Gerő András

Nyomtatóbarát változat

1984 pont olyan év volt, mint a többi. Nem a nagy fordulatok, nem a jelentős megrázkódtatások, nem a látványos változások esztendeje. A világban – ahogy azt már megszokhattuk – időnként nagy balesetek történnek. Az indulat politikusokat gyilkol, akik életben maradnak, tárgyalgathatnak egymással. Mocorognak emberek és dolgok, de nincs lényeges változás, 1984 békeév.

A magyarországi események is a megszokott képet mutatják. A hatalmon lévők hatalmaskodnak, az ellenzékiek ellenzékieskednek. Stabilitás és nyugalom van – legalábbis az itt élők nagy többsége számára.

Az érdekes az, ami nem is látszik. Amit meg kell fejteni. Megfejtendő, miért olyan stabil minden, mikor tudjuk, és már akkor is tudtuk, mert sokan beszélték: az ország belelépett az eladósodás csapdájába, a rendszer lassan finanszírozhatatlanná válik.

Megítélésem szerint a nyugalom titkát a társadalmi aspirációk, a viselkedésformák világában kell keresni.

A 60-as évek közepétől a 80-as évekig terjedő időszak a Nagy Magyar Kispolgárosodás kora. Társadalomstatisztikailag szinte mérhetetlen ez a folyamat, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal végzettség, illetve foglalkozási csoportok szerint tagolta a társadalmat, s nem használt releváns, társadalomtörténetileg is értelmezhető kategóriákat. Így a kispolgárosodás folyamata sem fogható meg statisztikai mutatókkal.

A magyar szociológia sokat tett azért, hogy élesebbé tegye a korabeli társadalomról alkotott képünket. Közhasználatúvá tette például az életmód fogalmát. A 70-es évek végére, a 80-as évek elejére – főként Losonczi Ágnes kutatásai alapján – feltárultak addig rejtőzködő összefüggések, például az iskolai végzettség és a szobavitrin között… A történetírás is egyre inkább közeledett az élethelyzetek komplex értelmezéséhez. A 80-as évek elejére közkeletűvé vált a társadalmi státus és pozíció közti különbségtétel, a lakáskultúra fontossága, a társadalmi minták szerepe, a referenciacsoportok mibenléte és sok hasonló, a rendszer félrevezető és üres terminológiáját megkérdőjelező fogalom.

A társadalom értelmezési keretei tehát változtak – bár a rendszer statisztikai és politikai nyelvezetében ez nemigen tükröződött. Sőt! Az egyébként kritikainak tűnő hangok egy része is megrekedt a marxizáló nyelvezetben, és a nálunk újnak számító megfogalmazásokkal nem tudott mit kezdeni.

Pedig a fogalmi váltást nemcsak a tudomány önfejlődése mozgatta, hanem a magyar társadalmi gyakorlat felől jövő impulzusok is.

A magyar társadalom tagjai ugyanis intenzíven munkálkodtak azon, hogy szokásaikban, életvitelükben a szocializmus kispolgáraivá váljanak.

Mielőtt hozzákezdenék a kispolgár és a szocializmus értelmezéséhez, felidézek néhány – önmagában érdektelen – eseményt az 1984-es évből. Április 2-án, a felszabadulás évfordulójának ünnepéhez zárkóztatva, Tatabánya mellett megnyílik az ország első autós bevásárlóáruháza. Egy hónappal később átadják az akkor igencsak „nyugatiasnak” számító Skála Metró áruházat. Augusztusban Bécsben megnyitja kapuit a magyar tulajdonú és főként magyarokat fogadó Hotel Hungaria. Az év végén pedig üzemelni kezd az első komolyabb kínálattal rendelkező videokölcsönző.

Kiragadott, de mondandóm szempontjából nagyon is lényeges események ezek. Mindegyik a legalizált fogyasztás templomának építéséről szól.

Mert hát mi más lenne egy kedvező árfekvéssel dolgozó raktáráruház, ahová csak autóval lehet eljutni – ráadásul a Nyugatra tartó autósztráda mentén, a szocialista munkásosztály kemény magjának számító, akkoriban jól fizetett bányászközösség tőszomszédságában. A kínálatban ott volt a csak nagy nehézségek árán beszerezhető BMX kerékpár is – a gyerekek vágyálma.

Vagy mi más lenne a Skála Metró, ahol gondoskodtak a színes tévé, a tangabugyi, a déligyümölcs és a szovjet pezsgő folyamatos jelenlétéről. S a vállalati magyar, ha Bécsbe ment – és ment, mert menni akart – már itthon, forintért lefoglalhatta szállodáját, nem messze a fogyasztás legszentebb ligete, a Mariahilferstrasse fényes kirakataitól. Megtörni látszott a vizuális kultúra állami monopóliuma is: a Bécsben beszerzett és hazacsempészett képmagnón már nemcsak a többszörösen átmásolt és lassacskán nézhetetlen amerikai filmeket és pornót lehetett bámulni, hanem értelemmel követhető mozgóképeket is.

1984 is a fogyasztásról, a fogyasztás lehetőségéért és jogáért folytatott harcról szól. A harc kifejezés használata többszörösen indokolt. Először is a kívánatos javak erotizálódtak: csak néha látszottak, nem mindenki és nem mindig tehette magáévá őket, de mindenki tudta, hogy megszerezhetők. Erotikus kihívásként jelentek meg, és mivel megszerzésük mindig kétségesnek bizonyult, a vadászat öröme is társult hozzájuk. Izgalmas kiszámíthatatlanság, a felvillanó, de könnyen eltűnő lehetőségek vonzása és a vadász izzadságszaggal keveredett zihálása jellemezte ezt a harcos viselkedést. De a harc mozzanata nemcsak a beszerzésben volt jelen, az árak elleni küzdelem is kezdett általánossá válni. Mert az állam gyakran emelte az árakat, és aki előbb tudta meg a változásokat, bespájzolt. Aztán természetesen harc kérdése volt a javak ellenértékének biztosítása is. Honnan jut hozzá az ember a szükséges pénzhez, avagy miként tud olyan – „természetbeni” – ellenértéket felmutatni, amivel meg tudja váltani a számára olyannyira szükséges fogyasztási javakat. Virágzott az, amit „második gazdaságnak” neveztek: fénykorát élte a valuta feketepiaci kereskedelme; meghatározó erejű társadalomszervező elv volt a kölcsönös szívességek rendszere – az, amit angol kifejezéssel „networknek” nevezhetünk, avagy az akkoriban Magyarországon divatos Polányi Károly terminusával élve „reciprocitásnak”.

A pénzforrások tekintetében – éppen a fogyasztási motiváció okán – a magyar társadalom elképesztően találékonynak bizonyult. Az áremelések következtében egyre illuzórikusabbá váló állami bérek kiegészítésére sok lehetőség kínálkozott. Természetesen adta magát a szolgáltató jellegű túlmunka – amit persze nemegyszer az állami munkaidőn belül végeztek. Lakókörnyékemen a mára már megszűnt Csöpi presszó egyfajta munkaerő-, illetve szolgáltatásbörzeként működött. Az ember észlelte, hogy a lakásában, környezetében ez vagy az elromlott. Lement a presszóba, ami a késő ötvenes éveket idézte. Kis, vaslábú, vörös műanyaggal borított ülőkék, a kerek asztalkákon Kőbányai Világos, hamutartók teli csikkel, s az asztalok körül munkásruhába öltözött emberek, az idősebbek svájcisapkával fejükön. A földön mellettük szerszámosláda. Mindegyikük valami állami-tanácsi építkezésen „dolgozott” éppen. A megrendelő körülnézett, esetleg hangosan bejelentette igényét a szükséges szakmunkára. Majd együtt elmentek a tett színhelyére, megalkudtak, a szaki eltűnt s kisvártatva „anyaggal” együtt megjelent.

Ezek az emberek mind lopták az anyagot és a munkaidőt, mialatt a saját zsebükre dolgoztak, munkahelyükön is nekik ketyegett az óra. Épp ezért rendkívül méltányos árakat lehetett kialkudni.

A sor végteleníthető volt. A zöldséges fejben villámgyorsan összeadta az árakat, és ritkán tévedett a maga kárára. Az egyetemen oktató estelente az állami intézményben tartotta magánóráit. A bolti eladó szólt, hogy mikor lesz a keresett áruból, s az információt némi csúszópénz jutalmazta. Az autószerelő a jobban fizető kuncsaftnak a másik autóból „átemelte” a szükséges alkatrészt. A hivatalnok átszólt kollégájának, ha valamiben segítségre volt szüksége, s a kulcsmondat fejében – „Elintézzük, Palikám!” – tudta, hogy egyszer majd tőle is kérnek valamit.

Ez a tömeges és életképes emberi magatartás azt jelezte, hogy a köztulajdont működtetői részben magántulajdonként üzemeltetik – a magántulajdon jogi védettsége és magántulajdonosi tudat nélkül.

Az egyszerűség kedvéért ezt a jelenséget szocializmusnak is nevezhetjük.

Mindez egyfelől kizárta egy megközelítőleg teljes értékű polgárosodás lehetőségét, másfelől azonban elviselte egy olyan fogyasztói magatartás bővített újratermelését, ami a kispolgári életmintákat tömegessé tehette. A nyolcvanas évekre kifejlődő magyar társadalmat a fogyasztói polgárosodás kispolgári szintje jellemezte.

Mi is volt a kvázi magántulajdonosi kispolgárosodás fogyasztói modellje?

Kezdjük a lakással, noha – éppen a tulajdonszerzés korlátai miatt – talán nem ez a legjellemzőbb ismérv. Ne feledjük: a magántulajdon-ellenes indíttatású politikai rendszer nem engedte, hogy egy embernek egynél több lakása legyen. Ezt a korlátozást ugyan nehezen tudták érvényesíteni, de mindenesetre érzékeltették: nem nézik jó szemmel a tulajdonhalmozást. (Akkoriban sokan – legalábbis formailag – azért váltak el, hogy legalizálják azt, amijük van.)

Tehát a lakás.

Ahol lehetett, növekedtek a méretek. Főként vidéki településeken. A lakásstatisztikák azt jelezték, hogy a családi házas építkezéseknél a 80 és 100 m2 közti lakásnagyság lett általánossá. A család tagjai külön szobában gondolkodtak, s abban, hogy olyan házak épüljenek, amiben átmenetileg a házas gyerek is átvészelhessen néhány évet. A külön szoba iránti igény azonban nem vette el a konyha közösségszervező erejét; noha a terjedő színes televízió az esti együttlétek színterét a nagyszobába helyezte át. (A sajátos individualizálódás jeleként az egykori fekete-fehér tévé egy másik szobában még jó ideig túlélhette saját halálát.)

Vidéken továbbra is a 70-es évekre jellemző sátortetős kockák szaporodtak. Ha mértani alakzatban fogalmazunk, akkor a kor fő társadalomtörténeti tendenciája a kockában fejezhető ki. A kocka ugyanis kiválóan megfelelt a szocialista kispolgáriasodás politikai-esztétikai követelményeinek, hiszen egyformaságával a feltűnésmentességet, az egyhangúságot vagy másként fogalmazva az egyenlőségeszményt fejezte ki. Én is olyan vagyok, mint Te – én sem lógok ki a sorból; kemény munkával én is oda jutottam, ahol Te vagy.

A kocka azonban komfortos lett. A parkett, a korszerűbb fűtési módok, a fürdőszoba követendő normaként jelent meg – ami ha nem is automatikusan, de ösztönzően hatott a személyes higiénia terén is. A jó minőségű (Fa) szappan és a hasonló márkájú dezodor státusképzővé vált. Honi megfelelője, az Amo névre hallgató termék Romániában töltött be hasonló funkciót.

A városi kultúra a 70-es évek tömeges lakásépítésének következményeivel küszködött. Az individualizáció lakótelepi szimbóluma – a kisebb lakásméretek okán – a félszoba lett. Utánozhatatlan, már nevében is a kompromisszumot kifejező minőség. Leginkább csak arra volt jó, hogy az ember magára csukja az ajtót, de… De ez nagy dolog, jelentős áttörés volt a hazai kispolgárosodás szerény eseménytörténetében.

Amilyen következetessé vált a mindenható kubus alkalmazása, az egyéni életvitel szűkös tereinek kiépülése, annyira zavarossá vált a konyhának a kispolgárosodás menetében betöltött szerepe. Az igény megvolt, hiszen a konyha a napi életvitel tradicionális centruma – e téren a magyar kispolgárosodás előzményei a múlt századig nyúlnak vissza. Az étkezés szobán belüli terei inkább a középosztálytól felfelé váltak mindennapossá – náluk csak a cseléd evett a konyhában. A kispolgárság azonban a konyhában élte családi életét – épp azért, mert egyetlen szobájába a középosztály összes funkcióját bezsúfolta, s így túlzsúfolttá és óvottá tette azt. A konyhahasználat tehát éppen a kispolgári életvitel szempontjából kiemelt fontosságú. A lakótelepi élet azonban itt az előre gyártott világ akadályába ütközött. Pontosabban szólva egyes lakásokban étkezésre alkalmatlan, másokban étkezésre alkalmas konyhákat hoztak létre. Így aztán a 80-as évek elején a lakáspiac már a négyzetméteráron túlmenő mértékben honorálta a nagyobb konyhát.

A lakótelepi hierarchiában a középosztályi erkélyt és a nagypolgári teraszt a lodzsa helyettesítette. A „lodzsás lakás” hirdetési kategória lett, s maga a lodzsa – ha alumíniumkeretű üveggel lefedték – a „télikert” soha el nem érhető világát idézte.

A nem lakótelepi városi kultúra is a tömegessé vált kispolgárosodás igény- és ízlésvilágát követte – miközben természetesen leszólta a lakótelepi lakást, a „panelt”. A komfortosítás vágya hatotta át az embereket – a „cirko” ugyan drága volt és általában rendkívül csúnyán oldották meg a beszerelését, de divattá vált. A gázkonvektorok szellőzői pár év alatt elrondították a homlokzatokat, de ez senkit sem zavart. Így legalább kívülről is nyilvánvalóvá vált, hogy a lakás és a lakó ismeri a korszert. Divattá vált a fürdőszoba-felújítás – általában színes csempékkel. A színes csempe mágikus erővel bírt – jelezte, hogy a fürdőszoba önálló és sajátos esztétikummal rendelkező tartózkodási tér.

A konformitás, a felújítás, az átalakítás óriási megrendelést jelentett a jórészt illegálisan dolgozó szolgáltatási szférának. A szükséges anyagok beszerzése, a kivitelezés lebonyolítása a megrendelő aktív részvételét igényelte, s így egyfajta személyes siker- avagy kudarcélményként jelent meg a kispolgári életforma fizikai keretéért folyó harc eredménye. Másrészt azonban a megrendelések vitalizálták a „második gazdaságot”, s millióknak tették lehetővé, hogy az itt felhalmozott jövedelmeket hasonló aspirációk kielégítésére fordítsák.

A lakás után essék szó a berendezésről is. A lakótelepi beépített konyhabútorok nem sok variációs lehetőséget biztosítottak, de az ember legalább tudta az ország minden pontján, hogy miért hova kell nyúlnia.

A nagy kispolgári enteriőrszimbólum a fokozatosan tért hódító szekrénysor lett. Volt elődje is, a 20-as évektől páratlan karriert befutó kombinált szekrény. A kombinált szekrény még a hetvenes években is kapható volt, de egyre atavisztikusabbnak számított. Sőt! Ahogy ez lenni szokott, a közvetlen elődöt utálták meg a legjobban. Így aztán a szekrénysor lett a kombinált szekrény tagadása – miközben közvetlen elődje volt mind funkcionálisan, mind szociálisan. (Azt is mondhatnám, hogy a szekrénysor egy mutáns kombinált szekrény.) Először, még a 70-es években, a keletnémet, azaz endékás MDV tört elő, majd sorra jöttek az igényesebb magyar megoldások. A szekrénysorban lehetőség kínálkozott a slamposabb vitrinmegoldásra – vitrin (azaz üvegezés) nélkül. Jutott hely a könyveknek – nem soknak, de épp elégnek ahhoz, hogy az illető műveltségét mutassa. A színskálába rendezhető könyvsorozatok biztosították a reprezentatív szekrénysorműveltség vizuális minőségét. Aztán mód nyílt akasztós, esetleg italtároló funkciót betöltő zárt polcos részek elhelyezésére is – egyszóval minden praktikusan egységbe szerveződött. A szekrénysor külön előnyének bizonyult, hogy a televíziót is el lehetett benne helyezni – csak úgy hanyagul, a többi közé, nem a fő helyen. Hiszen a televízió tömeges fogyasztási cikk lett, és már nem illett volna ugyanúgy viszonyulni hozzá, mint a 60-as, 70-es években. Akkor még inkább dukált neki a kitüntetett hely, a 80-as évekre azonban már csökkent értékű szimbólummá vált – így aztán inkább bele kellett simulnia a környezetbe. A szekrénysor uralta a tévét és nem a tévé a szekrénysort. (Szegény kombinált szekrény nemigen tudott volna mit kezdeni a készülékkel.) A csúcs – de ez már átütötte a kispolgárosodás kereteit és a középosztály szinte elérhetetlen magasságába nyúlt – a jugoszláv szekrénysor lett. Aki ezt megengedhette magának, az felért a csúcsra.

A régi családi bútorok leértékelődtek. Részben elhasználódtak, részben nem illettek bele a kádári kispolgári ízlésvilág kereteibe. Amint lehetett, megszabadultak tőlük. Ez volt az utolsó időszak, amikor még olcsón lehetett régi bútorhoz jutni.

A szekrénysornak párja is volt, az ülőgarnitúra. Rendszerint szövetből, és rendszerint szögletes, kockaformát idézett. Az ülőgarnitúra dohányzóasztalt vett körül, amin cseh kristályhamutartó magyar pohárban tartott ropival várta az átfutó vendéget vagy az esti tévézésre összegyűlt családot.

A berendezési tárgyak legfontosabb csoportját azonban a tartós fogyasztási cikkek alkották. Ez statisztikailag is mérhető, hiszen az állami kereskedelem viszonylag pontos nyilvántartást vezetett. A színes tévé, a porszívó, a hűtőszekrény, a mosógép mellé a 80-as évek elejére kezdett felzárkózni a videó, ami azért akkor még a jólét jelképének számított. (Majd csak a 80-as évek végére nő százezres nagyságrendűre a számuk.) A 80-as évek elején az igazi alternativitás – az előrelépés – az automata mosógép lett. Magyar és keletnémet gépek időszakosan ki-kihagyó konkurenciája uralta a piacot. De „automatát” venni diktátum lett. A tévénél a képernyő mérete kezdett rétegképző tényezővé válni. S mivelhogy csak magyar termékek közül lehetett válogatni, ezért az olcsóbb kisebbek ráfértek a szekrénysorra, a nagyobb dromedárok kikövetelték a Kádár-korszak felsőközéposztályát jellemző koloniál tévészekrényt és a hozzá illő bútorzatot. 1989 munkaszüneti nappá tett március 15-éje, amikor több százezer ember lódult neki, hogy Ausztriában beszerezze a jugoszláv márkájú Gorenje mélyhűtőt, az utolsó nagy örömteli fellobbanása, csúcspontja volt a Kádár-kori kispolgárság egységes aspirációjának.

A fogyasztói kispolgárosodás anyagi világához még néhány nagyon fontos elem tartozott hozzá. Nevezetesen: az autó, az utazás és a hétvégi telek-ház.

A 80-as évek első felében – s ez is számszerűsíthető – mindhárom tömeges lett, és a megítélés is állandósult.

Az autót illetően a kispolgár stabil élethelyzetét és társadalmilag konszenzusos vágyát az 1200-as, 1300-as Lada jelezte. Elvileg 5-6 évet kellett rá várni, de ügyeskedéssel, felárral hamarabb is hozzá lehetett jutni. Majdnem nyugati autónak számított, noha a korszak mitológiájában egy szerényebb köbcentiszámú használt nyugati autó überolta a szovjet csodát. Persze a gazdagok világát szimbolizáló „ezerötös” Lada azért már gőgösen konkurált a ritkásan feltűnő Fiattal, Volkswagennel. Akinek Ladája volt, az befutott embernek érezhette magát. Habár viták is zajlottak, hiszen sokan a Wartburgot szinte egyenértékűnek tartották a szovjet sztárjárművel. A Lada-hívők ízlés- és értékvilága azonban maga alá gyűrte a keletnémet kétüteműt, s a két tábor együttesen elnyomta a Skoda-tulajdonosokat. A Trabantról mindenki tudta, hogy csak átmeneti megoldás, s csak annyiban tekinthető autónak, hogy fedett, négy kereke van, s „az is elvisz”.

Elvisz, de hová? Az ország megmozdult, mert a kispolgárosodás megmozdította.

A társadalmi helyzetet jelölő belföldi mozgásirány a hétvégi telek-ház lett. A hetvenes években elindult tendencia a 80-as évekre kiteljesedett. Épp ezért szinte teljes Kádár-kori építészeti skanzeneket lelhetünk fel ebből az időszakból. Különösen a Velencei-tó környéke őrzi a régi idők egészen meglepő építészeti eredményeit, de a Balaton, illetve a Dunakanyar is mutatja még régi arcát. A vidéki nagyvárosok körzetében szintén kialakultak a hasonló vonzásközpontok. A hétvégi telek kiváltotta a beszűkülő szakszervezeti üdülési lehetőségeket, de – akárcsak a félszoba és az autó – az individualizálódás esélyét teremtette meg egy formailag még mindig közösségi értékvilágban fogalmazó politikai rendszer keretein belül. Cél lett a víkendház – egy hely, ahová hétvégén kijöhet a család, a haverok, ahol bezárjuk a kaput, és csak mi vagyunk. A víkendház „felszívta” azokat a bútorokat, amelyeket otthon a kispolgári ízlésdiktátum feleslegesnek, cserére méltónak ítélt. Használatuk a „semmit sem kidobni, ami még jó”-elvre épült. Érdekes, hogy míg például a két háború között elterjedt linóleum fokozatosan kiszorult a lakásokból – jelenléte az otthonban kezdett snasszá válni –, addig a víkendvilágban reinkarnálódott az immár különböző színekben pompázó sajátos műanyag. S egyáltalán: a műanyag lett a kispolgári kultúra egyik főszereplője.

A víkendvilág a honi kispolgárosodás egyetlen igazán tulajdonosi szektora. Értékével a család büszkén számolt el a külvilág felé; jelezve: a munka lám-lám meghozta gyümölcsét. A nyolcvanas évekre ez a tulajdonosi elem már vizuálisan is megjelent, hiszen a kerítéseken belüli Magyarország összehasonlíthatatlanul gondozottabb és ápoltabb lett, mint a kerítésen kívüli.

A külföldi utazás a kispolgári élethelyzet társadalmi reprezentációjának egyik legfontosabb összetevőjévé lépett elő. Benne volt az „amit megéltél, azt nem vehetik el tőled” ideológiája, az autó kihasználásának lehetősége, a „vasfüggöny” mögül való kiszabadulás vágya, és persze a kalandozó magyarok áruszerző portyázásainak motívuma is. Kisebb presztízsértéke volt, de lényegesnek számított elmenni „Csehbe”, „Lengyelbe”, avagy a bolgár tengerpartra. „Csehből” kristályt és műanyagot, „Lengyelből” nyugati árut lehetett hozni a kicsempészett keményvalutáért, merthogy az ottani „Pewex”-boltokban nem kértek valutaigazolást, csak pénzt. Bulgária, a tengerpart ilyesféle előnyökkel nem kecsegtetett, viszont szép idő volt, olcsón lehetett élni, kalandot remélni. Élénk kereskedelem alakult ki Romániával, pontosabban Erdéllyel is. Fogamzásgátlóért, patkószögért csergét, bundát lehetett hozni.

Az igazi csemegét azonban a háromévente legálissá váló nyugati út jelentette. Meghívólevél esetén vagy szervezett úttal évente is neki lehetett vágni a nagy kalandnak. Ilyenkor konzerv, szalámi és még sok egyéb élelmiszer került a csomagtartóba, mert a magyar úgy akart enni, hogy közben nem költi a drága, más célra tartogatott valutát. Két irányzat érvényesült a nyugati utak esetén. Az egyik: maximum 30 nap alatt (ennyire szólt a kilépési engedély) minél több helyre jusson el a kalandozó, a másik: minél jobb áron érje el a rendszerint becsempészni kívánt árut. Az előbbi esetben sok országon át rohant át az autó, szoros útiterv szerint, igen fárasztó tempóban. Az utóbbi esetben a videó, a kis színes tévé, a monitor, a hordozható vagy autóba építhető rádiósmagnó, pornókazetta, dezodor, csoki és még ki tudja, miféle kincs lett az út eredménye. A két típus kombinációja is létezett, de ehhez már a kispolgári lét keretei meghaladó anyagi lehetőségekkel kellett rendelkezni, ami csak ügyvédeknek, külkereskedőknek és más kiváltságosoknak adatott meg.

A nyugati út és egyáltalán a „Nyugat” – éppen a fogyasztásorientált kispolgárosodás okán – mitizálódott. A „nyugati” a jó szinonimája lett. A nyugati autó jobb, mint a keleti; a nyugati ing szebb, mint a keleti; a nyugati farmer az igazi és így tovább. Egyetlen területen nem volt jobb a „nyugati”, az étkezési kultúra terén. Mivel a Nyugatra jutott magyar ott is főként a magával vitt hazait ette, ezért nem részesült a helyi étkezési kultúrák gyönyöreiből. Ha vásárolt – például gyümölcsöt –, a legolcsóbbat vette. A hasán spórolt. Itthon bezzeg élvezte a zsíros gulyás, a nehéz levegőjű bableves, a vastag rántott hús és a 10 kilós dinnye örömeit. Épp ezért közmegegyezés övezte a magyar konyha páratlanságáról szóló kijelentéseket meg az utálkozó megjegyzéseket arról, hogy a Nyugaton kapható szép kinézetű őszibarack, eper, paprika, paradicsom mily’ ízetlen. A magyar étel a „nyugati” ellenmítoszaként jelent meg, s azzal a jó és nemzeti érzéssel töltötte el a közönséget, hogy azért van, amiben mi jobbak vagyunk.

Nem vitás, hogy ez a kispolgárosodás tömeges, fogyasztói, konszenzusos életviteli normákra alapozódó folyamat volt, amelynek a tanár, a szakmunkás, a hivatali osztályvezető, az agronómus, a művelődésiház-igazgató, a presszósnő egyaránt részese lehetett. Nem állítom, hogy mindenki, minden területen beteljesítette ezeket a kispolgári sztenderdeket, hanem azt, hogy a minta létezett, követhető volt, és az emberek sokat tettek beteljesítéséért. Sőt! Tevékenységük fő célja a fogyasztói kispolgárosodás volt, noha ezt csak részleteiben fogalmazták meg, és nem artikulálták politikai célkitűzésként.

Sőt a fogyasztói kispolgárosodás, miközben értékvilágában bomlasztotta a hivatalosan fennálló rendet, tényleges működésében, depolitizáltságában stabilizálta is azt. A „nemzeti közmegegyezés” politikum alatti világa, maga a „népfront” jött létre a fogyasztási kispolgárosodás tömegességével – miközben a rendszer hivatalos szerkezete mögött, mellett egy azt nyíltan meg nem kérdőjelező társadalmi világ jött létre, individuális megfontolásokkal, a pénz fontosságának tudatával, a saját világ kiépítésének szándékával, a hivatalos normák csendes mellőzésével.

A kispolgárosodás konszenzuális elemei kohéziót s egyben feszítőerőt jelentettek. Kohéziót, amennyiben a társadalmi hasonlóság érzetét hozták létre ott, ahol egy tulajdonosi polgárosodás mást, éppen hogy a széthullást diktálta volna.

A feszítőerő is innen adódott. A kispolgárosodás mintavilága napi harcot, az állammal szembeni macska-egér játékot, kis előrelépéseket, a szűkös lehetőségek maximális kihasználásának kényszerét, a folytonos idegi és fizikai önkizsákmányolás realitását jelentette. És persze a személyes lehetőségek iránti felfokozott érzékenységet, a közösség ügyei iránt pedig sajátos érzéketlenséget. Az energia a kispolgárosodás sztenderdjeinek eléréséhez kellett, legfeljebb arra volt elég – másra már nemigen futotta belőle.

A Nagy Magyar Kispolgárosodás lett a honi szocializmus legtartósabb, legfontosabb társadalomtörténeti tendenciája. Aki avatatlan kézzel nyúlt hozzá, azt a társadalom megbüntette: leginkább úgy, hogy kizárta a saját világából, stigmatizálta, semmibe vette, vagy éppen mérhetetlen közömbösséggel halálra ítélte.

Orwell 1984-et totálisan ellenőrzött rendőrállami vízióként fogalmazta meg.

Nem úgy lett igaza, ahogy gondolta.

• Beszélő évek – 1984