Neményi László

Nyomtatóbarát változat

„Irak sikátoraiban izzadnak, koszosak és félnek a 101. légi deszant hadosztály és az 1. páncélos hadosztály katonái. Haza akarnak menni, de ehelyett azzal vannak elfoglalva, hogy rajtaütéseket verjenek vissza és megpróbáljanak véget vetni az olaj-, víz- és villanyvezetékek elleni szabotázsakcióknak. Azt mondták nekik, hogy felszabadítókként fogják őket üdvözölni, de most, sok hónappal később, egy megszálló hadsereg katonái, és próbálják menteni annak az elnöknek reputációját, aki sohasem mondta meg nekik – tudta maga is egyáltalán? –, hogy mibe másznak bele.” Michael Ignatieff, a Harvard Egyetem emberi jogi politikára specializálódott politológus-professzora indítja ezekkel a plasztikus mondatokkal a koherens amerikai intervenciós doktrína hiányát kifogásoló esszéjét. (The New York Times Magazine, szeptember 7.) Kevesen szállnának vele Amerikában vitába arról, hogy a könnyű villámháborús katonai győzelem ellenére sem mennek a tervek és remények szerint a dolgok, hogy nem lesznek otthon a katonák, mire lehullanak a falevelek, és hogy az iraki demokrácia – vagy akárcsak egy többé-kevésbé jogállami, stabil rezsim – megteremtése rendkívül idő- és pénzigényes feladat és bizonytalan kimenetelű folyamat.

Nem mintha teljes lenne az egyetértés abban, hogy mennyire válságos a helyzet Irakban, hogy mennyire értékelhető kudarcként az a „véres béke”, amelyet az amerikai megszállás elért. William Safire konzervatív publicista „kudarccal házalóknak” (failuremongers) nevezte a Bush-adminisztrációnak azokat az európai és amerikai kritikusait, akik szerinte saját kárörömüket is táplálandó mértéktelenül eltúlozzák az iraki nehézségeket. (The New York Times, szeptember 8.) A Murdoch tulajdonában lévő New York Post – bulvárlap minőségi, de erősen pártos publicisztikai rovattal –, amely „Times Watch” címen már évek óta külön rovatot szentel a túlságosan liberálisnak és baloldalinak ítélt New York Times „elfogult torzításainak” leleplezésére, rendszeresen azzal vádolja a „Szürke Lady” szerkesztőit, hogy eltorzított képet közvetítenek Irakról: „eltemetik” a jó híreket és túldramatizálják a rosszakat.

A retorikailag módfelett, tartalmilag csak halványan eltérő helyzetértékelésekben egyfelől nyilvánvalóan a kormányzatot támogatók kincstári optimizmusának és a kormányzattal ezer más kérdésben is szembenállók szkepticizmusának eltérő propagandaigényei tükröződnek. Másfelől viszont az a tény is, hogy a „hogyan tovább?” kérdésére az amerikai politika- és véleményformálók eltérő válaszokat adnak. Minél drámaibb a helyzet Irakban, annál inkább szükség van az iraki misszió multilateralizálására, az ENSZ és az európai szövetségesek bevonására, annál inkább tűnik fel költséges hibának a Bush-adminisztráció unilateralizmusa. Bush Irak-politikájának támogatói ezzel szemben pontosan attól tartanak, hogy a kritikusok azért „verik a tamtamot”, azért túlozzák el a nehézségeket, hogy az amerikai közvélemény ezekre adott reakcióit kihasználva arra kényszerítsék az adminisztrációt, hogy mondjon le „a kontrollról egy felelőtlen ENSZ-bürokrácia javára” – így Safire említett cikkében. Egy alkalmi publicista, Donald E. Walter szövetségi bíró pedig, aki az Igazságügyi Minisztérium felkérésére járt Irakban az iraki igazságszolgáltatás értékelése és reformjavaslatok megtétele céljából, olvasói karitatív lelkiismeretét ébresztgetve igyekszik az unilateralizmus vérben és pénzben fizetendő költségeit hangsúlyozó kritikusokat kontrázni: „Meg kell lennie az erkölcsi bátorságunknak, hogy végigcsináljuk ezt, hogy megtegyük, ami ahhoz kell, hogy felelős kormányt biztosítsunk az iraki népnek. Ha megdöntöttük Szaddámot, nem hagyhatjuk cserben azokat, akik bíznak bennünk. […] A rossz hírek állandó csöpögtetésével alá lehet ásni arra irányuló akaratunkat, hogy teljesítsük azt, amit vállaltunk.” (The New York Post, szeptember 25.)

De a tények mégiscsak tények. Az Egyesült Államok az ENSZ felhatalmazása és fontos szövetségeseinek támogatása nélkül is képes volt megdönteni Szaddám Huszein diktatúráját, de a megszállás és az iraki gazdasági és politikai rekonstrukció költségei – legalábbis belpolitikai teherbíró képességét – próbára teszik. Egyelőre nem is annyira a véráldozatról van szó – az egyik jobboldali publicista cinikus, de alighanem realista megjegyzése szerint az Egyesült Államok napi egy-két fős veszteséget tíz éven keresztül is kibír –, hanem a pénzről. Az a nyolcvanhétmilliárd dollár, amelyet Bush elnök a kongresszustól az iraki költségekre kért – miután a kongresszus hetvenkilencmilliárdot már korábban megadott – Amerikában is rettenetesen sok pénz. Abban igazuk van a bushista ideológusoknak, hogy a béka lenyeletése az amerikai közvéleménnyel könnyebb lenne – és főleg kevesebbe kerülne politikailag Bushnak –, ha a politikai osztály – törvényhozók és véleményformálók – egy emberként állítaná, hogy ez a pénz egy jól kigondolt, hatékonyan működő és fényes sikerrel kecsegtető terv megvalósításának költsége. De ezt természetesen irreális elvárni. Miért akarnák a Bush adminisztráció ellenfelei és Bush iraki politikájának bírálói saját szavahihetőségük kockáztatásával palástolni segíteni azokat a hibákat, amelyeket hitük szerint a kormányzat elkövetett, és amelyek a jelenlegi helyzet kialakulásáért felelősek?

A bírálók több dolgot is a Bush-kormány szemére vetnek. Idősorrendben először is azt, hogy diplomáciája kudarcot vallott, és képtelen volt megszerezni Szaddám Huszein megdöntéséhez az ENSZ és a NATO jóváhagyását. Ennek szerintük a francia és német viselkedés értékelésétől függetlenül fontos oka volt az adminisztráció attitűdje, amely megnehezítette, hogy megszerezze más országok létfontosságú támogatását. A bírálók tehát azt követelik, hogy az adminisztráció változtasson attitűdjén: legalább utólag törekedjék más országok támogatásának és együttműködésének biztosítására, miáltal egyfelől csökkenthetők lennének az amerikai adófizetők vállára nehezedő terhek, másfelől pedig növekedhetnének az iraki misszió sikerének esélyei. (Félreértés ne essék: voltak az amerikai politikai fősodorban, akik a háborút magát ellenezték, és nem a háború diplomáciai előkészítetlenségét – Kennedy és Byrd demokrata szenátorok vezették a kongresszusban az invázió autorizálása elleni sikertelen küzdelmet –, és ma is vannak, akik a háborút hibának tartják. Kennedy a minap is csalásnak nevezte az invázió racionáléját, Madeleine Albright, Clinton külügyminisztere, a Foreign Affairs szeptember–októberi számában fejtette ki, hogy Irak tévesen megválasztott célpont volt. De mivel a háborút már nem lehet nem megvívni, egyébként is széleskörű belpolitikai támogatottságot élvezett, elindításának bölcsessége és igazolhatósága a politikai vitákban alárendelt szerepet játszik.) Másodszor a bírálók azt vetik Bushék szemére, hogy „szánalmasan” gyengén terveztek a háborút követő időszakra. A háború eladásának píár szempontjait szem előtt tartva fölháborítóan alábecsülték a megszállás és rekonstrukció költségeit. Ugyancsak alábecsülték a szaddámista ellenállás mértékét, nem számoltak avval, hogy a Baath Párt funkcionáriusai, a diktatúra erőszakszervezeteinek tagjai el tudnak vegyülni az Irak lakosságának tizenöt-húsz százalékát kitevő szunnita arab népesség körében. Nem készítették fel az iraki ellenzéket a hatalom gyakorlására, egyébként is katasztrofálisan hiteltelen és korrupt szélhámosokat véltek komoly iraki ellenzéki tényezőknek. Végül pedig az a kifogás, hogy a Bush-adminisztráció a mai napig csak rögtönöz, végiggondolt, számon kérhető terve nincs, olyan semmi esetre sem, amely nyolcvanhétmilliárd dollárt ér.

Miután Bush elnök szeptember 7-én a kongresszus áldását kérte az iraki nyolcvanhétmilliárdra, amelyből húszmilliárd közvetlen gazdasági segély, a demokrata törvényhozók (és – nem utolsósorban – a demokrata elnökjelölti mezőny) kritikájának hangneme jelentősen élesebbé vált, és nemcsak azoké, akik – mint Kennedy szenátor – kezdettől fogva ellenezték a háborút. Az adminisztrációt korábban támogató Biden szenátor érdes ítélete szerint a kormány „vezető tagjai azt hitték, hogy egy olajban gazdag, funkcionáló országra találnak, hogy ujjongó tömegek fognak üdvözölni bennünket, hogy annyi lesz a tennivalónk, hogy kisöpörjük a legfelsőbb baathista vezetést, pozíciókba rakjuk kedvenc emigránsainkat és nézzük, ahogy gyökeret ver a demokrácia, miközben csapataink túlnyomó többsége karácsonyra már itthon is lesz”. Kilenc demokrata szenátor az elnök kérését követően törvénytervezetet nyújtott be, amely arra kötelezné a Fehér Házat, hogy hatvan napon belül tegyen le egy tervezetet az asztalra, amelyben világossá teszi, hogy mik a szándékai Irakban. Néhányuk szerint ennek a tervezetnek előbb kell kész lennie, mint ahogy a kongresszus a pénzről szavaz. Más törvényhozók – és nemcsak demokraták – avval az ötlettel álltak elő, hogy legalább a húszmilliárdos direkt gazdasági segély egy részét folyósítsák kölcsönként Iraknak. Az adminisztráció ezt az ötletet többek között azzal az érvvel próbálja hatástalanítani, hogy rossz akusztikája lenne külföldön. (Az opportunista fordított politikai szereposztás láthatóan nem magyar specialitás.) Viszont a nyolcvanhétmilliárdos számlának meg, amelynek csaknem negyede ajándék, belföldön rossz az akusztikája. John B. Breaux, centrista demokrata szenátor, aki gyakran szavaz együtt a republikánusokkal, a következőképpen dohogott: „Vannak dolgok nálam Louisianában is, amelyeket újjá kellene építeni. És biztosan nem akarok olyan pénzt adni egy távoli országnak, amellyel nem is rendelkezünk [növekvő költségvetési deficit – N. L.], a hazai szükségletek elhanyagolása árán. Nyolcvanhétmilliárd Iraknak és semmi a repülőtereink biztonságának növelésére?” Susan Collins republikánus szenátor pedig azt mondta L. Paul Bremer, Irak amerikai adminisztrátora kongresszusi meghallgatásán, hogy az amerikaiak „jogosan bőszülnének fel”, ha Irak az ő adójukból törlesztené adósságát a francia és szaúdi hitelezőknek. (Iraknak 200 milliárd dollár adósága van, melynek fele Kuvaitnak és Szaúd-Arábiának járó háborús jóvátétel.)

A kritikus hangok felerősödése nyilvánvalóan összefüggésben áll azzal, hogy Bush támogatottsága a pénzigény bejelentése után azonnal több százalékponttal csökkent, és egyes felmérésekben a lélektaninak tartott ötven százalékos határ alá esett. Eddig a demokraták sem kockáztatták, hogy durván támadjanak egy népszerű elnököt, egy háborút vezető főparancsnokot. Most viszont több republikánus is szükségét érzi, hogy némi távolságot tartson a kormányzattól. Ennek ellenére hozzáértők szerint biztosra vehető, hogy Bush meg fogja kapni a nyolcvanhétmilliárdját. Hogy Irakban mit kell és lehet tenni, azt annyira feltétlenül kényszerek határozzák meg, hogy az iraki stabilizációba való jelentős amerikai beruházásnak nincs alternatívája. Politikailag kifizetődő lehet azzal vádolni az adminisztrációt, hogy költséges kényszerpályára helyezte Irak-politikáját, de e politika kisiklatására törekedni nemcsak felelőtlenség, hanem politikai szempontból is költséges vállalkozás lenne.

A New York Times egyik elemző cikke szerint „az amerikai Irak-politika mindig többről szólt, mint pusztán Irakról, és mind a baloldal, mind a jobboldal ideológiai meggyőződések prizmáján keresztül látta a helyzetet. Irak az amerikai hatalomról és vezető szerepről alkotott versengő képzetek kísérleti terepe lett, valamint annak kísérleti terepe, hogy mikor legitim az erőszak unilaterális alkalmazása. Petricsésze a diplomácia határairól megfogalmazott gondolatok számára, valamint azon gondolatok számára is, amelyek arra vonatkoznak, hogy hol és mi a különbség az imperializmus és a felszabadítás között egy unipoláris világban.” (augusztus 31.)

Amikor Bushék a tornyosuló nehézségekkel szembesülve, valamint belátva, hogy az ENSZ felhatalmazásának és a „hajlandók koalícióján” kívüli egyik-másik ország együttműködési hajlandóságának elnyerése mégiscsak hasznos lenne, óvatos politikai irányváltoztatásra határozták el magukat, az adminisztráció Irak-politikájának vehemensebb és gonoszabb kritikusai nem is leplezték kaján örömüket, hogy az elnöknek az általa és környezete által sokat pocskondiázott és sokszor „véglegesen” leírt ENSZ-hez kell fordulnia. Bosszúságot inkább az okozott nekik, hogy az adminisztráció leplezni igyekezett az irányváltoztatás tényét. („A Bush-adminisztráció a lehető legdühítőbb módon gondolja meg magát. A vezető bushisták sohasem ismerik el, hogy komolyan hibáztak. Sohasem vallják be, hogy hallgatnak kritikusaikra. Még azt se ismerik el, hogy irányt változtatnak. Felveszik az arckifejezést, amely higgadt mindentudást sugall, miközben a lábuk hat különböző irányba járja a foxtrottot” – méltatlankodott szeptember 9-én a New York Times egyik állandó publicistája.)

Az ENSZ Közgyűlése előtt szeptember 22-én tartott beszédében Bush kitartott amellett, hogy igaza volt, amikor parancsot adott az invázióra, nem ismerte el, hogy hibák történtek a háború utáni helyzet kezelésének tervezésében, elutasította az iraki szuverenitás gyakorlatilag azonnali helyreállítására irányuló francia javaslatot, de nagyobb szerepet ajánlott fel az ENSZ-nek az iraki átmenet menedzselésében. De a „nagyobb szerepet” meglehetősen szűken határozta meg: olyan határozati javaslat mellett érvelt, amely a jelenleg Irakban lévő, főleg amerikai fegyveres erőket ENSZ-zászló alá helyezi, de meghagyja amerikai parancsnokság alatt. És általában az átmenet egész folyamatát amerikai ellenőrzés alatt.

Wesley Clark tábornok, a NATO előző parancsnoka és esélyesnek kinéző demokrata elnökjelölt-jelölt, a New York Review of Books október 23-ai számában (a lap aktuális megjelenési dátumánál mintegy három héttel későbbre van datálva) „Irak: mi lett elrontva” címen írt cikket. Clark szerint „az adminisztráció a teljes kontroll megtartására törekedve növelte a küldetés költségeit és kockázatait, mert pont azoknak a szövetségeseknek és erőforrásoknak a kiaknázását akadályozta meg, akikhez és amelyekhez az Egyesült Államoknak hozzá kellene tudnia férnie. Ez idáig a Bush-adminisztráció vonakodik igénybe venni azt a nemzetközi legitimációt és támogatást, amelyet olyan szervezetek nyújthatnának neki, mint az ENSZ és a NATO.” Az Egyesült Államoknak át kellett volna engednie a politikai fennhatóságot az ENSZ-nek – folytatja érvelését Clark –, így tehetett volna szert iraki missziója legitimációra, és ebben az esetben az európai kormányok katonailag és gazdaságilag is támogatták volna az iraki rekonstrukciót a háború után. Ha az iraki misszió Európában legitimitásra tett volna szert, ez hatott volna a világ többi kormányára is. Potenciálisan mindezt el lehetett volna érni, ha az adminisztráció felismerte volna, hogy elérésük szükséges.

Az ideológiai különbség Bush és Clark között jelentős. Bush kényszerből, belpolitikai és külpolitikai nyomásra fordult az ENSZ-hez, és tett egy vonakodó gesztust a multilateralizmusnak. Clark ezzel szemben a multilateralizmust a külpolitika, a globális rend fenntartása módszerének tekinti. Mégsem világos, hogy tartalmilag miben különbözött volna Clark ENSZ-nek tett javaslata Bushétól, ha ő lenne az elnök. Pedig cikkét három nappal Bush beszéde után adta le, éppenséggel konkretizálhatta volna, hogy mennyivel több kontrollról mondana le az ENSZ javára, mint Bush.

A multilateralisták szerint az Egyesült Államoknak szövetségek és nemzetközi intézmények keretei között kell külpolitikai céljai megvalósításáért dolgoznia, amikor és ahol csak lehet. Az adminisztráció unilateralistái szerint a fontos amerikai célokat akkor is meg kell próbálni elérni, ha nemzetközi intézmények keretei között dolgozva ez nem lehetséges. Az elvi különbség óriási, de az Irakban és az Irak körül kialakult helyzetben a kétféle megközelítés valószínűleg csak árnyalatokban különböző politikát eredményezne. A Bush-adminisztrációnak be kellett látnia, hogy egyedül – illetve lényegében kettesben Nagy-Britanniával – túlságosan költséges az iraki misszió. A vállára nehezedő terheket csökkentendő hajlandónak mutatkozik bizonyos engedményekre. Ezek az engedmények lehetnének nagyobbak is, de olyan engedmények megtétele mellett a multilateralisták sem állnak ki, amelyek veszélyeztetnék az eddig elért eredményeket. Végül pedig korántsem bizonyos, hogy azok a kormányok, amelyek ellenezték az iraki háborút, bármilyen engedményért hajlandóak lennének jelentős terheket levenni az Egyesült Államok válláról. A donorkonferenciákon néhány milliárd dollárokról beszélnek, a Bush által a kongresszustól kért nyolcvanhétmilliárd töredékeiről. Már pedig az amerikai belpolitikában a lényeges kérdés a számla nagysága, és nem az ENSZ tekintélyének a helyreállítása.

Az amerikai közvélemény jelentős többsége mind a mai napig igazságosnak és szükségesnek tartja az iraki háborút. Ettől nem függetlenül általában az adminisztráció Irak-politikájának fősodorbeli kritikusai sem az iraki diktatúra fegyveres erővel való megdöntését kifogásolják – ahogy a háborút ellenző kormányok és a nemzetközi közvélemény –, hanem azt, hogy ehhez Bush nem szerezte meg a nemzetközi szervezetek jóváhagyását, amely szerintük megszerezhető lett volna. A világ, különösen Irak, jobb hely lett, hogy Szaddám Huszein diktatúrája megbukott – írja a háborút kifejezetten hibának tartó Madeleine Albright is az említett Foreign Affairsben megjelent cikkében –, de ezért nem volt érdemes magunkra haragítani a világot. Azok a demokrata elnökjelöltek pedig, akik eséllyel akarnak szembeszállni Bushsal, csak olyasmit mondhatnak, mint Clark: ügyesebb diplomáciával elkerülhettük volna, hogy magunkra haragítsuk a világot, és Szaddám Huszein rezsimjét is elsöpörhettük volna.

Mivel az amerikai közvélemény nagy többsége Szaddám Huszein hatalomból való eltávolítását önmagában vívmánynak tartja, Amerikában az sem okozott különösebb konsternációt, hogy a háborús okként megnevezett iraki tömegpusztító fegyverek nem kerültek elő. Ugyanezen okból az sem igazán biztos, hogy az Irak-politika Bush gyenge pontja lesz a kampány során. Kihívójának csak akkor lesz érdemes az Irak-politikát a kampány középpontjába állítani, ha esélye van rá, hogy meggyőzze a választókat: képes lenne az iraki vállalkozást gyorsabban, olcsóbban, kevesebb áldozat árán sikeresen befejezni.

• Idusról idusra