választási rendszerek iránti preferenciákból fakadó nézetkülönbségek könnyen összebékíthetőek, és a „végleges” szabálynak nem kell hasonlítania az alkotmányozó nagygyűlésnél használtra, ha ennek a szabálynak a kidolgozását nem erre a testületre, hanem egy független bizottságra bízzák.

Ily módon nehéz nem arra gondolni, hogy az amerikaiak most azért ódzkodnak a szabad választásoktól, mert egy elsöprő síita győzelem idén nyáron éppen választási évben zúzná porrá a beavatkozás amerikai indoklását. Valóban nehéz lenne az amerikai választókkal megetetni, hogy minden áldozatunk és törvénytelenségünk csupán azt a célt szolgálta, hogy hatalomba segítsünk egy újabb iszlám kormányt, még ha nagyon valószínűsíthető is, hogy az iraki síiták, és különösen Szisztani követői nem érdekeltek teokratikus alternatívákban. Így hát világos, hogy a CPA egy kiszámítható kimenetelű demokráciát szeretne, kizárva annak a lehetőségét, hogy Amerika számos ellenségeinek egyike hatalomra kerüljön Irakban, és a legtöbb amerikai elemzőt nem túlzottan zavarja ez a contradictio in adiecto. De a demokráciák olyan rendszerek, amelyekben bármelyik párt (az amerikaiakat is beleértve) elveszítheti a választásokat.[33] Bizonyosan szerencsétlen dolog tehát azzal indítani egy demokráciát, hogy elhalasztjuk a választást azért, mert az általunk preferált fél elveszítené azt.

Persze az is előfordulhat, hogy a választás erőszakhoz és káoszhoz vezet. És az amerikai választások előestéjén ez is rosszul jönne Bushnak, de amúgy önmagában sem lenne kívánatos. A zavargások szításának elkerülése végett nehéz lenne az arab nacionalisták és radikális szunniták részvételét megakadályozni, akiknek, ha részt vennének, meggyőző támogatottságuk lenne a szunnita hátországban legalább. Ami legjobb esetben is azt jelentené, hogy az amerikaiaknak teljes erővel Szisztanit kellene támogatniuk, elveszítve ezáltal minden eszközüket az őt követők ambícióinak és alkotmányozási terveinek ellenőrzésére. Ennek eredménye pedig megint az instabilitás és a választáson csak nemrégiben megmért erejük tudatában levő csoportok közötti, folytatódó konfliktus lehet.

Jogok az állammal szemben és biztonsági előkészületek

Még ha az amerikai kormány és a CPA érvei és jelenlegi okai, amelyeket a szabad választásoknak a hatalom átadása előtti megtartása ellen hoznak föl, megkérdőjelezhetők is, az mégis igaz lehet, hogy voltaképpen rossz ötlet a közeljövőben szabad választásokat tartani.[34] Hozzáértő ENSZ-elöljáróknak legalábbis ez a véleményük. Ha valóban van komoly ok az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztásának halogatására, akkor az az alkotmány jelentőségével és megalkotásának lehetőségeivel foglalkozó nyilvános párbeszédnek és részvételnek a megszervezésére szükséges idővel van összefüggésben, valamint azzal, hogy az alapvető, így a kisebbségi és területi jogok megteremtése és elkülönítése szintén időigényes, s amely jogok, mint arról már szó esett, bármely többségi alkotmányozási törekvés esetén vereséget szenvedhetnek.[35] Véleményem szerint a kérdés itt nem elsősorban az idő, hanem az egy- vagy kétlépcsős alkotmányozási folyamatok közötti alapvető különbség. Egy kétlépcsős folyamat természetesen sok időbe telik, de semmiképp nem kell annyira elhúzni, mint a november 15-ei megállapodásban. Viszont lehetővé tenné a társadalmi egyeztetést és kompromisszumot az alapvető egyéni, kisebbségi és területi jogok kérdésében is, még mielőtt a többség véleményt nyilvánítana ezekről. Továbbá, a kétlépcsős folyamat megengedné az alkotmányozó nagygyűlés jogosítványainak alkalmazható szabályozását, ami lehetetlen lenne az egylépcsős változat szuverén alkotmányozó nemzetgyűlése esetében. De ezt az eredményt a rákényszerített átmeneti alkotmány és kooptált átmeneti gyűlés jelenlegi, illegitim formulájában nem lehet elérni.

Érdekes, hogy amikor az amerikaiak a választás elhalasztása mellett érvelnek, érveiket nem a jogok problematikájára futtatják ki. Ez valószínűleg amiatt van, hogy maga a november 15-ei megállapodás is igen sebezhető ebben a kérdésben. A tervezett alaptörvény valóban magában foglal egy sor szabadságjogot, beleértve politikai, kisebbségi és tisztességes eljáráshoz való jogokat, valamint egy független alkotmánybíróságot, amely betartatná ezeket. Tátongó lyuk viszont a megállapodásban azon rendelkezések hiánya, amelyek jogokat biztosítanának az állami erőszak eszközeit teljesen (vagy javarészt) monopolizáló erővel, azaz az amerikai katonai hatóságokkal szemben. A hatalom átadása (ésszerűtlenül) csak a CPA mandátumának lejártával van összefüggésben, amely testület a civil meghosszabbítása volt csupán egy gyakorlatilag inkább katonai diktatúrának nevezhető koalíciónak.

A megállapodás a CPA és a kormányzótanács között megkötendő biztonsági előkészületekről is rendelkezik (2. bekezdés), amelyek „széles mozgásteret” biztosítanának a koalíciós erőknek, hogy határozatlan időre szavatolják a „nyugalmat és biztonságot”. Szisztani igen logikusan gondolja azt, hogy egy ilyen megegyezés csak az iraki nép teljesen legitim képviselőivel köthető, és kétségtelen, hogy ő és követői nem fogják kötelezőnek tekinteni a március vége előtt megkötött egyezségeket. Az viszont tény, hogy az amerikai csapatok valószínűleg még jó ideig Irakban maradnak, az alkotmányozási szakaszban mindenképp, és részt vesznek mind a lázadások leverésében, mind a rendőri munkában, ezért a gyülekezési, egyesülési, sajtó-, véleménynyilvánítási és tisztességes eljáráshoz való jogoknak, ha egyáltalán valamitől, az amerikai csapatoktól kell megvédeniük az egyéneket és a közszereplőket.[36] Nem lehet szabad választásokat tartani mindaddig, míg a legfontosabb jogok nincsenek biztonságban minden megtorlásra alkalmas erőtől, vagy amíg a megtorlók utol nem érhetők és meg nem büntethetők. És ebbe beletartoznak a koalíciós erők is, amelyek különböző becslések szerint nyolc és tizenötezer közötti személyt tartanak fogva Irakban. Senkit sem gyanúsítottak meg, és, a civilek valószínűsíthetően magas számát tekintve, meglepően keveset engedtek szabadon. Irakban az emberi jogok most gyászos helyzetben vannak, és egyelőre nem látni, hogy a tervezett alaptörvény milyen megoldásokat kínál. Noha a megtorlás jelenleg a militáns szunniták ellen irányul, ilyen helyzetben, érthető módon, rengeteg gyanakvás övezi a síitákat is. A november 15-ei megállapodás, a biztonságról szóló, várható kiegészítéssel együtt, nem értelmes módon adja vissza Irak szuverenitását, és Szisztaninak a szabad választásokra való felhívása, illetve az összes átmeneti dokumentumnak a csak egy szabadon választott gyűlés általi jóváhagyása (vagy elutasítása) egy sokkal hatékonyabb formulát jelentenének Irak szuverenitásának visszaállítására.

Szisztani a főszerepben


A napi- és hetilapok hirtelen tele lettek a Szisztaniról szóló történetekkel, noha november előtt vajmi keveset lehetett tudni róla. Az új klisé azonban többé-kevésbé igaz: ma ő lehet a legbefolyásosabb személy Irakban. Júniusban meghirdetett fetvája idején ez még nem így volt; a radikális al-Szadrral a szélen, kettejük között pedig az azóta halott Mohamed Bakr al-Hakim ajatollahhal úgy tűnt, hogy inkább a középen álló al-Hakimnak van a legjobb esélye a síita erők egyesítésére. Miután al-Hakimot meggyilkolták, és az általa vezetett Iszlám Forradalom Legfelső Tanácsa túlzott szerepet vállalt a népszerűtlen kormányzótanácsban, Szisztani csoportja elfoglalta a megüresedett helyet. Hakim öccse, Abdel-Aziz al-Hakim és a kormányzótanács többi vezetője sietve csatlakoztak. Al-Szadr esélyeit időközben jelentősen csökkentette egy neo-Baathista fölkelés veszélye, amit a síiták az amerikaiaknál is jobban gyűlölnek és rettegnek. Így hát az erőszakkal való fenyegetéssel nem lehetett többé szembeszállni az amerikaiakkal, ugyanakkor, viselkedésüket és a síitáknál is meglévő, erős nacionalista érzelmeket tekintve, képtelenség volt nem szembeszállni velük. A felülről erőltetett politikai folyamat és a demokrácia elve tökéletes eszközt adott Szisztani kezébe, hogy végigjátssza a konstruktív, de meglehetősen radikális ellenzéki nehéz szerepét, amely végül szimpátiát keltett nem csak majd egész Irakban, de külföldön is, beleértve az Egyesült Államokat, ahol néhány elemző és legalább egy elnökjelölt támogatja a demokratikus választások azonnali kiírását.[37]

A november 15-ei megállapodás Szisztanit még erősebbé teszi, mert fölfedi ellenlábasa, G. W. Bush Achilles-sarkát: az amerikai elnökválasztást. A Szisztanihoz most közel álló, Dawa párti al-Rubia’a szarkasztikus megjegyzése világosan rámutat az új lehetőségre: „Egyes irakiak szerint a folyamatot nagyon is sürgetik, hogy beleférjen az amerikai elnökválasztásba. Nincs ellenünkre, hogy partnereinknek segítsünk. Megértjük elképzeléseiket. És szándékunkban áll segíteni.” Ahmed Csalabi ennél sokkal őszintébb volt, amikor nyíltan kimondta, hogy a megállapodásban elképzelt forgatókönyvet úgy írták meg, hogy az a lehető legnagyobb mértékben hozzájáruljon Bush újraválasztásához.[38] Ha jól értelmezem ezeket a kijelentéseket, Bushnak egy átmeneti alkotmányra, a hatalom átadására és az átmeneti kormány megalakítására van szüksége nem sokkal a választások előtt ahhoz, hogy besöpörje a szükséges elismeréseket. Azzal, hogy az igazi politikai folyamat a valószínűleg velejáró, de megjósolhatatlan, súlyos konfliktusokkal csak 2005-ben, tehát jóval november után következik be, az elkerülhetetlen blamázs politikai szempontból már lényegtelen lesz.

Szisztanit csak még erősebbé teszi, hogy mindezt tudja. Ha újra tüntetők ezreit küldi Nedzsef, Kerbela, Bászra vagy akár Bagdad utcáira, azzal igazi politikai konfrontációba kezdhet. A kormányzótanácsban meglévő szavazataival megálljt parancsolhat az alaptörvénynek és a biztonsági megállapodásnak, s minden bizonnyal jócskán beleszólhat a jelölőgyűlések kiválasztásába. Saját elképzelését nem viheti keresztül, viszont megakadályozhatja Bush forgatókönyvének megvalósulását. És ez akár azt is jelentheti, hogy az amerikai politika szorításában Bush kénytelen lesz elfogadni a szabad választásokat, ami még mindig sokkal jobb, mint masszív polgári engedetlenség közepette nyíltan összecsapni Szisztani embereivel az utcán.

Az amerikai álláspont lényegében máris málladozik. A kormányzótanács belső konfliktusai arra utalnak, hogy az átmeneti törvényhozás jelölőgyűlések általi kiválasztásával nagy bajok vannak. Adnan Pacsacsi a kormányzótanács nagyfokú kibővítésének ötletével állt elő, ami egy korábbi ENSZ-szabályhoz áll közel, míg a tanács síita tagjai, még Csalabit is ideértve, mind Szisztanit erősítik a szabad választások követelésével.[39] És míg az amerikai kormányzat hivatalos álláspontja, elég értelmetlenül, továbbra is az, hogy a november 15-ei megállapodás csupán tisztázásra és nem változtatásra szorul,[40] a színlelt harciasságnak ismételten ellentmondanak a kompromisszumkészséget sejtető kijelentések.

Az amerikaiak legutolsó kártyája ebben a játékban az, hogy megkérik az ENSZ főtitkárát, küldjön egy delegációt Irakba. Eltekintek most annak látványától, ahogyan, korábbi háttérbe szorító és elutasító magatartása után, az amerikai kormány segítséget kér az ENSZ-től, nyilvánosan beismerve az unilateralizmus vereségét. Valójában ez egy okos játék, mert tudjuk, hogy Szisztani – talán – hajlandó lenne elfogadni az ENSZ megalapozott véleményét, hogy még nem lehetséges szabad választásokat tartani, és az ENSZ fő tisztségviselőinek azon álláspontját, miszerint a választásokat, akárcsak korábban Afganisztánban, el kell halasztani. A főtitkár azonban jókora csapdával áll szemben. Az a kisebbik gondja, hogy a biztonsági helyzet még rosszabb, mint amikor Sergio di Mellót megölték. Ám ennél a rendkívül komoly gondnál is sokkal komolyabb, hogy gyakorlatilag egy, a síita többség és a szintén jelentős szunnita, kurd és egyéb kisebbségek közötti alapvető nézeteltérésben kellene döntenie, és ha elvi álláspontjának megfelelően a szabad választások ellen dönt, azt a látszatot kelti, mintha az amerikai kormányzat bábja lenne. Mi több, azzal sem érvelhet tovább, hogy a választásokat technikai okok miatt lehetetlen megtartani, mert tudja, hogy Szisztani is pontosan tudja, hogy ezek nem valóságos érvek. Az ENSZ korábbi, a kormányzótanács kibővítését célzó törekvéseit azóta annak amerikabarát tagjai is magukévá tették, így a tanács valóban pluralista kibővítésének esélye gyakorlatilag minimális. Úgyhogy igen nehéz lenne visszatérni ehhez a formulához.

E találós kérdés megfejtése inkább a folyamat kiválasztásáról, mintsem annak lényegéről fog szólni. Január 27-ei nyilatkozatában Kofi Annan arra utalt, hogy az általa most mégiscsak kiküldendő delegáció nem azzal a céllal utazik Bagdadba, hogy letegye a garast bármelyik megoldás mellett („nincs egyetlen helyes út”), hanem hogy inkább segítsen abban a folyamatban, amelynek során az irakiak maguk találják meg és hagyják jóvá a megoldást.[41] Az egyik ilyen végkifejlet egy kétlépcsős alkotmányozási folyamat lehet, illetve a szabad választások kiírása valamikor a Szisztani javasolta 2004 júniusa és a kormányzótanács által preferált 2005 novembere között, az ellene szóló technikai kifogások csekélysége miatt valószínűleg közelebb az előbbihez. Reményeim szerint megalakul majd Irakban is (akármilyen néven) a kerekasztal, amelyben a jelenlegi kormányzótanács csak egyike a valóban pluralista egyeztetésben részt vevő feleknek. Megfelelően szervezve, egy ilyen testületnek jó esélye van kidolgozni egy legitim átmeneti megoldást, amely a betartható jogok és demokratikus alkotmányozási folyamatok kombinációját eredményezi.

Alkotmányozás egy rákényszerített forradalom után

Végül bármi történjék is Irakban, a kívülről hozott forradalom veszélyei és ellentmondásai bőségesen megmutatkoztak. Magában és magától a rezsimváltás soha többé nem fogadható el egy invázió indoklásaként. Most, hogy a háború megtörtént, immár legitim és a főtitkár véleményében szükséges is a lehető legjobb végkifejleten munkálkodni. Megérné néhány tanulságot is levonni, amelyek esetemben a demokratikus alkotmányozási folyamat kérdéséhez kapcsolódnak egy jogi szempontból forradalom utáni helyzetben. Ismét bebizonyosodott, hogy tartanunk kell magunkat Paine híres kijelentéséhez, amelyhez most Szisztani ajatollah is ragaszkodik, miszerint: „Egy ország alkotmánya nem kormányának, hanem a kormányt alkotó embereknek a törvénye.” Míg a történelem során a felvilágosult uralkodók, reformista diktátorok és gyarmati hatalmak alkotmányokat szabtak passzív lakosságokra és gyönge politikai erőkre, egy ilyen vállalkozás legitimitása s ennélfogva stabil eredményei ma igencsak kétségesek és megkérdőjelezhetők. De milyen demokratikus eljárások felelnének ma meg Paine mondásának?

Ahogyan azt máshol ismételten kifejtettem, a forradalmi demokratikus, európai formula, amelynek jellemzője a széles körű hatalommal felruházott, szuverén alkotmányozó nemzetgyűlés és, feltehetően, a tisztán demokratikus kezdet, mára veszélyessé és nemkívánatossá vált, különösen az erősen megosztott társadalmakban. Ilyen demokratikus kezdet nem demokratikus körülmények között logikusan nem lehetséges, mivel a szabad választások feltétele egy előzetes, kvázi-alkotmányos politikai rendszer megléte. Az első választási szabály kiválasztása nem lehet egy választásnak az eredménye, amelynek előfeltétele a szabály maga. Egy szuverén alkotmányozó nemzetgyűlés lehetséges, de nem kívánatos. Működését Carl Schmitt szuverén önkényuralomnak nevezte.[42] A szuverén önkényuralmat semmi nem gátolja meg abban, hogy folyamatossá tegye önmagát, hacsak saját jóakarata vagy az erős népi ellenállás nem. Olykor azonban egyikre sem számíthatunk.[43] Ráadásul, egy szuverén nemzetgyűlés döntéshozatali szabályát nem lehet előre meghatározni; valóban, még az amerikai nem szuverén nagygyűlés is felvetette (konföderációs elven alapuló) szavazási szabályainak megváltoztatását. Egy szuverén nemzetgyűlésben egy többséget nem lehet megakadályozni vagy befolyásolni többségi döntéshozatali szabályok elfogadásában. Egy ilyen gyűlés, amely nem függ a kisebbségek szavazatától vagy a velük kötendő egyezségektől, könnyen szavazhat meg elégtelen vagy semmilyen védelmet a kisebbségeknek. Végezetül, igen kevés oka van, hogy az alkotmányos modellek közül ne a számára legkedvesebbet fogadja el, amely lehet akár nem demokratikus is. Megismétlem, a szuverén nemzetgyűlés többségi tendenciáit csak az önmérséklet vagy a külső ellenállás tarthatja kordában, de az előbbi hiányozhat is, az utóbbi pedig, ha megvan, kemény megtorláshoz vagy polgárháborúhoz vezethet. Hozzászoktunk annak a gondolatához, hogy alkotmányos demokráciában a többségi kormányzást alapvető jogoknak kell korlátozniuk. Ezt a felismerést, amely az európai forradalmi hagyományú, szuverén alkotmányozó nemzetgyűlés ellen szól, ki kell terjeszteni az alkotmányozási folyamatra is.

Az amerikai nem szuverén alkotmányozó nagygyűlésnek ugyanakkor olyan előfeltételei vannak, amelyek ezt a gyakorlatot vagy alkalmazhatatlanná, vagy veszélyessé teszik. Például, egy rendes, választott törvényhozást igényel, amelynek már van valamiféle legitimitása. Forradalmak esetében ez nem mindig van így, ahogyan a mai Irakban sem. Ahol meg van ilyen törvényhozás, mint például 1993-ban Oroszországban, a duális demokratikus legitimitás és duális hatalom szellemének felbukkanása robbanásveszélyes lehet. Amint azt megpróbáltam kimutatni, éppen ez a beépített veszélye a kormányzótanács és a Koalíciós Átmeneti Hatóság között november 15-én megkötött megállapodásban rögzített formulának is. Ha a megállapodás szövegezői körültekintőbbek is lettek volna, és az Átmeneti Törvényhozás mandátumát csak az Alkotmányozó Nagygyűlés felállásáig terjesztik ki, akkor sem tudnák megakadályozni egyik testületet sem abban, hogy megsértsék vagy megváltoztassák az övékénél kisebb legitimitású testületek határozatait.

A parlamenti alkotmányozás Irakban természetesen lehetetlen, mivelhogy jelenleg nincs ülésező parlament. Ez a tény önmagában lényegtelenné teszi azokat az alkotmányozási módozatokat, amelyeket tekintélyelvű parlamenttel, jogfolytonossággal és az átmeneti alkotmány beiktatását lehetővé tevő alkotmánymódosítási szabályokkal rendelkező, nemrégiben lezajlott tárgyalásos átmenetekből ismerünk. Irakban sem jogfolytonosság, sem pedig alkotmány nincs, használható módosító szabállyal. Lengyelországtól Magyarországon át Dél-Afrikáig az átmenetek legfontosabb intézményei a kerekasztaltárgyalások voltak, ezek legitim átmeneti berendezkedésekhez vezettek, amelyek különféle demokratikus alkotmányokban kulmináltak. A kérdés persze az, hogy egy ilyen, demokratikus helyett inkább pluralista legitimitású intézmény alkalmazható-e egy, a jog- és alkotmányos folytonosság teljes megszakadásával együtt járó, forradalmi szünet után.

Az iraki háború kirobbanása óta bíztam benne, hogy erre a kérdésre pozitív válasz adható. Valóban elképzelhető volt, hogy az Egyesült Államok valamennyi fontos politikai erőt összehívja, és, Afganisztánhoz hasonlóan, lehetőleg az ENSZ égisze alatt, intenzív tárgyalásokba kezdenek Irak alkotmányos jövőjét illetően.[44] Ez akkor nem történt meg, és a bekövetkező fegyveres felkelés, akárcsak Szisztani drámai fellépése, visszavezethető a kihagyott lehetőségre. De tekintve, hogy aktuális terveik csődbe menni látszanak, és a síita vallási vezetők által irányított demokratikus nyomás erősödik, más legitim megoldást kell keresni, és a tárgyalásos átmenet modelljének még mindig van esélye a fő iraki politikai erők körében.

El kell ismerni, a háború korai szakaszában a különféle tárgyalásos formulák alkalmazása nemcsak a jogfolytonosság és a parlament hiánya miatt lett volna kérdéses. A közép-európai kommunista pártoknak és a Dél-Afrikai Nemzeti Pártnak az illető kerekasztaloknál elfoglalt szervezeti helyét nem lehetett a megszállt Irakban az elűzött Szaddám-kormánnyal meg egy szétesett és erőtlen Baath párttal betölteni. Az új politikai erők túl gyengék, a Baath párt maradványainak erkölcsi tekintélye pedig túl alacsony lett volna ahhoz, hogy tárgyalni tudjanak egymással. Ezt a szervezeti pozíciót egyébként most a jelenlegi kormányzótanács tölti be. Ennek is, akárcsak a közép-európai kommunista pártoknak, külföldi támogatója van, aki, saját politikai megfontolásaitól indíttatva, már nagyon szeretne valamiféle rendezést látni. A kommunista pártokhoz és a Nemzeti Párthoz hasonlóan a kormányzótanácsnak is vannak reformtörekvései, de csekély legitimitása és a társadalom megosztottsága miatt azokat nem tudja megvalósítani. Miközben a jogfolytonosság a Szaddám-rezsimmel megszakadt, az utóbbi egy évben van valamiféle, katonai diktatúra alatt működő jogrend, amely támogatja a liberalizáció bizonyos formáit, így a sajtószabadságot és (egyes) politikai és nem politikai szervezetek megalakulását. Eközben az iraki civil társadalom létezik, nyomásgyakorlásra is képes, de elképzelését alulról nem tudja érvényesíteni. Ekképp egy, az alapvető alkotmányozási kérdéseket megvitató és eldöntő, új tárgyalási fórum megalakításának esélyei, amelynek az egyik tagja a kormányzótanács, sokkal jobbak, mint korábban. A csak a kormányzótanács által készítendő alaptörvénnyel ellentétben, egy bármilyen néven futó átmeneti alkotmány, amelyet egy ilyen fórum alkotna meg vagy hagyna jóvá, képes lenne betölteni a rá osztott szerepet: hogy létrehozza az állami szuverenitás ideiglenes letéteményesét és megalkossa az átmenet szabályait, beleértve mind a választói többség előjogait, mind pedig az alkotmányos alapelveket, amelyek jogokat és jogi védelmet biztosítanak a kisebbségeknek és az egyéneknek is.

Persze elképzelhetők egyéb formulák és forgatókönyvek is Irakban. Nem valószínű, hogy a november 15-ei megállapodás eredeti formájában megmarad. De az sem kizárt, hogy az amerikaiak képesek azt keresztülerőltetni, bármilyen későbbi konfliktus vagy instabilitás árán is. Az is elképzelhető, bár nem valószínű, hogy Szisztani elfogadja a jelenlegi kormányzótanács mérsékelt kibővítését, az eredeti forgatókönyv maradékával (a Pacsacsi-formula) megfejelve, ha azt az ENSZ nyomatékosan javasolná. Ugyanakkor a kormányzótanácsot radikálisan is ki lehetne bővíteni úgy, hogy valamennyi fontos társadalmi tényező és érdekelt fél helyet kapjon benne. Ez a formula már nagyon közel állna a korábbiakban itt népszerűsített kerekasztal-változathoz, amelyben a jelenlegi kormányzótanács csak egy tényező lenne a sok új között. Míg az új legitimitás megszerzése érdekében célszerű lenne a kormányzótanács elnevezéssel szakítani, elképzelhető, hogy a név továbbélése lehetővé tenné a CPA számára egy tartalmában új formula elfogadását. Végezetül, az is lehetséges, hogy Szisztani elutasít minden felkínált alternatívát, beleértve egy kerekasztal-formulát, és tömegei erejének, illetve az amerikai választási naptár szorításának köszönhetően eredményesen fogja kiharcolni kedvenc változata megvalósulását: szabad választásokat az alkotmányozó nemzetgyűlésért.[45] Esetleg még megegyezhet, bármilyen szerencsétlen lenne is, az amerikaiakkal abban, hogy kit kellene kizárni egy ilyen választásból.

Nem tudom megjósolni a kerekasztal esélyét a többi versengő változattal szemben. Csak azzal érvelhetek, hogy normatíve és szerkezetileg fölötte áll e versenytársaknak, és a jelenlegi patthelyzetet s az események legutóbbi fordulatát tekintve még meg is valósítható.[46] Ez vagy valami nagyon hasonló struktúra az egyetlen remény arra nézve, hogy ebből a törvénytelen háborúból és rosszul megtervezett és kivitelezett megszállásból valami jó sülhessen ki.

2004. február 7.



Utóirat

Miután rendkívüli erejét a hatalmas tömegek utcára szólításával Nedzsefben és Bagdadban demonstrálta, Szisztani ajatollah bejelentette, hogy kész elfogadni az ENSZ útmutatását, de csakis az ENSZ-ét és annak főtitkáráét, aki most már hajlandónak mutatkozott egy szakértői csapat Bagdadba küldésére. Ez senkit nem lepett meg, tekintve, hogy Szisztani inkább győzni, mint harcolni szeretne, ráadásul a nem túl távoli jövő összes elvi kompromisszuma neki kedvez.

Még bagdadi útja előtt, alkalmam volt az ENSZ-miszszió egyik tagjának tanácsokat adni azokban a kérdésekben, amelyekkel a november 15-ei megállapodásból és Szisztani ellenállásából fakadóan szembesülhettek. Álláspontom az volt, hogy a CPA és a kormányzótanács közötti megállapodás félig helyes volt, amennyiben magába foglalta az átmeneti alkotmányt ötletét, félig meg hibás, mert az átmeneti alkotmányt ugyanúgy rákényszerítette volna, mint a végleges alkotmányról szóló összes korábbi elképzelésben. Lennie kellett volna egy olyan módszernek, amely az átmeneti alkotmánynak nagyobb legitimitást biztosít, azáltal, hogy a társadalom összes fontos csoportját pluralista (ha nem is demokratikus) értelemben bevonják a tárgyalásokba. Az iraki misszióval az ENSZ tulajdonképpen csapdában találta magát, mert az amerikaiak azt szerették volna, ha Kofi Annan közli Szisztanival, hogy egy idő előtti választás nem lehetséges, amely álláspont egybeesett az ENSZ szakértőinek véleményével is. De ugyanazok a szakértők ámításnak tartották a jelölőgyűléseket, és nem akarták megerősíteni ezt vagy nemet mondani más, nem demokratikus megoldásra. Így a kerekasztal vagy nemzeti konferencia ötlete szinte magától értetődően került elő, mint olyan megoldás, amellyel maguk az irakiak meg tudnak állapodni az ideiglenes kormányt és a hatalom átadását illető formulájukban. Nagyon biztatónak tartottam, hogy erre az ötletre volt komoly fogadókészség, és hangsúlyoztam, hogy egy ilyen fórumnak legalább a véleményét ki kell kérni az átmeneti alkotmány elfogadásakor, amelyet a CPA már éppen szövegezett.

A február 6–13. közötti, Lakhdar Brahimi vezette ENSZ-misszió eredményei vegyesek voltak. A zárójelentés diagnózisa az iraki helyzetről és a november 15-ei megállapodás hibáiról helytálló volt, egy kivételtől eltekintve. Megint kevés figyelmet szenteltek a kormányzótanács igen nyilvánvaló törekvésére, amelyet az átmeneti alkotmány kikényszerítésére tett. A szöveg csak jelzésszerűen utal arra, hogy „néhány iraki” megjegyezte, érdekellentétet eredményezhet, ha a kormányzótanács szövegezi az átmeneti alkotmányt, és tagjai, annak hatálya alatt, választhatóak lesznek kormányzati pozíciókba, amely pszeudoproblémát anno Robespierre ötlött ki, lesújtó eredménnyel, és amely aligha a legjobb módja egy kikényszerített átmeneti alkotmány csekély legitimitásának a feljavítására. (Politikai átmenet Irakban: a tényfeltáró misszió jelentése, 15. bekezdés.) A hallgatást okozhatta Szisztani embereinek viszonylagosan (ámbár talán stratégiai megfontolásokon alapuló?) csekély érdeklődése, vagy az amerikaiak hajlíthatatlansága e témában, vagy esetleg mindkettő. A jelentés többi része, bár az átmeneti kormány megalakítási formuláját illetően kissé bátortalan (a kibővített tanács, kerekasztal vagy nemzeti konferencia nagyjából egyenrangú formulákként szerepelnek, noha, mint azt kimutatom majd, nem azok [28. bekezdés]), kísérletet tesz egy elvi kompromisszumra. Szisztani egyértelmű követeléseinek megfelelően nemcsak a jelölőgyűlések, de egy nem választott törvényhozás ötlete (amely korlátozná egy későbbi alkotmányozó nemzetgyűlés vagy nagygyűlés szabadságát) is megkapja a kegyelemdöfést. Valamennyi érintett kívánságának megfelelően a „hatalom” átadása egy egyelőre meg nem határozott ideiglenes kormánynak a kitűzött napon, azaz június 30-án meg fog történni. Az alkotmányozó nemzetgyűlés vagy nagygyűlés megválasztása hamarabb lesz, mint ahogy az amerikaiak akarták, de később, mint Szisztani szerette volna, valamikor december 31-ig. Ami a biztonsági megállapodást illeti, az ENSZ-misszió csupán megemlíti, amit „sok iraki” fontosnak tart, azaz, hogy „csak egy legitim átmeneti vagy választott kormány köthet kétoldalú biztonsági megállapodást a Koalícióval” (17. bekezdés).

Ami még fontosabb, az ENSZ-misszió szerint csak akkor lehetséges időben választásokat tartani, ha hamarosan „megegyezés” születik „az érdekelt iraki felek között a választás jogi kereteiről”, ezért javasolják „egy autonóm és független iraki választási bizottság” azonnali fölállítását (50:3. és 50:5. bekezdés). Kevésbé egyértelmű viszont az „összpontosított párbeszédre” való felhívásuk a kormányzótanács, „a politikai folyamatból kiszorult erők” (Szisztani, de még ki más?) és a CPA között arról a „berendezkedésről, amelynek 2004. június 30-án átadják a hatalmat”. Az ENSZ fölajánlja, hogy segít „az irakiaknak egyezségre jutni egy ilyen ideiglenes kormányzótestület jogosítványait, szerkezetét és összetételét, valamint felállításának folyamatát illetően” (50:8. és 50:9.).

Az ENSZ-misszió elkövetett egy nagy hibát, de ugyanakkor helyet is hagyott e hiba orvoslására. A jelentés, számomra nem teljesen érthető módon, nem kérdőjelezte meg az átmeneti alkotmány kormányzótanács általi kikényszerítését, valószínűleg azért, mert senki nem csinált belőle nagy ügyet, míg késő nem lett, és mert jobb alkotmányos tartalmat remélt (az egyház és állam ügyeit illetően), ha az amerikaiakra bízza e sajátos munka elvégzését. A CPA, sokkal inkább, mint a kormányzótanács, kész volt elvállalni a feladatot. Vétójogát meglobogtatva Paul Bremer szinte puccsszerűen (a november 15-ei megállapodáshoz hasonlóan) nyomott keresztül egy tervezetet, és azzal szerelte le a síiták ellenállását, hogy a hatalom június 30-ai átadása forog kockán. Ráadásul sikerült neki az ügyet úgy tálalni, mintha az egész vita nem a rákényszerítés és pluralizmus közötti harcról, hanem a sariának a polgári törvényre való rákényszerítéséről szólna, amely ürügyet a síita vezetők gyakorlatilag ezüsttálcán kínálták fel neki. Noha a kerbelai súlyos támadások miatt elhalasztották az aláírást, föltételezhetjük, hogy az átmeneti alkotmányt ma, március 4-én mégis aláírják [ez végül március 8-án történt meg – a ford. megj.], a CPA részéről nem más, mint – lehet találgatni – maga Paul Bremer, akit aztán, választási megfontolásokból, Irak Madisonjaként lehet majd emlegetni.

Az egész azonban nem fog kétszáz, de még Lincoln négyszer húsz évéig sem tartani. A maga részéről Szisztaninak nem kell túlságosan aggódnia a dokumentum miatt, mivel egy erős ideiglenes kormány vagy törvényhozó gyűlés (vagy alkotmánybíróság, mint Dél-Afrikában!) hiányában nem lesz olyan testület, amely rákényszeríthetné a szabadon megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlést (merthogy az lesz, és nem nagygyűlés) saját rendelkezéseinek betartására. Amennyiben teokratikus törekvései lennének (amit én nem tartok valószínűnek), egy senki más, csak az amerikaiak által jóváhagyott papírfecniben nincs olyan kitétel, ami arra késztetné, hogy másként cselekedjen. Kisebb legitimitás normatíve semmire nem kötelezhet egy nagyobb legitimitást. Mindazonáltal, egy fontos lehetőséget szalasztottak el, hiszen mindenre kiterjedő egyeztetéseken sokkal reálisabb, kötelező érvényű ígéretekkel alátámasztott kompromisszumokat lehetett volna találni. Egy ilyen megegyezés azonban időbe került volna, és ez az, amivel a Bush-kormányzat nem rendelkezik e választási évben. Sokkal inkább a látványos, papíron létező jogokkal törődnek most, mintsem a szabad választások utáni valódi jogokkal. Ennek a kormányzatnak bőven elegendő lenne, ha az általa gründolt átmeneti program legalább úgy nyolchónapnyi stabilitást eredményezne. De még ez az időtartam is kétséges, tekintve az ENSZ-jelentés által hátrahagyott hiátust, amelyet a híradások szerint (jómagam még nem láttam a szöveget) az átmeneti alkotmánynak nem sikerült betöltenie: az ideiglenes kormány szerkezetét és megalakulásának folyamatát.

Azzal, hogy nem javasolta egyértelműen egy kerekasztal vagy nemzeti konferencia összehívását, az ENSZ a szerencsére és a résztvevők jóindulatára bízta (remélem, tévedek) ezeket a kérdéseket. A gond csak az, hogy a két legfőbb iraki erőnek, a kormányzótanácsnak és Szisztaninak nem fűződik különösebb érdeke ahhoz, hogy másokat is bevonjanak az egyezkedésekbe. Ami Szisztanit illeti, neki mindössze december 31-ig kell várnia, és talán jobban is szeretné, ha egy illegitim átmeneti alkotmány és egy gyönge kormányzótanács melegítené elő az ő helyét. Ha elfogadhatóan akar kormányozni, és tagjai szeretnének elfogadhatóan jól szerepelni a szabad választásokon, a kormányzótanácsnak mindenképp javítania kell legitimitásán. Ezért, ha a vallásos síita tagok megengedik, jó okkal teheti le voksát az Adnan Pacsacsi formulájában is szereplő, kibővített tanács mellett, amely egy új és válogatott arcokat felvonultató proto-törvényhozás, vélhetően a kormányzótanács által kooptált (ha a síiták és az ENSZ lehetővé teszik) tagokkal. Ha sikerül, ez a formula teljes viszszatérés lesz a november 15-ei programhoz. Ahhoz viszont, hogy ez bekövetkezzék, nem győzöm hangsúlyozni, a síitáknak át kellene aludniuk a tárgyalásokat, ám ők ez idáig is leginkább józan éberségükkel vétették észre magukat. A tervezett út emiatt súlyos konfliktusokkal és vitákkal terhelt lesz, annál is inkább, hogy semmilyen erőfeszítés nem történt a neo-Baathista felkelés politikai szárnyának vagy más, hiteles szunnita partnereknek a tárgyalásokba való bevonására.

Előfordulhat, hogy az ENSZ mégis keresztülviszi az érintettek részvételével egy valódi kerekasztal vagy autonóm nemzeti konferencia összehívását, egy új és legitimebb ideiglenes kormány felállítása érdekében. Lehet, hogy új, hiteles garanciák biztosíthatók az alapvető jogok jövőjét illetően. Az amerikai kormány számára ez lenne a legbiztonságosabb változat. Eléggé meglepő módon azonban Bremer, aki egyébként igen értelmes ember benyomását kelti, továbbra is ragaszkodik a rákényszerítés programjához, amely kéthavonta összeomlani látszik. Ennek a kormányzatnak az a legfőbb jellemzője, hogy képtelen bármiből is tanulni.

A túloldalon nekünk, akik másként vagyunk érintve, az a dolgunk, hogy mindent megtegyünk egy jobb Irakhoz vezető alternatíva népszerűsítéséért. Ennek legjobb eszköze a tudósok és értelmiségiek közötti nyilvános párbeszéd, amelybe be kell vonni szaktekintélyeket, ENSZ-szakértőket és viszonylag felvilágosult politikusokat mindkét amerikai pártból. Végső soron egy jobb Irak jobb világot kell jelentsen, egy jobb világ pedig jobb Amerikát. Most, hogy ennek az igazságtalan háborúnak minden negatív következményét és mellékhatását megtapasztaltuk, ideje lenne valamiféle, az emberi szabadságot szolgáló megoldást elérni.

2004. március 4.



Utó-utóirat

Szisztani ajatollah valóban nem aludt. Az átmeneti alkotmány tervezetét pénteken, március 5-én kellett volna aláírni Bagdad úgynevezett zöld zónájában [a koalíciós erők főhadiszállásán – a ford. megj.]. A tervezet, igencsak meglepő módon, tartalmaz egy ratifikálási határozatot, miszerint a szabadon választott gyűlés által megalkotott végleges alkotmány megvétózható, amennyiben három tartomány vagy kormányzóság szavazóinak kétharmada úgy akarja. Szisztani erre igen drámai módon úgy reagált, hogy megint – immár harmadszorra – kihátrált az amerikaiak dominálta CPA azon törekvései mögül, hogy Irakra új alkotmányt kényszerítsen. Legalább fél Irak ezen nevet most, bár nevetésre nincs semmi ok. Ha a CPA-nek és partnerének, a kormányzótanácsnak sikerül megőrizni az átmeneti alkotmány egyik olyan szabályát, amely szerint a végleges dokumentumot a szavazóknak, ha jól számolom, csupán 1/9-e megvétózhatja, akkor nem sokkal a szabad választások után Irak a polgárháború felé fog sodródni.

A kisebbségek védelmét célszerű a többségi kormányzás megkezdése előtt biztosítani. De ennek megvalósítására a rugalmatlan kisebbségi vétó alkalmazása nem jó eszköz. A legjobb megoldás a főbb érintettek ki nem kényszerített megállapodásán és ünnepélyes ígéretén alapuló átmeneti alkotmány megalkotása lett volna. Ebben az esetben viszont a CPA jelentős kényszert alkalmazott, és a kormányzótanácson kívül kevés egyéb csoport vett részt, ami megsérti az ENSZ ajánlásainak ha betűjét nem is, de szellemét mindenképp.

Az összes vitatott záradék közül egyedül a szélsőséges kisebbségi vétó számít. Szintén fontos, bár mindeddig nemigen vitatott kérdés az átmeneti alkotmány módosítására vonatkozó szabálya, amely csak a (z alkotmányozó) Nemzetgyűlés decemberi vagy januári megválasztása után ad lehetőséget a felülvizsgálatra, akkor is háromnegyedes szavazati arány és az elnöki tanács mindhárom (síita, szunnita és kurd) tagjának jóváhagyása, azaz gyakorlatilag teljes konszenzus mellett. Egy ilyen módosítási határozat hiányában a szabadon választott alkotmányozó konvent mindent megváltoztathatna – ráadásul törvényesen – az átmeneti alkotmányban, ami nem tetszik neki. Meglétével viszont semmi nem változtatható. Mindazonáltal, a ratifikálási határozat, azaz a három (nagy valószínűséggel kurd, de lehet akár szunnita arab, ha a kurdok saját megállapodást kötnek a síitákkal, vagy a három legszegényebb tartományt egyszerűen felvásárolják) tartomány vétójogát tartalmazó záradék ellenzésével még egy igen nagy többség sem lesz képes megírni egy új alkotmányt, amely jelentős változtatásokat tenne az átmeneti alkotmányban. A gyakorlatilag módosíthatatlan átmeneti alkotmányt egy ahhoz ragaszkodó kisebbség véglegessé teheti, amerikai nyomásra vagy anélkül. Ekképp az engedmények, amelyeket Szisztani a tavaly júniusban meghirdetett, demokratikus fetvája óta remek politikai csatában ért el, semmire sem vezethetnek. Végül lesz egy szabadon választott gyűlés, amely nemcsak hogy nem lesz független, ahogyan azt Szisztani szeretné, de semmilyen fontos kérdésben nem lesz képes dönteni. E valószínű végkifejlet ellen jogosan tiltakozik.

Immár másodszor fordul elő (az első a november 15-ei megállapodás volt), hogy az amerikaiak megpróbálnak túljárni egy olyan játékos eszén, aki stratégiailag sokkal kifinomultabb, mint gondolnák. És a zászló Szisztaninak áll, mert tudja, hogy Bush kormányának stabil megoldásra van szüksége, még időben az amerikai választások előtt. Ezt a stabilitást pedig könnyen megtagadhatja tőlük.

Lássuk csak, miért adta be a derekát Szisztani, vagy tett úgy, mintha beadná, és hagyta, hogy a következő hétfőn (március 8-án) aláírják az átmeneti alkotmányt. Az epizód a magyarországi átmenetet juttatja eszembe, amikor 1989 októberében a mérsékelt ellenzék megegyezett a kommunistákkal, a radikális ellenzék pedig lemondott vétójogáról, és nem akadályozta meg a megállapodás aláírását, de utána rögtön a lakossághoz fordult, és népszavazást kezdeményezett egy igen fontos kérdésben, nevezetesen, hogy parlamenti vagy félelnöki kormányzás legyen-e. És, voilà, Szisztani még az aláírás délutánján újabb fetvát hirdetett meg: „…egyetlen, az átmeneti időszakra készített törvény sem lesz teljesen legitim, míg egy választott nemzetgyűlés azt jóvá nem hagyja. Ez a törvény ráadásul akadályokat gördít a végleges alkotmány megvalósulásának útjába ebben az országban, amely ragaszkodik egységéhez és fiainak jogaihoz, bármely nemzetiséghez vagy valláshoz tatozzanak is.” Ez természetesen egy, a kormányzótanácsot megkerülő felhívás a néphez.

Most már tudjuk, hogy a kurdok az egész, amerikaiak felügyelte folyamat szabotálásával és a kormányzótanács elhagyásával fenyegettek, amennyiben a síita ötösfogat továbbra is akadályozza az átmeneti alkotmány aláírását. De a folyamat végeredménye a kurdok számára is katasztrofális lehet. „Úgy döntöttünk, hogy aláírjuk az alkotmányt, és a beépített problémákat később rendezzük”, mondta Hamid al-Bayati, az Iraki Iszlám Forradalom Legfelső Tanácsának egyik vezetője, akit Dexter Filkins idéz a New York Times március 8-ai számában. Ez elég baljós kijelentés, hiszen az átmeneti alkotmány gyakorlatilag nem módosítható, még ha ez elvileg nincs is kizárva. Így hát vélhetően két dologra utalhat. Az átmeneti alkotmányban nincs formula az ügyvezető kormányra vonatkozóan, amelynek az amerikaiak június 31-ig átadhatnák a hatalmat. Al-Bayati arra célozhat, hogy létezik egy, később rengeteg utcai megmozdulással nyomatékosított kurd–síita egyezség, amelynek megfelelően az utóbbiak fogják irányítani az ügyvezető kormányt. Ebben az esetben az átmeneti berendezkedés továbbélése nem jelent problémát Szisztaninak, akinek elegendő hatalma lesz erre az időszakra. Ez lehet az oka annak, hogy sem ő, sem az ötök nem tették szóvá a kivitelezhetetlen módosítási határozat kérdését. Ha ez nem így volna, a legvégzetesebb és legveszélyesebb eshetőség még mindig hátravan. Ahogy az alkotmányozó konventet megválasztják, még december 31-e előtt (de az amerikai választások után), annak síita vezetése egyértelműen nagyobb legitimitással fog bírni, mint az átmeneti alkotmány megalkotói, a CPA és a kormányzótanács. A konventnek a hatalma és az autoritása is meglesz ahhoz, hogy „runaway konvent”-té alakuljon (mint amilyen Peroné volt 1948-ban vagy Chavezé nemrégiben), szuverén hatalmat követeljen magának és egy kívánalmainak megfelelő alkotmányt fogadjon el, amely új ratifikálási határozatokat tartalmazna, nagy valószínűséggel a kisebbségvédelem és föderalizmus szunnita arabok és kurdok számára teljesen elégtelen formájával. Ha ez bekövetkezik, ez utóbbiak biztosan harcolni fognak, és az ott maradó amerikai (és magyar, spanyol [ha ott maradnak], lengyel) csapatoknak egy új Libanonnal kell szembenézniük.

2004. március 12.


Fordította: Szilágyi Csaba

Jegyzetek

[1] http://www.sistani.org/messages/qanon-ara.htm A szöveget egy diákom, Nida Alahmad fordította. Egy másik, általam szintén használt átmenetnél, Juan Cole professzor az alkotmányozó nemzetgyűlés helyett konvenciót használ, de, mint mondja, csak az amerikai olvasó kedvéért választotta ezt. Az Alahmad-fordítás tudatosan használja a sima tanács helyett az európai típusú alkotmányozó testületet. Az eredeti szöveg talán nem volt ilyen következetes.

[2] Rajiv Chandrasekaran: How Cleric Trumped U.S. Plan for Iraq. Washington Post Foreign Service, 2003. november 26. Hogy mi volt az amerikaiak alkotmányozási terve a fetva kihirdetése idején, kiderül az az-Zamanban megjelent cikkből, amelyet Cole használt és fordított le: „Irak amerikai vezetője, Paul Bremer, június elején bocsátotta útjára tervét, amelyben megemlíti egy 25-30 tagú politikai tanács létrehozását. E tanács elsődleges feladata, hogy a megszálló hatóságok számára gazdasági és politikai témákat megtárgyaljon. Egy másik feladata minisztériumi tanácsosok kinevezése, akik később aztán miniszterhelyettesi státusba kerülnek. Szintén feladata a politikai tanácsnak a választások kiírása az új alkotmányra, amelyet egy egy-két hónapon belül felálló, 125 tagú konvenció fog megalkotni.

[3] Lásd Jamal Benomar: Iraq’s Constitution Making Process:

A Framework Proposal. 2003. szeptember, kézirat. Az átmeneti alkotmány ötletét én adtam ehhez a beszélgetéshez, valamint egy másik, a The Timesban nem közölt op-edhez. Benomar már akkor helyesen figyelmeztetett, hogy Irakban és másutt is az átmeneti gyakran véglegessé válik. Mindazonáltal, szabad választásokat, mint ahogy azt Közép-Európában megtanultuk, csak valamiféle vázlatos átmeneti dokumentumok és szerves törvények hatálya alatt lehet tartani, és akkor a kérdés az lesz, hogyan lehet a dokumentumot a legszükségesebbekre korlátozni, aminek azonban magában kell foglalnia kisebbségvédelmi garanciákat, hiszen azok egy többségi, demokratikus folyamatban nem valósíthatók meg.

[4] Korábban (szeptember 8-án) ez a 25 tagú bizottság 24:0 arányban fogadta el Szisztani javaslatát, de ez akár a tisztelet megmutatkozásaként is felfogható, akárcsak egy ehhez hasonló szavazás november 30-án magában a kormányzótanácsban. Lásd a New York Times szeptember 30-ai és december 1-jei cikkeit.

[5] E csoport szószólója az igen kifinomult Mowaffak al-Rubia’a. De Szisztani csoportjához tartoznak az Iszlám Forradalom Legfelső Tanácsának tagjai s egyben Mohamed Bakr al-Hakim ajatollah követői is, akit sokan al-Szisztani mai helyébe képzeltek el (lásd Arato: The Occupation of Iraq and the Difficult Transition from Dictatorship. Constellations, 2003. szeptember.). Hakim halála után Szisztani kénytelen volt harcosabbá válni, főként, mert nem hagyhatta, hogy a fiatal radikális vallási vezető Moktada al-Szadr a síiták vezetőjének tegye meg magát. 2003 áprilisában, néhány nappal az után, hogy Nedzsef központi kegyhelyén a csőcselék meggyilkolta a Szisztanihoz köztudottan közel állt, moderált síita vezetőt, Abdel Majid al-Khoeit, a tömeg körülvette Szisztani nedzsefi házát, azt követelve, hogy hagyja el Irakot. Ő pedig kétségtelenül sokat tanult ebből a keserű tapasztalatból, hogy mit is gondolnak a síiták az általuk túlságosan amerikabarátnak ítélt politikáról. Lépései azóta, stratégiai szempontból, szinte tökéletesek voltak.

[6] Személyes tapasztalatból tudom, hogy a felülről lefelé történő megoldást majdnem a végsőkig erőltették, s ez talán megér egy hosszabb jegyzetet. November első napjaiban alkalmam volt meghallgatni az NYU Jogi Tanszékén Noah Feldman profeszszor (akit korábban ismételten a CPA fő alkotmányozási szakértőjének neveztek) előadását az iraki folyamatról. Ő rendkívül őszinte és pesszimista volt a szunnita hátterű felkelést illetően, viszont optimistán nyilatkozott az alkotmányozás kooptálásos változatáról, amelynek során a CPA által kiválasztott alkotmánykészítők jelölőlistájáról (kényszerű) népszavazás döntene. Négy nagyon rövid kérdést tettem föl neki akkor: 1. Vajon al-Szisztani ajatollah nem fogja észrevenni, hogy ez a kényszerített modellt felkaroló formula teljesen figyelmen kívül hagyja fetváját? 2. Van-e valami terv az arab vagy iraki nacionalistáknak az alkotmányozó testületbe vagy Átmeneti Kormányzótanácsba való bevonására? 3. Vajon nem áll-e fenn a veszélye valamiféle merev konszociacizálódásnak egy olyan rákényszerített folyamatban, amely „reprezentatív”-nak akar tűnni? És 4. Gondoltak-e egy átmeneti alkotmányra, mint egy választott és nem választott alkotmányozó gyűlés közötti kompromisszum alapjára? Elég helytelenül, vagy őszintétlenül, azt válaszolta, hogy Szisztaninak tetszik (vagy tetszeni fog) az ő formulája, és hogy valóban vannak tervek a részvétel kibővítésére az általam is javasoltak alapján. De még meghökkentőbb volt (és Pasquale Paquino, aki ott volt, a tanúm rá) a többi válasza, amelyek arról tanúskodtak, hogy neki (és valószínűleg akkori kollégái közül senkinek) halvány fogalma sem volt, miről beszéltem, amikor a konszociacizálódás csapdáját és az átmeneti alkotmányt megemlítettem. Az előadás után aztán elmondtam neki ezeket, és gyanítom, bár megtudni soha nem fogom, hogy voltaképpen az én hatásomra került be a CPA és az átmeneti kormányzótanács között november 15-én megkötött megállapodás szövegébe az átmeneti alkotmány formulája. Az a változat azonban nem tervezte a folyamat kibővítését, ami nélkül egy átmeneti alkotmánynak nem lehet meg a szükséges legitimitása.

[7] (Juan Cole honlapja szerint, Juan Cole Informed Comment.htm:) Abdul Aziz al-Hakim, az Iraki Iszlám Forradalom Legfelsőbb Tanácsának vezetője és az Átmeneti Kormányzótanács tagja ezen a héten a júniusban esedékes (egy iraki kormánynak való) hatalomátadásról szóló amerikai tervre panaszkodott. Szerinte a folyamat, amelynek során a tervet kidolgozták, elsietett volt, és jószerivel rákényszerítették az irakiakra. Az Associated Press így idézte őt: „Az amerikaiak ragaszkodtak e téma mielőbbi lezárásához. Nagy volt a sietség, és noha más tanácstagok fenntartásaikat fejezték ki ... [az amerikaiak] sajnálatos módon nem álltak le vagy adtak esetleg több időt a teljes konszenzus elérésére. Az iraki népet félretaszították, holott az iraki népnek fontos szerepet kell kapnia. Ez ellentmond a demokrácia elveinek.” Utalt arra is, hogy amikor az új kormányt megválasztják, az amerikai csapatok jelenlétének kérdését felül kell majd vizsgálni.

[8] November 21-én valóban igen komoly erőfeszítések folytak, hogy csoportunkat a USIP/UNDP Alkotmányozás, béketeremtés és nemzeti megbékélés workshopjából rávegyék, menjen Irakba a megállapodást népszerűsíteni. A kollégáimmal végzett elemzések viszont rávezettek, hogy miközben az új törvénykezési formula elfogadta az esetleges szabad választást az alkotmányozó nemzetgyűlésre, szintén megtartotta a kooptált alkotmányozás ötletét azon folyamatok révén, amelyekkel az ideiglenes alkotmány szövegezése és egy átmeneti nemzetgyűlés felállítása megvalósul. Megértettük, hogy a terveknek megfelelően a kormányzó testületek sem befogadóbbak, sem pluralistábbak nem lesznek. És a jogrend nem fogja az amerikai katonai hatóságokat sem kötni, akik a CPA-nek a tervek szerint júniusban történő felbomlása után is a helyükön fognak maradni. Ezeket az észrevételeket azután tettük, hogy telefonon intenzíven kikérdeztük Samir Shakirt, az Átmeneti Kormányzótanács tagját. Ezek után nem tartottuk túl jó ötletnek az iraki utat.

[9] „Először is, az átmeneti időszakra vonatozó iraki állami (alap)törvény előkészületeit az Átmeneti Kormányzótanács a Megszálló Hatóságokkal együtt végzi el. Ennek a folyamatnak nincs legitimitása. [Az alaptörvényt] inkább szavazásra kell előterjeszteni az iraki nép [választott] képviselőinek. Másodszor, az átmeneti törvényhozás tagjainak megválasztására e tervben található eszközök nem garantálják egy olyan gyűlés felállítását, amely valóban az iraki népet képviselné. Ezért más megoldásra kell lecserélni, amely ezt lehetővé tenné, azaz választásokra. Ekképp a parlament az irakiak akaratából jönne létre, igazságos módon képviselné őket, és megelőzné az iszlám törvény leértékelődését.” Majd hozzátette, „[a] választásokat talán a fejadag-igazolványok és egyéb kiegészítő információk alapján is meg lehetne tartani”. Lásd Juan Cole fordítását saját, kitűnő honlapján: Juan Cole Informed Comment.htm

[10] Érdemes lenne mellékletben a teljes szöveget lehozni, különösen, hogy az eredeti már nem érhető el a CPA honlapján (azért lásd

http://www.cpa-iraq.org/audio/20031115_Nov-15-GC-CPA-Final_Agreement-post.htm). Figyelemre méltó, hogy egyetlen sajtótudósítás sem ismertette a teljes szöveget vagy annak akár egy korrekt vázlatát.

[11] Talán elfogad némely kompromisszumokat, ha azokat az ENSZ főtitkára vagy az általa végül Irakba küldendő misszió ajánlja vagy javasolja.

[12] Lásd Two Tactics of Social Democracy in the Democratic Revolution. In Collected Works I. Moscow, 1970. 470ff; 474–5. Lenin 1917 novemberében tette ezt a felismerést, amikor a bolsevik uralom alatt megengedte az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztását, abban a reményben, hogy ellenőrizni tudja a teljes folyamatot. A választásokat mégis elvesztette, későbbi véleménye szerint azért, mert nem tudta ellenőrizni a vidéket, azaz e hatalmas ország java részét. Lásd Theses on the Constituent Assembly. In Collected Works I. Moscow, 1970. 506–9. Szisztani természetesen egy lépéssel Lenin előtt jár, mert tudja, hogy képes ellenőrizni hatalmas választókörének szavazatait, még ha az erő az amerikaiak kezében is van. Nem ugyanennyire optimista viszont egy új, feltehetően átmeneti iraki törvényhozást illetően, amely a puszta számokon alapuló reprezentációs formán kívül más megoldást is lehetővé tenne. Jegyezzük meg, hogy Szisztani fetvája az alkotmányozás Sieyčs- és Schmitt-féle, klasszikus európai hagyományát követi, akárcsak Lenin elemzése is voltaképpen, azt a hagyományt, amelyet nézetem szerint fölváltottak a Spanyolországtól Magyarországon át Dél-Afrikáig használt, tárgyalásos átmenetek. Lásd Andrew Arato: Forms of Constitution Making and Democratic Theory. In Civil Society, Constitution and Legitimacy. Lanham, 2000, és alább is.

[13] A végleges alkotmány elfogadásáig!

[14] A január közepi feltételeknek megfelelő változat:
ttp://www.iraqcoalition.org/government/AgreementNov15.pdf


[15] Lehetőségem van ezen átmeneti alkotmánynak egy januári változatára hivatkozni, amelynek címe: Az iraki állam közigazgatási törvénye az átmeneti időszakra. (Ezentúl „Januári Változat”.) Az eredetit arab nyelven közölték a kuvaiti al-Qabas napilapban. Fordította Nathan J. Brown professzor, aki értelmes kommentárokkal is ellátta.

[16] A „Januári Változat” megismétli ezt a megfogalmazást, de hozzáteszi: „Ezt a biztonsági megállapodást jóváhagyásra az Átmeneti Nemzetgyűlés elé kell terjeszteni 2004 júniusában.”

[17] „Januári Változat”, 2. cikkely. Brown professzorhoz hasonlóan én is úgy találom, hogy ez a rendelkezés furcsa, és nem csak az iraki történelem tekintetében az, amit valószínűleg az motivált, hogy elkerüljék az átmeneti törvényhozás alkotmányozási barkácsolását. A következménye viszont könnyen a teljes átmeneti berendezkedés elutasítása lehet, ha az megszűnik működni vagy az átmeneti nemzetgyűlés feltételezett szuverenitását kívánja fitogtatni.

[18] Megemlítendő, hogy sajtójelentésekben folyton összekeverik azt, hogy kinek is kellene Irak végleges alkotmányával előállnia. Ha az átmeneti nemzetgyűlés magának követelné ezt a jogot, Amerikában kevesen figyelnének fel a bitorlás tényére, hacsak nem hajlandók Szisztaninak hinni ez ügyben.

[19] A „Januári Változat”, vagy legalábbis annak Brown-féle, igyekezetében szó szerinti fordítása csak egy „alkotmányozó konferenciáról” beszél, amelynek elő kell állítania a végleges alkotmányt (42. cikkely). Ez a szabadon választott testület további leértékelése. Újra megkérdezem: vajon tényleg azt hiszik, hogy Szisztani és tanácsadói nem fogják észrevenni, hogy mit csinálnak?

[20] „Szuverén”, ha elfelejtjük, hogy az amerikai hadsereg birtokolja folyamatosan és számonkérhetetlenül a legfőbb erőszakos eszközöket.

[21] A három dátum három olyan időszakot jelöl, amikor duális hatalom, de legalábbis legitimitás volt egyidejűleg jelen: a szovjetek és az ideiglenes kormány 1917-ben; az alkotmányozó nemzetgyűlés és a bolsevik kormány 1918-ban; parlament és elnökség, mindkettő alkotmányozási feladatokkal megbízva, 1993-ban. Mindhárom esetben a fegyveres erők döntötték el a kérdést.

[22] Végső soron ez az, ami számít. Figyelmes elemzők (Jamal Benomar, Juan Cole) rámutattak, hogy a vallási vezetők megosztottsága és a számos világi síita jelenléte illuzórikussá teheti a Szisztani frakciójának választási erősségéről alkotott képet. Én személy szerint a síiták egységes fellépését valószínűsítem, a választások előkészítésében mindenképp (lásd idézett írásomat), amit csak erősíthet Szisztani sikeres, nemzeti köntösbe burkolt ellenállása az amerikai kényszerítéssel szemben. Az egység formulája: egy moderált vezetésű, meglehetősen radikális nacionalista program.

[23] Reul Marc Gerecht: The Sabotage of Democracy. New York Times, 2003. november 14.

[24] A „Januári Változat” 4. cikkelye valóban kimondja (kiemelés tőlem): „E változatnak tartalmaznia kell a jelen törvény első és második fejezetébe foglalt rendelkezéseket és alapelveket, az alábbiak mellett:


– Egy demokratikus és pluralista szövetségi rendszer létrehozása az egységes Irakban és a központi kormány és a kurd területek közötti kapcsolatok rendezése,


– Az alapvető magán- és közszabadságok garantálása,


– Az alapvető emberi jogok védelme,


– Az következő három hatalmi ág: a törvényhozói, végrehajtói és bírói szétválasztásának kijelentése,

– Azon tartományok decentralizált hatásköreinek meghatározása, amelyek kívül esnek a szövetségi rendszeren,


– A nők politikai részvételi jogának, valamint egyéb olyan jogainak biztosítása, amelyek egyenértékűek a férfiakéival az egész társadalomban.”

Sok az ismétlés ebben, hiszen az első és második fejezet magába foglal néhányat a felsorolt elvekből, és nem világos, mi az, ami ezekből a fejezetekből hiányzik, amit az alkotmányozó konvenció vagy konferencia nem változtathat meg. Vitatható, de az átmeneti kormányzási megállapodást és talán a kurd tartományok pontos helyzetét leszámítva, a szabadon megválasztott nemzetgyűlésnek nem lenne hatásköre bármi másnak a megváltoztatásához.

[25] Lásd Arato: Forms of Constitution Making and Democratic Theory, i. m.

[26] Hogy egy predemokratikus berendezkedésnek demokratikus végkifejlete legyen, az azzal jár, hogy a résztvevők többsége egy olyan megoldás mellett teszi le voksát, amely számára csak a második legjobb változat lehet. Ez csak akkor lehetséges, ha a tárgyalások kerete és a sikertelenség esetére kilátásba helyezett szankciók lehetetlenné teszik az első legjobb, rendszerint nem demokratikus vagy tisztán többségi változatot. Ha egy párt többséget szerez egy többségi nemzetgyűlésben, akkor nem kell elfogadnia a második legjobb változatot. Köszönettel tartozom Julian Aratónak, amiért felhívta figyelmem e kifejezésre ebben a kontextusban.

[27] Nyilvánvaló, hogy egyes politikai pártok vagy csoportok arra használnák részvételüket egy átfogó rendezésben, hogy tönkretegyék azt, és megakadályozzák a megegyezést. A részvétel elméleti feltétele a pluralista, alkotmányos demokráciának mint második legjobb megoldásnak az elfogadása kellene legyen.

A gyakorlatban nehéz ezt a követelményt kipróbálni. Egyik módja ennek az lehetne, hogy megköveteljék a részt vevő csoportoktól – remélhetően koalícióktól, amennyiben nem akarnak túl sok tagot – teljes politikai platformjuk előzetes közlését.

[28] A „Januári Változat” egyetlen fontos pontban módosítja e megállapodásokat: a nehézkes háromlépcsős rendszert egy, a kétlépcsőshöz közelebb álló rendszerré szelídíti. Minden tartomány szervező bizottsága azonban továbbra is számarányosan választja ki a notabilitásokból a tartomány képviselőit, 11 szükséges szavazattal a 15-ből (21. és 22. cikkely). Aztán továbbra is minden tartományban megmaradnak a notabilitások gyűlésére, a Kormányzóságot Választó Jelölőgyűlésre emlékeztető képződmények, amelyeket most választási gyűléseknek neveznek (27. cikkely). De most már szó sem esik arról, hogy a jelölőgyűlések esetleg tárgyalnak és megneveznek, ami a november 15-ei megállapodás egy kicsivel demokratikusabb formulája volt, és amely „a jelölőgyűlések átlátható, részt vevő, demokratikus folyamatá”-ról szólt (3. bekezdés). Megdöbbentő, hogy Szisztani demokratikus követeléseire egy kevésbé demokratikus javaslat a válasz!

[29] A kizárás okait a „Januári Változat” sokkal pontosabban megnevezi. Amellett, hogy harminc fölöttiek és fokozatuk (sic!) van, az Átmeneti Nemzetgyűlés jelöltjei nem lehettek tagjai „a feloszlott Baath pártnak vagy az erőszakszervezeteknek, és nem vehettek részt az állampolgárok elnyomásában” (23. cikkely). A megerősítés és fellebbezés feladatát nyíltan a szervező bizottságoknak utalták, „együttműködésben a CPA-jel”. Az eljárás arra irányul, hogy egyértelműen kizárja azokat, akik már eleve ki voltak zárva a folyamatból, ideértve az új arab nacionalista pártok és a szunnita tanács azon tagjait, akik előzőleg esetleg a Baath pártban voltak. A bíróságok és az ENSZ megfigyelői státusának mostanra már lényegtelenné vált ötletét, amely a még függetlenebb jelölőgyűlések szempontjából viszont fontos lett volna, beleírták, de azonnal minősítették is, amennyiben megtoldották az értelmetlen „ha elfogadható” kifejezéssel.

[30] A „Januári Változat” 32. cikkelye egyértelműen kimondja, hogy mind a CPA, mind a kormányzótanács mandátuma véget ér az Átmeneti Kormánynak az Átmeneti Törvény szerinti felállásával.

[31] Lásd a New York Times december 3-ai és 4-ei számaiban a cikkeket és a népszámlálás tervezetét.

[32] Ami az egyéni körzetek egymandátumos (az első továbbjut: first-past-the-post) versenyét illeti, a körzetek meghatározásától függően az is előfordulhat, hogy egy vagy több versengő fél több kisebbséget veszít, mint a többi; ez mindenképp megtörténik olyan kis kisebbségek esetében, amelyeknek soha nem lesz többségük egyetlen körzetben sem. De a veszteségek kiegyenlíthetik egymást, mint ahogy az a nagyobb csoportok esetében is valószínű. Nem tudom, hogy a politikai erőknek rendelkezésükre áll-e a szaddámi idők választókerületeinek pontos elemzése. A demográfiai csoportok szavazattá konvertálása teljességgel kiszámíthatatlan, de a politikai szereplők (különösen az amerikaiak) ma számítanak rá, és ekképp arra is hajlandóak, hogy az erre alapuló pártalapítási törekvéseket támogassák.

[33] Lásd Adam Przeworski: Democracy and the Market.

[34] Lásd Lakhdar Brahimi kijelentéseit, akit Carol Giacomo idéz. U.N. Envoy Warns Against Premature Polls in Iraq. Reuters, 2004. január 27.: „…a választások nagyon megosztó folyamatok. Feszültségeket okoznak. Verseny gerjesztenek. S egy olyan országban, amely nem elég stabil ennek elviselésére (…) az embernek meg kell győződnie, hogy nem okoz több kárt, mint amennyit használ.”

[35] „…alkotmányozó nemzetgyűlések megválasztása gyakorta legitimizálja a folyamat választási győztesek általi dominálását. A győztesek azt gondolják, választási győzelmük feljogosítja őket arra, hogy döntő befolyással legyenek az alkotmányra és elmulasszák az alkotmányos elvekről való egyeztetést a többi szereplővel. Az alkotmányok tartóssága és legitimitása megkérdőjeleződik ezáltal, mert nem alapulnak társadalmi megegyezésen az ország jövőjét illetően. (…) el kell kerülni bármely képviseleti testület idő előtti megválasztását.” Jamal Benomar, kézirat, 2003. szeptember.

[36] A november 15-ei menetrend alkalmazásának késése elkerülhetetlenül a biztonsági megállapodás elhalasztásához vezetett. Az amerikai csapatok parancsnoka, Abizaid tábornok már nem számít egy ilyen megállapodásnak a július 1-jei határidő előtti aláírására (a menetrend ezen részének határideje valójában 2004. március vége volt). A tábornok az amerikai csapatok feladatát a megállapodásig „a jelenlegi szerepünk folytatásaként” képzeli el. New York Times, 2004. január 30.

[37] Howard Dean, aki azt is hozzáteszi, értelmetlenül, hogy az amerikaiaknak joguk van ellenőrizni a választási részvételt és kizárni az összes Baath-tagot. Sajnálatos módon lehet, hogy Szisztani ezt nem fogja ellenezni.

[38] „Az egészet úgy tervezték, hogy Bush kimehessen októberben a repülőtérre az új iraki kormánynak gratulálni. Ha ettől visszafelé indulunk el, megérthetjük az összes dátumot, amelyekhez az amerikaiak ragaszkodtak.” In Joel Brinkley és Ian Fischer: U.S. Plan in Iraq to Shift Control Hits Major Snag. New York Times (internetes kiadás), 2003. november 27.

[39] Edward Wong: New Pressure Over U.S. Plan For Iraqi Rule, valamint Delays and Split on Iraqi Council Imperil U.S. Plan. New York Times, 2004. január 24. és 26.

[40] Paul Bremer szóvivőjét, Dan Senort John Cushman idézi, New York Times, 2004. január 25.

[41] „A legtűrhetőbb megoldás az lenne, amit maguk az irakiak javasolnának. Az Irak valamennyi választókörzete közötti konszenzus lehetne a legjobb garanciája egy legitim és hihető átmeneti kormányzási megállapodásnak (…) kifejezte abbeli reményét, hogy (az ENSZ küldöttség) jelenléte és erőfeszítései segíteni fogják az irakiakat a megegyezésben…” Annan: United Nations to Send Electoral Team to Iraq. In Highlights of the Noon Briefing by Marie Okabe, Associate Spokesman for the SG of the UN. 2004. január 27.

[42] Die Diktatur. Berlin, 1922. 4. fejezet; Verfassungslehre. Berlin, 1928. 59.

[43] Arato: Good-bye to Dictatorship? Social Research, 2000. tél.

[44] Arato: The Occupation of Iraq and the Difficult Transition from Dictatorship.

[45] Ez Juan Cole óvatos előrejelzése. Lásd a 2004. február 4-ei bejegyzést honlapján. Ha azt gondolnám, hogy az ENSZ hamarosan valamiféle választás kiírását javasolná, még egyet is értenék vele. A kérdés persze az, mi történik, ha az ENSZ valamiféle, mondjuk, procedurális kompromisszumot javasol.

[46] Ha meg is valósul, még mindig tönkretehető, különösen, ha a részvétel túl alacsony vagy túl magas. Az ENSZ minden szakértelmére és a moderált politikai szereplők jóindulatára szükség lesz, hogy működhessen.

• Játéktér