Egy „nemes kísérlet” kudarca

Az amerikai alkoholtilalom

Bevezetés

Az amerikai alkoholtilalom (1920–1933) – vagy ahogy Herbert Hoover elnök nevezte, a „nemes kísérlet” – azon a koncepción alapult, miszerint az alkoholmentes társadalom belátható időn belül megteremthető állami beavatkozások segítségével. Az államhatalom ilyen jellegű nevelő-visszatartó szerepébe vetett hit mélyen gyökerezik a modern protestáns munkaetikán alapuló politikaelméleti hagyományban. Az emberi természet „eredendő romlottságának” büntetőjogi korrekciója egy olyan koncepció, amely az emberi civilizációval szintén egyidős, egyéb áldozat nélküli vagy konszenzuális „bűncselekmények” (pl. a homoszexualitás, a szerencsejáték, a prostitúció, az eutanázia és a droghasználat) kriminalizációjához vezetett a modern korban. Az alkoholtilalom kialakulásának eszmetörténeti háttere, a tilalom belső működési logikája, illetve a kitűzött célok, a valóság közötti ellentmondások és az azok elkendőzésére használt ideológiai módszerek feltárása fontos adalékot szolgáltathat az állami szerepvállalásról és a büntetőjog korlátairól jelenleg zajló jogi és politikai diskurzusok számára is.

Az alkoholtilalom eszmetörténeti háttere

Az alkoholtilalom (prohibíció) mint az alkoholtermékek termelésére, forgalmazására és fogyasztására vonatkozó teljes állami tilalom eszméje csupán a XIX. század második felében alakult ki. Az alkoholtilalom eszméjéhez nélkülözhetetlen volt az alkoholmentes, józan társadalom utópiájának létrejötte – amely viszont a józansági mozgalom születéséhez kötődik. A józansági mozgalom (temperance movement) a XIX. század elején bontott zászlót az Egyesült Államokban annak a vallásos gyökerű, de a korban progresszívnek számító általános társadalmi reformmozgalomnak a részeként, amely többek között a rabszolgaság eltörlését és a nők jogainak elismertetését tűzte ki célul. A józansági mozgalom társadalmi bázisa jellemzően a fehér protestáns középosztály volt. Az alkoholfogyasztás modelljét sajátos determinizmussal itatták át, ahol az első pohártól szükségszerű út vezet az alkoholizmusig. Az indusztrializálódó Amerika minden szociális problémájára csodaszerként a teljes absztinenciát írták elő: a mozgalom ideológusai az alkoholt tették felelőssé a bűnözésért, a munkanélküliségért, a prostitúcióért, a nyomorért és a családon belüli erőszakért. Herry G. Levine társadalomtörténész megállapítja, hogy „elsőként az alkohol esetében dolgozták ki szisztematikusan azt az elképzelést, miszerint a drogok önmagukban függőséget okoznak, s csak később terjesztették azt ki a többi drogra is. Az alkohol függőséget okozó tulajdonságát már jóval azelőtt elfogadta a közvélemény, mielőtt az ópiumot addiktívnak nyilvánította.”1

Bár a józansági mozgalom epizodikus előzményeit már a középkorban és a kora újkorban is megtaláljuk (például Savonarola fellépése a XV. századi Firenzében), az alkoholfogyasztásnak ez a felfogása a premodern időkben nem volt jellemző a zsidó-keresztény hagyomány fővonalára. A Biblia számos utalást tartalmaz a borra, amely a gazdagság és siker szimbóluma az Ótestamentumban. A mértékletes alkoholfogyasztástól élesen elkülönül a „részegeskedés”, amelyről számos bibliai történet (pl. Lót vagy Ammon története) és próféta (pl. Hózseás, Ézsaiás) szól elítélően, mivel az a földi örömök és más istenek imádata felé fordítja el az embert Istentől. A görög-római kultúrában a vizezett bor fogyasztása a napi étrend része volt. Arisztotelész Etikájában az egyik központi erény a mértékletesség: „a mértékletes ember a megfelelő dolgokat a megfelelő módon és a megfelelő időben kívánja.” Az ókeresztény korban az egyházatyák rendszerint a mértékletességnek ezt a hagyományát folytatták tovább, hadakozva a teljes aszkézist hirdető, eretneknek bélyegzett irányzatok (pl. az evagriánusok) ellen. Ágoston például elveti az érzékek lerombolását, inkább azok mértékletes kielégítését ajánlja, mivel a mértékletességnek kell kormányoznia mindent. Aranyszájú Szent János egyenesen ostobaságnak nevezi azt a felfogást, amely az alkoholos italokat teszi felelőssé a részegeskedésért. „Ó te ostoba, ó te őrült!” – kiált fel. – „Ha egy másik ember vétkezik, te Isten adományában találsz hibát? (…) Ha így szólsz: »Bárcsak ne lenne bor!«, akkor az olyan, mint ha azt mondanád: »bárcsak ne lenne acél a gyilkosok miatt, bárcsak ne lenne éjszaka a tolvajok miatt, bárcsak ne lenne fény a kémek miatt, bárcsak ne lennének nők a házasságtörés miatt«, és így lerombolnál mindent.”2

Az amerikai és észak-európai kultúrára jellemző sajátos felfogás, amely a mértéktelen élménykeresés és a teljes absztinencia szélsőségei között kevés átmenetet ismer, a protestáns puritanizmusra vezethető vissza, amelynek központi gondolata a Sátán kísértéseivel szembeni állandó éberség. Jacob Sullum ugyanakkor Saying Yes című könyvében leírja, hogy a puritánok kezdetben egyáltalán nem voltak a teljes absztinencia szószólói. Az Amerikába érkező puritán telepesek egyik első dolga az volt, hogy sörpárló üzemet építettek, csupán a nyilvános részegséget ítélték el és büntették meg. A puritánok gyönyörökhöz való viszonyát sokkal inkább ambivalensként, mintsem ellenségesként lehet meghatározni. A XVII. századi nagy amerikai puritán lelkész, Increase Mather 1673-as könyve (Jaj a részegeseknek!) az arisztotelészi mértékletesség erényét magasztalva azt írja, hogy „az ital önmagában Isten jó teremtménye, amelyet hálával kell fogadnunk. (…) A bor Istentől van, a részegeskedés az Ördögtől.”3

Ez a felfogás a XVIII. század végén változott meg, amikor az amerikai forradalmat követően nagy társadalmi változások zajlottak le, a szociális kötelékek meglazultak, újak alakultak ki, az urbanizáció és indusztrializáció fejlődésével megjelent a szervezett bűnözés, a munkanélküliség, és tömegessé vált a prostitúció. Az ilyen változások a történelemben gyakran jártak együtt a problémás droghasználat felerősödésével (gondoljunk csak a problémás heroinhasználat elterjedésére a Szovjetunió bukása után). Az erjesztett italok (pl. sör) fogyasztása mellett egyre inkább elterjedt az égetett szeszek használata, amelyek jóval nagyobb rizikófaktort jelentenek a közegészségügyre. A XVIII. század második felében ezenkívül megjelentek Amerikában a metodista prédikátorok, akik újszerű eszméikkel nagy szerepet játszottak a deviánsnak bélyegzett viselkedésformák stigmatizációjában. John Wesley gyakorlati életszentségről, megigazulásról és megszentelődésről (sanctification) szóló tanításai, illetve az ehhez hasonló elképzelések egyfajta katalizátorszerepet játszottak a józan társadalom eszméjének kialakulásában. Ez az eszme azonban, bár vallásos gyökerekkel rendelkezik, a keresztény etika sajátos szekularizációját jelenti: a megszentelődést már nem csupán az ember mikrokozmoszának szintjén, hanem a társadalom makrokozmoszának szintjén is szeretné elérni.

Benjamin Rush philadelphiai orvos 1784-ben írt, Az égetett szeszek az emberi testre és elmére való hatásainak vizsgálata című könyvében4 bukkan fel először a problémás alkoholfogyasztás betegségközpontú felfogása, illetve a „szenvedélybetegség” koncepciója. A részegeskedést Rush „utálatos betegségnek” nevezi, de különbséget tesz az égetett és az erjesztett szesz között, és csak az előbbi kategóriát tartotta szükségszerűen rossznak. Az égetett szesznek azonban olyan romboló hatásokat tulajdonít, mint a májkárosodás, memóriaromlás, tüdőbetegség, cukorbetegség, az erkölcsi érzék leépülése és a gyilkosság. Rush az „utálatos betegség” leküzdésének eszközeként már nem kizárólag a vallásos hitet határozza meg: művében megjelenik az állami beavatkozás gondolata. Az égetett szeszekre kivetett adók emelését, az ivók számának korlátozását, sőt, a részegeskedők „szabadságjogainak ideiglenes megvonását” is szükségesnek tartja. Nem beszél ugyanakkor teljes alkoholtilalomról – az állami beavatkozást csupán a problémás, deviáns alkoholhasználati formák kiszűrésére szűkíti.

Rush könyvének hatására 1789-ben Connecticutban jött létre az első józansági társaság, majd 1800-ban megalakult a második Virginiában, 1808-ban a harmadik New Yorkban. Bár az első hullám a 20-as évek elejére hanyatlásnak indult, az Amerikai Józansági Társaság 1826-os megalakulásával új erőre kapott. A mozgalom népszerűségére jellemző, hogy öt év alatt 2220 új fiókszervezetet alapítottak, és 170 000 új tagot toboroztak, akik fogadalmat tettek arra, hogy nem fogyasztanak alkoholt. Míg a korai aktivisták elfogadták a mértékletes alkoholfogyasztást, a XIX. század közepére a mozgalom ideológiája radikalizálódott, „a józansági csoportok egyre szélsőségesebb beavatkozásokat követeltek”.5 A totális absztinencia mint a részegeskedés egyedüli biztonságosan javasolható alternatívája 1836-ban vált az Amerikai Józansági Társaság hivatalos célkitűzésévé (ekkortájt terjed el a teetotalist kifejezés, amelyet az alkoholtól való teljes önmegtartóztatás híveire alkalmaztak). Innen már csupán egy lépés választotta el őket a totális alkoholtilalom eszméjétől, amely a XIX. század közepén vált dominánssá.

1. ábra Az alkoholbetegség mint démoni megszállottság ábrázolása Rush könyvében

A vallásos ihletettségű józansági mozgalmárok gyakorlatilag Savonarola és Kálvin nyomdokaiba léptek, amennyiben egy utópikus és totális „evangéliumi állam” lebegett célként a szemük előtt, amely erőszakos beavatkozásaival az élet legapróbb területein is biztosítja az általuk üdvtörténetileg kipusztulásra ítélt viselkedésformák kiirtását. Harcukat kiterjesztették olyan jelenségekkel szemben is, mint például a szerencsejáték vagy akár a Sabbath szentségének megsértése. A józansági mozgalom egyik vezetője beszédében úgy fogalmazott, hogy az alkoholtilalom „Krisztus munkája (…) egy szent háború, amelyben a Kereszt minden igaz katonája részt vesz”6.

A józansági mozgalom propagandagépezete

A száraz társadalom megteremtésének hívei helyesen ismerték fel azt, hogy a társadalom alkoholhoz való attitűdjeinek megváltoztatása nélkül az alkoholtilalom bevezetése esélytelen. Ennek következtében a józansági mozgalom minden idők egyik legalaposabb társadalmi kampányát hajtotta végre, amelyet Robin Room amerikai történész a következő szavakkal jellemez:

„Korunk alkohollal kapcsolatos tömegkommunikációs erőfeszítései meg sem közelítik a tömegeknek szóló szóróanyagoknak azt a tömkelegét, amelyet a józansági mozgalom a XIX. században produkált. Az amerikai társadalmat évtizedekre elárasztották a józansági pamfletek, józansági regények, józansági újságok, józansági beszédek és józansági előadások – ez volt a legtovább fenntartott és talán legjobban megszervezett tömegkommunikációs kampány, amelyet ez az ország valaha is látott.”7

A kampány részeként népszerűsítették az alkoholmentes sört (root beer) is, amely ebben az időszakban vált közkedveltté. A politikai pártok és vallási felekezetek egymással versengve, egymást túllicitálva próbálták biztosítani a közvéleményt alkoholellenességükről, mivel az a népszerűségszerzés könnyű formájának bizonyult. A XIX. század végére a szövetségi és állami szintű választások állandó kampánytémájává vált az alkoholtilalom bevezetésének kérdése, az alkoholfogyasztás „istentelen” szokásának ostorozása pedig a prédikációk elmaradhatatlan része lett.

Ez természetesen felvetette azt a problémát, hogy miként lehet értelmezni a Biblia pozitív utalásait az alkoholra. David J. Hanson szerint „mivel a józansági mozgalom azt kezdte el tanítani, hogy az alkohol fogyasztása bűnös dolog, kényszerűen konfrontálódott azzal a ténnyel, hogy a Jézus bort ivott. Erre azt a megoldást találták ki, hogy azt hirdették, Jézus nem bort, hanem szőlőlevet ivott.”8 Keményebb dió volt Pál apostol Timóteushoz írott első levelének értelmezése, amely egy helyütt így szól: „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintetből.” (1 Timóteus 5:23) Egyes tilalompártiak ezt a szöveghelyet úgy értelmezték, hogy az apostol valójában arra utalt, hogy a gyomortájéki sérüléseket a híveknek be kell dörzsölniük alkohollal.9

Az alkoholellenes propaganda nem volt válogatós az eszközökben, egyes szerzők szerint a prohibicionisták által terjesztett hazugságok „megtölthetnének egy nagy könyvet”:

„Nem feltétlenül vesztegették meg közvetlenül a politikusokat, de nem is zárták ki ezt a lehetőséget, ha a helyzet megkívánta. Általában véve a kampány abból állt, hogy ott nyüzsögtek a küzdelem helyszínén, és minden elképzelhető módon megpróbáltak nyomást gyakorolni a képviselőjelöltekre vagy tisztviselőkre; elárasztva az országot szónokokkal és propagandairodalommal; lefektetve a visszaélés, a gyanúsítgatás, a rosszindulatú célozgatás, a féligazságok és durva hazugságok aknáit az ellenféllel szemben. Fenntartottak egy hatékony kémhálózatot, amely alkalmas volt az ellenfél terveinek kifürkészésére. A kívánt nyomást gyakran az illető üzleti vagy szakmai kapcsolatain keresztül érték el, máskor a családján vagy rokonain keresztül: ebben az esetben a helyi tiszteletes és a Nők Keresztény Józansági Uniójához tartozó hölgyek nagy segítséget jelentettek.”10

A józansági mozgalom népszerűségének csúcspontja megegyezett az idegenellenes mozgalom csúcspontjával (első világháború). Maga a józansági mozgalom is gyakran operált rasszista érvekkel a tilalom melletti küzdelem során. Az alkoholproblémák megjelenését úgy állították be, mint ami a „tiszta” (azaz protestáns és angolszász) Amerika megrendülésének és az olasz, ír, német stb. katolikus bevándorlók beözönlésének következménye. Mary Hunt, a józansági mozgalom egyik vezetője például óvott „a bevándorló népesség óriási növekedésétől, akik elárasztanak minket az Óvilágból, a férfiaktól és nőktől, akik a partjainkra érkeztek, és akik óvilági szokásokat és eszméket honosítottak meg a politikánkban”.11 A józansági mozgalom nemcsak alkoholellenes volt, hanem németellenes, feketeellenes, katolikusellenes, antiszemita és antiurbánus is. Nem véletlen, hogy a hírhedt rasszista mozgalom, a Klu-Klux-Klan (KKK) az alkoholtilalom következetes támogatói közé tartozott.

A prohibíciós éra kezdete

A polgárháború után megkezdődött a józansági mozgalom harmadik hulláma: 1867-ben megalakult a Nemzeti Prohibíciós Párt (National Prohibitionist Party), amelynek deklarált célja volt a szövetségi alkoholtilalom bevezetése. 1873-ban létrejött a Nők Keresztény Józansági Uniója (Women’s Christian Temperance Union), amely elsősorban a család szemszögéből próbálta megragadni a problémát, erőfeszítései nagy részét olyan társadalmi problémák kapcsán fejtve ki, mint a családon belüli erőszak, a prostitúció és az oktatás reformja. Míg az 1870-es évekig a feminista befolyás marginális volt a száraz mozgalomban, addig ettől kezdve a női polgárjogi mozgalmak és középosztálybeli vallásos nőegyletek tevékenységének köszönhetően a nemi dimenzió is a legális alkoholipar kritikájának fókuszába került: az alkoholfogyasztás színterei (szalonok) olyan szimbolikus térnek számítottak, ahol a család és a templom befolyása véget ért, amely a nők politikai és kulturális életből való kirekesztését, illetve kizsákmányolását jelképezte. Frances E. Willard, a WTCU elnöknője például kijelentette, hogy „az alkohol és a dohány éket ver a férfi és a nő közé. Valaha még együtt használták ezeket, a nők evolúciója azonban meghaladta a férfiakét, hamarosan azonban a férfiak is utolérik a nőket.” A WTCU és hasonló női szervezetek programjában nemcsak az alkohollal kapcsolatos követelések szerepeltek, hanem például az átláthatóbb közszolgálat vagy az emberségesebb indiánpolitika is: egy általános társadalmi reform részeként képzelték el alkoholpolitikájukat. Ez kétségkívül hozzájárult a tilalompárt legitimitásának és népszerűségének növekedéséhez.12 (Lásd 2. ábra.)

2. ábra Prhibicionista nagygyűlés 1892-ből (Cincinnati, Ohio)

A józansági mozgalom sikerének tudható be, hogy a huszadik század elejére –tehát még a szövetségi alkoholtilalom bevezetése előtt – számos államban betiltották az alkohol forgalmazását. A száraz lobbi első nagy jogi sikere az első állami szintű alkoholtilalom bevezetése volt 1851-ben Maine államban. A 48 államból 1905-ig három, 1912-ig kilenc, 1916-ig pedig huszonhat államban vezették be a tilalmat. Az állami szintű tilalom hálója azonban nem volt elég erős: az emberek például különösebb nehézség nélkül rendelhettek alkoholt a szövetségi postaszolgálaton keresztül a szomszédos államokból. Ennek a gyakorlatnak az első világháború idején vetett véget az 1913-as Államközi Alkoholkereskedelmi Törvény (Interstate Liquour Act) hatályba lépése, amely megtiltotta az alkoholiparosoknak, hogy alkoholt száraz államba importáljanak. Az új törvény hatására megindult az alkoholkereskedelem összefonódása a szervezett bűnözéssel, az állam pedig immár nem részesült adóbevételből az alkoholkereskedelem után, illetve nem is gyakorolhatott minőségvédelmi ellenőrzést felette. A száraz lobbi igazán nagy eredménye azonban a közgondolkodás gyökeres megváltoztatása és az alkohollal kapcsolatos oktatás teljes átalakítása volt. Ez jelentette a szövetségi alkoholtilalom bevezetésének előfeltételét.

A szövetségi tilalom jogi ratifikációjára az első világháború végén került sor: a háború ugyanis felerősítette az idegenellenességet és a rendpárti hangulatot, lehetővé téve az alkotmányos jogokat korlátozó intézkedések keresztülvitelét. 1917. december 18-án a Szenátus elfogadta az Egyesült Államok Alkotmányának 18. kiegészítését, amely 1919. január 16-án lépett életbe:

1. cikkely – A jelen cikkely ratifikációját követő egy év leteltével a részegítő szeszes italok fogyasztási célból történő előállítása, forgalmazása vagy az Egyesült Államokba való szállítása, importja vagy az Egyesült Államokból vagy annak fennhatósága alá tartozó területekről történő exportja ezennel tilalom alá kerül.

2. cikkely – A Kongresszus és az államok egyidejűleg felhatalmazást kapnak ezen cikkely megfelelő jogi szabályozással való végrehajtására.

3. cikkely – Ez a cikkely hatályon kívül marad, ha az Alkotmány rendelkezésének megfelelően az államok törvényhozása nem ratifikálja azt az Alkotmány kiegészítéseként a Kongresszusnak az államokhoz intézett jelenlegi felszólításától számított hét éven belül. (Lásd 3. ábra.)

3. ábra Az amerikai alkotmány 18. kiegészítése

A 18. kiegészítés szövege nem egyértelmű – és nem is véletlenül nem az. A totális alkoholtilalomtól ugyanis az államok egy része ekkor még húzódozott, és csupán a 40%-nál nagyobb alkoholkoncentrációjú italok tilalmának kérdésében mutatkozott némi konszenzus. Így sokan abban a hiszemben támogatták a kiegészítést, hogy a „részegítő szeszes italok” kifejezés valójában csak a tömény égetett szeszekre vonatkozik, míg nem érinti a mértékletes bor- és sörfogyasztást. Ezeknek az illúzióknak azonban hamarosan véget vetett a Nemzeti Prohibíciós Törvény (National Prohibition Act), amelyet beterjesztőjéről, Andrew Volstead képviselőről Volstead-törvénynek is neveznek.13 A Kongresszus 1919 októberében fogadta el ezt a törvényjavaslatot, amely a 18. kiegészítés gyakorlati végrehajtásáról gondoskodott. Három részből állt: az alkoholtartalmú italok betiltása, a nem tudatmódosítási céllal előállított alkoholos italok forgalmazásának szabályozása, illetve az iparban és tudományban használt alkohol kínálatának biztosítása. A Volstead-törvény immár pontosan meghatározta a „részegítő szeszes italok” a 18. kiegészítésben még körvonalazatlan fogalmát: „alkohol, brandy, whisky, rum, gin, sör, világos sör, barna sör, ezenkívül minden égetett, borszerű vagy erjesztett szeszes ital, folyadék vagy összetevő”, amely legalább 0,5% alkoholtartalommal bír. Ez a definíció gyakorlatilag az alkoholos italok valamennyi válfaját lefedte. Ezzel a definícióval sokan elégedetlenek voltak, mivel szerintük a Kongresszus a törvényben jócskán túllépte a 18. kiegészítésben megszabott kereteket. A Legfelsőbb Bíróság azonban kimondta, hogy a törvény meghatározása helytálló és érvényes. Nem kriminalizálta ugyanakkor a törvény az alkoholos italok személyes használat céljából történő vásárlását és tartását (ebben lényegesen eltért a modern drogtilalmaktól). Egyes állami törvények mindazonáltal explicit módon betiltották az alkohol puszta tartását és vásárlását is.14

A prohibíció és az államigazgatás

A törvény végrehajtása nagy kihívást jelentett mind a jogalkalmazóknak, mind az államigazgatásnak, és megkövetelte egy teljesen új adminisztratív struktúra felépítését. Ez a munka a Pénzügyminisztérium helyettes államtitkárának felügyelete alatt álló Adóhivatalra (Internal Revenue Office) hárult. Ez a hivatal minden államban kialakította a prohibíció betartásáért felelős ügynökségeket, amelyeket szövetségi ügynökök ellenőriztek. Az egész hierarchia csúcsán a prohibíciós biztos állt, 1925 és 1927 között pedig prohibíciós igazgatót neveztek ki mellé, a két hivatalt azonban ezután ismét egyesítették. Ez a hivatalrendszer a Volstead-törvény 38. cikkelye értelmében elkülönült a közhivataloktól, így a hivatalok betöltésére sem vonatkoztak a közhivatalokra érvényes szabályok. Már a korai időszakban sok kritika érte ezenkívül a szervezetet alulfizetett, alulképzett és korrupt alkalmazottai miatt. 1921-ben a kormány egy bizottságot jelölt ki a problémák kivizsgálására, amely javaslatot tett a szervezet reformjára, illetve áthelyezésére az Igazságügyi Minisztérium fennhatósága alá. Erre a lépésre azonban már csak 1930-ban került sor.

1925-ben a Pénzügyminisztérium új helyettes államtitkára, Lincoln C. Andrews nyugalmazott tábornok átszervezte az egész alkoholtilalmi hivatalgépezetet. Az államok helyett a szövetségi bírósági kerületek szerint alakította ki a helyi szervezeteket, és 24 ún. prohibíciós körzetre osztotta az országot. A húszas évek első felében már több száz elkülönített hivatalnok dolgozott az alkoholtilalom szövetségi és helyi szintű koordinálásán. A bíróságok által kiszabott jogerős ítéletek száma 1921 és 1926 között 18 ezerről több mint 37 ezerre emelkedett. A jogalkalmazás alacsony hatásfokával szemben megfogalmazott kritikák gyakran a 18. kiegészítés vagy a Volstead-törvény módosítására tett törvényjavaslatokban nyilvánultak meg a Kongresszusban. 1926-ban egy szenátusi vizsgálóbizottságot jelöltek ki a problémák azonosítására, amely áprilisban meghallgatásokat szervezett a kulcsszereplők részvételével, majd egy 1650 oldalas jelentésben hozta nyilvánosságra tapasztalatait. A meghallgatások megerősítették azt a vélekedést, miszerint a törvényes alkoholiparból óriási mennyiségben áramlik ki az alkohol a szeszcsempész-hálózatokon keresztül a feketepiacra, a déli és északi határok mentén pedig a szeszcsempészet szerepe is egyre növekszik. A tilalom bevezetésekor hamar fény derült arra, hogy a szárazföldi határok védelméért felelős Vámőrség (Customs) és a tengeri határok őrzésével megbízott Partőrség (Coast Guard) képtelen megbirkózni az alkoholcsempészet problémájával – erre sem személyi állománya, sem pénzügyi forrásai nem voltak elegendőek. A kanadai és mexikói határok őrzését mindössze 1500-1600 ember látta el ebben az időszakban.

A szenátusi bizottság jelentésének hatására a Pénzügyminisztérium ugyanannak a kormánybiztosnak a felügyelete alatt két új osztályt alakított ki: a Vámügyi és a Prohibíciós Osztályt. Megszüntették ezenkívül azt a Volstead-törvény által előírt gyakorlatot is, mely szerint a prohibíciós ügynökök kinevezése nem a közhivatalnoki állások betöltésére vonatkozó jogszabályok szerint történt: a kinevezési és fizetési szabályokat a közhivatalokhoz igazították. A felvételi eljárás részeként vizsgarendszert vezettek be, amelynek eredményeként az ügynökök 59%-a elvesztette az állását. A prohibíciós ügynökségek személyi állománya a korrupciós vádak következtében is instabil maradt: 1920 és 1930 között a magasabb hivatalok állományának átlagosan 40%-a cserélődött ki évente. A folyamatos reformkísérleteknek azonban megvolt az a hátulütőjük, hogy nehéz volt fenntartani az alkoholellenes intézkedések és beavatkozások folyamatosságát és átláthatóságát úgy, hogy a szervezeti struktúra és a személyi állomány folyamatosan változott. A Wickersham-bizottság jelentése megállapítja, hogy „egyetlen szervezet sem tud hatékonyan és harmonikusan működni ilyen felfordulás közepette, állandóan változó vezetőséggel, a terepen dolgozók szervezetének állandó újratervezésével”.15

A prohibíció kihatással volt az államgépezet bevételeinek és kiadásainak alakulására is. A tilalom mintegy 200 millió dolláros adóbevétel-kiesést jelentett az állami, 700 millió dolláros kiesést a szövetségi kormányzat számára.16 A prohibíciós államgépezet fenntartása és fejlesztése azonban folyamatosan növekedett az egész időszak során: 1920 és 1925 között 2,2 millió dollárról 10 millió dollárra, 1930-ig pedig körülbelül 14 millió dollárra.17 Ezek a kiadásnövekedések és bevételkiesések természetesen önmagukban nem jelentik, hogy a prohibíció ne lett volna hatékony. A tilalom célja ugyanis az alkoholhoz kapcsolódó egészségügyi és társadalmi ártalmak csökkentése volt az alkoholfogyasztás csökkentésével, majd megszüntetésével. A kérdés tehát az, hogy hoszszú távon a tilalom beteljesítette-e ezt a küldetését, illetve, hogy maguk a prohibíciós intézkedések nem teremtettek-e nagyobb ártalmakat, mint azok, amelyeket megelőzni voltak hivatottak. (Lásd 4. ábra.)

4. ábra Az alkohol- és kábítószertilalom végrahajtásának költségei

Az alkoholtilalom mérlege

Az alkoholtilalom bevezetésekor a jogalkotói szándék azon az egyszerűnek tűnő, idealista feltevésen alapult, miszerint az alkohol legális kínálatának betiltása (a kockázatok és árnövekedés miatt) hosszú távon az alkoholhoz való hozzáférés megszűnését vagy csökkenését eredményezi, ez pedig az alkoholfogyasztás minimalizálódásához, illetve teljes megszűnéséhez vezet. Ha a képlet a gyakorlatban is így működött volna, a közösség jelentős közegészségügyi és társadalmi tehertől szabadul meg. A prohibicionisták széles körű társadalmi reformok beindulását remélték a tilalom bevezetésétől, egyesek közülük egyenesen utópista álmokat dédelgettek. Közéjük tartozott Billy Sunday evangelista prédikátor, aki a 18. cikkely ratifikációját a következő szavakkal köszöntötte: „A nyomornegyedek hamarosan puszta emlékké válnak. A börtönöket hamarosan gyárakká, a fogdákat pedig raktárházakká vagy kukoricagórékká alakíthatjuk. A férfiak egyenes derékkal járnak, a nők mosolyognak, és a gyermekek nevetnek. A pokol örökre kiadó marad.”18 Ma természetesen már tudjuk, hogy ezek az álmok soha nem teljesültek be, sőt, bizonyos szempontból rémálommá váltak, hiszen az alkoholtilalom soha nem látott mértékben töltötte fel a börtönöket, a gazdasági válság beköszöntével pedig drámaivá vált a nyomor. Az alkoholtilalom hatékonysági mérlegének megvonásához azonban nem utópiákat kell alapul vennünk, hanem a következő kérdéseket kell megválaszolnunk: 1) Helyes volt-e az a feltevés, miszerint az alkoholtilalom hosszú távon az alkoholfogyasztás csökkenéséhez vezet, illetve vajon valóban tartós csökkenés következett-e be az alkohollal kapcsolatos bűncselekmények, megbetegedések és halálozások számában? 2) Vajon a tilalom végrehajtását célzó állami beavatkozások által generált társadalmi ártalmak arányosak voltak-e a kitűzött célokkal.

Az alkoholfogyasztás alakulása a tilalom idején

Az alkoholfogyasztás statisztikai mérésére az egy főre jutó elfogyasztott tiszta alkohol becsült mennyiségét használják a kutatók (Amerikában gallonban, Európában literben adják meg19). Mivel az alkoholtilalom idejéből nem álltak rendelkezésre az alkoholfogyasztással kapcsolatos közvetlen statisztikai adatok, így a tudományos elemzések nagy része olyan közvetett indikátorokkal dolgozik, mint például az alkohollal kapcsolatos megbetegedések, elsősorban a cirrózis (májzsugorodás) előfordulásának alakulása. A cirrózis előfordulásának adatai ugyanis minden korszakban szoros korrelációt mutatnak az alkoholfogyasztási tendenciákkal. (Lásd 5. és 6. ábra. Forrás: Dills és Miron 2001, 35.)

5. ábra Az egy főre jutó abszolút alkoholfogyasztás alakulása az USA-ban 1900 és 1995 között

6. ábra A 100 ezer lakosrajutó cirrózis okozta halálesetek alakulása az USA-ban 1900 és 1995 között

Az alkoholtilalommal foglalkozó kutatás korai fázisában (a prohibíciós éra végén) evidenciának számított, hogy a statisztikai adatok az alkoholtilalom közegészségügyi hatékonyságát támasztják alá, hiszen a prohibíciós éra során jóval (mintegy 50%-kal) alacsonyabb alkoholfogyasztási tendenciákra lehet következtetni, mint előtte vagy utána. Elsősorban két amerikai közgazdász, Irving Fisher20 és Clark Warburton21 mutattak rá erre az evidenciára, amelyet egészen a közelmúltig megkérdőjelezhetetlen tényként fogadtak el még olyan kutatók is, akik más szempontok alapján egyébként kritikusan álltak hozzá a prohibícióhoz (pl. McCoun és Reuter).22

Ezt a hipotézist először Angela Dills és Jeffrey Miron közgazdászok kérdőjelezték meg,23 kritikájukat a következő megfigyelésre alapozták:

1) Az alkoholfogyasztás és a cirrózis közötti kapcsolat nem szimmetrikus. Az alkoholfogyasztás csökkenése a cirrózisos esetek egyidejű csökkenéséhez vezet a máj regenerációs képessége miatt, ugyanakkor az alkoholfogyasztásban bekövetkező növekedést csak késve követi a cirrózisos megbetegedések előfordulásának növekedése.

2) Az alkoholtilalom előtti és utáni időszakban a cirrózis előfordulási aránya komoly fluktuációkat mutatott, ebből pedig arra lehet következtetni, hogy a cirrózis-trendek alakulását az abszolút alkoholfogyasztáson kívül számos más, a politikai szabályozástól független társadalmi és kulturális tényező is befolyásolhatja: a szociális attitűdök, a jövedelmek és a demográfiai folyamatok.

3) A cirrózisos halálesetek száma az alkoholtilalom bevezetésének első évében (1920) volt a legalacsonyabb, a csökkenő tendencia pedig már jóval a szövetségi alkoholtilalom bevezetése előtt (1908-ban) elkezdődött, a tilalom éveiben pedig enyhén, de stabilan növekvő tendenciát mutatott. A tilalom visszavonását követően (1933) ugyanakkor nem ugrott meg azonnal.

Dills és Miron számos olyan lehetséges tényezőt megvizsgáltak, amely a cirrózisos megbetegedéseknek az alkoholtilalom bevezetése előtti években történő csökkenését magyarázhatja. Az első kézenfekvő magyarázat az, hogy mivel számos államban már a szövetségi alkoholtilalom előtti időszakban is szigorú alkoholtilalmi rezsimek működtek, a csökkenő tendencia ennek tudható be. Ellentmond ugyanakkor ennek a hipotézisnek az a tény, hogy bár valóban számos állam betiltotta az alkoholt 1918 előtt, valójában ezek az államok elsősorban rurális, ritkábban lakott államok voltak, míg a lakosság 52,1%-a olyan államokban élt, ahol az alkoholfogyasztás legális maradt. Az állami tilalmak ezenkívül a szerzőpáros elemzése szerint jóval alacsonyabb hatékonysággal működtek, mint a későbbi szövetségi tilalom. Ennél sokkal perdöntőbb azonban az a bizonyíték, miszerint a „nedves” államokban a cirrózisos halálesetek száma éppolyan csökkenő tendenciát mutatott az első világháború előtt és alatt, mint a „száraz” államokban.24

Az állami törvények mellett azonban léteztek szövetségi alkoholellenes jogszabályok is – ha tehát az állami szintű szabályozás hatását nem lehet kimutatni, logikusnak tűnik a szövetségi jogszabályokban keresni az okot. A szövetségi alkoholellenes törvények azonban jóval azután léptek hatályba, miután a csökkenő tendencia 1908-ban kezdetét vette volna (pl. az 1913-as Webb–Kenyon-törvény, amely megtiltotta az alkohol szállítását a „nedves” államokból a „száraz” államokba, vagy az 1917-es Food Control Act, amely megtiltotta az alkoholtartalmú élelmiszerek forgalmazását). Ha az összes lehetséges politikai tényezőt figyelembe vesszük (állami és szövetségi törvények, adóemelések stb.), akkor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az alkoholtilalom csekély mérhető hatással volt az alkoholfogyasztás, illetve az alkoholhoz köthető betegségek és halálesetek alakulására. Az alkoholtilalom kezdeti időszakában valóban mélyponton volt az egy főre jutó alkoholfogyasztás az Egyesült Államokban, azonban a következő években ismét növekedésnek indult (bár mint láttuk, a tilalom adminisztratív gépezete ezekben az években komoly fejlesztésen ment át), hogy a tilalom vége felé ismét elérje a tilalom előtti szintet. (Lásd 7. ábra.)

7. ábra Az egy főre jutó alkoholfogyasztás becsült értékének alakulása a tilalom idején (Forrás: Warburton 1932, 72.)

Nemzetközi összehasonlításokból kiderül az is, hogy az első világháború időszakában nem csak Amerikában figyelhetjük meg a cirrózisos halálesetek csökkenését: hasonló folyamatok játszódtak le Nagy-Britanniában, Dániában és Írországban is. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy ezekben az országokban a csökkenő tendencia akkor is folytatódott, amikor az USA-ban az alkoholtilalom idején már megfordult a trend.25 Bár az alkohol miatti halálesetek száma abszolút értelemben csökkent a kérdéses időszakban, ugyanakkor érdekes fordulatot vett az elhalálozottak összetétele: 1916 és 1923 között a cirrózisban meghalt emberek átlagéletkora hat hónappal csökkent. Ez azt bizonyítja, hogy a cirrózis nemcsak a krónikus alkoholisták kiöregedő-kihaló generációját fenyegette a tilalom idején, mint ahogy azt Fisher állította, hanem a fiatal generációkból is szép számmal kerültek ki áldozatok.26

Az alkoholtilalom egyik fontos sikerindikátora az alkoholos italok feketepiaci árának alakulása: a tilalom hatására az illegális piacra termelő, illegális alkoholt forgalmazó személyek nagyobb kockázatot kénytelenek vállalni, ez több költséggel is jár, így az alkohol utcai ára a magasba kúszik, ergo a hozzáférhetősége csökken. Fisher és Warburton szerint ez a képlet az alkoholtilalom idején kitűnően működött: Warburton az árak 1911 és 1915, illetve 1926 és 1930 közötti, míg Fisher az 1916 és 1928 közötti alakulását vizsgálta meg. Mindkét szerző elkövette azonban azt a hibát, hogy a nominális árakat hasonlította össze, és nem vette figyelembe, hogy a két szélső időpont között 75%-os árszintnövekedés történt. Warburton ezenkívül beszámol arról is, hogy egyes alkoholos italok ára a tilalom idején a tilalom előtti szintre esett vissza (még ha nem is vesszük figyelembe az inflációt). Bár általánosságban véve valóban növekedett az alkoholos italok ára a tilalom alatt, ennek a növekedésnek a mértékét a korábbi kutatás jócskán eltúlozta.27

A tilalom vastörvénye

Az alkoholtilalom az egy főre jutó alkoholfogyasztás mennyiségénél jóval nagyobb hatással járt az alkoholfogyasztás mintáira, illetve a fogyasztott alkohol minőségére – ennek következtében pedig az alkoholfogyasztás egészségügyi és társadalmi kockázataira is. Az alacsony alkoholtartalmú italok, például a sör termelése jelentősen visszaesett, viszont a magas alkoholtartalmú italok termelése és fogyasztása arányában és abszolút mennyiségben számolva is növekedett. Ennek több oka is volt:

1) Az égetett szeszeket jóval könnyebben szállíthatták és rejthették el a csempészek (bootleggers), ezenkívül előállításuk könnyebb, forgalmazásuk nagyobb haszonnal járt.

2) A fogyasztói szokások átalakultak: az alkoholfogyasztás a föld alá szorult, a fogyasztási kultúra színvonala visszaesett, a társadalom szempontjából integráltabbnak számító fogyasztási minták (például esti sörözés a meccs után) visszaszorultak, az emberek a rendőrségtől való félelem miatt gyorsan akartak inni minél többet (ekkor terjedtek el például a magas alkoholtartalmú koktélok is). (Lásd 8. ábra.)

8. ábra Az égetett szeszek vásárlására fordított pénzösszeg az összes alkoholeladás százalékában (Forrás: Thornton 1991)

Richard Cowan ezt a jelenséget a tilalom vastörvényének nevezte el: minél intenzívebb erőfeszítéseket tesz egy állam egy bizonyos drog (például az alkohol) termelésének, forgalmazásának és fogyasztásának megszüntetésére, annál potensebb formában kerül forgalomba az adott szer a feketepiacon.28 Bár minden alkoholos termék ára emelkedett, a sör ára jóval magasabbra kúszott, mint például a whiskey-é. Ráadásul a minőségellenőrzés és fogyasztóvédelem teljes hiánya miatt az illegális alkohol (moonshine) gyakran veszélyes szennyezőanyagokkal keverve került a forgalomba. Az ipari alkoholt a kormány rendeletének megfelelően gyakran veszélyes mérgező anyagokkal keverték, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlanná tegyék. Az intézkedés eredményeként azonban jelentősen nőtt az alkohollal kapcsolatos halálos balesetek száma – az ivás kockázatosabbá vált. Míg 1920-ban 1064, addig 1925-ben már 4154 ember halt meg a mérgező alkohol miatt. Mark Thornton, a Cato Intézet kutatója ezt nemcsak az alkohol toxicitásának növekedésével magyarázza, hanem az ivási minták megváltozásával is: az alkoholfogyasztás népszerűbbé vált („tiltott gyümölcs” effektus) az olyan csoportok körében, amelyek hagyományosan nagyobb kockázatot vállalnak, pl. a fiatalok. Másfelől pedig korabeli beszámolók szerint az alkoholfogyasztás egyfajta ideológiai töltetet is nyert a tilalom által, amellyel manapság már nem találkozunk, különösen a puritán absztinenciakultúrát elutasító bevándorlók körében.29

Az alkoholellenes mozgalom egyik fő célja az volt, hogy az ivóknak (saloons) a család és az egyház befolyásától mentes, öntörvényű, patriarchális társadalmi tereit megszüntesse. Az alkoholtilalom azonban ezeket a tereket gyakorlatilag nem szüntette meg, hanem a föld alá kényszerítette őket, így még távolabb kerültek a társadalmi kontrolltól. Míg a legális szalonokat különféle előírásokkal és adókkal bizonyos keretek közé szoríthatta az állam, addig az illegális ivók világát teljes mértékben az alvilág ellenőrizte, amely elsősorban a gyors haszonszerzésre és nem az ott szórakozók biztonságára ügyelt. A föld alá szorult alkohol egy olyan szubkultúrát teremtett, amelyhez szervesen kapcsolódott a kockázat és az erőszak miliője. Ez a folyamat a nyelvben is tükröződött, elterjedtek az olyan szleng-kifejezések, mint például a bootlegger (alkoholcsempész), a moonshine (illegálisan előállított szeszesital), a rum rows (a karibi térségben rummal megrakott hajók sora az amerikai partoknál), a speakeasy vagy blind pig (illegális földalatti ivó). A tilalom idején mindenki kényszerű és kényelmetlen közelségbe került az amerikai alvilággal, aki alkoholos italok fogyasztására vágyott.

A tilalom és a bűnözés

Az alkoholtilalom és a bűnözés kapcsolatának feltárását megnehezíti az a tény, hogy a tilalom előtt és alatt nem vezettek megbízható bűnügyi statisztikákat az Egyesült Államokban, kizárólag az emberölések számát tartották nyilván pontosan. Jeffrey Miron ezeket a statisztikákat elemezve arra a következtetésre jut, hogy az USA XX. századi történelmében két olyan időszak volt, amikor különösen magasra nőtt a gyilkosságok száma: az 1920 és 1933 közötti időszak, illetve az 1970 és 1990 közötti időszak – mindkét korszakot az intenzív drogellenes büntetőjogi kampány jellemzi (Richard Nixon elnök a 70-es évek elején hirdette meg a war on drugs politikáját).30 Mivel az alkoholtilalommal megszűntek a legális konfliktusmegoldó csatornák az alkoholkereskedelemben érdekelt felek számára, a (fekete)piaci tranzakciók szükségszerű velejárója lett a szisztematikus erőszak. Miron szerint a feketepiac visszaszorításának céljából a rendőrségi operatív akciókra való kiadások növekedése egyenes arányban áll az erőszakos bűncselekmények számának növekedésével: a bűnözőket és a piacot folyamatos mozgásban tartja, és növeli az erőszakos konfliktusok kialakulásának kockázatát. Ez a környezet kedvez a bűnszervezetek és a szervezett bűnözés kialakulásának, illetve a hatóságok korrumpálódásának. Mivel a fogyasztók illegális úton szerzik be az árut, ők is gyakran az erőszak áldozatául válhatnak.31 (Lásd 9. ábra.)

9. ábra Az emberölések számának alakulása az Egyesült Államokban

A 18. kiegészítés bevezetésének szinte azonnali hatása volt a bűncselekmények számának alakulására: egy 30 város bűnügyi statisztikáit áttekintő kutatás szerint a bűncselekmények száma 1920 és 1921 között 24%-kal növekedett, jóval több pénzt fordítottak rendészeti kiadásokra, a rendőrség pedig jóval több embert állított elő. A szabadságvesztésre ítéltek emelkedő száma meghaladta a börtönrendszer kapacitását, a túlzsúfoltság alapvető problémává vált. A bűnelkövetők jelentős részét a Volstead-törvény (és az 1914-es, az ópium és kokain kereskedelmét betiltó Harrison-törvény) megsértői tették ki, számuk pedig a tilalom időszakában folyamatosan növekedett: 1925 és 1930 között például nem kevesebb, mint 1000%-kal.32 Az elmúlt évtizedekben a war on drugs politikája a börtönök hasonló túltelítődéséhez és a börtönipar aránytalan fejlődéséhez vezetett.33 Jelenleg az Egyesült Államokban a legmagasabb a börtönnépesség aránya az egész világon: 2003-ban minden 100 ezer emberből 701 volt fogvatartott. A világ börtönnépessége összesen mintegy 9 millió embert tesz ki, ebből összesen 2,1 millió az Egyesült Államokban ül rács mögött.34

Bár a prohibicionisták azt vallották, hogy az alkoholtilalom megoldást jelent majd a korrupcióra, valójában önmagában a korrupció forrásává vált. A Pénzügyminisztérium Prohibíciós Osztályának gyakori átszervezéseit is a korrupcióval magyarázták. Lincoln C. Andrews például úgy jellemezte a helyzetet, hogy „országszerte nagy számban elterjedtek a szervezett, jól finanszírozott és jól kitalált összeesküvések”35. Andrews reformkísérletei azonban nem voltak képesek megfékezni a korrupciót, egyik utódja, Henry Andersson prohibíciós biztos szerint „a jogalkalmazó hatóságok megtisztításának sikertelen kísérletei kiábrándítják az embereket nemcsak ezen törvény tiszteletéből, hanem általában a törvénytiszteletből. Széles körben elterjedt az a hírhedt módszer, amelynek során a hatóságokat megvesztegetik, hogy védelemben részesítsék az illegális kereskedőket. A bíróságokon olyan zűrzavar uralkodik a prohibíciós esetek miatt, ami az egész igazságszolgáltatási rendszert komolyan veszélyezteti.”36 (Lásd 10. ábra.)

10. ábra A fogvatartottak számának alakulása a Sing Sing börtönben (Forrás: Thornton 1991)

Anomáliák az igazságszolgáltatásban

A korrupció mellett a túlbuzgó ügynökök alkotmányos jogokat sértő túlkapásai is elharapóztak a tilalom idején.37 Egy 1922-es ügy például egészen a Legfelsőbb Bíróságig eljutott: egy szeszcsempészt ugyanazon bűncselekményért elítélte Washington állam bírósága, majd a seattle-i szövetségi bíróság is. Az alkotmány 5. kiegészítése szerint senkit sem lehet kétszer elítélni ugyanazon bűncselekményért, a Legfelsőbb Bíróság mégis úgy döntött, hogy nem történt alkotmánysértés, mivel a 18. kiegészítés szerint az alkoholtilalmat a szövetségi és állami hatóságoknak együttesen kell végrehajtaniuk. 1925-ben egy másik ügyben szövetségi alkoholellenes ügynökök minden ok nélkül megállítottak egy járművet Michigan állam egyik közútján, és a járműben véletlenül nagy mennyiségű csempészett alkoholra bukkantak. A Legfelsőbb Bíróság szerint az ügynökök nem sértették meg az Alkotmány 4. kiegészítését, amely az indokolatlan átvizsgálástól védi az állampolgárokat, mivel az a tény, hogy az ügynökök megtalálták az alkoholt, utólagosan törvényessé teszi az eljárásukat. 1925-ben Roy Olmstead és 74 bűntársának ügye (Olmstead v. United States 277 U.S. 438, 1928)38 került a Legfelsőbb Bíróság elé, mivel a rendőrség egy korrupt ügynök által vezetett szeszcsempész-hálózat lebuktatásához törvénytelenül lehallgatott telefonbeszélgetéseket használt föl. A testület – ezúttal csekély többséggel (5:4 arányban) – ismét jóváhagyta az ítéletet, amely törvénytelenül megszerzett bizonyítékon alapult.

A döntést ellenző négy bíró mindegyike különvéleményt fogalmazott meg, amelyek közül a később a testület elnökévé váló Brandeis bíró fogalmazta meg a legtalálóbban azokat a félelmeket, amelyeket a jogalkalmazó hatóságok önkényes eljárásai keltettek: „Kormányunk egy hatalmas, mindenható tanár. Saját példáján keresztül tanítja az embereket jóra vagy rosszra. A bűnelkövetés ragályos. Ha a kormány törvényszegővé válik, akkor a törvények semmibevételét terjeszti, arra hív fel mindenkit, hogy önmaga váljék törvénnyé saját maga számára; anarchiára hív fel.”39 A polgároktól tehát nem lehet elvárni a törvények tiszteletét, ha maga a törvények végrehajtására hivatott állam sem veszi komolyan ezeknek a törvényeknek a betartását, és machiavellisztikus módon értelmezi azokat az alkotmányos jogokat, amelyek az állam és a magánszféra közötti demarkációs vonalat jelölik ki. Az alkoholtilalom egyik legkárosabb hatása tehát éppen a törvénytisztelet általános megrendülése és a cinikus elvtelenség elharapózása volt.

Az alkoholtilalom visszavonása

Az alkoholtilalom ellenzéke már a 18. kiegészítés elfogadása idején aktivizálódott, így például a szakszervezetek a kezdetektől ellenezték a tilalom bevezetését, mivel azt a tőkés vállalkozóknak a munkások elnyomására tett kísérletének tartották. Némiképpen joggal, a prohibicionista propaganda ugyanis azt hirdette, hogy az alkoholhoz való legális hozzáférés megszüntetése majd csökkenti a munkások hiányzását, betegségeit, így növeli kizsákmányolhatóságuk fokát. Az ellenzék szervezett fellépésére azonban csak 1926-ban került sor, amikor megalakult a Szövetség a Prohibíciós Kiegészítés Ellen (AAPA). Érdekes módon ezt a mozgalmat már nem baloldali szakszervezeti aktivisták dominálták, hanem éppen ellenkezőleg: gyáriparosok és nagyvállalkozók, akiket a tilalom első évei meggyőztek arról, hogy a 18. kiegészítés aláássa a kiszámítható vállalkozásokhoz szükséges törvénytiszteletet, és nincs jótékony hatással a gazdaságra sem. Az AAPA elnöke Robert DuPont gyáriparos lett, John D. Rockefeller szintén a támogatók sorába tartozott. Bár az AAPA kétségkívül fontos szerepet játszott a tilalom visszavonásának felgyorsításában, azt valószínűleg szervezett ellenzék nélkül is visszavonták volna. Henry Levine rámutat arra, hogy éppúgy, ahogyan az idegengyűlöletet és izolacionizmust generáló I. világháború optimális társadalmi kontextust teremtett a tilalom bevezetéséhez, a nagy gazdasági világválság megfelelő kontextust teremtett a visszavonásához.40

A gazdasági válság soha nem tapasztalt nyomort idézett elő Amerikában: több városban éhséglázadások törtek ki, a szocialista és kommunista politikai szervezetek minden eddiginél nagyobb támogatást élveztek a tömegek részéről. Az elégedetlenség kiterjedt az alkoholtilalom rendszerére is, amelyet a munkások a törvénytelenség, a korrupció egyik fő forrásának tartottak, ezenkívül szociálisan kirekesztőnek is (a gazdagok könnyebben hozzájuthattak jobb minőségű alkoholhoz, mint a szegények, akiktől megvonták a kemény munkavégzés utáni kikapcsolódás lehetőségét). A gazdasági elit joggal tartott attól, hogy egy olyan forradalmi robbanás fenyeget, amely nemcsak az alkoholtilalmat, hanem az egész rendszert megrendítheti, így egyre jelentősebbé vált a tilalom visszavonásának támogatottsága. Egy olyan aktust láttak ebben, amely növeli a törvények tiszteletét, és egyben a szociális gondoskodás egy formájának tűnhet. Miként a tilalom bevezetésében nagy szerepe volt a Nők Keresztény Józansági Uniójának (WCTU), éppolyan fontos szerepet töltöttek be a nőmozgalmak a tilalom visszavonásában. Pauline Sabin, a Nők az Országos Prohibíció Reformjáért (WONPR) szervezet alapítója azzal érvelt, hogy a tilalom visszavonása elhárítaná a korrupció, az erőszak és a kontrollálatlan ivás problémáit a családokról (tevékenységének elismeréseként a tilalom visszavonása után a Times címlapjára került).41

Bár 1930-ban egy texasi „száraz” szenátor kijelentette, hogy az alkoholtilalom visszavonásának annyi az esélye, mint hogy egy kolibri a farkához kötözött Washington-emlékművel a Marsra repüljön, három év múlva a szövetségi alkoholtilalom már a múlté volt. Az 1932-es választásokon Franklin D. Roosevelt, a demokrata elnökjelölt már a tilalom visszavonásának programjával győzött, és hamarosan nekilátott a 18. kiegészítés visszavonásának előkészítéséhez. 1932. november 16-án a Szenátus megszavazta az Alkotmány 21. kiegészítését, amely a következő szöveget tartalmazta:

„1. cikkely – Az Egyesült Államok Alkotmányának tizennyolcadik kiegészítését ezennel visszavonjuk.

2. cikkely – A részegítő italoknak az Egyesült Államok államaiba, területeire vagy kirendeltségeibe ottani forgalmazás vagy fogyasztás céljából történő importálását vagy szállítását ezennel megtiltjuk, ha az ellenkezik az ott hatályos törvényekkel.

A 21. kiegészítés gyakorlatilag megnyitotta az utat az egyes államok számára, hogy saját hatáskörükben szabályozzák az alkohol kereskedelmét, miután április 7-én utolsóként Utah állam is ratifikálta azt. Bár egyes államokban a tilalom egészen 1966-ig fennmaradt, az ország nagy részében ismét törvényessé vált az alkoholos italok forgalmazása – a prohibíciós éra végérvényesen lezárult.

Tanulságok és következtetések

Az alkoholtilalom mérlegét a témával foglalkozó szakemberek többsége napjainkban negatívan vonja meg. Bár elismerik azt, hogy a tilalomnak mérsékelt hatása lehetett az egy főre jutó alkoholfogyasztás általános csökkenésében és így talán az ehhez kapcsolódó megbetegedések számának visszaesésében is, elfogadhatatlannak tartják azt az árat, amelyet a társadalomnak ezért a csekély eredményért fizetnie kellett: a bűnözés, a korrupció, a törvénytisztelet hanyatlása, a bürokrácia rátelepedése a magánszférára, az alkoholfogyasztás kultúrájának hanyatlása és kockázatainak növekedése. Az alkoholtilalomnak végső soron azért kellett elbuknia, mert olyan fokú bizonytalanságot teremtett az amerikai társadalomban, amelynek kockázatai meghaladták azokat a jótékony hatásokat, amelyeket a jogalkotók eredetileg vártak tőle. A tilalom olyan alapvető anomáliákat hozott felszínre az igazságszolgáltatásban, amelyek inkoherensek voltak az alkotmányos berendezkedéssel. Ludwig von Mises közgazdász a tilalom visszavonása után megjegyezte, hogy „amennyiben elfogadjuk azt az elvet, hogy a kormánynak kötelessége megvédenie a polgárokat a saját meggondolatlanságuktól, semmiféle komoly kifogást nem lehet többé felhozni a további törvénysértésekkel szemben”.42

Az alkoholtilalom egyik legfontosabb tanulsága talán éppen az, hogy az ember önrendelkezési jogát az állam nem korlátozhatja a szükségesség és arányosság tesztjével megfelelően alá nem támasztható módon, pusztán azért, hogy a polgárokat „megvédje saját maguktól”. Ennek nem pusztán morális konzekvenciái vannak: végső soron értelmüket és érvényességüket vesztik azok a jogi normák, amelyek a liberális demokráciák fő társadalom- és gazdaságszervező erőit adják. Az alkoholtilalom másik fő tanulsága annak a veszélynek a felismerése, amely egy társadalmi jelenség egyoldalú, redukcionista megközelítésében és egysíkú büntetőjogi kezelésének módszerében rejlik. Az alkohol kapcsán ma már evidenciának számít az a tény, hogy az alkoholfogyasztók túlnyomó többsége nem problémás alkoholfogyasztó – az alkohollal kapcsolatos társadalmi diskurzus súlypontja áthelyeződött a problémás ivókra (alkoholistákra).43

Az alkoholtilalom és az ahhoz vezető józansági mozgalom veszélyes tévedései azonban visszaköszönnek napjainkban is: elég, ha az egyéb olyan áldozat nélküli vagy konszenzuális bűncselekmények kriminalizációját tekintjük, mint például a prostitúció vagy a droghasználat. Az alkoholtilalom és az évente 400 milliárd dollárnyi bevételt termelő és még mindig egyre terjeszkedő illegális drogkereskedelem, az ahhoz kapcsolódó szervezett bűnözés, korrupció, törvénytelenségek és közegészségügyi kockázatok közötti párhuzamot nehéz nem észrevenni – akárcsak azt, hogy a „drogellenes háború” (war on drugs) propagandistáinak érvei ugyanazokból a mintákból táplálkoznak, mint az alkoholtilalom mellett szóló érvek. Ugyanolyan anomáliákhoz vezetnek az igazságszolgáltatásban, és éppúgy inkoherensek a demokratikus alkotmányos berendezkedéssel – az alkotmányos jogok feletti őrködéssel megbízott bírói testületek azonban éppolyan magától értetődő természetességgel siklanak el efölött, mint az alkoholtilalom idején ítélkező Legfelsőbb Bíróság bírái.

Jegyzetek

1 Harry G. Levine, „The Discovery of Addiction,” Journal of Studies on Alcohol 39 (1978): 152.

2 Idézi Jacob Scullum, Saying Yes (New York: Putnam, 2003), 66.

3 Uo.

4 Benjamin Rush, An Inquiry into the Effects of Ardent Spirits Upon the Human Body and Mind: With an Account of the Means of Preventing, and of the Remedies for Cuing Them (Philadelphia, 1790).

5 McConnell, D. W., „Temperance Movements,” In: Seligman, Edwin R. A., and Johnson, Alvin (eds.) Encyclopedia of the Social Sciences (New York, NY: The Macmillan Co., 1963), 569.

6 Furnas, J. C., The Life and Times of the Late Demon Rum (New York: G. P. Pumam's Sons, 1965), 165.

7 Robin Room, „Alcohol as a Course: Empirical Links and Social Definitions,” In: von Wartburg, Jean-Pierre, Magnenat, Pierre, Miller, Richard, and Wyss, Sonja (eds.), Currents in Alcohol Research and the Prevention of Alcohol Problems: Proceedings of an International Symposium Held in Lausanne, Switzerland, November 7-9, 1983. (Berne, Switzerland: HansHuber, 1985), 22.

8 Hanson, David J., Preventing Alcohol Abuse: Alcohol, Culture, and Control (Westport, Ct: Praeger, 1995).

9 Edwards, G., Alcohol: The World's Favorite Drug (New York: St. Martin's Press, 2000), 167.

10 ; Herbert Asbury, The Great Illusion: An Informal History of Prohibition (New York: Greenwood Press, 1968), 101–102.

11 ; Mary H. Hunt, An Epoch of the Nineteenth Century: An Outline of the Work for Scientific Temperance Education in the Public Schools of the United States (Boston, MA: Foster, 1897), 63.

12 ; Jane Lang McGrew, „History of Alcohol Prohibition,” in National Commission on Marihuana and Drug Abuse, Marihuana: A Signal of Misunderstanding, History of Alcohol Prohibition (1972).

13 ; Volstead Act, ch. 85, 41 Stat. 305.

14 ; National Commission on Law Observance and Enforcement, Report on the Enforcement of the Prohibition Laws of the United States, (The Wickersham Commission Report on Alcohol Prohibition), Dated January 7, 1931.

15 ; Uo.

16 ; Guillaume Furnier, From Alcohol Prohibition to Regulation (Paris: Denis Diderot Social Sciences Research Laboratory, 2002), 11.

URL: http://href.hu/x/1ibq

17 ; James Roumasset és Min Min Thaw, „The Economics of Prohibition: Price, Consumption and Enforcement Expenditures during Alcohol Prohibition” Hawaii Reporter (Sept, 2003), 2.

URL: http://href.hu/x/1ibr

18 ; Idézi: Harry Levine and Craig Reinarman, „Alcohol Prohibition and Drug Prohibition: Lessons from Alcohol Policy to Drug Policy,” (Amsterdam: CEDRO, 2004). URL: http://href.hu/x/1izx

19 ; 1 gallon = 3,78 liter

20 ; Irving Fisher, Prohibition at Its Worst (New York: Alcohol Information Committee, 1927).

21 ; Clark Warburton, The Economic Results of Prohibition (New York: Columbia University Press, 1932).

22 ; Robert J. MacCoun és Peter Reuter, Drug War Heresies: Learning from Other Vices, Times and Places (Cambridge: Cambridge University Press, 2001).

23 ; Angela Dills és Jeffrey A. Miron, Alcohol Prohibition, Alcohol Consumption, and Cirrhosis, Manuscript, Boston University, 2001. URL: http://href.hu/x/1iq6

24 ; Uo. 9–10.

25 ; Warburton (1932), 78–79.

26 ; Clarence Darrow and Victor S. Yarros, The Prohibition Mania: A Reply to Professor Irving Fisher and Others (New York: Boni and Liveright, 1927), 40.

27 ; Uo. 18. pp.

28 ; Richard Cowan, „How the Narcs Created Crack,” National Review (1986, December 5), 30–31.

29 ; Mark Thornton, „Alcohol Prohibition Was A Failure,” Cato Policy Analysis No. 157 (July 17, 1991).

URL: http://href.hu/x/1isu

30 ; Jeffrey Miron, „Violence and the U.S. Prohibition of Drugs and Alcohol,” American Law and Economics Review 1(1999), 78–114.

31 ; Jensen, Gary F., „Prohibition, Alcohol, and Murder: Untangling Countervailing Mechanisms,” Homicide Studies, 4 (2000), 18–36.

32 ; Charles Hanson Towne, The Rise and Fall of Prohibition: The Human Side of What the Eighteenth Amendment Has Done to the United States (New York: Macmillan, 1923).

33 ; Nils Christie, Büntetésipar (Budapest: Osiris, 2004).

34 ; Roy Wamsley, World Prison Population List (Fifth Edition) (London: Home Office Research, Development and Statistics Directorate, 2003), 1.

35 ; U.S. Department of the Treasury, Prohibition Enforcement (Washington: Government Printing Office, 1927), 3.

36 ; National Commission on Law Observance and Enforcement, Enforcement of the Prohibition Laws of the United States (Washington: Government Printing Office, 1931), 90.

37 ; Bővebben: Bob Ramsey, „A History of U.S. Drug Laws: or How Did We Get Into This Mess?”

URL: http://href.hu/x/1j35

38 ; URL: http://href.hu/x/1j38

39 ; Uo.

40 ; Harry G. Levine és Craig Reinarman, From Prohibition to Regulation: Lessons from Alcohol Policy for Drug Policy.

URL: http://href.hu/x/1j3c

41 ; Kenneth D. Rose, American Women and the Repeal of Prohibition (New York University Press, 1997).

42 ; Ludwig von Mises, Human Action, 3d revised ed. (Chicago: Henry Regnery, 1966), 733.

43 ; Ron Roizen, The American Discovery of Alcoholism, 1933–1939 (Ph.D. dissertation, Sociology, University of California, Berkeley, 1991).

URL: http://href.hu/x/1j3o