Kovácsy Tibor, Rádai Gábor

Nyomtatóbarát változat

Az ORTT legutóbbi döntése a 88,8 megahertzes frekvencia odaítéléséről talán azért is váltott ki annyi vitát, mert ezzel Budapesten gyakorlatilag „elfogytak” a frekvenciák. Ha jól tudom, a BBC által vezetett konzorciumnak „odaígért” 92,1 megahertzes az utolsó az ORTT által ismert és meghirdetés előtt álló frekvencia.

Ez így pontos: ez az ORTT által ismert utolsó budapesti frekvencia. És itt szeretnék egy félreértést eloszlatni. A médiatörvény is beszél a nyilvánosságra hozandó frekvenciatervről, de olyan lista, hogy ennyi és ennyi frekvencia van és kész, az nem létezik. Az volt a testület első fontos tanulási periódusa, amikor a médiatörvény szerint kérte a Hírközlési Főfelügyelettől a frekvencialistát. Erre a HIF válasza az volt: azoknak a frekvenciáknak a listáját oda tudom adni, amelyeket magamtól megterveztem, de ezen kívül neked kell megmondanod, hogy mit akarsz, és mi majd keresünk neki helyet. Akkor abban a pillanatban az lesz a lista, és utána az alakul majd tovább. De vedd figyelembe, hogy ha most ezt vagy azt kéred, akkor már a saját későbbi lehetőségeidet korlátozod. Tehát ha te mondjuk nagy és kövér, országos hálózatokat akarsz, akkor az tutira azt jelenti, hogy nagyon csökken a helyi rádiózás lehetősége. Ebben az értelemben ez egy interaktív játék. Az ORTT meghatározott időszakonként, amikor valamitől olyanja van, a HIF-hez fordul, és azt mondja: nekem van egy médiapolitikai vagy médiapiaci elképzelésem arról, hogy hol kéne még rádiózni. És akkor a HIF egy idő után visszaszól, és megmondja, hogy ebből itt és itt lehet, itt és itt nem lehet frekvenciát találni. Esetleg azt mondja, hogy ugyan nem kértétek, de máshol is tudok. Ebben az értelemben ez tényleg munka és alakítás kérdése. Az biztosan nem jelenthető ki, hogy Budapesten vagy bárhol másutt nincs már frekvencia.

Viszont deklarált tartalékalap sem létezik, amelyből esetleg felszabadítható frekvencia?

Ilyen sem létezik. Bár a korrektség kedvéért meg kell említeni, hogy van néhány frekvencia – nem is olyan nagyon kevés –, ami valóban ott van tartalékként. Ez egy nagyon izgalmas, érdekes dolog miatt van tartalékolva. Jelen pillanatban a nemzeti főadónak nevezett Kossuth középhullámon hallható, illetve a ma már kevés rádió által fogott keleti normás URH-n. Egy idő után felmerült, hogy a Kossuthnak át kéne mennie CCIR-re, merthogy a leghallgatottabb adó – még így is, hogy nagyon rossz minőségben jön. Még Katona Kálmán idején érkezett egy levél hozzánk, amelyikben a miniszter – jogilag korrekt módon, hiszen ilyen kérdésekben csak az ORTT dönthet – figyelmünkbe ajánlotta ennek fontosságát, és kérte, hogy ezt vegyük figyelembe a frekvenciatervezésnél. Ezzel párhuzamosan a HIF valamifajta hálózatot is megtervezett a Kossuthnak. Most lesz aktuális, hogy ezt meghirdeti-e az ORTT, és hogyan hirdeti meg, hiszen ez is egy pályázat. Jogilag persze nem korlátozza semmi a testületet abban, hogy egy pályázatot úgy hirdessen meg, hogy azon csak a Kossuth rádió vehet részt. Egyrészt ugyanis logikus, hogy a magyar közszolgálati főadónak hallhatónak kell lenni a piacilag értékes frekvencián. Másrészt azonban a médiatörvény azt mondja, hogy a törvény erejénél fogva két országos közszolgálati CCIR frekvencia van, és nem több. Tehát felvetődhet, hogy a Magyar Rádiónak végig kellene gondolnia saját funkcióját és adóstruktúráját, és azt, hogy ebben a formában kell-e fenntartania a háromműsoros struktúrát.

A médiatörvény egyfajta arányosságot is előír a különféle típusú adók – jelesül a kereskedelmi és a nonprofit rádiók – egyensúlya vonatkozásában, ami legalábbis Budapesten nem érvényesül a valóságban. Annak ellenére sem, hogy a pályázók körét erőteljesen meghatározhatja a pályázati kiírás megfogalmazása, illetve a feltételrendszer.


A médiatörvény megszületése előtt létezett egy olyan elképzelés, hogy a frekvenciakészlet egy részét – egy frekvenciatartományt – közösségi adóknak kellene fenntartani. Ebben a tartományban sokkal sűrűbben lehetett volna frekvenciákat kiadni, hiszen ezek beszélgetős adók, ahol a zavarok, a minél tisztább hangminőség nem olyan központi kérdés, mint a zenei adók esetében. Ez akkor megbukott, és ehelyett került bele a médiatörvénybe ez az egyszerűen harmados szabálynak nevezett kitétel – leegyszerűsítve: ahol már működik két kereskedelmi adó, ott egy nonprofit pályázónak kell nyernie, ha van ilyen. Vagyis a törvény ezt a problémát is kezelte – legalábbis a szándék szintjén. Ma, az ORTT tagjaként, úgy látom, hogy a médiatörvénynek ez egy elég szerencsétlenül és pontatlanul megfogalmazott szakasza. A szándékkal ma is maximálisan egyetértek – annak idején Molnár Péterrel mi küzdöttünk igazából ezért –, de az alkalmazás során kiderült, hogy ez a passzus nem a legtökéletesebben sikerült. Itt van egyfajta lebegtetés, tehát egyrészről ott van az elvárás, de a kibújási lehetőség is, hiszen az ORTT, ha nem akarja – a szabályok adta kereteken még belül maradva –, olyan nagyon nem is alkalmazza.
A szabály itt egy kényszerpályára vinné a testületet, amelynek ilyen esetben nem lenne mozgástere. Tehát alakulhat úgy, hogy valaki bead egy pályázatot, és ő nyer, függetlenül attól, hogy amúgy szép-e, jó-e, alkalmas-e.

Vagy például egyáltalán megvalósítható-e a pályázat…

A törvény olyan kényszert ír elő, amit az ORTT – többségi véleménnyel – nem hajlandó alkalmazni. Ha ugyanis következetes lenne, akkor a törvényi feltételeknek megfelelő közösségi adó akkor is nyerhetne, ha ez nem tetszene az ORTT-nek. Ezt pedig sajnos – noha a törvényi cél ez volt – az ORTT, úgy tűnik, nem tudja elviselni. Míg a kereskedelmi frekvenciák odaítélésénél a törvény valóban tág teret enged az elbírálásnál, addig a közösségi adóknál a jelenlegi „teret tágító” értelmezés oda vezetett, hogy a törvény „harmados logikája” nem érvényesül. A testület a törvényi kötöttséget azzal kerüli ki, hogy például a pályázatok egy jelentős részénél kizárja azt a lehetőséget, hogy nonprofit, közösségi adók is indulhassanak, és számukra külön hirdet pályázatot. Ezzel teremtődött meg az a „nonsense” helyzet, hogy egy Tilos, egy roma és két vallási adó közül kellett választani.

Az ORTT által alkalmazott mostani technika mögött azonban más természetű probléma is húzódik, és szerintem ez a komolyabb, mert ez nem törvényi, hanem gondolkodásbeli nehézség – mentalitás, közállapotok és kultúra függvénye. Azt gondolom, nem áll távol a valóságtól, ha azt mondom, hogy ebben a logikában, amiben ma, tehát a kilencvenes évek közepétől mondjuk máig, a média helyzete alakul, bizonyos rádiók – és most maradjunk a rádióknál, mert itt igazából ez az érdekes – egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen juthatnak frekvenciához. A médiahelyzet átpolitizáltsága, illetve a politikának az az igénye, hogy nagyon benne legyen a döntésekben, majdhogynem eleve kizárja az olyan rádiókat, amelyek nem ebben a közegben helyezik el magukat. Egyszerűen a közeg viseli nehezen azt, hogy megjelenjenek olyan szereplők, amelyek nem benne élnek, és nem benne mozognak, tehát nem egyszerűen ellenzékiek, vagy nem ellenzékiek – legyen szó az egyházi adóktól kezdve a Tilosig bármilyen ilyen jellegű kezdeményezésről. Szerintem az a legárulkodóbb jele annak, hogy valahol torz a magyar médiapolitikai gondolkodás, hiszen ezt a típusú függetlenséget nehezen vagy egyáltalán nem tudja kezelni. Esetleg megpróbálja ezeket az adókat belehelyezni a saját közegébe, és azt mondja: az egyházi rádió mondjuk a konzervatív kurzus rádiója, ezzel szemben a Tilos valamilyen liberális kurzus rádiója. Ez teljesen inadekvát megközelítés, hiszen önmagában egyik állítás sem igaz, de ma mégis szükségszerű, mert nem létezik másfajta gondolkodásmód.

A médiatörvény szerint az ORTT tisztán szakmai testület, amely szakmai döntéseket hoz. Egy tisztán szakmai döntésben nem sok helye lenne az Ön által említett szempontnak.

Én azt gondolom, hogy ezek – ha szépen szeretnék fogalmazni – politikai közegben születő döntések. Az ORTT történetének különféle hullámainál változó volt, hogy mennyi volt a szakmai és mennyi a politikai elem. Ma, azt gondolom, az utóbbi dominanciája a jellemző. Fogalmazzunk tisztán! Én azt gondolom, hogy a médiatörvény bizonyos általános dolgokat – az elvek szintjén – ír arról, hogy az ORTT független, csak a sajtószabadságnak, az alkotmánynak és a törvényeknek van alávetve. Ugyanakkor – és ezt egy újságíró írta le, amikor ’96-ban megszületett a médiatörvény – tulajdonképpen ezzel a törvénnyel intézményesítette magát a politika a médiarendszerben. Ez a törvény erről is szól.

Például azáltal, hogy a pártok delegálják az ORTT tagjait.

Többek között azzal is. Másrészről a médiatörvény az ORTT-nek – vagyis az ORTT tagjainak – nagyon-nagyon komoly függetlenséget biztosít. Ha ehhez hozzáveszem azt, hogy minket pártok jelölnek, és a működésünk során legalábbis meglehetősen erősen megjelenik a politika, ezt akár úgy is megfogalmazhatom – és így válik érthetővé –, hogy mondjuk az egyes testületi tagok szabadságába beletartozik az is, hogy úgy működjenek, ahogy a pártjuk az adott pillanatban gondolja. Tehát nem pusztán önmagában a delegálás miatt, hanem a delegálásnak ez a módja, plusz az a fajta szabadság, ami egy másfajta delegálás esetén valóban jelenthetne garanciát, ebben az értelemben azt a szabadságot jelenti, hogy akár azonosulni lehessen a minket jelölő párt konkrét, pillanatnyi akaratával.

Jóllehet, a jelölő párt két választás között nem hívhatja vissza delegáltját.

Nem, ilyen értelemben teljesen függetlenek vagyunk. De a gyakorlat azt mutatja, hogy a politika által jelentősnek tekintett médiakérdésekben a testület tulajdonképpen leginkább azzal a szabadságával él, hogy beilleszti magát a létező pártpolitikai közegbe. Ezt talán így lehet korrektül megfogalmazni. Ebben az értelemben az ORTT függetlensége a visszájára fordult, és sokszor engem kezelnek csodabogárként, ha éppen kiderül, hogy nem minden lépésemet ennek rendelem alá, ha kiderül, hogy szakmai szempontokat is figyelembe veszek.

Még talán egyetlen gondolatot fűznék hozzá ehhez. A testületnek elvileg eredményt kell produkálnia. Hét ember van, és a végén a hét emberből legalább négynek vagy ötnek – attól függően, hogy milyen frekvenciáról van szó – föl kell emelni a kezét. A testület elég hamar szembesült azzal, hogy követhet egy nagyon logikus, tiszta pályázati értékelési rendszert, ahol mindenki saját maga kiszámolja, értékeli a pályázatot, lepontozza, utána ebből átlagol, és kijön valami eredmény. De ezután kell az is, hogy a szükséges számú testületi tag fölemelje a kezét a végszavazásnál, hogy valóban ez vagy az a nyertes. Ebben az értelemben tehát be van építve ebbe a törvénybe a lehetőség, hogy egy tiszta értékelési rendszer mellett számos pályázat lehet eredménytelen. Ezért megjelent egy fordított gondolkodás, ami abból indul ki, hogy meg kell nézni, ki lehet a nyertes.

Formálisan persze nem baj, ha nem születik döntés, kivéve az országos frekvenciák esetében, akkor ugyanis a testületnek automatikusan le kell mondania.

Persze, és az előbbiek nem is azt jelentik, hogy el kellene fogadni ezt a rendszert, hiszen a sok eredménytelenség bizonyíthatná, hogy a testület alkalmatlan a feladatára. Ez történt a tavalyi helyi rádiós pályázatoknál, ahol a meghirdetett harmincnál több frekvencia egyharmadáról nem született döntés, mert a kormányzati oldal nem tudott megegyezni, nem tudta azonosan értékelni a pályázókat – ha szépen szeretnék fogalmazni. De a külvilág, a nyilvánosság szó nélkül tudomásul vette, és az ORTT is rezzenéstelenül viselte mindezt. Ugyanakkor nekem személy szerint ezzel együtt is nagy bajom van azzal, ha egy pályázat eredménytelen. Az én értelmezésemben világosan kiolvasható a törvényből, hogy a testületnek, ha van lehetőség a megszólalásra, akkor azt a megszólalást oda kell ítélnie valakinek. Tehát a törvényt akár tételesen is jobban sérti egy pályázat eredménytelensége, mint az a sajátos mechanizmus, amely mentén megszületik egy eredmény. Ebből a szempontból az ORTT egészének tevékenységét, ha praktikusan nézem, akkor pozitívabban ítélem meg, mint az egyes döntésekben megélt saját frusztrációimat. Budapesten most 16 rádió szól, és ebbe nem számoltam bele a mostani pályázat nyertesét, a C Rádiót. Sokféle rádió van itt jelen, van beszélgetős rádió, hírrádió, autós rádió, diszkórádió, illetve a könnyűzene különféle szegmensei is képviselve vannak. Azt gondolom, akkor működik jól az ORTT, ha élnek ezek a frekvenciák. Ebből a szempontból a nem döntést érzem a legsúlyosabb hibának.

Nyilván ezért születhetett döntés a 88,8-as frekvencia odaítéléséről, annak ellenére is, hogy itt egy meglehetősen abszurd döntési helyzetbe került az ORTT, amelyben nem nagyon érvényesülhetett semmifajta „igazságosság”.

A baj eredendően az, hogy az ORTT hagyta magát belekormányozni ebbe a szűkös frekvencialogikába. Ezért állhatott elő az a helyzet, hogy három ilyen teljesen eltérő típusú rádiót kellett versenyeztetni. Ez egy klasszikusan rossz döntés, bárki is nyer. Erre a konkrét történetre ráadásul áll az is, amiről az előbb beszéltem: hogy egy valódi közösségi rádióval nem tud mit kezdeni a politikai közeg. Én végig azt éreztem, hogy most sem születik döntés erről a frekvenciáról. Olyan markáns értékeket és közösségeket megjelenítő pályázók versenyeztek, hogy épeszű, igazságos, normális, szakmai – vagy bármilyen pozitív jelzővel leírható – döntés nem is születhetett. Végül egy nagyon egyszerű, politikai logika érvényesült: a romák körül jelenleg zajló viharok idején a politika nem teheti meg azt, hogy ne kapjanak egy rádiót.

Igen, de mégiscsak zajlott egy olyan döntési folyamat, amikor a testület maga leült, és valamiről kellett beszélni. Nyilván nem olyan egyszerűen történt ez a dolog, hogy megkezdődött az ülés, és a testület többsége azt mondta, hogy mi a roma rádiót szeretnénk, mert azt szeretnénk, és kész.

Kicsit karikírozva majdnem úgy történt, ahogy mondta. Persze ez hosszú folyamat eredménye volt. Átnézve a pályázatokat – magamból indulok ki –, az ember megpróbálta mérlegelni, hogy egyáltalán alkalmas-e a pályázó a vállalt feladatra. Közbevetőleg megjegyezném, úgy tűnik, mintha most is csak a budapesti frekvenciáról beszélnénk, de további hét frekvenciáról is született döntés. Tehát most az egész tényleg nagyon egyszerűen működött. Ki-ki felmérte (ideértve persze a jelölő pártok véleményét is), hogy körülbelül ki az, akit egyáltalán támogathatónak, támogatandónak tart, majd utána megpróbálta saját tudása alapján az esélyeit is megsaccolni. Ezután zajlik egy ilyen sajátos, részben formális, részben nagyon informális, de ebben a közegben pillanatok alatt lezajló egyeztetés, hogy minek van realitása.

Ez lenne a legendás „magántanácskozmány”, ahol valamilyen alkufolyamat – „ózdi frekvenciát cserélek siklósira”, ezt nevezi a népnyelv mutyizásnak – során megszületnek a döntések, amelyeket aztán a formális ülés csak szentesít.

Igen, ez lenne a magántanácskozmány. Ennek igazából persze akkor volt jelentősége, amikor 1998 előtt egyensúly volt a kormánypártok és az ellenzék között a médiatestületekben. Ma már a kormányoldal a MIÉP által delegált taggal kiegészülve mindent megszavaz az ellenzék által jelölt tagok nélkül is. Ma a magántanácskozmány jelentősége az, hogy itt közlik velünk a döntéseket. Ugyanis egy idő után elég értelmetlen, hogy én teszek egy javaslatot, amit az elnök feltesz szavazásra, majd felemelem a kezemet megint csak én, meg jó esetben Ladvánszky úr, aki az MSZP delegáltja. Így, hogy előre informálnak a döntésről, ezt azokra az esetekre tartalékolhatom, amikor tényleg fontosnak tartom, hogy megjelenjen egy eltérő álláspont a jegyzőkönyvben, esetleg a nyilvánosság számára is. Bár volt ilyen korábban is: a nagy televíziókról szóló pályázat esetében, ahol – egyedüliként – kilógtam abból a „nagy nemzeti egyetértésből”, hogy az Írisz Tévé helyett – politikai megfontolásból – az RTL és a tv2 nyerjen. Szóval itt úgy nagyjából kiderül, hogy mi fog történni, és akkor indul el a valós, formális procedúra.

Mármint a visszamenőleges pontozás? Vagy mit értünk formális procedúra alatt?

Formális procedúra alatt a pályázat formális értékelését értjük.

Tehát ha eldőlt, hogy ki nyer, akkor elkezdődik visszamenőlegesen az értékelés – megszületik a gombhoz a kabát.

Azt, hogy ez visszamenőleges vagy nem visszamenőleges, ebben az értelemben hamis kérdésfelvetésnek érzem. A dolognak arról kellene szólnia, hogy korrekt, ellenőrizhető és számon kérhető módon dőljön el a frekvenciák sorsa. A rendszer arról szól, hogy ez a hét ember van feljogosítva arra, hogy többségi szavazással eldöntése, ki szólalhat meg az éterben. Csinálhat a testület egy előzetes pontozást, egy nagyon jó értékelést, ha utána kiderül, hogy nincs meg mögötte az a többség, amelyik megszavazza, és akkor üresen marad a frekvencia. Ez egy nullösszegű játék, tehát ha valaki nyer, akkor a másik veszít. Márpedig a politika – és itt most általában beszélek a politikáról – nem viseli el azt, hogy számára nem kezelhető vagy elfogadhatatlan nyertes szólaljon meg. Ez tényleg a legjobban kitapintható konfliktusa ennek a rendszernek.

Például a Tilos egy olyan beszélgetős rádió, és belső struktúrája olyan, hogy maga sem képes – és nem is kívánja – kontrollálni az ott megszólalók megnyilvánulásait. Jóllehet ezek a megnyilvánulások alapvetően nem politikai kihegyezettségűek, de a legtöbb téma esetében a személyes véleménynyilvánításhoz hozzárendelhető egy politikai álláspont. Az ORTT pillanatnyi működési logikájában, a médiatörvény pillanatnyi állapotában tehát egy ilyen rádiónak elvben sincsen esélye arra, hogy frekvenciát kapjon?

Az a mostani meglehetősen szkeptikus véleményem, hogy e pillanatban erre nincs esély a körülmények miatt, de nem csak egy ilyen rádiónak nincs sansza, hanem mondjuk egy színvonalas nonprofit jazzadónak sem, amelyre pedig szerintem szintén nagy szükség lenne. Itt mindig előjön például a frekvenciaszűkösség kapcsán, hogy nemzeti kincs elherdálása az, ha valakik összevissza beszélhetnek, miközben pénzt is kaphatnék ugyanazért a frekvenciáért. Nem gondolom, hogy ez jó, de létezik ez a fajta logika, és számára igazolás az, hogy itt ez a picike ország a sokszorosát tudta műsorszolgáltatási díjakból beszedni annak, amit más poszt-szocialista országok – ahol erre nem gondoltak, vagy nem ez volt a fő szempont – el tudtak érni. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy esetleg megérhet a helyzet arra, hogy a politika el tudja viselni ezt a fajta másságot. Ez azt jelenti, hogy el kéne fogadni – és ebben a médiatörvény nem segít –, hogy a közösségi rádiózás jellegében más vállalkozás. Ebben segíthetett volna, ha legalább vidéken meghonosodik ez a rádiózási forma. Én személyes kudarcként éltem meg, hogy annak idején – hosszú küzdelem után sikerült a testületet erről meggyőzni – öt egyetemi nagyvárosban is kiírtunk olyan frekvenciát, amelyre egyetemi rádiók pályázatát vártuk, de egyetlenegy ilyen pályázat sem érkezett. Pedig ha ezekben a városokban elindultak volna normál egyetemi rádiók, akkor az eredményezett volna egyfajta szemléletváltozást, és akkor valószínűleg itt Budapesten is más lehetne a helyzet.

Egyébként a Tilosnak, ha frekvenciát kapott volna, feltehetően nagyon sok konfliktusa lett volna a testülettel. Mert az egész működése nem abba a logikába illik bele, ami a médiatörvény logikája: a politikailag kiegyensúlyozottság, a szép magyar beszéd – bár ez nincs benne külön a törvényben, de mégis a szellemében ott van –, a politikai korrektség logikája. Azt gondolom, hogy a politikai közeg figyelembevételét jelenleg realitásként kell kezelni, de nem fogadom el, hogy ez egyszerű pártpolitikai érdekérvényesítésként jelenik meg. A politika máshol is jelen van a média világában, de sok helyen kulturáltabb módon, mint nálunk.

Mondjuk Ausztriában, ahol nyíltan is pártpolitikai alapon osztják fel a frekvenciákat, az adásidőt. Ami ha nem is kulturáltabb, de sokkal kevésbé álságos megoldás.

Van ilyen máshol is, Hollandiában is működött ilyen rendszer, ahol a választási eredmények arányában osztottak fel például műsoridőket rádiók között. Lehet, hogy ez kevésbé álságos megoldásnak tűnhet, de a ma működő politikai erők között nincs olyan, amelyik felvállalta volna, hogy ezt nyíltan pártpolitikai alapon kell csinálni. Ez egyébként szerintem sem eurokonform megoldás.

Mint ahogy az sem feltétlenül az, ha a testület tételesen is törvényt sért. Hiszen a médiatörvény kimondja, hogy ha egy pályázót már a pályázatról ki kellett volna zárni, akkor akár utólag is meg kell vonni tőle a már megítélt frekvenciát. Vagyis az ORTT nem lehetett volna tekintettel arra, hogy a felek az Írisz-perben a jogerős ítélet után kiegyeztek.

A történeti hűség kedvéért: másodfokon a Legfelsőbb Bíróság igazat adott az Írisz Tévének, mert az RTL pályázatának befogadását szabálytalannak ítélte, plusz azt mondta, hogy az ORTT a saját szabályait is megszegve értékelt. Ekkor kialakult egy jogi vita arról, hogy a testületnek mit kellene tennie. Az ORTT végül annyiban lépett, hogy megindította mind az RTL Klub, mind a tv2 irányában azt a sajátos államigazgatási eljárást, amelynek eredményeképpen visszavonhatta volna a műsorszolgáltatási jogosultságot. De ezzel egy időben felülvizsgálati kérelemmel fordult a Legfelsőbb Bírósághoz, és a kérelem elbírálásáig felfüggesztette eljárását. Ez aztán elakadt, mivel a felek megegyeztek. Az ORTT tevékenységéhez máig hozzátartozik, hogy volt egy jogerősnek tűnő elmarasztaló ítélete, ami azonban semmilyen következménnyel nem járt. Egyébként volt egy másik döntés egy helyi frekvencia kapcsán is, ahol később választott bíróság elé került az ügy. A választott bíróság kimondta, hogy az ORTT szabálytalanul járt el. Akkor a testület újra lefolytatta az egész döntési eljárást, és történetesen olyan döntésre jutott, hogy a korábbi nyertes most már szerinte jogszerűen működhet. Ezt a történetet – a nyertestől függetlenül – a korábbiak fényében igencsak aggályosnak érzem, hiszen mindkét történet arról szól: hiába van bírósági felülvizsgálati lehetőség, az ORTT azt csinál, amit akar.

Azért annyi hatása volt az Írisz-ügynek, hogy megszüntették a szó szerinti jegyzőkönyvezést.

Ez így nem pontos. Hangrögzítése továbbra is van az ülésnek. Ezenkívül születik egy írásos jegyzőkönyv, amelyik a napirenden lévő témákat, a hozzászólók nevét és a határozathozatal eredményét rögzíti. És ki-ki, ha akarja, akkor kérheti, hogy papíron is rögzítsék hozzászólását, amit amúgy a szalagon rögzítettek. Ennek nincs – vagy legalábbis remélem, hogy nincs – az a fajta logikája, ami általában mostanság felmerül a jegyzőkönyvezés kapcsán. Inkább az állt a döntés mögött, hogy nehezen volt megállapítható, mi az, aminek a szövegből érdemes bekerülni a jegyzőkönyvbe. Így most egy igazi, dokumentumértékű jegyzőkönyv készül.

Amely szabadon hozzáférhető az érintettek számára?

Nem. Ettől kezdve az egy külön kérdés és kaland az ORTT történetében, hogy teljes „transzparenciája” mellett mi az, ami nyilvános vagy nem nyilvános. De például az Írisz-perben érintett felek tanulmányozhatták az ülések jegyzőkönyveit. Ugyanakkor az adatvédelmi biztos is állást foglalt a pályázati eredmények nyilvánossága ügyében, és most meg is változtatta az ORTT azt a korábbi döntését, hogy nem hozza nyilvánosságra a pályázati pontszámokat. A törvény nyilvánosan hozzáférhetővé teszi a pályázatok szövegét. Tehát mindent meg lehet tudni a pályázóról, de az értékelési folyamatnak csak a végeredménye nyilvános.

Éppen az ilyen jellegű, csak a gyakorlatban felfedezhető ellentmondások okán kerülhetett annak idején a törvénybe, hogy az ORTT is tehet változtatási javaslatokat. De itt van a Kossuth Rádió Ön által is említett esete, vagy a 92,1-es budapesti regionális frekvencia, amelyről köztudott, hogy az angol, német és francia országos közszolgálati adók alkotta konzorciumnak van fenntartva, mégis pályázatot kell kiírni rá a törvény szerint. De említhetnénk az ORTT sajátos döntési mechanizmusát is, amelyről szintén esett szó. Nem gondolja, hogy helyénvaló lenne a törvényt úgy módosítani, hogy kiküszöböljék az ellentmondásokat, és a törvény a valóban működő mechanizmusokat kódolja?

Ha bárki nekiáll a médiatörvényről gondolkodni, akkor azt alapjaiban kéne átgondolnia. Én ma már úgy látom, hogy ez a médiatörvény a kilencvenes évek közepén fennálló helyzet megoldására született, és azt kell mondanom, hogy arra alkalmas is volt. Tehát bizonyos elemei úgy érvényesültek, ahogy ezt annak idején elképzelték. Az első konzervatív kormány idején a legnagyobb probléma a kiegyensúlyozottsággal volt. Ez azóta közhasznú fogalommá vált, a médiumok figyelnek erre, és ez részben a törvény eredményeképpen vált természetessé. A sokat szidott panaszbizottsági döntések esetében, amelyek egy része másodfokon fölkerült a testülethez, és nagyon nagy részüket mi megváltoztattuk, éktelen marhaságokat – azt gondolom – viszonylag kevésbé hagyott jóvá a testület. Baj az, és itt jön a másik része a kiegyensúlyozottság problémakörének, hogy a politikai közegtől itt sem tudunk függetlenedni. Ez ugyanis egyfajta eszköz egyes műsorszolgáltatók macerálására, ami, bár ez borzalmas ugyan, de jelen van az ORTT működésében.

Van itt még egy gumiparagrafus, amely azt szabályozza, hogy a kiskorúak személyiségfejlődésére ártalmas, különösen az erőszak öncélú alkalmazását magatartási mintaként bemutató műsorok mikor kerülhetnek vetítésre.

Ennek alapján összesen is csak néhány döntés született, de tény, hogy ezek elég nagy vihart kavartak. Ezeket én is megszavaztam. Szerintem sem biztos, hogy ma Magyarországon egy televíziónak a Született gyilkosokat este nyolckor kell vetítenie. Belefér a világba az, hogy ezt a filmet tizenegykor adják. A megfogalmazás viszont valóban elég szerencsétlen, hiszen ez alapján a kung-fu-filmek bemutatását is büntetni kéne. De például a Dragonball és a Pokémon rajzfilmek kezelése máshol is problémát jelent, más európai országokban is indultak ilyen ügyekben vizsgálatok. Angliában is van egy ilyen passzusa a törvénynek, és ott egy nagyon kulturált rendszer alakult ki ebben a tekintetben. Az ORTT – és valószínűleg az egész közeg – sajnos sokkal felkészületlenebb az ilyen típusú problémák kezelésére, és ezt is – mint annyi minden mást – a politikai logikában helyezi el a szakmai helyett.

De visszatérve az eredeti kérdésre, a törvény azzal, hogy két-három év alatt a nem legális vagy nem is létező médiapiacból egy működő médiapiacot teremtett, ebben az értelemben betöltötte a funkcióját. Az ORTT nem vállalkozott többre, nem élt azokkal a lehetőségeivel, amelyek pluszban benne voltak a médiatörvényben. Kizárólag arra szorítkozott, hogy azt, amit hivatalból rábíztak – mert alkotmányosan nem lehetett másra bízni –, lebonyolítsa.

Három ilyen típusú intézmény született a Magyar Köztársaságban: az Alkotmánybíróság, az ombudsmanok és az ORTT. Ebből mind az Alkotmánybíróság, mind az ombudsmanok meg tudták oldani azt, hogy noha politikai többség által és politikai logikában lettek megválasztva, abban a pillanatban, amikor a helyükre kerültek, a nekik szánt funkciót függetlenként töltötték be. Az ORTT ezt nem tudta megcsinálni, és az már további elemzés kérdése, hogy ez a személyek hibája-e, vagy pedig szükségszerű volt. Ebben az értelemben azt gondolom, válaszolva a kérdésre, hogy a médiatörvényt csak alapjaiban lehet megváltoztatni. Itt lenne az ideje, hogy egy másik törvény szülessen, amely jobban elviselné azt, hogy ne a politikának legyen meghatározó szerepe ezen a területen. Ehhez sokkal egyértelműbb eljárásokat és sokkal tisztább rendszert kell teremteni. Akkor végre megszűnne ez a belülről realitásként kezelhető, de kívülről tényleg álságosnak tűnő rendszer.

• Játéktér