Litván György

Nyomtatóbarát változat

Az 1994-es választás után, amikor a liberális tábort – és nem is csak az SZDSZ tagságát – élesen megosztotta a szocialistákkal kötendő koalíció kérdése, maga az SZDSZ pedig egy kisebbfajta pártszakadás viharzónájába került, Kis János, mint a párt egykori elnöke és szellemének legfőbb megtestesítője, meggyőző érveléssel fejtette ki, hogy mi a különbség egy liberális vitaklub és egy politikai párt között, s hogy az SZDSZ nem térhet ki a kormányzati felelősség vállalása elől, amikor választói erre kötelezték. Tölgyessy és néhány társa kivételével úgy láttuk akkor, s úgy gondolom ma is, hogy teljesen igaza volt. Ma viszont, amikor a nyolc év előtti Horn-kormánynál minden tekintetben sokkal jobb kormány alakulhatott, amikor az akkori bő kormánytöbbség helyett nagyon szoros ez a többség egy revánsra szomjas ellenzékkel szemben, Kis János visszatért a politikai vitaklub követelményeihez és stílusához.

A véletlen úgy hozta, hogy Medgyessy Péter Magyar Nemzet-beli „leleplezésének” és parlamenti – bizony elég rosszul viselt – „meghentergetésének” délutánján egy liberális klubesten módom volt végighallgatni Kis János friss helyzetértékelését, amely már egyértelműen a miniszterelnök távozását jelölte meg egyedüli (demokratikus) megoldási lehetőségként. Nem tagadom, ha nem is aggálytalanul, nagyjából egyetértettem vele, mint ahogy ezen a keddi délutánon, mint tudjuk, hasonlóan reagált az SZDSZ parlamenti frakciójának többsége is. (De már ott, a mi klubdélutánunkon érzékelhető volt a párttal rokonszenvezők riadt aggodalma is.) Másnap reggel megjelent cikkének (Medgyessynek mennie kell!) még talán elhihettük, hogy ez a távozás – így vagy úgy – csupán rövid idő kérdése lehet, második cikke megjelenésekor viszont már ismert volt mind a megszilárdult parlamenti helyzet, benne az SZDSZ kiérlelt többségi véleménye, mind a közvélemény erős megnyilvánulása a kormány változatlan továbbműködése mellett. Amikor pedig Kis János jónak látta, hogy beváltsa „ígéretét”, és kivonuljon az általa is alapított pártból, élete nagy politikai alkotásából, már kiderült, hogy a koalíciós kormány, ha nem is hibátlanul, de igen sikeresen startolt, s visszamenőleg egyszerűen képtelennek tűntek mind a miniszterelnök lemondásáról, mind a „konstruktív bizalmatlansági indítvány” alkalmazásáról, mind az MSZP-kormány külső SZDSZ-es támogatásáról szőtt elképzelések. Ő azonban nem látta be ezek irrealitását és politikai veszélyeit, hanem visszamenőleges ábrándokat szőtt arról, hogy a húsztagú SZDSZ-frakció legalább néhány napig kemény ellenállást tanúsíthatott volna a Medgyessy mögé egységesen felsorakozott MSZP-vel szemben. (Vajon milyen eredménnyel?)

Azt hiszem, nem alaptalan a feltételezés, hogy Kis János valójában javaslatainak és álláspontjának látványos kudarca elől menekült a látványos kilépésbe. A Medgyessy-ügyben elszenvedett veresége mögött azonban egy sokkal mélyebb és hosszabb, mintegy évtizedes kudarcsorozat húzódik. Mióta Kis János 1992-ben – elhamarkodottan – lemondott az SZDSZ elnökségéről, kiszolgáltatva a pártot Tölgyessy konzervatív-liberális irányzatának, továbbra is folyamatosan azon volt, hogy részben írásai útján, főként azonban hívei közvetítésével befolyásolja az SZDSZ tevékenységét és arculatformálását. Szeme előtt mindvégig egy olyan elvszerűbb, a kifejezetten népszerűtlen liberális elvek és célkitűzések mellett is habozás nélkül kiálló, a kellemetlen konfliktusokat is vállaló párt képe lebegett, amilyenné az SZDSZ sohasem tudott válni, sem ellenzékben, sem kormányzati pozícióban. Kis János és hívei ezért a párt mindenkori vezetőit hibáztatják, ami részben jogos is lehet, nem hajlandók azonban tudomásul venni, hogy ez egyben a párttagság és a szélesebb társadalmi közeg hol tudatos, hol ösztönös ellenállásába is ütközik. Természetesen nehezen eldönthető, hogy az SZDSZ befolyásának stagnálása vagy zsugorodása egy „elvszerűbb” vagy éppen egy „népszerűbb” politikával lett volna inkább elkerülhető. A tavaszi választásokon azonban nyilvánvaló lett, hogy az e körüli viták és kölcsönös vádaskodások elég feleslegesek voltak: a választókat, a szimpatizánsokat nem ez befolyásolta, s nem hiszem, hogy az SZDSZ akár egyetlen szavazatot is veszített volna a drog vagy a homoszexualitás ügyében tanúsított nem eléggé elvszerű kiállása miatt. A valós politikai erőtérben másról volt szó, és a választási kampány sikerességét, valamint a koalíciókötés szükségességét Kis János sem vonta kétségbe. Eszerint a választások után zajlott néhány hetes tavaszi parlamenti ciklus, avagy az azóta eltelt két hónap közéleti eseményei (bűnei) lennének olyan súlyúak, hogy Kis János már egy pár hétig (az önkormányzati választásokig) sem halaszthatta kilépését egykor szeretett pártjából? Igen, saját nyílt levelében is azt írja: „elhatározásom a választások utáni napokban kezdett érlelődni.”

Ha az ember rászánja magát, hogy nyilvánosan kitagadja saját gyermekét, illő, hogy legalább komolyan megindokolja elhatározását. Az SZDSZ ennyit bizonyosan megérdemelt volna a maga alapító filozófus-elnökétől, a liberalizmus legnagyobb felkészültségű magyar gondolkodójától. Ő azonban először csak „megüzente” (az MTI útján) megdöbbent tisztelőinek és elvbarátainak, hogy elhagyta őket, majd egy hozzá és a lépés súlyához méltatlan színvonalú nyílt levelet tett közzé. Emlékeztetnék rá, hogy még az SZDSZ-től akkor már régen eltávolodott Tölgyessy Péter is megtisztelte pártját azzal, hogy az Országos Tanács ülésén jelentette be és indokolta meg kilépését. Kis János utal ugyan rá levelében, hogy elidegenedése már régi keletű, de a hangsúlyt a friss vádakra helyezi, amelyek viszont sokak szerint – szerintem is – részben túlzóak, részben pedig egyszerűen alaptalanok. A sokszorta nagyobb MSZP-vel folytatott koalíciós tárgyalások eredményeiből erőtlenségre, a négy megszerzett miniszteri tárcából koncepciótlanságra, a kormányprogram hiányzó pontjaiból az SZDSZ teljes „kiüresedésére” következtetni végletes doktrinerség, a „több mint kormányváltást” kierőszakolt Fidesz-pártkatonák és -kiszolgálók leváltását sokallani pedig még ennél is rosszabb. Az ő ismeretanyagával és elemzőkészségével ennél sokkal mélyebb anamnézist vagy meggyőzőbb vádiratot is készíthetett volna.

Kilépése tehát politikailag nincs kellően megindokolva, hiszen az SZDSZ politikájában, ha időnként mutatkoztak is a fáradás vagy a „sodródás” tünetei, nem ment végbe tartalmi torzulás, elvfeladás, még kevésbé árulás. Természetesen így is érezheti magát valaki csalódottnak, ez esetben vagy felveszi a küzdelmet, vagy félrevonul, és végképp felhagy a párt befolyásolásával. Ha a nagyon tudatos Kis János nem ezt tette, úgy ezzel valami célja volt. Tudhatta, hogy az ő kilépése egész más horderejű, mint az elmúlt években távozott néhány neves értelmiségié vagy akár a sajátos okokból most kilépett Hack Péteré. Azt is jól tudhatta, hogy lépése az SZDSZ felrázására nem, legfeljebb megrázására alkalmas. Tehát vagy a jelenlegi pártvezetésre akart csapást mérni, vagy saját korábbi és mostani magatartását – hallgatásával jelzett elégedetlenségét – visszamenőleg igazolni. Távozásának módja tehát véleményem szerint morálisan sem védhető, mert nem tisztulást eredményezett, hanem kárt okozott vele, hiszen az SZDSZ-re nem csupán a liberális eszmék követőinek, de a nehezen formálódó magyar demokráciának is szüksége van.

• Idusról idusra