Csukás István

Nyomtatóbarát változat

Megbolondult az idő, az óramutatók
veszettül össze-vissza forognak?
Vagy mást mutat nekünk, a közös
ifjúságból eltekergő vándoroknak?
Másként tiktakkol a szívünk
a lerázhatatlan ég alól kilesve,
nekünk mást ígért a hajnal, másként
delelt a nap s másként csukódik az este?

Hiszen még itt van, ha kezünket
nyújthatnánk, talán még el is érnénk,
hiszen még itt van ama szép ország,
testünkbe rajzolva róla a térkép:
fővárosa a szív, a vidáman lüktető,
és lobogója a barátság!
Megvan a szív és megvan a zászló is,
meglengetjük még, hadd lássák!

Telik a kamra, telik a csűr is,
ajtó rajta a könyvfedél,
ha majd végképp eltűnünk innen,
konok szájjal rólunk is mesél;
bár még élünk, még igazi tüdővel
igazi levegőt szívunk,
bátran röhögünk minden örökléten,
de félszemmel már odasandítunk.

A fejvesztetten torlódó időben
megkeressük egymás arcát,
összeillesztjük emlékeinket:
saját időnket ők hordozzák!
Közönyösen néz minket s közönyösen nézzük,
hogy átlép rajtunk a másik idő,
kiállítja a számlát, leolvassa szívverésünk,
mint villanyórát a díjbeszedő.

• Beszélő évek – 1984