Nóvé Béla

Nyomtatóbarát változat

III/I-231-232/4

1984. november 27.

„Belső ellenzéki” személyek ez év decemberére tervezik G. Orwell: Animal farm című művének magyar nyelvű megjelentetését. A könyvet dr. D. Gábor megbízásából N. Béla fordította és B. István lektorálta – alaposan átdolgozva a fordítást. A külső borítót H. Ágnes grafikus, a belső illusztrációkat N. Béla készítette. A könyv megjelentetésével kapcsolatos kiadásokat D. Gábor fedezi. Tervezik a mű franciaországi kiadását is.

Az információ forrása megbízható, ellenőrzött, tartalma nem ellenőrzött.

Intézkedés: tájékoztatják a BM III/III Csoportfőnökséget.







E gondosan megformált mondatok egyként tartalmaznak meghökkentően pontos és merőben légből kapott értesüléseket. Íme a tételes forráskritika – mondatról mondatra:

Való igaz, az Animal farm első, AB Kiadó által gondozott hazai kiadását még 1984. december végéig akartuk megjelentetni, híven a már kinyomtatott fülszöveg záró mondatához: „Ez a kötet a nemzetközi Orwell-évben lát napvilágot, tisztelgésül az író szellemének.” A belügyi hírügynök második mondata már némi korrekcióra szorul. A szamizdatban többnyire nem „megbízásból”, hanem önként munkálkodott, aki erre késztetést érzett. Így voltam magam is, aki már 1984 elején felvetettem D(emszky) Gábornak, hogy örömest lefordítanám e negyven éve tilalmi listavezetőnek számító politikai tanmesét. A nyárra elkészült fordítást nem B. (Barth?) István, hanem Bartos Tibor kapta meg kontrollálásra, aki azt csakugyan „alaposan átdolgozta”. A borítótervet és az illusztrációkat szintén én rajzoltam, abban H. (Háy?) Ágnes grafikus nem vett részt. A kiadás költségein, tudtommal, Demszky és Krassó – az AB és a Magyar Október Kiadó – közösen osztozott. Végül tény, hogy 1984 novemberében, e belügyi napihír keletkezése idején már javában terveztük „a mű franciaországi kiadását” is, miként azt Méray Tibor a párizsi IUS füzetek darabjaként utóbb kétszer is megtette (nemkülönben Mózsi Ferenc a chicagói Framo Szivárvány sorozatában). Csupán az a kérdés: vajon honnan az egykori hírszerzés (III/I) e már-már gondolatolvasó jólértesültsége – hisz a mi fejünk ekkor még javában amiatt főtt, mi módon lehetne a legkisebb kockázattal kijuttatni az itthon még meg sem jelent könyv nyomdai lemezeit. (A kényes missziót végül M. János barátom vállalta, aki később a párizsi kiadásból is több száz ingyen példányt csempészett haza Méray Tibor alkalmi gyorssegélyeként az állandó hiánnyal, elkobzással és pénzbírsággal küszködő hazai szamizdatterjesztőknek.)

Nekünk persze jóval fontosabb volt mindaz, amiről a belügyi jelentések – szerencsére – hallgatnak… Például az a karácsony előtti, lázas kalákamunka, amellyel akkori, Andrássy úti lakunkba két napra bezárkózva az 1500 példányban kinyomtatott, 3 íves könyvet laponként összehordtuk, megtűztük, majd a rikító püspöklila borítókba sorra beragasztottuk. Amatőr kötőbrigádunk voltaképp három baráti párból állt: azt Hodosán Róza, Demszky Gábor, Csáky Mariann, Szent-Iványi István, Pallaghy Éva és jómagam alkottuk. Különb napokat látott, szolid bérlakásunknak a Pallavicini-palota (Andrássy út 98.) díszes Potemkin-homlokzata mögött nem ez volt első és utolsó „mozgalmi” szolgálattétele. Itt készültek alig egy éve a pesti egyetemistákat és főiskolásokat a Mozgó Világ melletti aláírásra buzdító plakátok („Védd meg, ha szereted!”), egész íves barna csomagolópapírra, stílszerűen a „nulladik szám” címlapját imitálva – majd nem sokra rá a Határ/idő/napló című erdélyi figyelőnk több száma. A jó fekvésű, viszonylag védett lakás emellett csakhamar egy népes baráti társaság spontán „gyülekezési pontja” lett a Hősök terén, majd a román, szovjet és kínai követség előtt rendezett demonstrációkra menet.

Az Állati gazdaságnak, mint már jeleztem, a Magyar Október Kiadó és Krassó György volt a „csendestársa”, aki párhuzamosan a másik Orwell-alapmű: az 1984 első hazai kiadását is gondozta. Erről a szükségképp diszkrét társulásról egy véletlen közjáték révén pár nappal előbb magam is megbizonyosodtam, mikor a Marczibányi téri karácsony előtti kézműves vásáron két szomszéd asztalkán kínáltuk portékáinkat: Gyuri egy Háy Ági-féle sex-szimbólumos lapozgatót – én Jakab fiammal gyártott ólomkatonáinkat. Miközben legott élénk bartellügyletbe elegyedtünk egymással – két kis album fejében egy zászlóvivő lovast s egy zenészcsapatot válogatott – egy alkalmas pillanatban, nem mulasztotta el megkérdezni: „Hát Orhwell úrh, hogy érhzi magát?” – „Remekül – feleltem -, már küldött egy nagy halom lapot.” Rejtjeles közlésemet a nyomdai szállítmány szerencsés megérkezéséről értő mosollyal nyugtázta, ám azért aprópénzes erszényét cinkosan megrázva még megjegyezte. „Hát csak vigyázzatok – én is benne vagyok!”

Igen, benne volt – az akkori évek talán legelszántabb embere, első számú belügyi célpontja és állandó botrányköve, a már súlyosan szívbeteg, ref alá helyezett, folyton zsarolt, vegzált és büntetett, ám mégis megtörhetetlen Krassó… Benne volt, és kis híján ránk hozta a bajt, hisz az állandó lehallgatás és megfigyelés miatt, ha akart, se tudhatott kellőképp konspirálni, s olykor, ha megdühödött vagy nekikeseredett, már talán nem is igen akart… Történt, hogy Demszkyvel előre megbeszélték: Krassó a neki járó könyvekért futárt küld majd, csak jelezzük, ha egy nagyobb tétel bekötése kész. A portékát egy taximegállóban kellett átadnunk a Kodály körönd sarkán, házunk kapujától alig ötvenméternyire. Az egyik ilyen villámakció után kínosan sokáig kellett várnunk a visszatérőkre: éjfél is elmúlt már, amikor meghallottuk Demszky és Szent-Iványi egyezményes kopogó jelét.

„Lebuktunk – közölte mindjárt az ajtón belépve Demszky. – Tüntessünk el, amit lehet, szerintem perceken belül itt lesznek.” Kiderült, hogy Krassó futárát végig követték, mert a taxidroszthoz érve épp csak arra maradt ideje, hogy a táskákat átvegye és padlógázzal elhajtson. Utóbb kiderült: szerencsére sikerült meglépnie üldözői elől – akárcsak a mieinknek, kik a történtek után jobbnak vélték egy kiadós háztömb körüli sétával visszatérni a „bázisra”. Pánikhangulat nem volt, de a fanyar tréfák és félszeg mosolyok, amivel egymást biztattuk, rendre elárulták: mindenki jobb szeretné, ha az elkerülhetetlennek látszó rajtaütésen mielőbb túlesnénk.

Hová is rejtsük legalább a már elkészült könyveket? A lichthofba? A WC-tartályba? Az alattunk lakó baráti család gyerekszobájába? Egyik se volt az igazi… Végül is két alkalmasnak látszó rejtekhelyet találtunk: egy sittel megrakott, ócska fürdőkádat a lépcsőfordulóban és a romos cselédlépcsőn át észrevétlen megközelíthető padlást, amelynek százéves galambguanójába pár zsáknyi könyvet legott elástam.

Vártunk, de hiába… Nem jöttek, se akkor, se utóbb, így könyvkötő brigádunk a kényszerű üzemszünetben szolid kis soirét csapott, majd újra felvette a munkát, hogy másnap délutánra tempósan bevégezze azt. A Körönd felénk eső ívében és az Andrássy út Bajza utcai kereszteződésében rangrejtett belügyesek még vagy két héten át figyelték a környéket egymást váltó, civil rendszámú, URH-s Ladákból. (Máig sem értem, hogy nem akadtak a nyomunkra – például a belügyi címnyilvántartás alapján –, holott a hetekkel korábbi napi operatív jelentés kétszer is névvel említ.) A blazírt képű ballonkabátosokkal bélelt Ladákat, karácsonyi vidékjárásunkról megtérve, magunk között még megmosolyogtuk – ám házunk legfelső szintjére érve már eltűnt a derű arcunkról. A lépcsőfordulóban, a sitthalom alján egyetlen árva példányt se találtunk az odarejtett több száz könyvből. Napokba telt, mire kiderült végre: a titkos depót nem a száz méterre lesben álló „szamizdatkommandó” – de időközben maga a kiadó szállíttatta el egy alkalmi fuvarral…

A nyárra elkészült kézirat, mint jeleztem, Bartos Tiborhoz került lektorálásra, aki azt ugyancsak átdolgozta, nemhogy „alaposan”, de még alaptalanul is – néhány indokolt javításon túl jórészt a maga modorosságaival („Kőnyúzó”, „Omlásfa”, „tolintó”, „jószág” stb.) pótolva az enyémeket… Az ősz kivételesen Párizsban ért, mire október végén megjöttem, az agyonjavított, gyatrán újragépelt szöveget már kiszedték, anélkül hogy bármit is menthettem vagy korrigálhattam volna rajta. Utólag megvallom: egy kissé szíven ütött a dolog – ezért is jegyeztem a javított párizsi kiadást „Zúz Tamás” néven. Egy pályakezdő lelkes, kissé még amatőrízű munkája ez, néhol szellemes, másutt suta és erőltetett megoldásokkal. Számos hibáját utólag sajnálattal magam is belátom. Mégis, nem titkolhatom: az Európa által a rendszerváltás évének konjunktúralázában kiadott Állatfarmot, Szíjgyártó László munkáját, én kissé száraznak, invenciótlannak érzem.

Modor Ádám Bartos Tiborral felvett videointerjújából tudom: nem sokkal azután, hogy Demszky felkereste őt, s a lakásán hagyta a lektorálandó kéziratot, Bartost felhívta egy titkosrendőr, élénken tudakolva, mit rejt a Demszkytől csak imént átvett paksaméta. „Egy állatmesét” – mondta volt volna Bartos. „Itt van a radiátoron. Jöjjön csak, megnézheti, ha annyira érdekli.” Több se kellett a rendőrnek, hiszen bízvást kiszáll ő helyszínelni hívás nélkül is, ám így, hogy már-már invitálják… Ment is szaporán, átforgatta a kézirat ekkor még szűz oldalait, majd censori szakvéleményét – állítólag – emígyen summázta: „Tudja mit, Bartos úr? Ha ez a Demszky ezentúl ilyeneket ad ki, mi nemhogy üldözni, de támogatni fogjuk!”

Annak, hogy a fordítást és az illusztrációkat egykor névvel nem vállaltam – kiadóm minden baráti unszolása ellenére: „így épp csak a BM fogja tudni, más senki…” – a kelleténél talán több oka volt… A szokványos megfontolásokon túl az az új, önként vállalt elkötelezettség, ami épp a könyv megjelenésének hónapjaiban kapcsolt mind szorosabban egy veszélyeztetett intézeti fiúcsapathoz. Egyetem után beállni egy lepusztult nevelőotthonba éjszakásnak és történelemtanárnak ezekben az években majd ugyanazt a szubkultúrába szorított, kriminálközeli életmódot jelentette, mint alkalmi négermunkákból élni s eközben repülőegyetemet szervezni, szamizdatozni már „lefeketedett” ellenzékiként. Önként vállalt személyes sorsközösséget azokkal, kiket egy álszent és álhumánus rendszer selejtként leírt, megbélyegzett és a margóra szorított. Reménytelen kitaszítottságot, ám egyben a szabadság és szolidaritás váratlan felnyíló belső távlatait is – éppen azt, ami az „együttlélegzők” titkos köréhez csatlakozva Winston Smitht olyannyira megigézte.

Persze, akár az Orwell-regények, ez a történet se végződhetett happy-enddel. Az intézeti kamaszokkal kezdett „szabadságharcos” szerepjátékok egy ponton valódi szabadságharcba: nyílt lázadásba, szökésbe csaptak át, s nekem, e vakmerő kísérlet vezetőjének is csakhamar mennem kellett. A lázadás és bukás egy autoriter, mindent uraló intézményrendszerben nyomasztón repetitív, köznapi tapasztalat volt, amit legfeljebb a helytállás csöndes ethosza, egyfajta „heroikus pesszimizmus” segített elviselni. Benjaminé, az Animal Farm okos szamaráé – e rejtett és rokonszenves írói hasonmásé – és persze Orwellé, akinek mostohán szűkre mért, megpróbáltatásokkal teli pályáján úgyszintén nem sok alkalma adatott az önfeledt lelkesedésre. Ez a szikár tartás – amit részvét, humor és józan éleslátás tett vonzóvá, s ami olyannyira áthatott az utóbb lefordított Orwell-esszéken is – azt hiszem, a kétnemzedéknyi különbség ellenére is sokunknak segített felnőtté válni azokban a fáradt, paternalista hazugságokat visszhangzó években.

• Beszélő évek – 1984