Mink András

Nyomtatóbarát változat

A 80-as évek első felében rájárt a rúd az olimpiai mozgalomra. Kölcsönösen nem vett részt a másiknál rendezett két egymást követő olimpián a két vezető nagyhatalom, és ebben követték őket szövetségeseik – ez együttesen természetesen a világ sportelitjének jelentős részét jelentették, ezért a távolmaradásnak komoly jelentősége volt.

A Los Angeles-i olimpia bojkottját fölfoghatjuk úgy is, mint kicsinyes bosszút a moszkvaiért, amelyet a távol maradó országok a szovjet hadsereg afganisztáni bevonulása elleni tiltakozással indokoltak. Ismerve a szovjet vezetők szellemi és erkölcsi képességeit, ez a reduktív hipotézis nem is lenne teljesen valószínűtlen. Azonban a tapasztalat azt súgja, hogy ezek a nem túl okos, de végtelenül gonosz és dörzsölt öregemberek soha semmit nem tettek csak dacból vagy bosszúból.

A birodalom történelme során ritkán állt olyan csehül, mint 1984-ben. Az afganisztáni háború, amely már csaknem fél évtizede emésztette az anyagi, emberi és politikai erőforrásokat, teljes csőd volt, amelyből ráadásul kimenekülni sem lehetett. Lengyelországban a katonai diktatúra sem tudta eltiporni a Szolidaritást. A fegyverkezési versenyben sem állt jól a szénájuk. Nem tudták megakadályozni a Pershingek viszonttelepítését. A hadi elektronika bődületes fejlődésével a zsíros kenyéren tartott szovjet tudomány már végképp nem tudott lépést tartani. Mindenfelé kudarc, züllés, lerohadás, ravaszkodó, alamuszi csatlósok. A birodalom élén pedig egy magatehetetlen vénember, Konsztantyin Csernyenko, aki átmeneti uralkodását a palotai klikkek közötti állóháborúnak köszönhette. Kellett valami. Egy gesztus, ami nem kerül sokba, nem kockázatos, mint például egy háború, mégis eléggé sokkoló, és egyben a kifelé ácsingózó szövetségesekkel is meg az ellenféllel is tudatja, hogy azért még ők az urak a háznál. A Los Angeles-i olimpia bojkottja mindezekre tökéletesen alkalmas volt. Sőt titkon talán még abban is reménykedtek, hogy maga Reagan is belebukik a presztízsveszteségbe, és 1985 januárjától esetleg valami puhább fából faragott demokratával folytathatják a nagy történelmi sakkjátszmát. Az is meglehet, hogy a bojkott üzenet volt a hazai békétlenkedőknek is, akik makacsul holmi reformokat sürgettek.

A kockázat nem volt túl nagy. A Szovjetunió böcsülete a koreai gép lelövése után sokkal foltosabb már nem lehetett volna. Hogy kárba vész néhány ezer ember többéves kemény munkája, hogy odavesznek a reményeik? Az lett volna a furcsa, ha ez bárkit is érdekel az SZKP Politikai Bizottságában. Az egyetlen igazi kockázat az volt, hogy a szövetségesek engedelmesek lesznek-e, és csatlakoznak-e a bojkotthoz. Ha nem, az végzetes lehetett volna. 1984 tavaszán Csernyenko pártfőtitkár Todor Zsivkov, Wojciech Jaruzelski, Kádár János, Gustav Husak, Erich Honecker kezébe tette le saját és birodalma sorsát. (Ceausescu Romániája ebben a tekintetben nem számított. Ezt Moszkvában tudták, Nyugaton furcsa módon nem.) Ha ezek akkor összebeszélnek, megbuktathatták volna a szovjet rezsimet. És vele együtt saját magukat. Persze hogy nem tették.

A szovjet olimpiai bizottság 1984. április 8-án, alig másfél hónappal a nevezési határidő előtt tiltakozott a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnál, hogy az Egyesült Államokban „széles körű kampány indult a szovjet részvétel ellen, különféle reakciós, emigráns és vallási csoportok szervezkednek, és olyan hamis állításokat is terjesztenek, hogy a szovjet küldöttség részvétele Amerika biztonságát veszélyezteti”. (A naiv amerikai szervezők erre biztos olyasmit próbáltak dadogni, hogy hát ez egy szabad ország, itt mindenki azt szervez és azt mond, ami neki tetszik, pláne ha emigráns.) A szovjet nyilatkozat felhívta a figyelmet arra is, hogy Reagan elnök korábban írásban szavatolta a verseny résztvevőinek és vendégeinek biztonságát, valamint kifogásolta, hogy a moszkvai amerikai követség vízum kiadása céljából bekérette a szovjet olimpiai küldöttség tervezett névsorát, holott – így a közlemény – „az olimpiai igazolvány olyan dokumentum, amely följogosít a rendező ország határainak átlépésére”. A feltáró munka bizonyára fényt derít majd arra, hány ügynököt akartak így az oroszok Amerikába csempészni, mint tudósítót, sportdiplomatát. Sőt talán arra is, hogy szándékosan provokálták az amerikai külügyminisztériumot közismert kémek nevezésével.

Néhány napon belül a Varsói Szerződés nemzeti olimpiai bizottságai sorban osztották a szovjet bizottság aggodalmait a szovjet sportolók biztonságáért. A MOB április 13-án fogadott el sajnálkozó nyilatkozatot Buda István államtitkár előterjesztése alapján, amelyben kifejezték reményüket, hogy minden rendbe jön. A magyar sportolók felkészülése eközben zavartalanul folyik tovább – így a magyar közlemény.

Egy ideig úgy látszott, hogy tényleg minden rendbe jön. Április 16-án maga Marat Gramov, a szovjet OB elnöke jelentette be, hogy nem tervezik a játékok bojkottját, de azért hozzátette, hogy a „szovjet sportközvélemény változatlanul aggódik a játékok légköre, körülményei és előkészítése miatt”. A NOB április végén Lausanne-ban megtárgyalta a szovjet kifogásokat, és úgy látszott, hogy mindenben sikerült megállapodni. Buda elvtárs ennek ellenére is csak ennyit mondott május 1-jén egy hallgatói kérdésre: „Bízunk abban, hogy a Los Angeles-i olimpián a magyar csapat és mindenki részt vesz.” A Magyar Hírlap május 6-án azzal a megnyugtató hírrel állt elő, hogy a Szovjetunió 1200 órányi műsoranyagot vásárolt az amerikai Netcom telekommunikációs társaságtól.

Május 7-én indították az olimpiai lángot Görögországból. Másnap becsapott a ménkő: bejelentették a szovjet bojkottot. A UPI megjegyzi, hogy a szovjet bejelentést a csatlós országok egyelőre kommentár nélkül közölték, viszont hozzáteszi azt is, hogy már hat hete intenzíven folyik a kulisszák mögött bizonyos „alternatív” játékok előkészítése. Egyedül a románok sietnek bejelenteni, hogy a szovjet lépés nem érinti az ő részvételüket. A hírügynökségi jelentés megemlíti, hogy a magyar csapat már hetekkel korábban lefoglalta a repülőjegyeket a Panam légitársaságnál.

Az első kelet-európai reakciók némi zűrzavarról árulkodnak. Senki nem ejtett szót arról, szándékában áll-e csatlakozni a bojkotthoz. Néhány hivatalnok nyilatkozata arra utal, hogy a döntés mindenkit meglepett – a románokat leszámítva (különben hogyan vehette volna magának a bátorságot egy harmadosztályú román sporthivatalnok, hogy a nemzetközi sajtóban csípőből visszautasítsa a csatlakozást a bojkotthoz). A NOB lengyel tagja arról beszélt, hogy a szovjet sportolók távolmaradása nagy veszteség. Még a keletnémet sportfunkcionárius sem tud arról, hogy országa csatlakozna a bojkotthoz. A szovjet propaganda természetesen azt állítja, hogy minden ország szabadon dönt arról, mit tesz. Viszont tény, hogy az április elején föleresztett szovjet lufit a biztonság és az esélyegyenlőség hiányáról mindegyikük továbbfújta. Nem lehet tehát megállapítani, hogy összehangolt lépésről volt-e szó, és a varsói tagországok taktikai okokból tanúsítottak meglepetést, vagy valóban váratlanul érte őket a szovjet lépés. Mindkét változatra lenne magyarázat. És hát ott van az a talányos hír, hogy már másfél hónapja szervezik a később „Barátság Játékokra” elkeresztelt valamit.

A bojkott stafétáját először a bolgárok veszik át május 9-én. A bolgár reakció viszonylag gyors, és teljesen paralel. Lényegében megismétlik a szovjet vádakat. A következő néhány napban további hat szövetséges jelenti be a bojkottot, Vietnam, Laosz, Afganisztán, Mongólia és az NDK, 12-én pedig egy újabb fontos szövetséges, Csehszlovákia. A lengyelek és a magyarok hallgatnak. A Magyarország című hetilapban Oltványi Tamás és Árvay Sándor már a következő héten terjedelmes cikkben elemzik a természetesen indokolt szovjet lépéshez vezető hosszú folyamatot, de még csak leíró jelleggel. A magyar álláspontról nem esik említés. A bojkott bejelentésével egészen 16-áig várnak. Ugyanezen a napon csatlakoznak a lengyelek is. Buda elvtárs a rádióban is beolvassa a magyar álláspontot: „A szocialista országok olimpiai bizottságai síkra szálltak azért, hogy az olimpián maradéktalanul érvényesüljön a népek közötti béke és barátság eszméje, és szűnjön meg a szocialista államok elleni uszító propaganda-hadjárat… Sajnálattal kellett megállapítani, hogy a szocialista országok jó szándékú felhívásai nem találtak kellő megértésre. Az Egyesült Államokban tevékenykedő bizonyos szélsőséges politikai körök a versenyek előkészületeit továbbra is a Szovjetunió és a szocialista országok elleni propaganda céljaira használják fel. A Magyar Olimpiai Bizottság osztja a Szovjetunió és más szocialista országok olimpiai bizottságainak aggodalmait, és szolidaritást vállal a döntésükkel. Megállapítja, hogy változatlanul nem szavatolják megfelelően valamennyi ország sportolóinak biztonságát és a versenyek zavartalan megtartását…”

A híradások szerint a MOB ülése egész nap tartott. A szavazás végül egyhangú volt. Nem úgy, mint Lengyelországban, ahol szokatlan módon csak szótöbbséggel született meg a döntés, amire a nyugati hírügynökségek külön felhívták a figyelmet. A csatlakozás késleltetése és a szöveg egyik lehetséges olvasata is távolságtartást éreztet. A magyar közlemény nem az amerikai kormányt említi mint fő felelőst, hanem bizonyos „ott tevékenykedő” – tehát nem is feltétlenül echte amerikai – szélsőséges köröket. A MOB nem veszi magára az állítólagos antiszocialista propagandát, pusztán osztja mások – hogy pontosan kik, az homályban marad – ezzel kapcsolatos aggodalmait, és szolidaritást vállal döntésükkel. A lengyel közlemény is csak szolidaritásról szól, nem pedig értékelési azonosságról. Nem állítja tehát, hogy Magyarországot sértő propagandáról lenne szó, és azt sem, hogy ez kifejezetten a magyar sportolók biztonságát veszélyeztetné. A szöveg az amerikai kormánynak is üzenet, mi mentünk volna, de nem engedték. Mindez persze sovány vigasz azoknak a sportolóknak, akiket megfosztottak a részvételtől.

A tájékoztatáspolitika is meglehetősen hanyag munkát végzett. A nyomda csigalassú ördöge kiszúrt a cenzorokkal. A május 16-i magyar bejelentés idején már valószínűleg le volt adva az Interpress Magazinban futó és a magyar olimpiai esélyeket latolgató cikksorozat aktuális darabja, amely a júniusi számban annak rendje és módja szerint napvilágot is látott. Bár lehet, hogy már ez sem volt véletlen. Az viszont már bizonyosan nem volt az, hogy a Nemzeti Bank az előzetes terveknek megfelelően, a Magyar Közlönyben is hivatalosan közzétéve (1984. augusztus 1.) kibocsátotta az 1984-es nyári olimpiai játékok alkalmából készült ezüst emlékérmet, ötszáz forintos címletben. A hivatalos közlemény szerint az érméből 20 000 darab verhető. Nem tudni, hogy vertek-e annyit, és abból mennyit adtak el.

A hazai pártsajtó nem csatlakozott az olimpiát lejáratni igyekvő széles körű szovjet propagandakampányhoz. A szovjet lapokban rendszeresen jelentek meg írások a Kaliforniában dühöngő fajgyűlöletről és bűnözési hullámról, McDonald’s éttermekben lövöldöző sorozatgyilkosokról, az elviselhetetlen közlekedési dugókról, a forró szmogban fuldokló városról és a szemérmetlen árakról. A Népszabadságban mindössze egy írás jelent meg augusztus 8-án Los Angeles: Bandák háborúja címmel. A cikk a BBC egyik dokumentumfilmjére és a The Listener című lapra hivatkozva kínál rövid betekintést Kenneth „Teknőc” Johnson és Pat Raminez kalandjaiba – aláírás nélkül. Ettől eltekintve a magyar tudósítók tárgyszerűen számoltak be az olimpia légköréről és az eseményekről.

A magyar ellenzéki sajtó természetesen tiltakozott a MOB döntése ellen. A Hírmondó május–júniusi számában szerkesztőségi cikk cikizi a magyar vezetés gyávaságát, a Külön-Beszélő 1984. júniusi száma pedig nyílt levelet közöl, amelyet 26 munkásember írt alá és küldött el az MSZMP KB-nak: „Mélyen felháborított bennünket, hogy olimpikonjaink politikai megfontolások végett nem vehetnek részt az 1984. évi nyári olimpiai játékokon. Sértőnek érezzük, hogy a sportot szerető magyar emberekkel szemben, az általuk adott és megtermelt olimpiai hozzájárulást ilyen méltatlanul kezeli a Magyar Olimpiai Bizottság… Szeretnénk, ha nem taposnák sárba egy nemzet munkáját, hitét, becsületét, melyet Önök is élveznek.” Ezzel egy időben aláírás-gyűjtési akció is indult Magyarok az olimpiáért elnevezéssel, melyhez 300-an csatlakoztak. A Műszaki Egyetemen köröztetett tiltakozó ívet 400-an írták alá.

Végezetül röviden a pótjátékokról. A megegyezés szerint a bojkottáló országok városaiban ún. A kategóriás versenyeket szerveznek az olimpia előtt és után, így kárpótolandó a sportolókat. Buda István utalt rá, hogy ezek a játékok alkalmat adnak az olimpiai sikerekre félretett pénzjutalmak kifizetésére is. „Ezeken a viadalokon ünnepélyes külsőségek között, tehát a nemzeti zászlót felvonva, a himnuszt eljátszva adják át a győzteseknek az érmeket – fejtegette Buda elvtárs. A másnapi lapokból azt is meg lehetett tudni, hogy a Szovjetunióban kilenc, Magyarországon pedig négy ilyen verseny megrendezését tervezték, de még Mongóliára is jutott kettő. Továbbá azt is, hogy „ezek a versenyek várhatóan olyan magas színvonalúak lesznek, mint a világ- és az Európa-bajnokságok”. A versenyeken 350 magyar sportoló indítását tervezték. Hiába. Arra emlékszünk, hogy Carl Lewis Los Angelesben négy aranyérmet nyert. Azt ma már a kutya sem tudja, hogy ki nyerte Kurszkban a lólengést. Pedig biztosan az is nagyon szép gyakorlat volt.

• Beszélő évek – 1984