Mink András

Nyomtatóbarát változat

Kis János Kőszeg Ferenccel vitázva két évvel ezelőtt azt írta a Beszélőben: „a történet személyes vetületéről is csak úgy adhatunk megérthető, lélektanilag hihető képet, ha komolyan vesszük a szereplők politikai indítékait, és hajlandók vagyunk belegondolni kölcsönös helyzetük struktúrájába. Ha idáig eljutottunk, akkor kezdődhet a tények közös feldolgozása.” (Kis János: Kőszeg visszanéz. Beszélő, 2000. július–augusztus.)

Kis János, a Beszélő alapító szerkesztője, majd az SZDSZ alapítója és első elnöke kilépett a Szabad Demokraták Szövetségéből. Az alábbi írás rövid lesz, vázlatos. Nem elemzés, csupán néhány személyes reflexió. Néhány értelmezési szempontot szeretnék fölvetni.

Kis János az utóbbi évtizedek magyar közéletének meghatározó, és minden kétség nélkül egyik legtudatosabb politikai személyisége. Kilépése az SZDSZ-ből politikai döntés. Ezt azért fontos előrebocsátani, mert az egyik közkeletű verzió az „elviző moralisták” és „pragmatikus napipolitikusok” konfliktusára, Kis János csalódottságára, sértődöttségére vezeti vissza a döntést. A szellemi magasságok ködébe burkolódzó filozófus szembesül a napi politika iszapos valóságával, és végül elmegy a kedve az egésztől, arcát megvetően félrefordítva, a felelősséget nem vállalva kivonul – így a fáma. Kis János politikai és filozófiai pályájának ismeretében ez egyszerűen nevetséges és komolytalan állítás. Az a célja, hogy a döntés politikai súlyát zárójelbe tegye, bagatellizálja, illetve, hogy egérutat adjon azoknak, akik nem akarnak vagy nem mernek szembesülni azzal a politikai ténnyel, amit a kilépés jelez.

A másik, szintén közkeletű, ámde az előbbinél talán fajsúlyosabb kritika így vagy úgy, de a lépés hitelességét kérdőjelezi meg. Kis János azok közé tartozott – hívják fel a figyelmet a bírálók –, akik támogatták a közeledést a szocialistákhoz, támogatta a koalíciókötést a szocialistákkal 1994-ben, mint ahogy támogatta azt az irányvonalat, amely a szocialista párttal együttműködve képzelte el a Fidesz-kormány leváltását 2002-ben. Nem állt Demszky Gábor mellé, amikor Demszky újonnan megválasztott pártelnökként meghirdette az egyenlő távolságtartás stratégiáját. Kis János következetlen – állítják –, megtagadja korábbi álláspontját.

Erre az ellenvetésre az egyszerű válasz az, hogy a kritikusok mindenekelőtt elvétik a politikai állásfoglalás következetességének és hitelességének definícióját. Egy politikai személyiség politikai döntéseinek hitelét önmagában az nem ássa alá, hogy megváltoztatja a stratégiai vagy taktikai lépésekről alkotott véleményét, ha megváltozni látja a helyzetet. Komoly politikustól abszurd elvárás, hogy minden körülmények között ragaszkodjon eredeti elképzeléséhez. Ez a doktrinerekre jellemző, akik közé Kis Jánost mindig előszeretettel és igaztalanul sorolták politikai ellenfelei. Egy politikai döntés hitelét az ássa alá, ha a vélemény vagy állásfoglalás megváltozása szöges ellentétben áll azokkal a politikai és erkölcsi alapelvekkel, amelyeket korábban képviselt, és a változás hátterében nyilvánvalóan a hatalom megszerzésének puszta vágya, vagy az anyagi haszonszerzés reménye áll. Az első nyilvánvalóan nem igaz, azt pedig Kis János legádázabb ellenfelei sem állítják, a mostani felállásban ez teljes képtelenség is lenne, hogy politikai döntéseit a hatalomvágy vagy a pénzsóvárság motiválná, vagy motiválta volna bármikor is a múltban. Kilépése az SZDSZ-ből egészen egyszerűen szólva annak a jele, hogy úgy látja: a politikai helyzet megváltozott, és/vagy a korábbi stratégia nem igazolódott. Ez tehát az egyszerű válasz. A bonyolultabbról később.

Mindez természetesen nem válasz arra a kérdésre: helyes-e a helyzetmegítélése, helyesen döntött-e, hogy a kilépést tartotta a megfelelő válaszlépésnek, és helyesen tette-e, hogy éppen most döntött így. Erről csak akkor lehet valami értelmeset mondani, ha megpróbáljuk rekonstruálni a kilépés lehetséges okait, és az előzményeket.

Azt hiszem, rossz helyen keresgél az, aki a kilépés okait az Élet és Irodalomban közölt kétoldalas nyilatkozatból (augusztus 23.) véli kibogarászni. Az ÉS július 5-i számában megjelentetett politikai elemzése (A döntés kockázatai) jobb kiindulópont, amit viszont a bírálók nem pontosan olvastak. Kis János érveit nem részletezem, csak két elemre hívnám föl a figyelmet: Kis János abban az írásában nem az SZDSZ lehetséges bukásáról beszél, hanem mindenekelőtt a kormányéról, az MSZP–SZDSZ-koalíció politikai tartalmának és értelmének bukásáról. Ehhez kapcsolódik, hogy véleménye szerint a Medgyessy-ügy azt jelzi, hogy az MSZP visszasüpped a kádárizmus apológiájába, amely igazolja és erősíti a jobboldal antikommunista ellenmítoszát. Ezt továbbgondolva: a folyamat hosszú távon szétzülleszti a köztársaság morális és politikai alapjait. Két olyan táborra hasítja a magyar politikumot, melyek egyikében a magyar jobboldal legrosszabb hagyományainak örökösei lesznek a hangadók, míg a másikban a kádárizmus apologétái, miközben mindkettő a különböző előjelű populizmusok és a korrupció mocsarába süllyed. Talán kissé hangzatos, de véleményem szerint egyáltalán nem alaptalan következtetést vélek kiolvasni ebből: a közeljövő politikai fejleményeinek tétje az 1989-es rendszerváltás politikai és morális értelme. Ami mellesleg (és természetesen más kevesek mellett) Kis János legnagyobb politikai műve. Ha Kis Jánosnak igaza van, akkor az az állapot, amelyre kilépése utal, finoman szólva nem rózsás.

Aki a döntése okait és motivációit kutatja, annak mindenekelőtt nagy politikai filozófiai tanulmányait kell górcső alá vennie (az abortuszról, a republikanizmusról, a kisebbségekről, az állam semlegességéről, a szabadságról, hogy csak néhány nagy témát említsek). Tudományos, filozófiai diskurzus folyt róluk, ezenközben kissé háttérben maradt annak elemzése és komoly reflexiója, hová helyezik Kis Jánost ezek az írások a magyar politikai hagyományban. Ez nyilvánvalóan meghaladja a mostani írás kereteit, de a cikk tárgyával összefüggésben néhány általános benyomást fontosnak tartok megemlíteni. Mindenekelőtt azt, hogy aki alaposan tanulmányozta ezeket a szövegeket, az nem gondolhatta komolyan, hogy Kis János „zsigeri” alapon a szocialista párttal való összefonódás, szövetség feltétel nélküli híve (ideológusa?) lenne. Kevesen voltak, akik a rivális – beleértve a hagyomány szerint, ámde olykor tévesen és félrevezetően jobboldalinak, konzervatívnak nevezett vagy keresztény indíttatású politikai teóriákat – politikai-erkölcsi eszmerendszerek érveit nála alaposabban és nagyobb tisztelettel elemezték volna. Kevesen voltak, akik nála nagyobb szívóssággal keresték volna azokat a közös pontokat, amelyek alapján a sokféle vallású, identitású, kultúrájú, meggyőződésű, érdekű és érdeklődésű emberek sokasága politikai közösséget, köztársaságot alkothat. Kis János liberális gondolkodó, a liberális eszmekör egyik jól meghatározható és befolyásos irányzatának képviselője. Természetesen úgy gondolja, hogy az alapvető erkölcsi előfeltevéseink politikai és filozófiai megjelenítésének a rivális eszmerendszereknél koherensebb és autentikusabb rendszere az, amit ő képvisel és művel. Ebben talán téved, (úgy gondolom, nem), de ennek semmi köze a doktrinerséghez, a kirekesztéshez, a türelmetlen elutasításhoz.

Ezek az írások a politikai közösség helyesnek és kívánatosnak tartott kereteit próbálják kijelölni. Az 1989-es rendszerváltás a szándékok és remények szerint létrehozta ennek sarokpontjait. Rögzítette az állampolgári egyenlőség, az egyenlő méltóság és a szabadság alapelveit, valamint létrehozta az alkotmányosság, a joguralom és a népképviselet intézményeit. Ez azonban csak a keret, amelyben a modern Magyarországot létrehozó politikai, társadalmi és szellemi folyamat megindulhat. Haraszti Miklós, úgy hiszem, téved, amikor azt kéri számon Kis Jánostól (Kis János kilép, ÉS, augusztus 30.), hogy kilépésével felrúgta azt a konszenzust, amely a rendszerváltás békés voltában testesült meg, és amely a magyar liberálisok fő feladatát az alkotmányos rendszer védelmében jelölte meg. Az igaz, hogy az alkotmányos rendszer, mint az utóbbi évtized fejleményei mutatják, formális értelemben is védelemre szorul, hiszen a feszegetésére és aláásására irányuló nyílt vagy burkolt politikai törekvések egyidősek a rendszerváltással. Kis János írásaiban azonban ennél ambiciózusabb. Az alkotmányos rendszer létrejötte és a nemzeti függetlenség visszanyerése alkalmat teremtett a magyar politikai hagyomány újrateremtésére. A sarkalatos feladat: a függetlenségét elnyert ország nemzeti identitásának, a szabadság és szolidaritás közösségének újrafogalmazása. Kis János nem történeti fogalmakban ír, hanem a modern liberális filozófia fogalmi kereteiben, de a történeti kontextus tudatában és ismeretében. Írásainak mögöttes premisszája, hogy sem a 19. századi magyar (nemesi) liberális hagyomány, sem a magyarországi baloldal két meghatározó gondolatköre, a népiek (az eredetiekre gondolok természetesen) és a marxista alapú szociáldemokrácia – a három fő áramlat, röviden, a „magyar progresszió”, amelyre rokonszenvvel tekint – különböző okokból, történelmi kötöttségeik és belső ellentmondásaik miatt nem folytatható. (A klasszikus magyar liberalizmust sutba vágó, a két világháború között hatalomra jutó, a jogegyenlőséget megtagadó, neokonzervatív, nemzeti-keresztény eszmerendszer bűnös és tragikus zsákutca, következményeivel minden jobboldali konzervatívnak számolnia kell – kellene. A tömeggyilkos fajvédő és kommunista rezsimek „hagyománya” nyilvánvalóan szóba sem kerül.) Távolsága vagy közelsége ezen áramlatokhoz különböző, de nem ez a lényeg. Kis János nem egyszerűen valahol ezek között helyezkedik el. A három említett áramlat fogalmazta meg az utóbbi durván másfél évszázad fő nemzeti céljait: a szabadság és joguralom követelményeit, a nemzeti, politikai és szociális emancipáció programját. Kis János filozófiai és politikai programja e három eszmekör hozadékának, illetve követelményének egyesítése, és alkalmazása a modern tömegtársadalomra a globalizálódó, vagyis az egyes nemzeti-politikai közösségek egymás közti viszonyát lassan átformáló világban. Kis János mint politikus pedig nyilvánvalóan olyan politikát támogat, amelyről úgy látja, a legtöbb esélyt adja e program megvalósulásához.

Sem az intellektuális, sem a politikai közeg mindehhez nem volt barátságos. Kis János liberális programja színvonalas intellektuális reflexiót a „másik” oldalról alig vagy jószerivel egyáltalán nem kapott. Jellemző, hogy kevés értő és figyelmes kritikusa, beleértve a konzervativizmus valamely ágával rokonszenvezőket, szinte kivétel nélkül a magyar nemzeti közép, jobboldal margóján, illetve azon kívül állt. A magyar jobboldal meghatározó ideológusai (ha lehet őket egyáltalán annak nevezni), szövegeiben csak a marxista „vörös farkak” nyomát ütötték bottal, és a „nemzetgyalázás” passzusai után kutattak árgus szemekkel. Érdekük volt, hogy rámutassanak: „összenő, ami összetartozik”, Kis János valójában egy „álcázott bolsevik”, az (utód)kommunisták szekerét tolja, akárcsak kreatúrája, az SZDSZ.

A politika színterén a liberális programot a rendszerváltás pillanatától két irányból is veszély fenyegette. Az egyik, a kommunizmus sajátos örökségeként, annak visszahatásaként a háború előtti nemzeti-konzervatív eszmekör feltámadása. Az 1989 óta formálódó magyar jobboldal, amely meglehetősen korán ledobta magáról a népi hagyományt (ami eredetileg nem is oda tartozott), túl gyorsan és főleg minden önreflexió és kritika nélkül kanyarodott vissza a Horthy-korszak „nemzeti kereszténynek” becézett kurzusának paneljaihoz. Ez nem volt szükségszerű, ám annál kényelmesebb. Ma úgy tűnik, majdnem helyrehozhatatlan tény, hogy a magyar jobboldal integrálása (helyesebben: bedarálása és monolittá gyalulása) a terror(nyilas?)házas posztkommunista antikommunizmus révén ment végbe. Ez az állapot talán nem végleges, de nyomasztó mértékben előrehaladt.

A másik veszély az állami paternalizmus iránti, a Kádár-korszakban meggyökeredzett nosztalgiák tovább- vagy újjáéledése, illetve a Kádár-kori establishment gazdasági-hatalmi pozícióinak átmentése volt. Az előbbi a drámai posztkommunista gazdasági válság idején a társadalmi és gazdasági reformok, a nagy újraelosztási rendszerek átalakításának programja alól lúgozhatta ki a lehetséges tömegtámogatást. Ez nemcsak úgynevezett hatékonysági kérdés. Nem csak az volt a tét, hogy ha kis kilengés után a közhangulat nyomására újra az osztogatásos gazdasági populizmus tér vissza, akkor a magyar gazdaságra és társadalomra az erőforrások elpazarlása után újabb, a korábbinál is súlyosabb összeomlás vár, és minden, ami evvel jár: káosz, a politikai szélsőségek megerősödése. A reform a társadalmi igazságosság, a közterhek viselése és a közjavak elosztása igazságosságának kérdése is. A tét az új köztársaság politikai és erkölcsi újraalapozása és megszilárdítása. Az utóbbi, közkeletű nevén „hatalomátmentés” viszont fordítva, soha nem egyszerűen erkölcsi, igazságossági kérdés volt. Nem egyszerűen az volt a tét, hogy akik a pártállam szolgálatában, a diktatúra privilégiumait kihasználva és élvezve méltatlan és érdemtelen előnyhöz jutottak, azok ebből ne kovácsolhassanak maguknak újabb előnyt. A korrupció és az állami, illetve egykori pártvagyon széthordása a gazdaság szükséges modernizációját is veszélyeztette.

Az 1990 utáni évek politikatörténetét nem szükséges most részletesen felidézni. Elég annyi, hogy az első szabad választásokon ellenzékbe kerülő SZDSZ számára az első pillanattól fogva neuralgikus stratégiai kérdés volt, hogy melyik oldalon vannak olyan erők, amelyekkel együttműködve a liberális programot nagyobb eséllyel lehet megvalósítani vagy legalább előrevinni. A Beszélő olvasóit erről nem kell fölvilágosítani: az erről szóló vita jórészt a heti-, illetve havilap Beszélőben folyt. Kis János 1994-ben már nem volt az SZDSZ elnöke, de kétségkívül a párt egyik legbefolyásosabb személyisége volt. 1994-ben, az 1990-es alkotmányozási egyezség felrúgása után, a médiaháború közepette, az MDF-ben egyre erősödő radikális jobboldali szárny (a liberálisok mellett saját kormányuk ellen is irányuló) támadásainak kereszttüzében, a Fidesz megrendülése és az MSZP látványos megerősödése láttán ő is azok közé tartozott, akik végül a koalíció megkötése mellett foglaltak állást. Ez lehet, hogy hiba volt, de három dolgot nem szabad szem elől téveszteni: az MSZP-vel való szövetkezés nem volt eleve, ideológiai értelemben kódolva. Továbbá nem volt képtelenség azt feltételezni, hogy az alkotmányos intézményrendszert alapjaiban támadó jobboldali radikálisokkal szemben az MSZP hajlamosabb és rászoríthatóbb az alkotmányos rend tiszteletben tartására. Végül nem volt abszurd a feltételezés, hogy a koalícióban lévő SZDSZ hatékonyabban szegülhet szembe a kádári nosztalgiákat élesztgető gazdasági populizmussal, sőt még az sem, hogy elősegítheti az MSZP belső, pozitív irányú evolúcióját. Ezek a remények és várakozások csak részben teljesültek.

Az 1994-es koalíciókötés egyik legnagyobb politikai kockázata az volt, hogy látszólag igazolta a radikális jobboldal ősrégi és jellegzetesen antiszemita mítoszát az ún. „nemzetrontó liberálbolsevizmusról”. Az 1994 és 1998 közötti ciklusban az ellenzék szívesen ügetett ezen a vesszőparipán, 1998-cal kezdődő kormányzásuk idején pedig a lovak közé csaptak. Az MSZP-nek is szüksége volt erre az imidzsre: kényelmesen helyezkedett el a „jobboldali reakció elleni demokratikus népfront” pozíciójában. Ezzel spórolhatták meg az öntisztulás, a generációváltás és az önálló eszmei program kialakításának sokkal nehezebb és kínosabb munkáját.

Kis János 1998 után több írásában is védelmébe vette a koalíciókötést. Érvelése szerint a koalíció első két éve, mindenekelőtt a gazdasági stabilizáció és az alapszerződésekben megtestesülő külpolitika tendenciáiban megfelelt a liberális rendszerváltó program főbb törekvéseinek. Másfelől nem rejtette véka alá az MSZP-vel kapcsolatos aggodalmait, az 1995-től szaporodó korrupciós botrányokat és korporatív törekvéseket. 1996-ban – írta – az SZDSZ-nek ki kellett volna lépnie. Másfelől tény, hogy 2000 őszén, 2001 tavaszán nem állt Demszky mellé. Igaz, nyilvánosan nem bírálta őt, de távolságtartása egyértelmű volt. Félreértés azonban ezt a gesztust a szocialistákhoz való feltétel nélküli kötődéssel magyarázni. A liberálisok egyik alapdilemmája sokak szerint akkor az volt, hogy nincs olyan befolyásos jobbközép párt, amellyel esély lenne a párbeszédre. A Fidesz-kormányzás idején zajló kormányzati ideológiai offenzíva kétségtelenné tette, hogy onnan az SZDSZ semmit sem várhat. A 2002-es választások tétje tehát a liberálisok számára az volt, hogy a kormányváltó szavazók kisebb részét maguk mellé állítva a parlamentben és a kormányban esélyük lehet-e a politika befolyásolására, vagy a két nagy párt közötti választást lebegtető taktikával elveszítik – éppen a Fidesz esett hasonló csapdába 1994-ben, amikor kis híján kibukott a parlamentből –, az MSZP táborába terelik a Fideszt leváltani akaró szavazatokat. Ez akár a Fidesz újbóli győzelmét is eredményezhette volna. Az eredmény igencsak szoros volt, mindkét szempontból. De a tét nemcsak az volt, hogy a jobboldal radikalizálódó társadalom-átalakító offenzíváját megállítsák, hanem az is, hogy a parlamentben megmaradjon a liberális alternatíva, méghozzá a politika érdemi alakítására elegendő befolyással. Úgy látszott, a 2002-es választásokon sikerült ezt a minimális célt elérni. A fajvédő párt kiszorult a parlamentből, megtörtént a kormányváltás, és a liberális párt erős alkupozícióból léphetett kormányra a szocialistákkal.

Mi változott azzal, hogy kiderült Medgyessy Péter miniszterelnök szt-tiszti múltja, és a liberálisok nem tudták (vagy igazán nem is akarták) kikényszeríteni a váltást? Kis János szerint Medgyessy Péternek azért kellett volna mennie, mert eltitkolta a választók előtt a múltját. Nem azért, mert szt-tiszt volt, hanem azért, mert ezt nem mondta meg. Ezt a finom distinkciót az első pillanattól bagatellizálták és félreértelmezték. Politikai üzenete éppen a fordítottja annak, mint aminek beállították. Nem a múlt, a „múltban való vájkálás” a tét, hanem a jövő, a köztársaság kormányának hitelessége és szavahihetősége. Mi várható attól a párttól és attól a kormányfőtől, amelyik úgy gondolta, erről a választóknak nem kell tudniuk, illetve ezt előttük fontos eltitkolni?

Az alkotmány és a politikai intézményrendszer, a köztársaság működésének elengedhetetlen feltétele, hogy az emberek, a politikai közösség tagjai azonosuljanak vele: akkor működik megfelelően, ha magukénak érzik és fontosnak tartják elveit. A politikai közösség tagjain kívül más, aki legitimálná, nincs. A magukénak pedig csak akkor érezhetik, ha várakozásaiknak, többek között erkölcsi elvárásaiknak is képes megfelelni. Kézzelfoghatóan érvényesülnie kell például két alapvető elvárásnak: a népszuverenitásnak és a hatalom számonkérhetőségének, a hatalom felelősségének.

Az új alkotmányos rendszer teljesítménye sok szempontból sikeresnek értékelhető: a gazdaság föllendült, nemzetközi versenyképessége nőtt. Esély nyílt a fejlett világhoz való csatlakozásra a közeljövőben. Ugyanakkor a rendszerváltás utáni kormányzatok és politikai elit közös kudarca, hogy ma a magyar nép politikai értelemben frusztrált: nem látja az alkotmányosság értelmét. Úgy látja, hogy részvétele saját ügyei alakításában nem megfogható, érzületeinek, politikai reakcióinak nincs látható következménye. Az intézményrendszer defektusosan működik, az alkotmányos keret formálisnak tetszik, a benne foglalt erkölcsi elvárások szórványosan és részlegesen érvényesülnek. Vagyis nem sikerült a rendszerváltással létrejött új politikai intézményrendszer lényegét megszilárdítani és elfogadtatni, iránta bizalmat ébreszteni.

Az egykori MSZMP propagandagépezete 1988–89-ben igyekezett gyanút kelteni a rendszerváltás politikai tartalma iránt. Önjelölt csoportocskák alkudoznak a nép háta mögött, feje fölött a hatalmi pozíciók újraosztásáról, a húsosfazékról – hangzott a mese. A magyar társadalom a történelmi tapasztalatokból fakadóan kétségkívül hajlamos is volt a gyanakvásra. A rendszerváltás mindmáig nem tudott megszabadulni attól az árnyképtől, hogy voltaképpen titkos alkuk és piszkos ügyletek története volt. A rendszerváltás egyik fő elemét, az állami vagyon elosztását és a privatizációt kezdettől titkok és a mély gyanakvás övezte. Ez aligha lehetett volna másképp, még akkor sem, ha a folyamat sokkal méltányosabb módon ment is volna végbe, mint amit a közvélekedés tart róla. Az egykori állambiztonság múltját és ügyeit azonban lett volna mód megnyugtatóan tisztázni.

Sokan, és talán nem teljesen megalapozatlanul, vélik úgy, hogy nem az egykori titkosrendőrség irataiban van a pártállami diktatúra kutyája elásva. Ezzel csak részben értek egyet. A titkosrendőrség, a pártállam titkainak megismerése nemcsak azért fontos, mert e nélkül nem alkothatunk tiszta képet a diktatúra működéséről, következésképp arról sem, mi volt 13 évvel ezelőtt a rendszerváltás tétje. Azért is fontos, mert a titkok feltárása az új rendszer politikai és erkölcsi megszilárdításának is kulcseleme (vagy az kellett volna, hogy legyen). Az állambiztonsági múlt feltárása szimbolikus jelentőségű. A köztársaság jövője szempontjából nem elfogadható, hogy az a hazug látszat keletkezzen, hogy a rendszerváltás titkos alkuk és machinációk, ráadásul jelentős részben az egykori titkosrendőrség machinációinak szüleménye. A múlt feltárását végző két parlamenti bizottság eddigi ténykedése súlyos veszélyeket rejt e tekintetben. A kormányoldal, elsősorban is a szocialisták a miniszterelnök védelmében meglehetős sikerrel terjesztik azt a legendát, hogy az együttműködés a pártállam „szerveivel” lényegtelen momentum, sőt az egykori együttműködők valójában a rendszerváltást készítették elő. Nincs különbség az „ellenállók” és az „együttműködők” között, illetve a különbség csak annyi, hogy az „együttműködők” messzebbre látók, megfontoltabbak és hatékonyabbak, más szóval bölcsebbek és tehetségesebbek voltak. A másik veszély annak sugalmazása, hogy „mindenki szem volt a láncban”. Mindenki többé-kevésbé részese, együttműködője volt a diktatúrának, nincs mit egymás szemére vetnünk. 1989 ezért sem lehetett választóvíz – állítja a régi-új (reform)szocialista mítosz. Végül: nem elfogadható az a rejtett, népfrontos, egyben ősrégi, legkésőbb 1956-tól (de inkább jóval korábbról) datálható állambiztonsági sugallat sem, amellyel 1989-ben is próbálkoztak, hogy a politikai rendszer pilléreinek bolygatása nemcsak hogy eltereli a „valós”, „az emberek napi gondjait érintő” kérdésekről a figyelmet, de egyben a „fasiszták” térnyerésének ad utat.

Az új szocialista-szabad demokrata koalíció azzal a határozott ígérettel lépett föl, hogy nemcsak a kormányt váltja le, nemcsak véget vet az ideológiai polgárháborúnak, hanem politikailag és erkölcsileg is megszilárdítja a köztársaságot. A kormányzat bizonyítja, hogy átlátható, számon kérhető, felelős a népnek, a nép pedig részese a hatalomnak. Vége a politikai cinizmusnak, a rejtegetésnek, a sumákolásnak. Ebből a szempontból nem túl ígéretes, hogy Magyarország jelenlegi legnagyobb és legbefolyásosabb politikai pártja tizenhárom évvel a rendszerváltás után olyan miniszterelnököt kínált fel, aki éppen az őszinteség és az átláthatóság szempontjából lett egy csapásra kérdéses figura. És elgondolkodtató, hogy ha a párt vezetői tudtak a múltjáról (márpedig efelől szemernyi kétségem sincs, bár biztos tudomásom erről ugyebár nem lehet), akkor hogyan gondolhatták, hogy a mai helyzetben, az ország jelenlegi politikai és mentális állapotában ez nem számít.

Haraszti Miklós fölidéz egy régi viccet Kis János álláspontjának illusztrálására: azért záratná ki Medgyessyt a miniszterelnökségből, mert az életrajzában ugyan föltüntette, hogy egyetemet végzett, de azt nem, hogy általánosba is járt. Vagyis, hangzik a politikai érv, ha a szabad demokraták egyszer magasabb érdekből, az ország modernizációja és a szélsőjobb elszigetelése érdekében elvállalták, hogy koalícióra lépnek az egykori utódpárttal, akkor most ne finnyáskodjanak, ha napvilágra kerül olyasmi, amit amúgy is mindenki tudott, csak most éppen Medgyessyről derült ki. Az utódpárt olyan, amilyen, tudjuk, ők alaposan „benne voltak”. Vagy ahogy a miniszterelnök mondta: „voltak dolgok”. A szabad demokraták ennek tudatában vállalták az együttműködést velük.

Az érv ki nem mondott kiindulópontja az, hogy az utódpárt menthetetlenül utódpárt, és ha ez igaz, illetve most már többedszerre be is bizonyosodott, ez akkor sem akadálya annak, hogy a rendszerváltó liberálisok velük szövetkezzenek. Nekem viszont az a véleményem, hogy a szabad demokraták nem a változatlan utódpárttal vállalták a feltétel nélküli, „történelmi” szövetséget, hanem azzal az ígérettel és tagadhatatlanul elvileg meglévő lehetőséggel, hogy a szocialista párt levetkőzi utódpártiságát, és a rendszerváltás iránt hátsó gondolatok nélkül elkötelezett, modern szociáldemokrata párttá válik. Ők is ezt ígérik, immáron tizenhárom esztendeje, és ez elemi érdeke nemcsak nekik, hanem a magyar köztársaságnak is. Az a minimum, hogy ezt számon kérhetjük rajtuk.

Az ÉS május 3-i számában írott politikai elemzésében (Ami biztos – és ami bizonytalan), még a kormányalakítás és a Medgyessy-ügy előtt vagyunk(!), Kis János föltette a kérdést: Van-e az MSZP-ben hajlandóság az „alkotmányvédő” kormánypolitika vállalására? Kis János ezt a kérdést a bizonytalanságok közé sorolta. „Semmi kétség, az MSZP távolodóban van utódpárti identitásától. De amikor ezt megállapítjuk, nem hallgathatjuk el, hogy eközben nem tett szert új identitásra. Belső egységét nem eszmék körül teremtette meg, hanem a legkülönbözőbb érdekcsoportok áttekinthetetlen alkuiban (…) Az MSZP ma sokkal inkább látszik különféle érdekek kiszámíthatatlan koalíciójának, mint elvek körül szerveződő, világos irányítási hierarchiával rendelkező pártnak. Mai állapotában is könnyű elképzelni róla, hogy az alkotmányos jogállam konszolidálásába belevágjon, de nehéz elképzelni, hogy azt rendületlenül végigcsinálja. Legalábbis egyedül.”

Ebben az írásában Kis János számos ponton világossá tette, hogy megítélése szerint milyen feltételek teljesülése esetén van értelme a liberálisok és a szocialisták közös kormányzásának. Röviden annyit: addig van értelme, amíg látható esély van arra, hogy az MSZP valóban elkötelezi magát a köztársaság megszilárdításának programja mellett, maradéktalanul levetkőzi utódpárti reflexeit, és/vagy amíg a SZDSZ-nek érezhető befolyása van arra, hogy ez a folyamat ne forduljon a visszájára. A Medgyessy-ügy ezek iránt támasztott kétséget.

Az MSZP-hez kötődő publicisták hada örömmel és megkönnyebbüléssel fogadta Kis János kilépését. Az SZDSZ megszabadult a ballasztjától, végre zárt értelmiségi klubból pragmatikus politikai párttá válhat. Ezt a nézetet nem kívánom kommentálni. Megkönnyebbülésük számomra mindenesetre félreérthetetlenül azt jelzi, hogy ők mindig pontosabban értették Kis Jánost, mint a szélsőpolgári oldal liberálbolsevikozó acsarkodói – és mint néhány egykori párttárs.

• Idusról idusra