Csaba László

Nyomtatóbarát változat

A magyar gazdaság növekedése lelassult. A 2002 első felében elért alig háromszázalékos GDP-növekedés az 1997 második felében megindult gazdasági fellendülés leszálló ágát jelzi, miközben a kormányzat augusztusban közzétett középtávú tervében még mindig a korábbi gyors – öt százalékot megközelítő – fejlődés automatikus helyreállására számít, mi több, elosztási terveit is erre építi.

A növekedés lelassulásának világgazdasági és belső tényezői egyaránt vannak. Röviden: míg 2000 elején a technológiai részvények piacának összesítő indexe, a NASDAQ 5000 pont közelében volt, ez jelenleg alig haladja meg az 1300 pontot. A hagyományos iparágakat jellemző Dow Jones-index a két évvel ezelőtti 11 ezer pont fölötti értékkel szemben 8300 pont körül ingadozik. Az Egyesült Államok GDP-je 2002 első negyedének előzetes adatai szerint még öt százalékot meghaladó ütemben bővült, a júliusi, korrigált adatok szerint az első félév teljesítménye alig haladja meg az egy százalékot. A korábban a fellendülést már-már biztosnak vélő Alan Greenspan, az amerikai jegybank vezetője kénytelen volt felülvizsgálni korábbi derűlátását. Az amerikai gazdaság legkorábban 2003 közepén lódulhat meg, de számos elemző hangoztatja a reálgazdasági és pénzügyi tényezők egymásra rakódásából adódó – double dip – recesszió veszélyét is. S bizony, az elmúlt két évben egyebek mellett az is kiderült, hogy hiába az egybevethető lélekszám, a hasonló gazdasági összteljesítmény, mi több, a közös valuta s az egymás felé forduló – külvilágtól védettnek tetsző – külkereskedelem, az Európai Unió nem képes átvenni a világgazdaság lokomotívjának szerepét. Az a tény, hogy az euró időnként a dollárral azonos értéket vesz föl a nemzetközi pénzpiacokon, inkább értelmezhető a dollár tizenkét százalékos leértékelődésének, semmint az euró hasonló mérvű erősödésének. Az európai növekedési mozdony Schröder, Jospin, Berlusconi és mások – így a 2000. márciusi lisszaboni EU-csúcs – által vizionált jövőképe álomnak bizonyult és szertefoszlott. Európa nem tud Amerika helyébe lépni, a világgazdaság motorját csak a technológiai és pénzügyi téren egyaránt élenjáró amerikai gazdaság képes húzni, hiába fognák egyesek a mégoly kényelmes európai vagont az amerikai mozdony elé. Így pedig nem meglepő, hogy az Európai Unió növekedési teljesítménye 2001-2003 átlagában még a másfél százalékot se igen éri el. Igaz, az olyan periferikus gazdaság, mint a magyar, ettől még növekedhet gyorsabban, de azért ennek a mértéke vélhetőleg nemcsak a magyar döntéshozók jóakaratán, hanem a külpiac bővülési üteme szabta lehetőségeken is múlik. A nemzetközi tőkepiacok lanyhulása számviteli értelemben biztos vagyonvesztést jelent – és nemcsak a botrányos csődök esetében –, hiszen a megtakarítások jelentős része tőzsdei papírokban volt és van. Így pedig az óvatos befektetői magatartás a következő időszakban is adottnak vehető.

A világgazdasági folyamatok érdekes sajátossága az, hogy a kormányzati költekezés növelése – így az amerikai konjunktúraélénkítő program vagy a német vállalatmentő és munkahelyvédő intézkedések – egyáltalán nem járt azzal a hatással, amit sokan vártak tőle. Az állami keresletteremtés nem tudott a magánpiac helyébe lépni. S miközben Németország, Olaszország és Franciaország bármikor megkaphatja az EU pénzügyi biztosától a stabilitási egyezmény megsértéséért járó intőt, a németül kék levélnek elkeresztelt figyelmeztetést, ez az állami aktivizmus nem járt és nem is jár a gazdasági teljesítmény fölpörgésével, sőt a lassulás lassulásával sem. Az említett európai országok – és Portugália – strukturális bajokból fakadó teljesítményhiányát aligha lehet tüneti, konjunktúrapolitikai lépésekkel kezelni.

A magyar gazdasági növekedés jó másfél éve tartó lassúbbodásának azonban belföldi okai is vannak. Első helyen a beruházások, különösen a magánvállalkozások, valamint a korszerűsítő gépbefektetések visszaesését kell megemlíteni. 2002 első felében ugyan már ismét növekedett a nemzetgazdasági beruházások értéke mintegy öt százalékkal, ez azonban szinte kizárólag az állami döntési beruházásokból fakadt. Átmeneti lassulás után 2002 első hét hónapjában ugyan 12,2 százalékkal nőtt a kivitel, de ennél jóval gyorsabban, 15,3 százalékkal nőtt a behozatal. Az áruforgalmi mérleg hiánya már hét hónap alatt megközelítette a kétmilliárd eurót, és a gyenge idegenforgalmi szezonnak is betudhatóan a fizetési mérleg hiánya egyre több elemző szerint túllépi év végére a hárommilliárdos szintet. Igaz, ez nem jelent fizetési vészhelyzetet, mint 1990 első felében, az azonban egyértelműnek látszik, hogy a működő tőke befektetői és a tárcaberuházások, vagyis a nem adóssággeneráló tételek legalább egymilliárddal elmaradnak majd e mögött. Ráadásul a behozatal láthatóan nem a jövő bevételeit megalapozó beruházások, hanem a folyó fogyasztás fedezésére szolgál. Azaz: az ország lehetőségei fölött él, a jövő számlájára, adósságból.

A magyar gazdaság növekedésének 1994 óta a beruházás és az export volt a húzóereje. Ez 2001 közepétől – egy klasszikus politikai konjunktúraciklus keretében – megszűnt, és átadta a helyét a belföldi kereslet, ezen belül is a fogyasztás húzta növekedésnek. Erről pedig elméleti és gyakorlati alapon könnyen belátható, hogy nem tartható fenn. Hacsak föl nem tesszük azt – amit néhány közszereplő arcpirulás nélkül mer még képviselni –, hogy csak a törvényhozók jóakaratán múlik, hogy kétszer vagy akár háromszor akkora béremelést, nyugdíjemelést szavaznak meg, hisz ezzel kétszer vagy éppen háromszor annyira szeretik a jámbor választópolgárt, hisz kétszer vagy háromszor annyi jövedelemhez juttatják, akkor nyilvánvaló, hogy baj van.

Mindenki, aki háztartást vezet, betéti társaságot működtet vagy más módon gazdálkodik, tisztában van azzal, hogy a rendelkezésre álló nettó jövedelem – legyen az bér vagy kivét – maradványérték, ami a költségek és közterhek levonása után fönnmarad. Azt is mindenki tudja, hogy például a 2001. évi forint nem azonos a 2000. évi forinttal, mert az utóbbi az előző évi értéket alapul véve csak 90 fillért ér. Ugyanígy mindenki tudja, hogy a novemberben adott 20 százalékos pedagógusbér-emelés éves szinten csak 3,3 százalékot jelent (bár volt az elmúlt években olyan pénzügyminiszter, akinek nehézséget okozott ennek belátása). Ráadásul ez csak névleges érték, annak vásárlóereje az infláció tényleges – és nem a szándékolt – mértékével kiigazítandó. Vagyis már a legegyszerűbb reális föltevések mellett is szembeszökő, hogy a törvényhozási döntés a végeredmény töredékét befolyásolhatja csupán, hiszen a reális végeredmény több tényező összhatásaként alakul, ahol a teljesítménynövekedés, a GDP alapozza meg az osztozkodás végeredményét.

2002 első félévében a magyar gazdaság összteljesítménye alig három százalékkal bővült, eközben a reálkeresetek 11,3 százalékkal, a kiskereskedelmi forgalom 12,5 százalékkal nőtt, vagyis a keresetnövekményt el is költötték. Ez alapozta meg a növekedést. Ez így nyilvánvalóan tarthatatlan – tessék elképzelni, hogy „jóságos” törvényhozóink, követve a 2002. júliusi országgyűlési határozatok példáját, évről évre, kormányzat és ellenzék nemes egyetértésében az előző évi zárszámadások jóváhagyása keretében így járnának el. De nem kell nagy képzelőerő hozzá, ha a Kádár-korszak éveire visszaemlékszünk.

Az összképet tovább színezi az a tény, hogy a KSH adatai szerint 2002 első félévében a versenyszférában 14,2 százalékkal, a költségvetési területen ennek duplájával, 28,7 százalékkal nőttek a keresetek, s ennek hatására a közszféra bérei nemcsak elérték, de meg is haladták a versenyszféráét. Ez több szempontból is problematikus.

Egyfelől a világ minden piacgazdaságában a versenyszférát a nagyobb kockázatvállalás és az ezt díjazó magasabb jövedelmi szint jellemzi. A közszférában az alacsonyabb, de biztonságos – elbocsátástól védő, előléptetést a kor előrehaladtával automatikusan szavatoló – foglalkoztatás a jellemző, a dédszüleink idejéből ismert – és becsült – „nyugdíjas állás”. Ez nem is lehet másképp, hacsak föl nem tételezzük azt az abszurditást, hogy az ily módon vonzóvá tett állami foglalkoztatás iránti igényt a közszféra korlátlanul ki tudja elégíteni, azaz mindenkinek állást tudnak biztosítani. Minél többet tár föl a közgazdaságtudomány a gazdasági növekedés rejtélyéből, annál erőteljesebbnek látszik az innováció, a vállalkozókészség, az egyéni kezdeményezés szerepe. Számos nagy hatású elméleti cikk mutatta be – Lucas-tól Roemeren át Easterlyig és Levine-ig –, hogy a tartós fejlődés alapja nem pusztán a tőkeberuházások összege, hanem a fejlődést hosszabb távon generáló fenti tényezők kibontakoztatása. A közszolgálat ritkán jár az innováció erősödésével, hisz ez a bürokratikus koordináció természetével ellentétes. A nagyobb kockázatért, a bizonytalanság vállalásáért minden szinten ellentételezés jár. A kisvállalkozók tömeges időskori nyomora Angliában és az USA-ban kézzelfoghatóvá teszi, hogy a folyó jövedelem maximuma és az életkeresmény közt különbség és átváltás is van. Vagyis nem éppen a hosszú távú növekedés szempontját erősíti az a kormányzati gyakorlat, amely a közszféra fölzárkóztatását az egyéb szempontok mellőzésével, összefüggéséből kiragadva képzeli el.

Tegyük hozzá, hogy a spontán piaci folyamatok és az elmúlt évek minimálbér-emelési kampányai hatására a közszféra bérarányai végzetesen eltorzultak, és már távoli összefüggést sem mutatnak a teljesítményekkel. Nem ritka, hogy a tudományosan minősített kutatóorvos bére a klinika biztonsági őréével esik egybe, vagy hogy fiatal tanárok bére elmarad a rendőraltisztétől. Nyilvánvaló, hogy ez súlyos gondok forrása volt és marad. Az általános bérszínvonal egyszeri emelése pedig, hacsak nem folytatható vég nélkül – márpedig szeptember elején már a miniszterelnök is érzékeltette, hogy nem –, erőteljes leépítési nyomást vált majd ki. S tegyük hozzá, a személyi kiadások egyoldalú emelése ma már a honvédségtől az egészségügyig terjedő körben súlyos funkcionális zavarokat okoz.

Az előadottak – a gazdasági növekedés lassulása, mellyel együtt jár az adóbevételek csökkenése, valamint a kiadások egyértelműen választási szempontok motiválta, a hosszabb távú növekedés megfontolásait viszont nyilvánvalóan mellőző elfutása – együttesen magyarázzák a magyar államháztartás siralmas állapotát. Igaz, a kétéves költségvetéssel, valamint a beszámolókban szereplő mutatók tartalmának és számítási módjának többszöri változtatásával a jobbközép kormány sokat tett annak érdekében, hogy követhetetlenné váljék: ki miről beszél, s így egyszerre párhuzamos igazságok váltak hangoztathatóvá. Az azonban már a föntebbi vázlatos áttekintésből is látható, hogy a magyar államháztartás deficitje nem az a fajta hiány, amit bizonyos konjunktúra- és növekedéselméletek nemcsak megtűrhetőnek, hanem kimondottan üdvösnek is vélnek a későbbi fejlődés megalapozása szempontjából. Nem arról van szó, hogy egy visszaesés idején a kormányzat beruházásaival a jövő növekedését alapozza meg, vagy mint az 1997. évi nyugdíjreformnál, bizonyos, korábban elrejtett (generációk közti) adósságot nyílttá tesz, és ez a folyó költségvetési kimutatásokat rontja. Ez a deficit, ami 2002-re kialakult, mértékétől függetlenül, minőségében bizonyosan nem ilyen típusú deficit, hanem egyszerűen túlköltés.

És persze, mint minden közgazdasági kérdésnél, a mérték egyáltalán nem közömbös. Az EU stabilitási és növekedési egyezményében szereplő mértékek, vagyis a növekedés idején kiegyensúlyozott vagy többlettel záró, visszaesés idején legföljebb a GDP három százalékáig elfutó hiányt produkáló államháztartás a hosszú távú finanszírozhatóság szempontját képviseli a napi politikai nyomások ellenében. Ezért a 2004-es EU- és 2007-es EMU-csatlakozást nemigen alapozza meg az, hogy az államháztartás hiánya már az első kilenc hónapban elérte a GDP közel öt százalékát, és az év végére a jegybank borúlátóbb előrejelzéseiben valószínűsített hét százalékra fut majd fel (a könyvelési kreativitások mellőzése esetén, Eurostat módszerrel kimutatva). Nehezen fogható fel, miként lehetséges az, hogy e túlköltésnek a fizetési mérleg hiányával való összefüggését még a korábban kemény gazdaságpolitikai programot hirdető liberális kormánytagok némelyike is kétségbe vonta és kimutatási nehézségekre vezette vissza még szeptember elején is (amikor a miniszterelnök már óvatosabb húrokat kezdett pengetni).

Az államháztartás hiánya kétszer is kamatemelésre szorította a kormányzattal való nyílt konfrontációt mindig kerülő jegybankot. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a 3,25 százalékos európai és a 9,5 százalékos magyar kamatszint közt nem másfél százalékpontnyi a különbség, hanem már 2003-ra jelentősen megemeli a kamatkiadások súlyát a kormányzat kiadási tételei között, tovább szűkítve annak mozgásterét. (A Handelsblatt 2002. szeptember 6-i száma szerint az ECB-kamat 2003 szeptemberére még egy teljes százalékpontot is csökkenhet, így a különbség az MNB irányadó kamatához képest még nőni is fog.) Igaz, kis nyitott gazdaságban az autonóm kamatpolitikának nem sok tere marad, a nemzetközi piacok pedig korántsem oly elnézőek az egymást követő magyar kormányok gazdaságpolitikai populizmusával szemben, mint az átlagos választó.

Nem kétséges, hogy a magyar államadósság 2001 végén mért 58,4 százalék körüli szintje lehetővé teszi azt, hogy a 2001-2002. év átmeneti kisiklását hitelfölvéttel fedezzék, vagyis rövid távon nem kell sem az infláció jelentős fölpörgésétől, sem a fizetőképesség megrendülésétől tartani. Az azonban kétséges, bölcs dolog-e, hogy szinte az egész magyar közélet – az MDF részleges kivételével – úgy tesz, mintha egyáltalán nem érzékelné a gazdasági teljesítménnyel alá nem támasztott jövedelemkiáramlás, az egyensúlyi és az összes pénzügyi mutató romlásának jelentőségét. A száznapos program előtérbe állítása egyebek mellett azt is jelentette, hogy a balközép kormány elődje nyomába lépett a tisztán választási megfontolások mozgatta gazdaságpolitizálás szalonképessé tételében. Mi több – 1994-hez hasonlóan – kihasználatlanul maradt az a – nemzetközi politikai elemzők által kegyelmi időként jellemzett – első időszak, amikor népszerűtlen, ámde már középtávú céljaink szempontjából is elkerülhetetlen lépéseket lehet és kell megtenni. Beláthatatlan veszélyek forrása lehet ugyanis az a közhangulat, amiben a megszorítások közismert híveiként ismert elemzők még júliusban megjelent írásaikban is elkerülhetetlennek érezték a „megszorításokra egyébként nincs szükség” kezdetű vörös farkat.

Talán mindennél nagyobb szükség lenne ezért a tiszta, nyílt közbeszéd helyreállítására. Ez minden téren jó lenne, de a minden választópolgár életét közvetlenül érintő gazdasági kérdésekben különösen, hiszen egyetlen társadalmat sem lehet akarata ellenére boldogítani. Ennek érdekében szükség lenne annak fölismerésére, hogy nem a heti népszerűségi listán elért helyezés, nem is a kormányzóképesség (a húsosfazék) mindenáron történő megőrzése a legfőbb érték, különösen nem a magukat liberálisnak/szabadelvűnek meghatározók számára.

Ha a hatalom megszerzésének és megtartásának célja nem maga a hatalom csupán, akkor a – mindenkori – kormányzó erőknek szembe kell nézniük azzal, hogy mit tudnak tenni a hosszabb távú fejlődés megalapozása érdekében, továbbá meg kell tudni jeleníteniük azt is, hogy milyen országban kívánnak élni. Mindkettőhöz szükség van az őszinte beszédre, a gazdasági adatok kendőzetlen közreadására, az átláthatóság megteremtésére. És a megkerülhetetlenné vált intézkedések meghirdetésére, még akkor is, ha az egészségügyet valószínűleg nem lehet négy év alatt rendbe tenni, vagy ha a kiadások erőteljes átrendezése nélkül egy cikluson belül jelentős köztehermérséklés aligha válik reálissá.

Ehhez hihető középtávú gazdasági tervet is érdemes lenne készíteni, amelyik például nem egyetlen változatban készül, továbbá – a szokásoktól eltérően – nem a megelőző néhány hónap irányzatát és a politikai elvárásokat vetíti előre 2007–2008-ra. Reális föltevések mellett fölvázolható lenne, hogy a jelenlegi méretű államháztartási hiány fönntartása – vagyis ha tényleg nincs szükség megszorításokra – mekkora fizetési mérleg (iker)-deficittel társul, és azt ki fedezi, milyen kamat- és egyéb feltételek mellett. Meg kellene tudni mondani, hogy igaz lehet-e – mint a 2002. augusztusi középtávú programban – az, hogy a beruházások visszaesése és a teljesítményekhez nem kötődő jövedelempolitika a gazdasági növekedés folyamatos gyorsulását eredményezi nálunk (ez a világ más részén nem áll).

Ennek keretében le lehetne számolni azzal a nap mint nap hangoztatott illúzióval is, mely szerint Magyarország az EU-taggá válása okán 1500 Mrd forint – azaz 6,25 Mrd euró, azaz évi kb. 2 Mrd euró – többletforráshoz juthat, ennek fogadására készen áll, sőt mint egy 2002. májusi dokumentum megfogalmazta, az ezt kiegészítő hazai források rendelkezésre is állnak (ki tudja, hol).

Nos, e sokat ismételt mondat minden eleme száz sebből vérzik. Az EU strukturális alapjaiból többnyire pályázható pénzek szerezhetők, így azok „befolyása” nem biztos, mi több, sokszor csak utólag történik meg. Így bizony csacskaság úgy vélni, hogy az unióból többletpénzek folynak majd számolatlanul, amit belátásunk szerint költhetünk majd el. Sőt ha az utófinanszírozás – ma sem ritka – gondolatával megbarátkozunk, akkor egyáltalán nem kizárt, hogy 2004-2006 között bizony – átmenetileg – nettó befizetők leszünk, miközben korábban szabad felhasználású forrásaink egy részéről EU-keretekben döntenek. (Az már csak hab a tortán, hogy EU-pénzből nem lehet akármerre vezetni az utakat, vagy előre kijelölni a „magasabb szempontok” szerint előre befutó győztest.) Végül az államháztartás feszített helyzete mellett az is kérdéses, hogy a mai ismeretek szerint egy euró fogadásához szükséges itthoni két euró saját hozzájárulás miként is állna rendelkezésre.

Megalapozatlannak tűnik tehát az a gyakorlat, hogy a minisztériumok a nem létező (nem elérhető) pénzeket már elosztják, a területi önkormányzatok pedig még össze is vesznek a ma még igencsak bizonytalannak tetsző hozomány elosztásán. Ugyanakkor már ez az egy tétel is arra utal, milyen súlyos veszély hordozója az, hogy a 2001–2002. évi osztogatás a költségvetés és az önkormányzatok kiadási szerkezetét 2003–2004-re is jelentősen meghatározta. Így pedig az államháztartást átszabni hivatott reformok elindítása máris késésben van, e kérdésekben ugyanis még műhelymunka sem folyik.

Ez a szerkezeti merevség annál is súlyosabb, mivel a kormányzat – a nyolcvanas és kilencvenes évek gyakorlatától eltérően – nem dönthet úgy, hogy a politikai alkukban kiáramlott jövedelmeket egyszerűen elinflálja. A jegybank – a fölé rendelt felügyelő-bizottság és a pénzügyminiszter MNB-elnökkel szembeni prémiummegvonási joga ellenére – kiszabadult a kormány gyámkodása alól. Mi több, az infláció csökkenése az uniós csatlakozás kemény politikai kritériuma, így a nyolc-kilenc százalékos szintre történő visszacsúszás nem minősülne egyszerű szépséghibának. Így viszont az államháztartási kiadások mérséklésének és a kiadási súlypontok átrendezésének sincs alternatívája, még ha ezzel nem is lehet népszerűségi versenyt nyerni.

A száznapos program betöltötte hivatását, amennyiben szerepet játszott a kormányerők szavahihetőségének erősítésében, és abban is, hogy elhárult az a veszély, amit az ekkor még egyesített ellenzék eszközökben nem válogató visszacsapása a kormányzat számára május-június folyamán jelentett. Igaz, az elemzők és közvélemény-kutatók szerint (Népszava, 2002. szeptember 5., 6. o.) az ellenzék hibái ebben nagyobb szerepet játszottak, mint a kormányzat mosolyoffenzívája. Ha ez igaz, akkor a tízfős törvényhozási többség a kancellári rendszer mellett lehetővé tesz egy, a napi nyomásokon túllépő, némiképp távlatosabb, a középtávú növekedést is előmozdító kormányzati gyakorlatot. Ebben kisebb szerepet kaphatna az érzelmekre és az illúziókra, nagyobbat a tényekre és a szakmai érvekre meg az ország egészének távlataira hivatkozó érvelés. Elképzelhető, hogy erre a ma ellenzékben lévők vagy a más értékrend és stílus szerint gondolkodók is fogékonyabbnak bizonyulhatnak, hisz nélkülük és ellenükre a jóléti rendszerváltás nem is értelmezhető, még kevésbé valósítható meg. A nemzeti termék fölhasználásának átszabása nélkül viszont a tartós növekedés célja szappanbuborékként foszlik szét, bármily sokat is hangoztatják. Németországtól Lengyelországon át Oroszországig egy sor társadalom épp most szembesül e fölismeréssel.

• Idusról idusra