Csaba László

Nyomtatóbarát változat

Két vezérmotívuma volt az Európai Unióról szóló tájékoztató kampánynak: az alaptalan és a lényegtelen információk terjesztése. Az alaptalan híresztelések számtalan példája közül most egyet emelek ki: a napokban hallottam egy közszereplőtől, hogy évi másfél százalékkal fog Magyarország gazdasági növekedése gyorsulni az unióba való bekapcsolódáskor. Én egyetlen ilyen számítást sem ismerek. Az uniós országok közül egyiknek sem gyorsult ilyen mértékben a gazdasági növekedése a csatlakozás után. A spanyoloké egy kicsit le is lassult, a portugáloké 3%-os szinten maradt. Az általam ismert és komolyan veendő számítások szerint az Európai Unióba való bekapcsolódás a magyar gazdaság növekedését évi 0,2-0,3 százalékkal gyorsíthatja meg, jó esetben. Ez azzal függ össze, hogy mi voltaképpen az elmúlt tíz évben lassan beléptünk már az Európai Unióba. Kialakult egy együttélési folyamat: Magyarország megnyitotta a tőkemérlegét, megnyitotta a folyó fizetési mérlegét. A magyar gazdaság mintegy 37%-a külföldi tulajdonban van, a tulajdonosok jellemző módon az Európai Unió országaiból kerülnek ki, a magyar kivitel négyötöde az Európai Unió országaiba megy. Németország részesedése ebből több mint 35%, és ha arra gondolunk, hogy a Szovjetunióé soha nem volt 30%-nál több, akkor világos, hogy itt egy igen nagyfokú egybefonódás jött már létre. A jogrendszert, a játékszabályokat és a gazdasági konjunktúrát is hozzáigazítottuk az Unióhoz. Ebből a szempontból nagy lökést várni a tagságtól nem érdemes: azaz, ne várjunk másfél százalékos növekedést-gyorsulást, ami tíz év alatt közel húsz százalékot eredményezne. Az első állításom tehát: más okok miatt kell az Unióba belépni.

A kampány során a másik tipikus információ a közvetlen jövedelemtámogatás volt, nevezetesen az a megállapítás, hogy mi csak negyedannyit kapunk, mint az Európai Unió gazdái. Nézzük, mi ennek a valóságtartalma, s miért kell máris a lényegtelen adalékok közé sorolnunk. Ha arra gondolunk, hogy a magyar nemzeti termék négy százaléka származik a mezőgazdaságból, miközben az uniós szintű mezőgazdasági kiadások a közvetlen jövedelemtámogatásnak alig tíz százalékát teszik ki, máris érthető, mennyire nem jelentős összegről van szó. Második állításom tehát: a közvetlen jövedelemtámogatás ugyancsak olyan elem, amely nem elég (és nem lényeges) indok a belépésre.

Sokkal izgalmasabb – és sokkal kevésbé triviális – kérdés az, hogy milyen Európai Unióba szeretnénk belépni, illetve hogyan tudjuk ezt elérni. Előadásom két részből áll: először felsorakoztatom azokat a tulajdonságokat, milyen jellegű EU lenne jó Magyarországnak, a második részben pedig arról beszélek, hogyan kapcsolódhatnánk be azokba az uniós folyamatokba, amelyek a felvázolt célt elősegítik.

Az Európai Unió nem egy zöldséges piac, ahol kedvünk szerint alkudozhatunk: ha az áru ütődött, kérhetünk inkább kettőt egy áráért – jelentette ki nemrég egy budapesti előadásában Antonio Guterres portugál miniszterelnök. Az Európai Unió vonzereje más: nevezetesen az, hogy Európában béke és demokrácia van. Az iraki kérdésben kialakult ellentétektől függetlenül a lényeg mégiscsak az, hogy az uniós országok létrehozták a békét, a stabilitást, az emberek és eszmék szabad áramlását lehetővé tevő szervezetet, amely persze permanens átalakulásban van, céljait soha nem éri el, de visszafordíthatatlan módon halad előre a demokrácia, a jólét útján. Ehhez az alapmodellhez, az ehhez kötődő vízióhoz képest alárendelt jelentőségű az újraelosztás. Hadd hivatkozzam a német adófizetők szövetsége által négy-öt hónappal ezelőtt kiadott nagy elemzésre, amelynek következtetése: az Európai Unióban értelmetlen nagy projektekre pocsékolják a pénzt – mi aztán feneketlen hordóba nem teszünk több pénzt! Mondhatnánk: méltánytalan a konklúzió, szerethetnének minket egy kicsit jobban – de végül is, övék a pénz, arra fordítják, amit jónak látnak. Adottságnak kell tekinteni, hogy a németek, a svédek, az angolok, a hollandok, az összes nettó befizető ország a bruttó hazai 1,27 százalékában maximálta az uniós alapokba való befizetésének mértékét, amiből a tényleges befizetés 2000–2002 között 1,06 százalék volt, s amely a kibővüléssel együtt fölmegy majd 1,13-ra. Ezt az adott összeget kell majd újra elosztani a korábbi 15 helyett 25 tagország között. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek kevesebb jut, és hogy ezek olyan kis összegek aritmetikailag, amivel nem érdemes foglalkozni: ekkora tételek a fizetési mérlegek „hibák és tévedések” sorában szoktak szerepelni. A tagság vonzereje tehát nem az újraelosztásban rejlik, sem a területfejlesztésben, sem a mezőgazdaságban, sem más területeken, hanem közös intézmények működtetésében, közös játékszabályok érvényesítésében.

Milyen EU kell tehát nekünk? Mit nyújthat nekünk az EU?

1. Működőképesség és hatékonyság. Magyarország egy csomó olyan vitaklub tagja (Európai Biztonság és Együttműködési Szervezet, Európa Tanács), amely nem is működőképes, nem is hatékony. A hatékonyság azt jelenti, hogy a ráfordításnak legyen valami hozama. Ez jelenleg hiányzik az EU-ból. Az Európai Unió alaptörvénye az immár érvényben lévő nizzai szerződés: a nagy országok befolyását erősítette, a kicsik mozgásterét csökkentette, hiszen olyan szavazási rendet határozott meg, hogy egyetlen nagy országot sem lehet leszavazni. Ha ilyen direktóriumként próbál meg működni, akkor ez azért nem jó, mert a nagyok egymással soha nem tudnak megegyezni. Márpedig az igazi nagy ellentétek – mint most az újak ügyében – mindig a nagyok között vannak, a kicsik próbálnak valamilyen kompromisszumot találni. A nizzai szerződés csak formai értelemben jelenti azt, hogy föl tudnak venni még tíz országot, de a működőképességet nem szavatolja. Vegyük például azt a megállapodást, hogy mindenkinek lesz egy főbiztosa a brüsszeli bizottságban. Egy olyan testület, amely 25 biztosból áll, aligha képes arra, hogy egységes álláspontra jusson, éppen emiatt javasolta annak idején a Romano Prodi vezette bizottság, hogy legyen csak nyolc-tíz főbiztos. Ezt nem fogadták el, mert mindenki saját főbiztost szeretett volna – a szervezet tehát még messzebb került a hatékony működés lehetőségétől.

2. Pénzstabilitás. Ehhez olyan szabályokra van szükség, amelyek kizárják, hogy a kormányok elverjék az adófizetők pénzét; átláthatóság kell, hogy ne lehessen pénzt eldugni például a fejlesztési bankokba, vagyonügynökségbe. Az Unió éppen a stabil pénz biztosításával tud segíteni a kicsi, elmaradottabb országok felzárkózásában is. A Frankfurtban székelő központi jegybankot – szerencsére – helyi politikai erők nem tudják befolyásolni (ahogy ez nálunk szokás), hisz 25 tagország egyszerre ezt nem teheti meg: tehát képes lesz tartani az árstabilitást. Az árstabilitás biztosítéka a stabilitási és növekedési egyezmény, amelyet 1997-ben fogalmaztak meg az amszterdami szerződés mellékleteként, és amely egyebek mellett konkrét előírásokat tartalmaz a közpénzek kezelésére is. A stabilitásos növekedési egyezmény szerint normális viszonyok között – például nálunk, ahol most 3%-nál picit gyorsabban növekvő gazdaság van – kiegyensúlyozott költségvetést, kiegyensúlyozott államháztartást kell elérni annak érdekében, hogy ha majd egyszer tartós visszaesés következik be (azaz, ha egy adott ország gazdasága összteljesítményét tekintve legalább egy éven keresztül 0,75%-kal visszaesik), akkor a kormányzat beavatkozhat és anticiklikus politika részeként tehet lépéseket a válság enyhítésére. Hogy ez a mozgástere meglegyen a kormánynak, úgy kell gazdálkodnia, hogy amikor jó idő van, akkor kell többletet elérni, és amikor rossz idő van, akkor lehet deficitet megengedni. Ezt az egyszerű szabályt fogalmazza meg az egyezmény.

3. Egységes piac. Az egységes piac az áruk és a szolgáltatások körében többé-kevésbé létezik. A következő tíz évben két területre kell kiterjeszteni: az egyik a tőkepiac (Európa csak ezzel tud hosszú távon lépést tartani a növekedési versenyben Amerikával), a másik pedig, hogy a társadalombiztosítás területén megvalósuljon a különféle országok közötti mozgásszabadság, hogy az egyik országban megszerzett társadalombiztosítási jogosultságot (nyugdíjat, egészségbiztosítási ellátást) egy másik országban is fel lehessen használni. Nyilván erre csak akkor kerülhet sor, ha a különböző rendszereket bizonyos mértékig egységesítik, és átláthatóvá teszik.

4. A szabadság és biztonság zónája. Óriási vívmány, felemelő érzés, hogy az ember Hegyeshalomtól elindulva egészen Lisszabonig nem lát határőrt. De ahhoz, hogy ez így működhessen, a külső határokat tényleg védeni kell – mégpedig saját érdekünkben. Környezetünkben ugyanis nem lesz egyhamar béke és stabilitás: Szerbiát maffiák uralják, Ukrajnában eljárás folyik az elnök ellen stb. Az is nyilvánvaló, hogy nem elég biztonsági célokra a nemzeti jövedelem másfél százalékát költeni úgy, hogy abból 0,3%-ot nem is tényleges hadikiadásokra, hanem intézmények fenntartására fordítunk, továbbá hogy hatvan százalék fölött vannak az intézmény-fenntartási kiadások egyéb kiadásokkal szemben. Egészen másfajta megközelítésre lenne szükség, hiszen lépéshátrányban vagyunk.

5. Közös kül- és biztonságpolitika.  Az Európai Uniónak képesnek kellene lennie arra, hogy a maga hátterével a Balkánon fönntartsa a békét, és hogy a szomszéd országokkal, Ukrajnával, Oroszországgal és más posztszovjet országokkal valamifajta együttműködést alakítson ki. Ami eddig e téren történt, meglehetősen kiábrándító. Macedóniában például még csak most sikerült átvenni a parancsnokságot, mintegy másfél éves késéssel, ráadásul úgy, hogy az amerikai békefenntartók végezték el a „piszkos munkát”. Ez nyilván nem tartható, nyilván kevesebbet kellene foglalkozni a – európai uniós zsargonnal szólva – sivatagban építendő katedrálisok presztízs-projektjeivel, és nagyobb figyelmet kellene fordítani a valóban közös ügyekre, mint például a balkáni béketeremtésre.

6. Az ún. lisszaboni stratégia. Az Európai Unió 2000-ben célul tűzte ki, hogy le kell zárni a korábbi integrációs politikát, és az új cél immár az információs társadalom elérése. Az Európai Unió minden országa kötelezettséget vállalt, hogy támogatja az információs társadalmat elősegítő programokat, digitális ismereteket terjesztő technológiákat vezet be, az ezeket korlátozó előírásokat pedig lebontja. A fő csapásirány tehát már rég nem a mezőgazdaság, hanem az információtechnológia. Minél gyorsabban tud az Unió ebben előrehaladni, annál kisebb lesz a transzatlanti feszültség, annál konstruktívabb politikát tud követni a kereskedelmi világszervezetben, és minél inkább megvalósul a lisszaboni stratégia, annál szembetűnőbbé válik, hogy a primitív antiamerikanizmus nem feltétele az európai identitásnak.

Hogyan lehet ezeket a célokat elérni?

1. Az uniós alkotmány kidolgozása. Az európai alkotmány azért lenne fontos, mert az unió jelenlegi szabályainak jó része politikai kompromisszum eredménye volt, tehát jogi szempontból nincsenek rendesen kidolgozva, ezért betartatásuk is nehézségekbe ütközik. Az uniós alkotmányról különféle koncepciók láttak napvilágot, a legjobb talán Sir Geoffrey Howe volt angol külügyminiszter néhány oldalas, csak alapelveket tartalmazó indítványa. Ez a dokumentum az összes részletkérdést nyitva hagyja (például, van-e joga az uniónak arra, hogy felülbírálja egy ország belbiztonsági politikáját, stb.), s ebből rögtön az következne, hogy nem lenne szükség tovább a kormányközi értekezletekre, amelyek hatékonyságát leginkább a jól ismert szállóigével lehet jellemezni: a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy a katonákra bízzuk – az Európai Unió túl komoly dolog ahhoz, hogy csak a kormányokra bízzuk. Azaz: egy alapvetően kormányközi alapon működő intézményt nem lehet kormányközi eszközökkel megváltoztatni. A konvent előnye éppen az volt, hogy nemcsak kormányképviselők, hanem nem kormányon levők is részt vettek benne. Szájer József pártja most nincs kormányon, ő személyesen mégis beleszólhatott, milyen legyen az európai alkotmány.

2. A szubszidiaritás elvének érvényesítése. Ez EU ezt az elvet a katolikus egyháztól mint az egyik legrégebbi multinacionális szervezettől vette át. A katolikus hierarchia pontosan tudja, hogy ha mindent a Vatikánban próbálnának eldönteni, abból iszonyú fejetlenség lenne, ezért az az alapelvük, hogy csak azt a kérdést szabad magasabb szintre küldeni, amit egész biztosan nem lehet alacsonyabb szinten megoldani. Az Európai Uniónak is ez az alapelve, csak épp nem gyakorolják. Holott számos folyamat hatékonyabban zajlana, ha nem szabályoznák központilag, a részletekig menően, hanem csak az irányelveket határoznák meg. Azaz: az a tárgyalási taktika, amelyet nálunk a nemzeti érdekek konzekvens védelmeként jellemeznek (pl.: „én előre tudom, hogy nekem járni fog ennyi támogatás a tejágazatban”), nem fog sehova sem vezetni.

3. Az unió demokratikus deficitjének a csökkentése. A legelső feladat: az Unióban mint demokráciák közösségében haladéktalanul szét kell választatni a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat – ezek összefonódása csak az abszolutizmusban volt elképzelhető. Az Európai Tanács (ET), ahol az elnökök, illetve miniszterelnökök jönnek össze, törvényhozó és végrehajtó szerv, amelynek túlsúlyát csak kis mértékben ellensúlyozza a valóban nemzetek fölötti Bizottság, valamint az Európai Parlament (az Európai Parlamentbe Magyarország húsz-huszonkét képviselőt delegál, azaz nagyjából 480 ezer embernek lesz egy képviselője, ami elég messze van a közvetlen demokráciától). Tehát az Európai Parlament jó intézmény, képes kontrollálni a folyamatokat, de közvetlenebb képviseletre van szükség. Az ET működésének másik neuralgikus pontja: az átláthatóság hiánya, pontosabban a belső vitákban képviselt álláspontok és a kifelé, a nyilvánosság felé előadottak közötti szakadék. Másfajta kommunikációs elveket követnek, amikor bent egymással alkudoznak és amikor kimennek a sajtó elé, amikor ki-ki a maga választókörzete közönsége és a hozzá közelálló televíziós csatorna nézőközönségének játszik. Ennek az a szörnyű következménye, hogy a nyilvánosság előtt zátonyra futnak azok a szándékok, amelyeket egy-egy kormány a tanácsban képviselt, s a végén minden rosszért Brüsszelt teszik felelőssé. Ezeket a kisded játékokat csak a nyilvánosság következetes kontrollja leplezheti le.

4. A nemzetek fölötti jelleg erősítése. A nemzetek feletti intézmények által elkölthető maximális összeg az Unió nemzeti termékének 1,13 százaléka, tehát 99%-ról továbbra is nemzeti keretekben döntünk. Következésképpen, ha azt mondjuk, hogy ezt az 1,1 százalékot függetleníteni kellene a nemzeti szűklátókörűség által működtetett döntéshozataltól, azzal szinte semmit sem adunk fel nemzeti érdekeinkből. Ez azt jelenti, hogy világosan meg lehetne osztani a hatásköröket Brüsszel és a nemzeti szervezetek között, illetve hogy több kérdésben és több területen lehetne minősített többségi döntéseket hozni. Melyek azok a konkrét lépések, amelyek révén tágulhatna a döntések „közösségi köre”?

Az egyik: teljesen fölösleges, hogy mindenkinek legyen saját biztosa, nem az a fontos, hogy a legmagasabb szinten mindenki – kormány, ellenzék, civilek stb. – képviselve legyen, hanem hogy kompetens emberek kerüljenek a megfelelő helyre.

A második: a nyelvek kérdése. Elvileg az unióban minden nyelv hivatalos nyelv, az Európa Tanács ülésén mindenki megszólalhat az anyanyelvén, gyakorlatilag azonban hosszú évek óta Brüsszel minden hivatala kétnyelvű: francia és angol (azzal a megszorítással, hogy angol anyanyelvűek csak franciául, francia anyanyelvűek csak angolul szólalhatnak meg, a többieknek mind a kettőt kell tudniuk). A hazai sajtó megdicsérte a magyar képviselőket, hogy mind magyarul szólaltak föl Strasbourgban, nemzeti büszkeségünket is mutatva ezzel. Én nagy híve vagyok a magyar nyelv ápolásának, de talán nem ez a legjobb terep erre.

A harmadik: az eljárások egyszerűsítése. Az európai bíróság joghatályát ki lehetne terjeszteni, hiszen, mivel nincs beágyazódva egyik nemzeti érdekcsoportokba sem, nagyobb eredményességgel tud képviselni általános érdekeket, mint a nemzeti bíróságok.

A legfontosabb azonban bizonyos magatartási szabályok előírása, pontosabban, közös képviselete lenne. Mindenki szeret viccelődni azon, hogy az EU az uborka görbületét is meg akarja határozni – ha uborkagörbületre vonatkozóan nem is, de olyan szabályokat érdemes továbbra is hozni, mint amilyen a stabilitási és növekedési egyezmény, vagy amelyek a környezetvédelem vagy az élelem területén érvényesek. Az unióban az egység a különbözőségek mellett alakul ki, tehát a rendszerek versenye nem szűnik meg. Egy példa: Németországban tételes jogi rendszer érvényes, ahol mindenre van egy szabály, és a bírónak nincs semmilyen diszkrecionális joga. Angliában még alkotmány sincs, jogrendszer sincs, csak precedensjog van, amitől a bírónak óriási mérlegelési szabadsága van. Ennek ellenére az angol és a német jogrendszer együtt tud működni a környezetvédelemben, a fogyasztóvédelemben és mindenféle területen. Tehát az unió lényege nem az „egyenszósz”, nem a „központi direktívák” kötelezősége, hanem a különbözőségek egymás mellett élése, párhuzamos működése. Három területen biztos, hogy ez lesz a meghatározó: a jogalkotás egésze, a teljes kulturális terület és az adózás. Az adózás belső politikai döntés eredménye, hiszen nem lehet egységesíteni, hogy egy-egy országban inkább a szolidarisztikusabb vagy inkább öngondoskodásra támaszkodó rendszer érvényesüljön.

Mindez azt jelenti, hogy az Európai Unió jogát nem fölérendelt jogként kell elképzelni, amely szép lassan maga alá gyűri a többi ország jogát, és kiirtja a sajátosságokat, hanem afféle kiegészítő jogként érdemes felfogni. Hiszen az alapelv az, hogy a folyamat egésze nemzeti kézben marad, és van egy kis betű, az 1,13 százalék, ami közös lesz. Ez a szabályozás oldaláról közelítve azt jelenti, hogy az uniós jog 16. joganyagként létezik a nemzeti szabályozási rendek mellett – méghozzá oly módon, hogy ezeket nem dominálja, hanem kiegészíti. Nem kell attól tartani, hogy újonnan visszanyert szuverenitásunkat elveszi, ellenkezőleg. Guterres-hivatkozással indítottam, az ő gondolatával fejezem be: Portugáliának, a kicsi és periférikus országnak az Európai Unió jelenti igazából azt a lehetőséget, hogy az érdekeit képviseljék. Mert ha csak mint portugál jelentkezne az ENSZ-be, akkor a 217. lenne a sorban. Ha viszont van egy elképzelése, amit az osztrákokkal, a svédekkel, a hollandokkal egyeztetve, a nagyok ellentéteit kihasználva európai uniós álláspontként tud megfogalmazni, legyen szó a mediterráneumról, bevándorlásról, akkor az mint európai uniós politika kerül ki a nagyvilágba, amit adott esetben még az amerikaiakkal szemben is, másokkal szemben is érvényesíteni tud.

Tehát nem arról van szó, hogy mi most leadunk a szuverenitásból, ellenkezőleg, szövetségeseket kapunk, és ötszáz év után most kialakul egy olyan helyzet, hogy nem nélkülünk döntenek rólunk. Az EU-tagság a magyar szuverenitásnak is a kiteljesítését, nem pedig a csökkenését jelenti. A portugál példa ránk is vonatkozik.

• Euróna