Mink András, Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Neményi László: Mintha rád találták volna ki azt a szellemességet, amelyet a rendszerváltás előtt gyakran elsütöttek: te kalandvágyból nem disszidáltál. Ki sem mozdultál a Felszab térről, csak a tér neve változott. ’39-ben ott születtél, ahol most is élsz. Hogy ki sem mozdultál onnan, persze némi túlzás, hiszen ’56 után, az 1960-as évek elején volt egy emigrációs kísérleted, de végül is nem tudtad rávenni magad. Ennek ellenére igen mozgalmas életed volt, mint ahogy ebből a kötetből is kiderül, különösen, ha hozzáolvassuk előző kötetedet is, a K. történeteit, ami két évvel ezelőtt jelent meg.

Kőszeg Ferenc: Először egy ismert viccel válaszolnék. Kohn igazi bolygó zsidó volt, az Osztrák-Magyar Monarchiában született, élt Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban, és végül Ukrajnában halt meg. Milyen fantasztikusan mozgalmas élet! Pedig kivéve azt a fél évet, amit Auschwitzban töltött, egész életében ki sem tette a lábát Munkácsról, csak az ország neve változott. 1956. november 2-án különböző rokonaim telefonáltak a világ különböző tájairól, Jugoszláviából, Törökországból, és aggodalmasan kérdezték, mi van velünk, nem menekülünk-e. Az anyám optimista módon azt mondta, már miért menekülnénk, minden rendben van, tárgyalnak, küszöbön áll a megegyezés. Aztán jött a november 4-e. Szóval átéltük azt a dilemmát, hogy melyik a nagyobb kaland, maradni vagy elmenni. Kétségtelen, hogy e kérdésben családunk sokat ingadozott, többet, mint egy átlag középparaszt. De végül így alakult, és visszatekintve az elmúlt évtizedekre, nem bánom, hogy itthon maradtam.

Mink András: Van egy történet a kötetedben, ami arról az egy évről szól, amit Bécsben töltöttél. Mi az, ami visszahúzott?

K: Nem tudom, már akkor sem tudtam. Ez a „próbaemigráció” az akkori jogszabályok szerint egyébként legális volt. Akkor még nem létezett az útlevélben az „ablak”, egy évre volt érvényes az útlevél, és semmi sem tiltotta, hogy valaki az egész évet kint töltse. Később két évig volt érvényes az útlevél, akkor már akár két évet is kint lehetett tölteni. Az egy hónapra érvényes ablakot – magyarán az útlevelet érvényesítő kiutazási és kinttartózkodási engedélyt – akkor találták fel, amikor nagy csinnadrattával bevezették az öt évig érvényes világútlevelet, amely azonban az ablak nélkül semmire sem volt jó. Valójában nem arról volt szó, hogy valami hazahúzott, mert olyan sok nem húzott haza. Inkább arról, hogy az egy évnek a 80 százalékát Ausztriában töltöttem, és ez a Nyugat vonzerejét erősen csökkentette a szememben. Bécsben időnként úgy éreztem, ennél Kecskeméten is európaibb lenne az életem. Annyit még hozzátennék: azzal a gyermeteg elhatározással jöttem haza, hogy úgy fogok itthon élni, mintha nem jöttem volna haza. Ez persze nem volt megvalósítható, de azért kis eredményeim voltak. Például előfizettem a Die Zeit című lapra, és amíg az előfizetésből futotta, meg is kaptam hétről hétre. Továbbá három évig sikerült elkerülnöm a belépést a szakszervezetbe. Persze ez önáltatás volt, hiszen a könyvkiadói munkám keretében 1965-ben nekem kellett szerveznem a „felszabadulásunk huszadik évfordulójára” megjelent ünnepi könyvek sajtóját.

N: Megnehezítetted azt, hogy közéleti dolgokról merjen az ember kérdezni. Az utószó utolsó paragrafusában egyszerűen deklarálod, hogy ez a könyv elsősorban nem a politikáról szól. Valóban önvallomások ezek az írások, az élményeidet írod meg. De akárhogy is vesszük, olyan módon fonódott össze az életed egyfelől a demokratikus ellenzékkel, majd utána az SZDSZ-szel, hogy nem tudom, miért protestálsz az utószóban az ellen, hogy politikai könyvként olvassuk?

K: Többrétegű választ próbálok erre adni. Tegnap este a Kalligram tartott egy könyvbemutatót, amelyen tizenkét könyvet ismertettek. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy az enyémet Várady Szabolcs mutatta be. Azzal kezdte, hogy az Európa Könyvkiadónál gyakran volt téma, tulajdonképpen ki is író. Arra jutottak, hogy író az, aki tud írni. Majd azzal folytatta – eddig teljesen egyetértek a dologgal, a továbbiakkal nem tudom, egyetérthetek-e, de mindenesetre szeretném, ha egyetérthetnék –, hogy már az Európánál megállapították (méghozzá abból a pre-szamizdatként működő Naplóból, melynek kezdeményezője Kornis Mihály volt), hogy én tudok írni. Úgyhogy Szabolcs abban a kitüntetésben részesített, hogy íróként ismert el. Én ezt kétségtelenül ambicionálom, lehet, hogy hiába. Amikor elkészültem a kötet összeállításával, szerkesztésével, akkor fogtam fel, milyen  sok benne a politika,  a politikai publicisztika. Több, mint amennyit szerettem volna. Az idézett megjegyzést kicsit azzal a céllal írtam, hátha valaki elhiszi, hogy ez a könyv alapjában véve írói mű, a személyekről szóló írások nem politikai értékelések, hanem portrék. Persze azért remélem, hogy azok is.

A másik ok – és igazából ez késztetett ennek a búcsúszónak nevezett utószónak a megírására –, hogy amikor készen lett a könyv, elfogott az az érzés vagy rémület, hogy kit érdekel ez most már. Már ami a politikai részét illeti. Ezek a cikkek megjelenésük idején bizonyos feltűnést esetleg keltettek, de most már kinek téma az, hogy a kilencvenes évek első felében mennyiben volt igaza Tölgyessynek, és mennyiben volt igazuk azoknak, akik ellenezték Tölgyessy vezető szerepét az SZDSZ-ben. Vagy akár az, hogy Magyar Bálintot milyen felelősség terheli az SZDSZ összeomlásáért. Ez mind régmúlt, abszolút passzé dolgok. Ezért éreztem szükségesnek, hogy írjak egy magyarázó utószót. Meg azért is, mert nem szeretném azt, hogy ezt a könyvet, az SZDSZ-t vagy a saját múltjával kapcsolatban feledékeny értelmiséget bíráló régi cikkeket a mostani politika esetleg úgy értelmezné, használná föl, mintha az ő igazukat bizonyítanám. Ez a szándék nagyon távol áll tőlem, ezt szerettem volna világossá tenni.

M: Ha nem is temetni jöttél az SZDSZ-t ezzel a könyvvel, akkor is érdemes arról beszélni, hogy több olyan írás is van benne, amelyik nagyon élénk vitákat váltott ki annak idején az SZDSZ vezető értelmiségi közegében. A Tölgyessy-cikkedre rendkívül súlyos kritikát kaptál Kis Jánostól. A Magyar Bálinttal foglalkozó cikkedet élesen támadta Beszélő-alapítótársad, Haraszti Miklós. Mivel az történt az SZDSZ-szel, ami történt, és úgy lett vége ennek a történetnek, ahogyan vége lett, mégiscsak volt valami igazság abban, amit nyolc-kilenc évvel ezelőtt meg három évvel ezelőtt megírtál. És mit gondolsz azokról az ellenérvekről, amelyeket vitapartnereid megfogalmaztak? Hiszen nemcsak egy írásról van szó, hanem egy vitáról is.

K: Kis János cikkére nem válaszoltam. Úgy gondoltam, elég részletesen mondtam el a véleményemet, az olvasó lehetősége, hogy egymás mellé tegye az érveket, ellenérveket, és eldöntse, miben kinek ad igazat, A Magyar Bálint-cikkre érkezett bírálatokra válaszoltam, de a válaszomat a bírálatok nélkül nem lett volna értelme közölni. Ami az SZDSZ kimúlását illeti: jobban örülnék vagy jobban örültem volna, ha nem lett volna igazam. De hogy igazam volt-e, vagy igazam lett-e, azt ugyancsak nehéz megítélni. Abból, hogy az SZDSZ eltűnt a magyar politikai életből, méghozzá úgy látszik, visszahozhatatlanul eltűnt, még nem következik az, hogy igazam volt. Egy jóslat többféle okból beválhat. Nem biztos, hogy éppen amiatt válik be, amit az elemző megírt. Révész Sanyinak nagyon sok kérdésben más a véleménye, mint nekem, ezt számos alkalommal megírta. Ezek mindig nagyon elgondolkoztattak, mindig rendkívül fontos tényeket szegezett szembe az én véleményemmel. Ugyanakkor a vitacikkében kifejtett SZDSZ-kritikája élesebb volt, mint az enyém. Szóval jobban örülnék, ha nem lett volna igazam, és az SZDSZ ma erős párt lenne a Parlamentben. De nem az, független attól, hogy igazam volt-e vagy sem.

N: Azt mondtad, hogy mindez passzé, és a könyvnek is azt a címet adtad, hogy Múltunk vége. Azért ez nem biztos. Természetesen nem azzal a meg­állapításoddal vitatkozom, hogy az SZDSZ nevű pártnak vége van. De azok a témák egyáltalán nem passzék, amikről néha az SZDSZ meghatározó politikusaival, néha az ún. SZDSZ-es holdudvar értelmiségijeivel vitatkoztál. Csak azt lehet mondani, hogy a liberális álláspont is, ezen belül a te álláspontod is, meglehetős kisebbségben van Magyarországon.

K: Bízom benne, hogy létre fog jönni, illetve megerősödik egy olyan párt, amely a jogállamiságot mellőzhetetlenül fontosnak tartja. Hogy egy jelenleg meglévő pártból alakul-e ki, vagy a civil kezdeményezésekből fejlődik ki valamilyen párt, azt nem tudom. De azt nem tartom valószínűnek, hogy a jelenlegi kormányzópárt kizárólagossága tartósan megmarad. Most is vannak már jelei a kiábrándulásnak. Azt remélem, hogy a kiábrándultság becsatornázódik egy olyan mozgalomba, amelyik szembeszáll a kizárólagossággal. Nagyon remélem, hogy nemcsak a Fidesztől jobbra létezik majd ilyen mozgalom, hanem létrejöhet az az alkotmányos középerő, amelyik váltópártja lehet a jobboldalnak. A Révész Sanyival folytatott évtizedes vitánk központi kérdése a ’94-es koalíciókötés, amikor szerintem az SZDSZ elindult azon az úton, amelyről aztán tulajdonképpen nem volt letérés. Lehet további alkalmakat említeni, amikor az SZDSZ ismét döntési helyzetbe került, de nem sok ilyen volt. ’94-ben volt döntési helyzet, aztán ’96-ban, amikor az SZDSZ-en belül nagyon sokan a kilépés mellett voltak, például Kis János is. És talán 2008-ban, amikor megtehette volna az SZDSZ, hogy nem tartja életben a kormányt, hiszen a szabad demokrata egészségügyi miniszter egyeztetés nélküli menesztésével lényegében az MSZP mondta fel a koalíciót. Az egész problémának egyik alapvető mozzanata az úgynevezett kettős – liberális és szocialista – kötődésű értelmiség gondolkodása. Ezt nagyon plasztikusan fejezte ki Farkasházy, akivel ’94-ben, még a koalíciókötés előtt csináltam egy interjút a hetilap Beszélő számára [1994. 24. szám]. Farkasházy azt mondta, hogy ő nem akar választani Békesi és Tardos között. Ha az ember ezt úgy értelmezi, hogy két kiváló közgazdász között nem akart választani, akkor teljesen rendben van. De ez a mondás mégiscsak azt jelenti, hogy nem akar választani a reformkommunista múlt és a liberális demokratikus ellenzéki múlt között. Márpedig ezt a választást nem lett volna szabad elhárítani. Illetve nem lett volna szabad úgy tenni, mintha ez a választás nem lett volna szükséges, és tudomásul kellett volna venni, hogy az MSZP választása az nem Békesi választását jelenti, hanem Horn Gyula választását, és az egész utódpárti politikai gondolkodásét. De az SZDSZ politikai vezetése és az SZDSZ körüli értelmiség is elhitte azt a csacsiságot, hogy mivel az SZDSZ-ben jobb közgazdászok és jobb szociológusok vannak, mint az MSZP-ben, az SZDSZ fogja megmondani, hogy Horn Gyula mit csináljon. Ez rettenetes tévedés volt, tipikus értelmiségi tévedés, amely azon a meggyőződésen alapult, hogy aki a legokosabb, az aratja a legnagyobb politikai sikert. Nem így van.

M: Azt könnyebb megérteni, hogy Farkasházy Tivadar vagy az MSZP-hez vonzódó, bár a demokrácia értékeit elfogadó értelmiség miért volt zavarban, vagy miért ódzkodott attól, hogy ilyen választás elé álljon. Azt kicsit nehezebb megérteni, hogy a demokratikus ellenzékben kiforrott értelmiségi tábornak miért okozott ez akkora meghasonlást. Merthogy meghasonlást azután is okozott, hogy a koalíció megköttetett, ezt mindannyian jól tudjuk.

K: Hadd hivatkozzam éppen Neményi Laci cikkére, aki ’92 szeptemberében a legsikeresebb Charta-tüntetésről azt írta, hogy nagyon szép ez a tüntetés, de azért mégis kínos, hogy az egykori meghurcolt társadalomkutató együtt menetel a meghurcolójával, és a korábbi március 15-éken bevitt egykori ellenzéki meg együtt menetel az egykori kihallgatójával. Azt hiszem, hogy ez ad némi okot a meghasonlásra.

M: Ugyanakkor van egy történeted egy kínai úriemberről, akinek a vízumügyét az a Czégény Julianna intézte, aki a te útlevélkérelmeidet is elutasítgatta a nyolcvanas években. Ez egy pozitív kicsengésű történet, hiszen mint írod, ő végül is ki akarta engedni az idegenrendészeti fogságból ezt az embert, csak az apparátus elszabotálta. Akkor mégis van kutyából szalonna?

K: Vannak pozitív példák. Lehet, hogy sokakban visszatetszést kelt, de azt kell mondjam, Túrós András is ezek közé tartozott. Legalábbis ha velem beszéltek, Túrós András és Czégény Julianna is úgy tett, mint aki a rendőri feladatait össze szeretné egyeztetni a demokratikus hatalom- vagy joggyakorlással. Ezt nem minden olyan rendőrtisztről lehetett elmondani, akivel alkalmam volt beszélgetni. A legcsacsibbak azok voltak, akik nem érzékelték azt, hogy most éppen kivel beszélnek, és azt magyarázták el nekem, milyen botrány,  hogy a védőügyvédek mindenféle jogi csűrés-csavarással akadályozzák a vádlottak elítélését.

M: Annak idején a heti Beszélőben közvetlen közelről követhettük az idegenrendészettel való kalandjaidat, hiszen minden éjszaka beszámoltál az új fejleményekről. Egyszer mintha mesélted volna, hogy a kínai úriember sikeres kiszabadítása után meghívtak vacsorázni, és valami elképesztő trakta volt. És amikor már azt hittétek, vége a vacsorának, még felszolgáltak egy sült malacot. Jól emlékszem erre?

K: Nem, ebben a legendában két történet keveredik. Valóban meghívtak egy kínai társaságba, de nem ez a család, hanem egy Pest környéki település polgármestere, akinek érdekes módon voltak kínai barátai. Nála volt a nagy trakta, de nem malacot, hanem egy hatalmas halat szolgáltak föl akkor, amikor már azt gondoltuk, hogy vége a vacsorának. Ennek azonban semmi köze a jogellenesen fogva tartott, majd kiszabadított kínaihoz. Ezt az utóbbi ügyet részletesebben is elmondtam a Yan című írásban, amely benne van a mostani kötetben. Ez a K. történetei záródarabja. A hetilap-Beszélő sokat foglalkozott idegenrendészeti kérdésekkel, annál is inkább, mert tulajdonképpen akkor szembesültünk azzal a helyzettel, hogy Magyarországra menedékkérők érkeznek,  a hatóságok nem nagyon tudják, hogy mit kezdjenek, hogyan bánjanak velük. Egyébként a hatóságok nemcsak az ún. igazi külföldiekkel szemben voltak ellenségesek hanem a határon túli magyarokkal is. Azt írtam egyszer, hogy a határon túli magyar addig határon túli magyar, amíg ténylegesen túl van a határon. Ha egyszer itt van, akkor éppen olyan gyanús idegenné válik, mint bárki más, aki nem jómódú turistaként érkezik Magyarországra. Most nem ez a beszélgetésünk témája, de szakmányban lehetne mesélni rémtörténeteket arról, hogyan bántak hosszú éveken át a Magyarországra menekült erdélyiekkel, vajdaságiakkal, tökéletesen függetlenül attól, hogy milyen koalíció volt éppen kormányon. Az első Fidesz-kormány idején a Helsinki Bizottság megpróbált tenni valamit azért, hogy az akkor már tíz éve Magyarországon élő vajdaságiaknak legalább a jogi státusza rendeződjék. A jogszabályok értelmében a kormány megadhatta volna a tartózkodási engedélyt a külföldiek egy csoportjának, nevezetesen a már amúgy is itt élő vajdasági magyaroknak, akkor is, ha nem rendelkeztek az ehhez szükséges anyagi feltételekkel: megfelelő jövedelemmel és lakással. „Erről szó sem lehet” – válaszolta a kérdésemre, mintegy a kormány álláspontját közvetítve, Pintér Sándor belügyminiszter közigazgatási államtitkára. Akkor még több száz emberről, egykori menedékesről volt szó, akik jogellenesen Magyarországon tartózkodó külföldiként a közösségi szállás és az idegenrendészeti őrizet határmezsgyéjén éltek, és lehetetlen volt számukra, hogy egzisztenciát teremtsenek maguknak, hiszen munkát nem vállalhattak. A méltányossági tartózkodási engedélyt végül Lamperth Mónika adta meg, de akkor a kedvezmény már csak mintegy 140 személyre vonatkozott. Amikor felmerült a kettős állampolgárság kérdése, amit egyébként a Fidesz korábban harsányan ellenzett, akkor még élesebb fény vetült arra, hogy valójában miként bánnak a határon túli magyarokkal. Amíg nem lett belőlük politikai reklámtéma.

N: Nem lehetséges, hogy az SZDSZ eleve kudarcra ítélt vállalkozás volt? Most mondtad, milyen kevésszer volt igazi döntési helyzetben az SZDSZ. Ha egyszer Magyarországon két nagy tradíció van – durván címkézve: a kádárista és a horthysta –, akkor a mindkét tradícióval szemben álló eredeti SZDSZ elkerülhetetlenül szorult be a politikai palettán egy nagyon szűk helyre. Egy kis ellenzéki szubkultúra állt szemben két nagy társadalmi blokkal. Nem biztos, hogy lehetett volna jól csinálni.

K: Ez nem így van. Az SZDSZ, amelynek a létrehozását a demokratikus ellenzék kezdeményezte, 1989 végére nagy párt lett, és nem sok hiányzott hozzá, hogy megnyerje a választást. Tellér Gyula, aki később a jobboldal és a Fidesz egyik fő ideológusa lett, kifejezetten háromosztatú Magyarországról beszélt. Azt mondta, hogy van egy rendies tradíció, van a gondoskodó állam tradíciója, a kádári tradíció, de a kettő között van egy liberális tradíció, és vannak olyan társadalmi rétegek, szellemi és társadalmi körök, amelyek fantáziát látnak az önállóságban, az önálló vállalkozásban stb. stb. A ’90-es és ’94-es választási eredmény azt bizonyítja, hogy ez így is volt. ’90-ben az SZDSZ egymillió szavazatot kapott, csak hajszálnyival kevesebbet, mint az MDF. Antall nagyon meg volt sértődve, amikor Vajda Mihály sokatmondónak minősítette, hogy az ország haladottabb, nyugati fele szavazott az SZDSZ-re. Az MDF az antiszemita propagandát akkor is bevetette, de igazából a választási eredményre akkor nem volt hatása. Erre azt szokták mondani, szerintem nagyon helytelenül, hogy a választók félreértették az SZDSZ-nek a kommunista rendszer elleni fellépését, és azonosították azzal a primitív antikommunizmussal, amely a jobboldali retorika sajátja. Ezt azonban cáfolja a ’94-es eredmény: akkor már senki sem gondolhatta, hogy az SZDSZ-nek a Kádár-rendszerrel való szembenállása azonos a jobboldal, a szélsőjobboldal antikommunista dumájával. Ennek ellenére, ha a százalékos eredmény a magasabb részvétel miatt alacsonyabb is volt, abszolút számban ’94-ben 16 ezerrel több szavazatot kapott az SZDSZ, mint ’90-ben. Vagyis akkor is megvolt az egymillió szavazója. Nem is beszélve arról, hogy 1990-ben az induló pozíciójához képest elég tekintélyes mennyiségű szavazatot hozott az akkor még teljes mértékben liberális Fidesz is.

N: Lehet, hogy van akár egymillió ember is, csak az kevés, és szétforgácsolódik akkor, amikor a sokkal erősebb hagyományok között kell választani. Végső soron ez történt. Ha Magyarországon sok párt lenne, sokpártrendszer lenne, mint ahogy volt egy darabig, akkor természetesen egy egymillió szavazatot érő pártnak súlya lenne. De a politikai paletta hihetetlenül gyorsan – lehet, hogy nem az SZDSZ tevőleges hozzájárulása nélkül – kétosztatúvá vált, mert szétesett a centrum.

K: Azzal, hogy az SZDSZ csatlakozott a baloldalhoz, ha egyáltalán helyes az MSZP-t baloldalnak nevezni, megpecsételődött a háromosztatúság sorsa. Jött a kétosztatúság, ahogy azt Orbán Viktor megjósolta, egyebek közt éppen a Beszélőnek adott interjúban [1994. 7. szám].  A jóslata beteljesülésén persze Orbán olyan erővel dolgozott, hogy  a Macbeth hozzá képest kismiska.

M: Való igaz, hogy a nyugat-magyarországi megyék, ahol az SZDSZ igen erős volt ’90-ben és ’94-ben, ma igen erős fideszes országrészek, miközben Kelet-Magyarországon az egykori szocialista szavazók átsétáltak a Jobbikhoz.

M: Amikor búcsút veszel K.-tól, ez a könyvben az utolsó K.-történet, akkor utalsz arra, hogy sokan nem is értették, hogy miért kellett K. szerepében föllépned. Pedig ebből a kötetből sokkal világosabban látszik – már a műfaji megosztottság miatt is –, mint az előzőből, hogy a K.-történetek külön műfajt képviselnek. Közös bennük az az egészen megindító, olykor magaddal, olykor másokkal szemben tanúsított kíméletlen őszinteség, ami ugyanúgy benne van a privát történetedben vagy inkább privát történeteidben, mint a politikai történeteidben. Azt is írod ebben a rövid búcsúzóban, hogy K. bizonyos értelemben kimerítette önmagát. Ha arra gondolnál, hogy át kéne tenned egyes szám első személybe a történetet, akkor nemcsak az igeragozást kellene megváltoztatni, hanem sok minden mást is. Kíváncsi volnék, hogy mint íróember miként szembesültél ezzel doppelgänger-effektussal?

K: Azt nem is tudom megmondani, hogyan született az ötlet, hogy a történeteimet K. történeteiként kezdjem írni. Ahogy Karinthy Ferencnél mondja Schwartz bácsi, az áruját versekkel ajánló zöldséges: Írom vers, ahogy jön. Természetesnek éreztem, bár az első pillanattól kezdve sokan ellenezték. Viszont nagyon igaz: ha teljesen nyilvánvaló is, hogy az ember önmagát nevezi K.-nak, azaz egyes szám harmadik személyben mondja el azt, amit egyes szám első személyben is el lehetne mondani, az elbeszélés hősének ez a formális elkülönítése az elbeszélőtől jelentős különbséget hoz létre. Ezt akkor éreztem igazán, amikor az előző kötet összeállítása során nyilvánvalóvá vált, hogy a történeteimből hiányzik ’56. Meg akartam írni a saját ’56-tal kapcsolatos élményeimet, magukat a forradalom alatti napokat, aztán azt a két hónapot, amit vizsgálati fogságban töltöttem. Az első részét megírtam K. történeteként. Kiderült, hogy egy ilyen hosszú elbeszélés nem fér bele a K.-történetek műfaji keretébe. A K.-történetek hosszabb változatban is hat-hét oldalasak voltak, ’56-ról pedig első nekifutásra vagy harminc oldalt írtam. Nyilvánvaló volt, hogy  mesterkélt fenntartani az egyes szám harmadik személyt. Gondoltam,  semmiség, átírom a szöveget egyes szám első személybe. Nem azt mondom, hogy rettenetesen nehéz volt átírni, de mondatról mondatra azzal szembesültem, hogy nem lehet egyszerűen áttenni egyes szám első személybe. Akkor, amikor átírom az állítmányt első személybe, az egész mondat megváltozik. Tehát egy csomó mindent át kell transzponálni a mondatban azért, hogy ént írhassak K. helyett. Nagyon érdekes tapasztalat volt. Szerintem zenészek szoktak ilyet tapasztalni, ha átteszik a zeneművet egy más hangnembe. Nem azt mondom, hogy szörnyű bonyolult volt, de azért nem biztos, hogy egy számítógép meg tudná csinálni.

• Beszélő-beszélgetés

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges