Szent-Iványi István

Nyomtatóbarát változat

Az Európai Unió hatalmas változásokon megy át. Ha Magyarországon és a többi tagjelölt országban a népszavazások sikeresek lesznek, ha a ratifikációs folyamat annak rendje-módja szerint lezajlik, akkor 2004. május 1-jével egy új, huszonöt tagú Európai Unió jön létre. Ha az Unió belső szabályozásában semmi sem változik, akkor is egészen másmilyen lesz 2004. május 1-je után, mint jelenleg: nem ugyanaz, mint ahová több mint egy évtizeden keresztül belépni készültünk.

Léptékváltás

Az Unió ez idáig a gazdag nyugat-európai országok elit klubjának látszott. Igaz, nagy különbség van Luxemburg és például Görögország között, de minden uniós tagállam lényegesen gazdagabb, mint a csatlakozásra váró országok túlnyomó többsége. Ennélfogva az EU lélekszáma jelentősebben fog növekedni a bővítéssel, mint gazdasági volumene. Jelenleg 375 millió EU-polgár van, a tíz csatlakozó ország 75 millió új polgárt visz be az Unióba, ami a lakosságszám húsz százalékos növekedését jelenti. A csatlakozók gazdasági teljesítőképessége azonban jelentősen elmarad az eredeti tagállamoktól: az újak csak hét-hét és fél százalékkal fogják növelni az Unió GDP-jét. Vagyis az EU ezentúl kevésbé lesz a gazdagok elit klubja, mint eddig volt.

Változni fog a nagy és kis országok aránya is. Jelenleg az unióban négy nagy ország van – Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország – és egy majdnem nagy, Spanyolország. A csatlakozók között igazi nagy nincs, csak egy majdnem nagy, Lengyelország. Utána jön második-harmadik helyen holtversenyben két közepes ország, Magyarország és Csehország, azonos lélekszámmal, nagyjából azonos gazdasági teljesítőképességgel. Fontos hangsúlyozni, hogy minket közepesnek tekintenek, és uniós léptékben közepes ország is vagyunk, hiszen sokkal több ország van, amelyiknek lényegesen kisebb a lélekszáma, mint Magyarországé. Az összes többi csatlakozó, szám szerint hét, kicsi. Kétségtelen tény, hogy ezáltal a közepes és kis országok súlya a döntéshozatalban nőni fog, de a nagyok ellenében ezután sem fognak tudni döntéseket kierőszakolni. Még ha valamennyien összefognak is, a szavazatok úgy vannak súlyozva, hogy a négy nagy ellenében ne lehessen döntést hozni.

Ennek ellenére a közepes és kis országok arányukat meghaladó súllyal rendelkeznek majd. Németországnak például 29 szavazata van, míg Magyarországnak 12. A tizenkettő kétségtelenül sokkal kevesebb, mint a huszonkilenc, de nem annyival, amennyivel Magyarország kisebb Németországnál, és főleg nem annyival, amennyivel a magyar gazdaság teljesítőképessége kisebb, mint Németországé. A négy visegrádi országnak együtt ugyanannyi szavazata van, mint Németországnak és Franciaországnak együttvéve. Az elmúlt hónapokban tapasztalt idegességnek részben az is oka volt – sok más mellett –, hogy a nagyok nem szeretnék, ha a kicsik a fejükre nőnének.

Centrumváltás

Eredetileg az Európai Unió nem európai, hanem nyugat-európai szervezet volt. Földrajzilag is, kulturálisan is és minden más szempontból is. Volt egy dél-európai szárny, de ez is döntően nyugat-európai jellegű volt. Ez nagyon meg fog változni. A közép-európai komponens nagyon megerősödik, aminek nyilvánvalóan politikai implikációi is lesznek. Az Unió gravitációs központja a francia–német, sőt alapvetően a francia központból Németország felé, Európa közepe felé tolódik el. Ettől sokan tartanak is Nyugat-Európában: hogy abszolút német dominanciával fog járni, mivel a csatlakozó országok többsége gazdasági értelemben Németország kliense. De az elmúlt hónapok megmutatták, hogy ez nem jár automatikusan politikai befolyás-növekedéssel. Ezek az országok mind másképp foglaltak állást egy döntő kérdésben, az iraki helyzettel kapcsolatos vitában, mint Németország és Franciaország. És ez bizonyos szempontból kimondottan megnyugtató.

Van még valami, aminek nem túloznám el a jelentőségét, de azért érdekes. Az uniós országok túlnyomó többsége tengerparti ország, és ez a tény a kultúrájukat is alakította, gondolok például a kereskedelmi nyitottságra. A most belépők között jó néhány van, amelyiknek egyáltalán nincs tengerpartja, mint például Szlovákiának, Csehországnak, Magyarországnak. De Lengyelország sem igazi tengeri kereskedőnemzet, tengerésznemzet. Tehát erősödni fog a szárazföldi jelleg, az Unió kontinentálisabb lesz.

Vízióváltás

A bővítés mellett halad előre a mélyítés is: a konvent keretében egy nagyszabású reformfolyamatot készítenek elő. A konvent tavaly február 28-án kezdte meg a munkát, ünnepélyes keretek között. A neve is arra utal, hogy valami olyasmit szeretett volna elérni, mint a philadelphiai konvent, amely megteremtette az Amerikai Egyesült Államokat: létrehozta az Egyesült Államok alkotmányát, és egységes keretbe foglalta a 13 tagállamot. Nagyon hamar kiderült, hogy erre ez a konvent nem lesz képes. Az eredeti célkitűzés szerint egy rövid alkotmányt kellene létrehozni – az eredeti javaslat huszonnyolc oldalas volt. Bizonyos, hogy az alkotmány ennél sokkal hosszabb lesz, ha lesz. Az első tizenhat cikkelyhez 1100 módosító indítvány érkezett be, kezelhetetlenül sok. Most már beterjesztették a 16-tól 33-ig terjedő cikkelyeket is, és egyvalami kezd kirajzolódni: igazi, nagy áttörést már nem várhatunk. Olyan típusú áttörés aligha valószínű, melynek folyományaként az Unió radikálisan más lesz a konvent után, mint a konvent előtt volt. Nagyon sokféle érdekcsoport van, és törekvéseik kioltják egymást. Leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy a konventen belül két nagy áramlat csatája folyik. Az egyik áramlat jelszava a nemzetek Európája, az ő európai víziójuk a nemzetek együttműködése. Valójában persze a nemzetek együttműködésén a kormányok együttműködését értik. A másik európai vízió az egyesült, föderatív Európa. Igazán radikálisan kevesen képviselik a gyors föderalizálást, mivel annak nincs realitása, hogy az EU-ból belátható időn belül Európai Egyesült Államok lesz. De azért a föderalisták vagy kvázi föderalisták szeretnék, hogyha ebbe az irányba érzékelhető elmozdulások történnének.

Két olyan nagy kérdés van, melyek megválaszolásától függ, hogy elmozdul-e ebbe az irányba az Unió. Az egyik az elnökség körül kialakult vita. Ez nem technikai jellegű, hiszen a konvent egész munkájának és az egész Európai Uniónak a lényegét érinti. Az a kérdés: ki legyen az Európai Unió elnöke, és honnan elnökölje az Uniót. Kétféle megoldás van napirenden. Az egyik az, hogy az Európai Tanács adja az elnököt, amely a kormányközi együttműködés, az állam és a kormányfők együttműködésének szerve. Ha az elnököt ők választják meg maguk közül, és ő képviseli egy személyben az uniót, akkor ez azt jelenti, hogy az unió visszalép a kormányközi együttműködés irányába. A másik megoldás pedig az, hogy a Bizottság elnöke legyen az Európai Unió elnöke megerősített jogkörrel, kiterjesztett hatáskörrel, és az Európai Parlament válassza meg, amely a Bizottság mellett a másik nagy közösségi szerv. Az Európai Tanács pedig csak olyan kérdésekben kapjon felülbírálati jogot, mint háború és béke kérdése, külpolitika, minden másról a Bizottság és a Parlament döntsön.

Nagyon kiélezett csata folyik minderről. A nagy államok általában a kormányköziség hívei – a németek kivételével, akik mindig is a föderális Európa hívei voltak. Született egy kompromisszumos francia–német javaslat, amely közelebbről megnézve a francia álláspontot érvényesíti. Eszerint a Tanácsnak is, a Bizottságnak is lenne elnöke, de az utóbbi csak alárendelt szerepet játszana.

Én azt támogatom, és a magyar képviselők többsége is, hogy a közösségi intézményeket erősítsük meg, tehát a Parlamentet és a Bizottságot, a Bizottság elnökét, mert úgy érezzük, hogy a közösségi intézményeken belül egy kisebb ország jobban tudja érvényesíteni az akaratát. Nem véletlen, hogy két nappal ezelőtt a „törpék” – ahogy a nagyok gunyorosan nevezik őket –, tehát a Benelux országok, Portugália, Írország, egyértelműen kijelentették, hogy nem egyeznek bele a tanács elnökének a megválasztásába, mert érzik, hogy itt nagyon nagy a tét.

A másik nagy kérdés a közös kül- és biztonságpolitika. A konvent a legrosszabb pillanatban jutott el oda, hogy ezt megvitassa, úgyhogy Giscard d’Estain nagyon okosan el is halasztotta ennek vitáját. Amíg nem jön létre valamiféle egyetértés az európai országok között, az egyes európai országok és az Egyesült Államok között, addig a kérdésről érdemben beszélni nem nagyon lehet.

Pedig ez is kulcskérdés, legalább olyan jelentőségű, mint a monetáris unió volt az Európai Unió történetében. A vita tétje az, hogy képes lesz-e az Unió külpolitikai és külgazdasági érdekeit érvényesíteni és megvédeni, a legvégső esetben akár fegyveres úton is. Azt szokták mondani, hogy az Európai Unió gazdasági óriás, de politikai törpe, és a jelenlegi események ezt alá is támasztják. Addig, amíg a világban zajló igazán fontos konfliktusok megoldásában nem tud hatékonyan szerepet vállalni – hatékony szerepet tud vállalni az utókezelésben (békefenntartás, monetáris segély, fejlesztési segély, újjáépítés), de nem tud igazán felelősséget és részvételt vállalni a fegyveres konfliktusok fegyveres megoldásában –, addig az unió mindig is másodlagos szereplő marad a világpolitikában, amelyik még saját régiójában sem tudja biztosítani a békét és a rendet.

Ez a magyarázat arra, hogy minden csatlakozó ország az Egyesült Államok mellé állt az iraki krízis megítélésében. Nem feltétlenül és nem csupán azért történt így, mert úgy érezték: a német és a francia javaslatok irrelevánsak a helyzet végleges megoldása szempontjából. Hanem azért, mert úgy ítélték meg: ha Európa és az Egyesült Államok szembekerül egymással, ha az Egyesült Államok kivonul Európa védelméből, akkor ezek az országok védelem nélkül maradnak. Németország és Franciaország ugyanis nem képes őket megvédeni, de még csak nincs is ilyen ambíciójuk. Ez óriási tragédia lenne. Aki felelősen gondolkodik kontinensünk biztonságáról, az tudja, hogy a transzatlanti egység kulcskérdés, melyet újra kell teremteni. Tehát a kelet-közép-európai országok nem azért atlantisták, mert most Moszkva helyett Washington talpát nyalják, hanem saját jól felfogott érdekükből: nem látják másképp biztosítva a jövőjüket és a biztonságukat.

Nagy kérdés, hogy a konvent talál-e megoldást a problémára. Létezik egy olyan szándék, hogy az Európai Unió országai erősítsék meg a saját önálló külpolitikai identitásukat, védelmi identitásukat, védelmi erejüket, majd fokozatosan ruházzák át ezt a funkciót Európára. Erre van készség, de csak akkor működhet, ha lehetővé teszik a cselekvést azoknak az országoknak, amelyek cselekedni akarnak, és ehhez nem szükséges egyhangú döntés. Ugyanis ott az a probléma, hogy az Uniónak semleges országok is tagjai, és a csatlakozók között is vannak olyanok, amelyek külpolitikai orientációja nem egyértelmű. 25 ország esetén nagy a veszélye annak, hogy teljesen megbénul a külpolitikai és védelmi döntéshozatal, mert ha 25 országból egy országnak kifogása van egy akcióval szemben, akkor az az akció elmarad. Ezt magam is javasoltam, többször is, és be is nyújtottam a módosító javaslatokat, hogy váljék lehetővé a flexibilitás elvének kiterjesztése a kül- és védelempolitika területére. A rugalmasság elve azt jelenti, hogy ha vannak országok, akik képesek és készek arra, hogy lépjenek és föllépjenek, akkor a többiek konstruktív tartózkodása mellett végrehajthassák az akciókat. Különben az unió képtelen lesz kimozdulni az eredeti állapotából.

Hogy ebben kialakul-e egyetértés, nehéz lenne megjósolni. Most gyanakvás uralkodik, mindkét oldal gyanakszik a másikra, hogy az magának akarja a flexibilitás lehetőségét megteremteni, és olyan kalandokba akarja belevonni az egész Uniót, melyeket a többiek nem akarnak. De én bízom benne, hogy lecsillapodnak a kedélyek.

• Euróna