Mink András

Nyomtatóbarát változat

A vita tétje

A választási kampány olyan volt, amilyen. Mindenki már régóta arra számított, hogy durva lesz, nagy meglepetést nem is okozott. A hangnem nem előzmény nélküli: emlékezhetünk még 1990-ből a „Zsidesz” falfirkákra, meg az „Apák és fiúk” című röpiratra, vagy azokra a röplapokra, amelyeken például Tamás Gáspár Miklóst mint Securitate-ügynököt „leplezték le”. A kampány durvaságának valószínűleg nem lenne messzire ható következménye. Következménye hosszú távon annak lehet, milyen következtetéseket von le a vesztes fél a vereségből, és milyen utat választ, hogy négy év múlva kiköszörülje a csorbát.

Az első forduló utáni, TF-en elhangzott Orbán-beszéd jelentősége önmagában másodlagos. A vereségre álló miniszterelnöknek nem volt vesztenivalója. Megpróbálkozott a majdnem lehetetlennel, az eredmény megfordításával, és valljuk meg, ez majdnem sikerült is neki. Erre talán maga sem számított, de azt egészen biztosan tudta, hogy a választások végkimenetelének másik nagy tétje az, hogy képes-e ütőképes egységben tartani politikai táborát, és a vereség ellenére képes-e annak élén a maga helyét biztosítani. A fölkerekedő százezrek láttán semmi esély nem volt arra, hogy Orbán Viktort a saját táborában kérdőre vonják, miért vesztettek, amikor könnyedén nyerhettek volna. Négy éve Horn Gyulának föltették ezt a kérdést, és Horn Gyulának mennie kellett. Orbán kétséget kizáróan marad. Ez – mondhatnánk – az ő dolguk, de ez nincs teljesen így. A jobboldal hatalmas politikai erő maradt, amelynek befolyása lesz a jövőben is mindannyiunk életére, nagyon erős ellenzékként, és potenciális jövőbeni kormányerőként. Ezért nem jó jel, ha olyan irányba araszolnak, amely alkalmatlanná teszi őket a kritikus önreflexióra. Akkor nem marad más, mint a porhintés.

A második forduló után több jel mutatott arra, hogy a porhintést legalábbis fölvették az eszköztárukba. A választás eredményével kapcsolatos gyanúkeltés több szinten zajlott, föltehetően más és más célközönségnek. A legalsó regiszterben csalást emlegetnek. Ez elsősorban a parlamentből kipottyant MIÉP vesszőparipája, ez érthető és szánalmas is, nincs túl nagy jelentősége. Ám a Fidesz népinek álcázott kezdeményezése a szavazatok „következmények nélküli” újraszámlálásáról szintén azt sejteti, hogy itt valami bűzlik.

Az árnyaltabb hang a választási rendszert teszi felelőssé a vereségért: a jobboldal igazából győzött, több szavazatot kaptak, de a simlis és rafinált választási rendszer okán a győzelem nem manifesztálódott a parlamenti mandátumok számában. Ez nyilvánvalóan úgy értelmetlen, ahogy van. Mindaddig, amíg jogi érvekkel nem próbálják alátámasztani, veszélytelen. Szerepe a csalódott hívek vigasztalása és a további küzdelemre mozgósítás. Ez nem kifogásolható. 1998 után olykor az MSZP is dohogva emlegette, hogy bár több szavazatot kaptak, mégis vesztettek. Arra most sem lehetett számítani, hogy egy ilyen szoros eredmény után Orbán Viktor halkan elnézést kér, és szemlesütve elsomfordál. De fontos szem előtt tartani, hogy ez alapján akkor sem lehet megkérdőjelezni a kormány legitimitását, ha az állítás, történetesen igaz volna, mint ahogyan az volt 1998-ban.

Április vége felé azonban egy laikus fölvetéshez, Vecsernyés joghallgató OVB-hez benyújtott beadványához kapcsolódva két egykori alkotmánybíró is kételyeket fogalmazott meg a választási rendszer alkotmányosságával kapcsolatban. Ez viszont már az alkotmányos rendszer egyik pillérét érinti. A demokratikus politikai közösség alapaktusa a választás. Ha a választási rendszer igazságosságával kapcsolatban kétségek merülnek föl, az alapjaiban kérdőjelezi meg a köztársaság működését. Ha tehát igazuk van, akkor tenni kell valamit. Vagy bizonyítani kell, hogy nincs igazuk.

Sólyom László, az Alkotmánybíróság egykori, nagy tekintélyű elnöke a Kossuth rádió 16 óra című műsorában április 27-én nagyjából a következőképpen érvelt: a töredékszavazatok beszámításának jelenlegi rendszere sérti az egy ember-egy szavazat alkotmányos elvét. Az alkotmányban foglalt jogegyenlőség elve ugyanis megkívánja, hogy minden szavazatnak egyenlő hatékonyságúnak kell lennie. Amikor 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal kidolgozta a jelenlegi választási rendszert, akkor nem látták előre, hogy a pártok olyan választási stratégiát követnek majd, amellyel, az eredeti szándékokkal ellentétesen, a maguk hasznára duplán kamatoztathatják a töredékszavazatokat. Való igaz, hogy az a szavazó, aki az első fordulóban olyan pártra szavazott, amelynek jelöltje a második fordulóban egy másik párt javára visszalép, a második fordulóban mandátumhoz juttathatja a másik, szövetséges párt jelöltjét, miközben hozza magával az első fordulóban leadott szavazatát. Ezzel plusz mandátumhoz juttathatja a visszalépett jelölt pártját is. Az így nyert plusz szavazat, érvelt Sólyom László, Vecsernyés beadványával ellentétben ugyan nem sérti a választási törvényt, de sérti a választójogi egyenlőség alkotmányos elvét.

Fontos előrebocsátani, hogy Sólyom László természetesen nem gondolja azt, hogy ha alkotmányossági aggályai helytállóak, akkor ez alapján visszamenőleg meg kell semmisíteni a 2002-es választások eredményét. A pártok a jelenlegi rendszer ismeretében alakították stratégiáikat, és a jogbiztonság alkotmányos elve nem engedi, hangsúlyozta a volt alkotmányőr, hogy utólag érvénytelennek nyilvánítsuk azt a nyereséget, amelyet az adott kereten belül választott stratégia eredményezett. De a jogalkotónak a jövőre nézve kötelessége kiköszörülnie az alkotmányos csorbát – tette hozzá –, ha a kétely megalapozott.

Rákérdezhetnénk, hogy miért nem jutott ez Sólyom László eszébe sem 1989-ben, amikor az MDF delegáltjaként maga is részt vett a rendszer kidolgozásában, vagy később, az alkotmánybíróság elnökeként, mondjuk 1998-ban, amikor ugyanez a szisztéma a Fidesznek volt előnyös. Kétségtelen, hogy a 2002-es választási kampány és utórezgései kontextusában a fölvetésnek van politikai rezonanciája. Orbán Viktor május 7-i, a budai Várban tartott beszédében egyfelől – a közönség ütemes „Csaltak, csaltak!” kiáltozását lehűtve – határozottan és egyértelműen lezárta a választás eredményeivel kapcsolatos spekulációkat. Ehhez azonban azonnal hozzátette: „Bár a pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás szakította át, az élelmes ezüstérmes és a szemfüles bronzérmes összefogott, így ők állhattak a dobogó legfelső fokára.” Sólyom a rádióinterjúban inkorrektnek nevezte a pártok második fordulójában alkalmazott visszaléptetési stratégiáját. Szerinte a pártok így valójában visszaéltek a választási rendszer egyik, eredetileg más célra kidolgozott elemével. E kérdés megítélésének akkor is nagy a tétje, ha nem feltételezzük, hogy az Alkotmánybíróság hajdani elnökét politikai szimpátiái vezérlik. Ettől függetlenül is igaza lehet. Ha nem sikerül igazolni, hogy a 2002-es választásokon győztes pártok nem a rendszerben lévő kiskapu kínálta lehetőséggel éltek vissza, ahogyan Sólyom László sejtette, hanem egyszerűen éltek a választási rendszer adta lehetőséggel, akkor valóban tartósan megkérdőjeleződik a kormánytöbbség legitimitása. Akkor a választási eredményről továbbra is azt lehet állítani, úgymond jogkövetkezmények (ámde nem politikai következmények) nélkül, hogy nem a többségi akarat korrekt, noha igencsak szoros, kifejeződése, hanem dörzsölt stratégák rafinált stiklije nyomán előállt állapot.

Május 7-én a budai Várban két fontos dolog történt: a MIÉP nagyjából befejezte szereplését a magyar politikai életben, és zászlót bontott az új, egységessé gyúrt magyar jobboldali politikai mozgalom. Ennek az új politikai mozgalomnak, melyet sejtésem szerint Polgári Összefogásnak fognak hívni, kapóra jön, ha egy alkotmányjogi vita fönntartásával folyamatosan azt üzenheti a híveinek, hogy nem a magyar parlament a népképviselet végső fóruma, hanem a föltehetően valóban százszámra alakuló polgári társaságok. „Mi, akik itt vagyunk a téren, nem leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben, mert a haza akkor is van, ha idegen befolyás alá kerül, török és tatár dúlja, vagy ha nem a miénk a kormányzás lehetősége” – mondta a leköszönő miniszterelnök, kissé rejtelmesen május 7-én. Ha arra gondolt, amire föntebb én, akkor a szoros választási eredmény körüli mostani purpárlé hógolyója lassacskán a köztársaság alkotmányos berendezkedését rengető lavinává dagadhat. Ezért fontos megvizsgálni, hogy Sólyom Lászlónak igaza van-e. Szerintem nincs.

A választási rendszer alkotmányos értelme

A választási rendszert nem lehet önmagában nézni, csak az alkotmányosság egészének kontextusában. A választójog egyenlősége mindenekelőtt azt jelenti, hogy a választásokon minden polgár részt vehet, kivéve a kiskorúakat, és természetesen azokat, akiket bírói ítélet tilt el a közügyek gyakorlásától. A választójog egyenlőségéből azonban nem lehet mechanikusan levezetni a szavazathatékonyság egyenlőségének követelményét. Azt pedig egyenesen félreértésnek tartom, hogy a szavazathatékonyság egyenlősége a demokratikus állam működésének egyik alkotmányos alapkövetelménye lenne. Ez esetben ugyanis lényegében csak az egyfordulós, listás, és parlamenti küszöböt elő nem író választási rendszer lehetne alkotmányos, hiszen ez az egyetlen rendszer, amelyik következetesen és maradéktalanul érvényesíti az egy ember-egy szavazat elvét. Minden más választási rendszer elveszteget szavazatokat, méghozzá statisztikailag mindig inkább a későbbi vesztes kárára. A német, a brit, vagy az amerikai rendszer, más és más módon, de szintén megsérti az egyenlő szavazathatékonyság követelményét. Vitán felül a magyar is. A kérdés az, hogy ettől önmagában alkotmányellenes-e.

Könnyű belátni, hogy a brit rendszerben, ahol csak egyéni választókerületek vannak, és a – bármilyen részvétel mellett bármilyen arányban, akár egy szavazattal is – győztes jelölt viszi a mandátumot, azoknak a szavazóknak a politikai akarata, akik az adott kerületben a vesztes(ek)re szavaztak, semmilyen módon nem manifesztálódik parlamenti képviseletben. A brit liberális demokraták rendszeresen 15-20% körüli szavazatarányt érnek el. Magyarországon ezzel az eredménnyel tekintélyes kormányerő lennének. Nagy-Britanniában az utóbbi évtizedekben nem kerültek még csak a kormányzás közelébe sem, parlamenti frakciójuk törpe kisebbség. Az amerikai elektori rendszer a győztes mindent visz elvét a föderáció tagállamaira alkalmazza. George Bush Floridában néhány száz szavazat többséggel az állam összes elektorát vitte magával, és lett az Egyesült Államok elnöke, a (floridai) demokrata szavazók pedig fújhatták az egészet. (A demokrata elnökjelölt, Al Gore ráadásul országosan több szavazatot is kapott, mint Bush.) Ugyancsak elvesztik szavazatukat azok a német polgárok, akik olyan párt listájára adták a voksukat, amelyik nem lépi át a parlamenti küszöböt: nemhogy a pártjuk nem kap mandátumot (legalábbis listáról), hanem ráadásul olyan, a parlamentbe bekerült, más pártokat hoznak előnyösebb helyzetbe, amelyeket ők nem is támogattak. Ezeknek a rendszereknek a célszerűségét szokták ugyan vitatni, de komoly alkotmányossági aggályokról nem hallani. Nagyon úgy tűnik, hogy az arányosság követelménye egyik szisztémában sem kardinális kérdés a választási rendszer alkotmányosságának megítélésében, legalábbis, ha az arányosság nem torzul elviselhetetlenül, vagy a létrejövő aránytalanság nem önkényes, nem a hatalmon lévők akaratán múlik.

A magyar választási rendszer azért olyan bonyolult, mert különböző szempontokat próbál összeegyeztetni. Sólyom László ellentmond önmagának, amikor azt mondja, hogy a töredékszavazatok beszámításának módja sérti a szavazathatékonyság egyenlőségének elvét. Ellenkezőleg: a töredékszavazatok elosztására vonatkozó jelenlegi szabály éppen a szavazathatékonyság egyenlősége, vagyis az arányosság érvényesülése irányába tolja el a rendszert: olyan szavazatok számára is biztosít (korlátozott számú) mandátumot, amelyek egyébként a rendszerben másképp nyomtalanul elvesznének.

Ám az elvet nem érvényesítheti maradéktalanul. Méghozzá azért nem, mert vannak az alkotmányosságnak más követelményei is, amelyeket többek között a választási rendszer szerkezete is kifejezésre juttat. Ha ezeket összességében nézzük, akkor kiderül, hogy a szavazathatékonyság egyenlősége nemhogy nem az egyetlen, de valószínűleg még csak nem is a legfontosabb eleme a választójog alkotmányosságának. Az 1989-ben kidolgozott választási rendszer nem véletlenül néz ki úgy, ahogy kinéz.

Az Alkotmánybíróság 1991-ben döntést hozott abban a beadványban, amelyik kifogásolta a parlamenti bejutási küszöböt. A beadvány szerkesztői ugyanúgy érveltek, mint most Sólyom: a küszöböt át nem lépő pártok szavazóit a rendszer megfosztja a politikai képviselet lehetőségétől, ez pedig sérti az állampolgári jogegyenlőséget, a választójog egyenlőségét. Az Alkotmánybíróság Sólyom László elnökletével elutasította a beadványt. Bölcsen arra hivatkoztak, hogy az arányosság érvényesülésén túl az is fontos alkotmányos érdek, hogy az ország kormányozhatósága, politikai stabilitása biztosítva legyen. Ez tehát, a már említett jogbiztonság mellett, újabb olyan alkotmányos elv, amely ezek szerint korlátozza a szavazathatékonyság egyenlőségéhez való jogot. De a sort folytathatjuk.

1989-ben azért nem döntöttek a tiszta listás rendszer mellett, hogy ne csak személytelen, a választókkal közvetlen viszonyba nem kerülő listás képviselők legyenek. Úgy vélték, fontos érdek, hogy a parlamenti képviselők jelentős része kötődjön egy választókerülethez, személyesen is ismerhető, elszámoltatható legyen. Ha ez nem lett volna fontos, dönthettek volna a tiszta listás rendszer mellett is. Viszont azért nem döntöttek amellett, hogy csak egyéni választókerületek legyenek, mert az, ahogyan Nagy-Britanniában, súlyosan torzítaná a választói akarat arányosságát. És azért döntöttek a parlamenti küszöb mellett, hogy könnyebb legyen stabil koalíciókat, stabil parlamenti többséget alakítani.

Mindezekből kirajzolódnak általános elvek is. A rendszer egyfelől a választókat arra ösztökéli, hogy megfontoltan, alapos mérlegeléssel olyan pártokat preferáljanak, amelyek kellően széles társadalmi rétegek érdekeit tudják megjeleníteni. Ne pillanatnyi indulataik és partikuláris érzelmeik motiválják őket, hiszen azzal azt kockáztatják, hogy olyan pártra szavaznak, amelyiknek nincs esélye a bejutásra. A választási rendszer tehát tudatos politizálásra, a politikai események folyamatos követésére és értelmezésére ösztönzi a szavazópolgárokat. A szavazathatékonyság egyenlősége nem döntő kritérium. Ellenkezőleg: a parlamenti küszöb meghatározásával, illetve az egyéni és a listás rendszer vegyítésével már eleve beépítették a szavazathatékonyság egyfajta egyenlőtlenségét, amelyet a töredékszavazatok beszámítása csak részlegesen kompenzál. A rendszer megalkotói annak idején nem véletlenül tették ezt. Ezzel arra sarkallják a választókat, hogy számoljanak azzal, miképpen hasznosul a legjobban a szavazatuk, és komoly, kormány- és koalícióképes pártokat támogassanak. Ugyanez viszont magukat a politikai pártokat is arra ösztökéli, hogy minél szélesebb rétegeket igyekezzenek megnyerni. Továbbá arra, hogy politikai mondandójuk, programjuk adott esetben koalícióképes legyen. Röviden: a magyar választási rendszer a stabilitás, az arányosság, az elszámoltathatóság, a felelős politizálás és a felelős választói döntés, a konszenzuskeresés és a többségi érdek, a minél szélesebben értelmezett közjó hatékony megjelenítésének kívánalmait igyekszik érvényre juttatni, az alkotmány más elemeivel összhangban. A rendszer szándékosan nem preferálja a felelőtlen, szélsőséges vagy operettpártokat. Megalkotói föltehetően így is képzelték el a köztársaság alkotmányos működését.

Lehet, hogy a választási rendszer nem jó, nem kellően finom hangolású. Lehet, hogy van olyan rendszer, amely hatékonyabb, bölcsebb és méltányosabb. De pusztán a szavazathatékonyság, vagyis az arányosság – egyébként tudatosan minimalizált – sérelmére hivatkozva nem lehet kétségbe vonni az alkotmányosságát. A rendszer eleddig jól vizsgázott. Egy hihetetlenül mély válsággal sújtott, politikai radikalizálódással fenyegető évtizedben hozzájárult a politikai stabilitáshoz, jól zárt a szélsőségek ellen, és demokratikus küldetését is jól teljesíti. Képes kifejezésre juttatni a magyar választópolgárok politikai akaratát, és megjeleníteni meggyőződéseik sokszínűségét. Az arányosság szempontjából sem emelhető kifogás. Különösen nem 2002-ben, amikor a rendszerváltás utáni választások történetében a mandátumszám valójában most esett a legközelebb az eredeti szavazati arányokhoz: a minimális szavazatkülönbség csak minimális mandátumkülönbséget eredményezett.

• Idusról idusra