Kuti Éva, Vajda Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Fontos írás jelent meg a Beszélő márciusi számában arról a törvényről, amely az adófizetőkre bízza a döntést a személyi jövedelemadó egy százalékának felhasználásáról.[1] A törvény körül támadt indulatos hangzavar kellős közepén Mészáros Geyza és Sebestény István tárgyilagos hanggal, az előnyök és hátrányok érzelemmentes mérlegelésével próbálkozott. Az általuk megfogalmazott aggályok és érvek kivétel nélkül átgondolásra érdemesek, a belőlük levont következtetések ugyanakkor valósággal provokálják a vitát. A tanulmányban olyan átütő erővel érvényesülnek a gazdasági és politikai racionalitás szempontjai, hogy mellettük nélkülözhetetlennek tűnik a társadalmi racionalitás ellenpontjának elhelyezése.

A szerzők okkal bírálják a törvény rendelkezései nyomán előálló „szerepzavart”, az egyesületeket és alapítványokat sújtó terhes adminisztrációt, a végrehajtás tetemes költségeit.

Joggal teszik fel azt a kérdést is, mi legyen az egy százalék sorsa, ha az adófizető nem rendelkezik róla, miért marad ez a pénz a központi költségvetés zsebében. Magunk is úgy gondoljuk, helyesebb lett volna, ha a törvény úgy rendelkezik, hogy az egy százalék mindenképpen a civil szférát gazdagítsa, feltöltve egy erre a célra létesített közös alapot, melyből aztán pályázati úton részesedhetnének az erre jogosult szervezetek.

Nem tudjuk elfogadni azonban Mészáros és Sebestény érvelését, mely szerint hatékonyabb elosztás valósulhatna meg, ha az adózók nem meghatározott szervezetet, hanem tevékenységi kört jelölhetnének meg kedvezményezettként. Javaslatuk szerint az ezen a szinten összegyűlt forrást aztán pártatlan döntéshozók osztanák el az állampolgárok által megjelölt tevékenységet végző szervezetek között. Az elosztás pályázati rendszerben, a tevékenység hasznosságának és a szervezetek rászorultságának mérlegelésével történne.

A vita köztünk arról szól, hogy mi a tényleges szerepe ennek a bizonyos egy százaléknak. Egyszerű forrásbővítésről, -elosztásról van-e szó, amelyet a lehető legracionálisabban kell megoldani, vagy másról – ha úgy tetszik – többről. Miért harcolnak, lobbiznak érte a szervezetek, és milyen megfontolások vezetik felajánlásaikban az adófizetőket. Ma még csak bizonytalan adatok, inkább becslések látnak napvilágot arról, hogy az adófizetők milyen arányban töltötték ki a nyilatkozatot, és tették borítékba a kedvezményezett intézmény adószámát, nevét. Mi azt borítékolnánk, hogy ez az arány, ha a feltételek nem változnak, az évek során növekedni fog. A törvénytől ugyanis elsősorban a civil szervezetek és az állampolgárok közötti kapcsolat erősödését várjuk.

Úgy véljük, a civil szervezetek többsége nem elsősorban pénzügyi forrásai bővítéséért száll harcba, amikor az adófizetők adójának egy százalékát kéri, hanem társadalmi támogatottságáról szeretne megbizonyosodni. Visszajelzésre vár. Az adófizetők sem pártatlan állami döntéshozóként kívánnak viselkedni, hanem éppenséggel elfogult állampolgárként olyan szervezeteknek ajánlják fel adójuk egy százalékát, melyhez érzelmi vagy/és racionális megfontolásból kötődnek. Annak a bizonyos egy százaléknak, mely csak a legkisebb nonprofit csoportok számára jelenthet érzékelhető forrásbővülést, elsősorban a gesztusértéke fontos. Láncszem az állampolgár és az egyesület, alapítvány kapcsolatának erősítésében. Kételkedünk abban is, hogy a szervezetek reklámhadjárata – melytől a szerzők a „szektor társadalmi elismertségét és kialakulófélben lévő kooperációját” is féltik – valóban a tőkeerősebbek pozíciójának megerősödését hozza.

Kinek kedvez az állampolgári döntés?

Feltevésünk szerint nem „az amúgy is jobban támogatott nagy szervezeteknek”, ahogy a szerzőpáros véli, hanem a „polgárközeli” egyesületeknek, alapítványoknak, amelyek rendszeres kapcsolatban vannak tagjaikkal, támogatóikkal és a szolgáltatásaikat igénybe vevő emberekkel. Azt hisszük, hogy az egyes emberek meggyőzésében a személyes kapcsolatoké és az informális hálóé a döntő szerep, ami kivételes esélyt ad az egyébként gyengébb, professzionális adománygyűjtésre kevésbé felkészült, kisebb szervezeteknek.

Adónk 99 százalékát „pártatlan állami döntéshozók” osztják el. Többek között nonprofit szervezetek is részesülnek belőle, normatív támogatás formájában vagy/és pályázati pénzek elnyerésével.

Az állami támogatások és a nagyobbrészt kuratóriumok által elosztott pályázati pénzek megszerzéséhez azonban speciális szakértelem és felkészültség szükséges. Tudni kell, hogy kihez lehet fordulni, ki hozza az állami döntéseket, mikor és hol jelennek meg a pályázati kiírások. Nem árt ismerni a kuratóriumok összetételét, ízlését, értékrendjét, szakmai és politikai szimpátiáit. A pályázatok elkészítése komoly munka- és időráfordítást igényel, nem elég „írástudónak” lenni hozzá, a költségvetés elkészítéséhez igencsak szükségesek gazdasági, pénzügyi ismeretek is. A támogatásra javasolt programnak egyszerre kell mutatósnak, megalapozottnak és jól dokumentáltnak lennie. Mindez természetesen az erősebb, pénzügyileg megalapozottabb, képzett szakemberekkel dolgozó, a pénzosztókhoz és az információs központokhoz földrajzilag is közelebb, tehát a nagyobb településeken s főleg a fővárosban működő szervezeteknek kedvez.

Ehhez a központosított elosztáshoz képest az egyes állampolgárok döntése minden valószínűség szerint egyenletesebben, a kisebb vidéki nonprofitok számára előnyösebben „teríti” a támogatásokat. A sok kis iskolai alapítvány, hagyományőrző, faluszépítő, egészségkárosodottakat segítő egyesület könnyebben talál utat a magánemberekhez, mint az intézményesült adományosztókhoz. A kis szervezetek vezetői és aktivistái nem mindig képesek profi pályázatokat készíteni, de az általuk személyesen is ismert, szervezeteik tevékenységében sokszor közvetlenül is érintett helyi polgárok támogatását meg tudják szerezni. Ábráinkon jól látszik, hogy mindez nemcsak feltételezés, hanem adatokkal alátámasztható tény.

1. sz. ábra: A különböző forrásokból származó támogatások összegének megoszlása a támogatott nonprofit szervezet nagysága szerint, 1994. Forrás: Bocz és szerzőtársai: Nonprofit szervezetek Magyarországon, 1994 – KSH, Budapest, 1996.

Az alapítványoknak és egyesületeknek nyújtott lakossági adományok közel fele a viszonylag kisebb, ötmillió forintnál alacsonyabb éves bevétellel rendelkező szervezeteknek jut. Az állami támogatásokból ugyanezek a szervezetek alig több mint tíz százalékban részesednek, az adományosztó nonprofit szervezetek által kiosztott támogatásoknak is mindössze egyötödét tudják megszerezni. Kisebb méretűek, de hasonló irányúak a településtípus szerinti különbségek. Az egyéni adományozók szemlátomást több jóindulattal viseltetnek a községek és vidéki városok civil kezdeményezései iránt, mint az állami adományosztók.

2. sz. ábra: A különböző forrásokból származó támogatások összegének megoszlása a támogatott non-profit szervezet székhelye szerint, 1994. Forrás: Bocz és szerzőtársai: Nonprofit szervezetek Magyarországon, 1994 – KSH, Budapest, 1996.

Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy itt valódi pénzadományokról van szó, amelyeket az állampolgárok a saját, szabad rendelkezésű jövedelmükből jórészt adókedvezmények igénybevétele nélkül juttatnak civil formáknak.

Az adományok adókedvezményeiről folytatott vitákban a fejlett országokban gyakran merül fel az aggály, hogy az adómentesség társadalmi igazságtalanságok forrása. A módosabb polgárok magától értetődően sokkal több pénzt szánhatnak az alapítványok támogatására, mint a szegények, így természetesen az az összeg is sokkal magasabb, amelyet valójában már nem a saját zsebükből, hanem az állami adóbevételek terhére fizetnek ki; tehát a társadalompolitikára gyakorolt befolyásuk messze nagyobb, mint az ennek érdekében hozott anyagi áldozat. Adományaikon keresztül számottevő hatást gyakorolnak a közpénzek elosztására is.

A mindennapi szóhasználatban csak egyszázalékosnak „becézett” törvény[2] azért tekinthető mérföldkőnek, mert számottevő mértékben kiszélesíti ezt a beleszólási jogot; elvben valamennyi adófizető számára lehetővé teszi akaratának, preferenciáinak kinyilvánítását. Annak is, aki nem engedheti meg magának, hogy csekély jövedelméből adománnyal támogassa a számára fontos civil kezdeményezést. A döntésnek ez a „demokratizálása” a szóban forgó 3-4 milliárd forint esetében egészen más típusú elosztást eredményez, mint ami a központosított mechanizmusok során alakulna ki. Mészáros Geyzával és Sebestény Istvánnal ellentétben úgy érezzük, hogy ez a „másság” már önmagában érték, s ugyanakkor – hosszabb távon – mindenképp pozitív az a magatartásformáló hatás, amelyet az állampolgároknak a civil szervezetek támogatásába való közvetlen bevonása az érintettekre gyakorolhat.

Igazságosan döntenek-e az adófizetők?

Végül pedig nem hisszük, hogy éppen a civil szervezetek állampolgári támogatásának kérdésében kellene ragaszkodni az „igazságos elosztáshoz”. Hasznosabb-e a nagyobb, diverzifikáltabb szolgáltatást nyújtó, avagy a súlyosabb társadalmi problémák felvállalására szerveződő egyesületek, alapítványok tevékenysége? Társadalmi megítélés tekintetében, a szociális gondok enyhítésében bizonyára, de az egy százalék esetében az állampolgár nem köteles a társadalmi hasznosság kritériumait mérlegelni. Ha nem a hajléktalan-ellátást vagy a munkanélküliség megoldására tett kísérleteket tekinti a legfontosabbnak, hanem azt, hogy lakókörnyezete elviselhetőbbé váljék, vagy hogy gyermekei iskolájának ne kelljen a legalapvetőbb működési gondokkal küszködnie, akkor legyen joga azt a bizonyos egy százalékot ilyen kevésbé „fontos és közhasznú” célok megvalósítására felajánlani.

A szerzők megoldási javaslatának legfőbb gyengéje, hogy a szóban forgó egy százalékot úgy kezeli, mintha annak elosztásán múlna a társadalom összes problémájának megoldása. A közszolgáltatások finanszírozásában érvényesülő belső arányok meghatározását természetesen nem lehet az egyes emberek szubjektív döntésére bízni.[3] Civilizált országban az oktatás, az egészségügyi és a szociális ellátás általános és magas szintű biztosítása közfeladat, az ezzel kapcsolatos döntéseket nyilvánvalóan nem „népszavazás” formájában kell meghozni. Kár lenne az SZJA egy százalékáról rendelkező állampolgári nyilatkozatokat ilyen „szavazatként” értelmezni, s ugyanakkor a tényleges döntéseket – a szerzők javaslata szerint – visszaterelni egy erősen centralizált pályázati rendszerbe.

Ezzel az egy százalékkal más a cél: a civil társadalom fejlődésének segítése.

A civil, öntevékeny állampolgári szervezetek – többnyire inkább csak jelképes – támogatásának kérdésében védenénk tehát az adózónak, állampolgárnak, egyénnek azt a törvény adta lehetőségét, hogy kifejezze, érzelmileg is köze van a kedvezményezett szervezethez, vállalja „befolyásoltságát”, érintettségét vagy, ahogy mi neveznénk, elfogultságát. Az elfogultság nincs távol az elkötelezettségtől, márpedig, ha a civil szervezetek támogatásáról szólunk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a tét a civil társadalom kibontakozása, stabilizálódása. A civil társadalom legfőbb mozgatója pedig az érdekeit, igényeit artikulálni kívánó, ebben elkötelezett állampolgár és nem a „pártatlan állami döntéshozó”.

Jegyzetek

[1] Mészáros Geyza–Sebestény Isván: Gondolatok egy százalék körül. Beszélő, III. folyam, II. évfolyam 3. szám 53–56. old.

[2] Az 1996. évi CXXVI. törvény

[3] Történelmileg ez a felismerés vezetett előbb a jótékony szervezetek, majd a nagy állami ellátó rendszerek, utóbb pedig az ezek együttműködésén alapuló vegyes megoldások kialakulásához.

• Játéktér